Eladó az Audink!

Nos, mivel vélet­le­nül vet­tünk egy VW Sha­rant teg­nap, ezért most van egy feles­le­ges, de annál job­ban sze­re­tett autónk. Jó álla­pot, sok érze­lem és élmény, pár kar­co­lás.

Itt a hir­de­tés, lehet kat­tin­ta­ni, ha már fizet­tem érte vagy 60 fran­kot:
https://www.autoscout24.ch/de/d/audi-a4-kombi-2012-occasion?vehid=6623694 (ez a link már halott pénz)

Egyéb­ként meg nem sze­ret­tük vol­na elad­ni, jó lett vol­na meg­tar­ta­ni, de itt nem fogunk két kocsit fenn­tar­ta­ni, haza meg azért az usque 40% adó­ért, vámért, miegy­má­sért nem viszem. Szó­val vedd meg te, svej­ci bará­tom!

Az ár irány­ár, amennyi­ben a leen­dő tulaj­do­nos / pil­la­nat­nyi vevő tud idéz­ni leg­alább 3 vic­ces tör­té­ne­tet a blo­gom­ból, azon­nal enge­dek belő­le 500 fran­kot!

Benne voltam a rádióban

Vic­ces volt, ami­kor janu­ár ele­jén írt egy kol­lé­gám, hogy pont most keres­te meg őt egy rádi­ós hölgy: van‑e olyan isme­rő­se, aki “lelé­pett” a Face­book­ról? Volt, pél­dá­ul én. Rövid­re zárt min­ket, lele­ve­lez­tem a rész­le­te­ket a ripor­ter asszonnyal, és ez az egész egy Kos­suth rádi­ós, bő 3 per­ces inter­jú­ban öltött tes­tet. (Nem én vagyok ben­ne végig, hanem Köle­sé­ri Sán­dor­ral osz­to­zom a világ­hír­név­ben.)

Mivel a Média­Klikk min­den­re alkal­mas, csak média leját­szá­sá­ra nem, ezért onnan ármá­nyos módon letöl­töt­tem a műsort, kivág­tam a vonat­ko­zó részt, és most itt kalóz módon köz­zé­te­szem. (Amennyi­ben ez gond, kérem, az ille­té­kes elv­tár­sak jelez­zék ezt a Kon­takt menü alatt.)

For­rás: https://www.mediaklikk.hu/musor/trendidok/, https://nava.hu/

Lézeres szemműtétem

Teg­nap én is belép­tem a sas­sze­mű­ek tábo­rá­ba. Illet­ve aznap még inkább vakond vol­tam, de ez is az átala­ku­lás része.

Előzmények

From: Szem­kli­ni­ka
Sent: Mon, Feb 8, 2010, 8:01 AM
Sze­ret­nénk emlé­kez­tet­ni, hogy Sas­szem keze­lést meg­elő­ző alkal­mas­sá­gi vizs­gá­lat­ra vár­juk 2010. feb­ru­ár 12. (pén­tek) 16 óra 00 perc­kor.

Nos, erre nem men­tem el mert “jobb sze­me­men heveny kötő­hár­tya-gyul­la­dás” volt.
(…)
From: Szem­kli­ni­ka
Sent: Fri, Dec 14, 2018, 2:17 PM
Sze­ret­nénk emlé­kez­tet­ni, hogy Sas­szem-keze­lést meg­elő­ző alkal­mas­sá­gi vizs­gá­lat­ra vár­juk 2019. janu­ár 19. (szom­bat) 08 óra 00 perc­kor.

Igen, sike­rült!

A vizs­gá­lat maga is egy élmény volt. Reg­gel 8‑ra érkez­tem Regi­vel, mivel ide (is) kel­lett kísé­rő. Kap­tam pupil­la­tá­gí­tó szem­csep­pet, ami­től leesett a vér­nyo­má­som, és utá­na egész nap kóvá­lyog­tam, közel­re pedig csak szem­üveg nél­kül lát­tam. Meg­néz­ték a diopt­ri­á­i­mat és a cilin­de­re­i­met, a szem­nyo­má­so­mat, és kikér­dez­ték négy gene­rá­ci­ó­ra vissza­me­nő­leg. Az ered­mény: pozi­tív, alkal­mas vagyok min­den­fé­le léze­res szem­mű­tét­re.

Kitágult pupilla (elmosódva)
A pupil­lám egyéb­ként sem kicsi, de így még nagyobb volt, cse­ré­be nem lát­tam.

A vizs­gá­lat után spon­tán módon beje­lent­kez­tet­tek egy nagyon köze­li idő­pont­ra (feb­ru­ár 11.) műtét­re, mert saj­nos ápri­lis­ra még nem lehe­tett fog­lal­ni (ekkor­ra ter­vez­tük a követ­ke­ző haza­utat).

A műtét

Feb­ru­ár 11‑e egy komor, sze­les hét­fői nap volt. Regi megint elkí­sért (örök hála!), hogy e nehéz hely­zet­ben ne legyek egye­dül. Fél 10-re kap­tam idő­pon­tot, egy­ál­ta­lán nem izgul­tam, ez abból is lát­szott, hogy a beje­lent­ke­zés­nél elfe­lej­tet­tem a szü­le­té­sem nap­ját. Oda­benn már meg­nyu­god­tam, kitöl­töt­tem pár for­ma­nyom­tat­ványt (bele­egye­zés, hogy lesz, ami lesz; prob­lé­ma ese­tén szerv­do­nor­rá válás stb.), aztán kap­tam egy Xanax-ot. Ezt egy­elő­re nem kel­lett beven­ni, de úgy érez­tem, hogy fóli­án keresz­tül, zseb­ben is már kezd fel­szí­vód­ni, mert hatá­ro­zot­tan meg­nyu­god­tam. A műtét előtt még volt pár rutin­vizs­gá­lat, megint mér­tek diopt­ri­át és cilin­dert, meg szub­jek­tí­ven azt, hogy milyen kor­rek­ció len­ne nekem kel­le­mes. A dok­tor­nő­vel való kon­zul­tá­ció után enge­délyt kap­tam a Xanax bevé­te­lé­re, ami­nek öröm­mel ele­get tet­tem.

Kezd­tem lenyu­god­ni. Nagyon pro­fi volt min­den, így aztán tény­leg azt érez­tem, hogy itt baj nem lehet. Szó­lí­tot­tak, men­nem kel­lett az elő­ké­szí­tő­be, a műtő elő­szo­bá­já­ba. Egy ked­ves ápo­ló­nő vagy nővér­ke vagy elő­ké­szí­tő hölgy (min­den­ki nagyon ked­ves volt) elő­ször elme­sél­te a saját tör­té­ne­tét, hogy miként volt neki 3 éve a műtét. (Záró­jel­ben — a szó szo­ros értel­mé­ben: azért ez tény­leg a mar­ke­ting csú­csa, ami­kor a sze­mély­zet egy tag­ja is így be van avat­va és von­va az egész tör­té­net­be.) Aztán kap­tam védő­ru­há­za­tot, mivel még­is­csak egy komo­lyabb orvo­si beavat­ko­zás­ról volt szó. A hölgy adott egy hosszú­kás zacs­kót, amit ruti­nos mozu­lat­tal húz­tam fel a hajam­ra. Az a láb­zsák — mond­ta, de engem ez sem zök­ken­tett ki. Fel­húz­tam a másik láb­zsá­kot is (nem a fejem­re), aztán kap­tam haj­há­lót, végül pedig egy hátul­gom­bo­lós, anya­gá­ban hálós puló­vert is. Ezután jött a smink: a szem körül betadin­nal kap­tam meg a camouflage‑t, a sze­mem­be több­fé­le szem­csep­pet kap­tam (zsib­basz­tó­sat, fer­tőt­le­ní­tő­set) több hul­lám­ban. Elbú­csúz­tam a szem­üve­gem­től, és vár­tam, hogy szó­lít­sa­nak.

Kijött az elő­ző páci­ens, ez is egy érde­kes kon­cep­ció, hogy az elő­tér­ben össze­eresz­tik a bete­ge­ket, nyil­ván­va­ló­an nyug­ta­tó szán­dék­kal. Kicsit beszél­get­tünk, mond­ta, hogy min­den rend­ben volt. Lefo­tóz­ták (biz­to­san azért, hogy ha vakon elcsa­tan­gol, akkor legyen róla friss kép a kőrö­zés­hez), gra­tu­lál­tak neki, majd a váró­te­rem­be bocsá­tot­ták. A műtőt még egy kicsit elő­ké­szí­tet­ték, meg­kér­dez­tem, hogy ilyen­kor slagozzák‑e ki a vért és a könnye­ket. Eddig­re már mind­egy is volt, én jöt­tem, bemen­tem.

Egy ágy­ra kel­lett fel­fe­küd­ni, ami olyas­mi, mint egy masszázs­ágy, van raj­ta lyuk, csak nem az arc­nak, hanem a fej hát­só részé­nek. Ebbe helyez­ték bele a buk­si­mat, és folya­ma­to­san inst­ru­ál­tak, hogy fel­jebb, bal­ra, jobb­ra, marad­jon már nyu­god­tan. Mikor vég­re meg­ál­la­pod­tam, akkor kez­dő­dött maga a műtét. A stressz (annyi­ra nem volt vészes, inkább erre fogom, mint a fele­dé­keny­ség­re) miatt nem tel­je­sen emlék­szem, hogy mi milyen sor­rend­ben volt, de azt tudom, hogy elő­ször vala­mi tágí­tót rak­tak a sze­me­im­be, ami elég­gé kel­le­met­len volt. Aztán jött az a rész, ami­kor az első lézer (ami kiala­kít egy lebenyt, amit aztán fel­haj­ta­nak) vett keze­lés­be. Nekem a Xanax elle­né­re is klauszt­ro­fo­bi­kus élmény volt, olyan érzés, mint­ha egy ton­nás gép dől­ne rá a fejem­re, és a szem­go­lyóm­mal pró­bál­nám fenn­tar­ta­ni. Iga­zá­ból annyi tör­tént, hogy ezt a gépet rácup­pan­tot­ták a sze­mem­re, és az vala­hogy kila­pí­tot­ta a sza­ru­hár­tyá­mat, hogy aztán ezt a kis zse­bet kivarr­ja. Kb. 20 mp volt az egész (sze­men­ként), sokat segí­tett, hogy a hölgy szá­molt vissza. Mikor ezzel meg­vol­tunk, akkor átgu­rí­tot­tak a máso­dik lézer­hez, ami a mun­ka lénye­gi részét csi­nál­ja. Ez az, ami végü­lis a feles­le­ges diopt­ri­á­kat meg cilin­de­re­ket ége­ti le a szem­ből, némi pör­kö­lő­dés­re haja­zó szag kísé­re­té­ben. Ezt úgy kell elkép­zel­ni, hogy van egy vil­lo­gó zöld fény, amit néz­ni kell, és aztán jön a lézer, ami kiala­kít­ja a meg­fe­le­lő ala­kot, hogy az ember lás­son jól. Ahogy dol­go­zik a lézer, tel­je­sen szét­esik a fény (így nem is olyan egy­sze­rű ránéz­ni), kicsit olyan, mint­ha egy féreg­lyuk­ban utaz­na az ember (tapasz­ta­lat­ból mon­dom), de aztán ez is készen van 30 mp alatt (sze­men­ként). Ekkor jön az, hogy egy mini hóla­pát­tal vissza­bo­rít­ják a lebenyt a szem­re, per­sze köz­ben ret­te­ne­tes mennyi­sé­gű műkönnyet önte­nek a sze­mek­be, és kinyom­kod­ják aló­la a beszo­rult lég­bu­bo­ré­ko­kat meg miegy­mást. Aztán ennek is vége lett, felül­het­tem, és kinyit­hat­tam a sze­me­met.

Egy­sze­rű­en besza­rás, de lát­tam! Nem töké­le­te­sen, mert tény­leg van egy ilyen eny­he víz­füg­göny (mint a Zürich HB‑n az Inter­dis­count­nál az a négy­ol­da­lú víz­esés, ami­be egy­szer bele fogok áll­ni a köl­kök­kel, ígé­rem!), de lát­tam, és jól lát­tam. Kimen­tem, leül­tem a szék­be, ahol 10 per­ce még az elő­ző ember báto­rít­ga­tott, és én is mond­tam pár bíz­ta­tó szót az utá­nam jövő­nek. (Mond­juk mint­ha vala­mi olyan is lett vol­na, hogy de baro­mi­ra para ez az első gép, na mind­egy.) Csi­nál­tak rólam is fotót, de ez annyi­ra nem érde­kelt.

A műtét után

Nekem FEMTO c. keze­lé­sem volt. Elvi­leg ez egy kevés­sé fáj­dal­mas és kel­le­met­len beavat­ko­zás, mini­má­lis gyó­gyu­lá­si idő­vel. Az elő­szo­bá­ból egye­ne­sen a váró­te­rem­be vit­tek, ahol vala­hogy meg­ta­lál­tam Regit, aki pedig nem is ott ült, ahol koráb­ban. Leül­tem, és pihen­nem kel­lett. (Ebben nem vagyok jó.) Nem fájt a sze­mem, de nem volt jó érzés, főleg ez az első léze­res egy­más­ra (leg­in­kább rám) boru­lás. Később ki is derült, hogy mini­má­lis bevér­zé­se­im let­tek a sze­me­men oldalt, ahogy nyom­ták rám a gépet. Aztán kez­dő­dött az első idő­szak, a műté­tet köve­tő 3–4 óra. Ekkor gya­kor­la­ti­lag hasz­nál­ha­tat­lan az ember sze­me, fél órán­ként kel­lett műkönnyez­ni, órán­ként pedig a recep­tes szem­csep­pet (Tob­rad­ex) kel­lett hasz­nál­ni. Fél óra pihe­nés után meg­néz­ték a sze­me­met nagyí­tó­val, hogy jól sikerült‑e vissza­haj­ta­ni az a leber­nye­get. (Jól.) Aztán haza­men­tünk, Regi veze­tett a kocsi­hoz, én meg vakon botor­kál­tam. A kocsi­ban jobb volt, mert sötét volt, de itt is nap­szem­üveg­ben, csu­kott szem­mel ültem. Aztán itt­hon ugyan­ez, sötét szo­ba, behúnyt szem. Ez volt kb. negyed háro­mig, és akkor az uta­sí­tá­sok­nak meg­fe­le­lő­en elkezd­tem néz­ni.

Ilyen lett
Nevem Sam.

És lát­tam, nagyon jól. Lát­tam közel­re, távol­ra. Kel­lett mobi­loz­ni, szá­mí­tó­gé­pet néz­ni, tévéz­ni, ilyen­kor min­den­nel tesz­tel­ni kell a sze­met, amit egyéb­ként is csi­nál az ember. (Fociz­ni mond­juk nem men­tem el.) Éles volt a kép, tisz­ta, mini­má­lis víz­ha­tás. Per­sze köz­ben ret­ten­tő kel­le­met­len érzés, ez a “sze­men keresz­tül meg­erő­sza­kol­tak” c. poszt­tra­u­má­lis tünet­együt­tes. Ez volt egé­szen estig, ami­kor jött az alvás, ami­től a leg­job­ban tar­tot­tam.

Háton, pár­na nél­kül kell első nap alud­ni. Én nem tudok háton alud­ni, a pár­nám meg annyi­ra fon­tos, hogy azzal uta­zok. Plusz ilyen­kor ugye arra is vigyáz­ni kell, hogy az ember ne vakar­ja a sze­mét (szi­go­rú­an tilos!), úgy­hogy kivet­tem a für­dő­kön­tös­ből az övet, össze­kö­töz­tem a csuk­ló­i­mat, és a két keze­met össze­kö­tő bilin­cset berak­tam a hát­sóm alá. Ebben a kel­le­mes test­hely­zet­ben alud­tam este 10-től kb. fél 4‑ig, ami­kor ret­te­ne­tes hát­fá­jás­ra ébred­tem. Kicsit kinyúj­tot­tam a tag­ja­i­mat, és utá­na még 6‑ig tud­tam alud­ni. Sok­kal kel­le­me­sebb volt az éjsza­ka, mint ahogy gon­dol­tam.

Más­nap (ma) jött az egy­na­pos kont­roll. Kér­dez­ték, hogy milyen volt az éjsza­ka, mond­tam, hogy lekö­töz­tem maga­mat, a vizs­gá­ló hölgy mond­ta, hogy ilyet még nem hal­lott (21 év és 100.000 páci­ens, és még sen­ki?). Aztán bevizs­gál­ták a látá­so­mat is, a bal szem most 100% a jobb pedig 95%, szó­val nagyon jól állunk. Az erős fény még zavar, meg úgy álta­lá­ban a sok csö­pö­ge­tés is, és még min­dig érzem a sze­me­met, hogy vala­mi van vele. Nem fáj, de fára­dé­kony, meg érzem, hogy szá­rad ki. Néha olyan érzé­sem van, hogy “beh rég van benn a kon­takt­len­csém, ki kéne ven­ni!”, de inkább nem veszem.

Min­den­ki azt mond­ja, hogy éle­te leg­jobb dön­té­se volt a sas­sze­me­sí­tés, így hát beál­lok a sor­ba. Így.

Update: az első hetes kont­rol­lon mind­két sze­mem 125%-os, tehát nagyon jól látok. Ugyan­ez az ered­mény egy hónap, két hónap, és fél év után is.

Viszlát, 2018!

A 2017-es évről is írtam egy ilyet, ami biz­ton­sá­gi meg­fon­to­lá­sok­ból egy évig pri­vát volt. Most pub­lic lett a bejegy­zés, azt is el lehet olvas­ni, aki­nek ilyen­be biceg a boká­ja.

A 2018-as egy spe­ci­á­lis év volt, hiszen a 2018 prím­té­nye­zős fel­bon­tá­sa 2 x 1009, ilyen év pedig 2005 (5 x 401) óta nem volt. Viszont az idei év is ilyen, hiszen 2019 = 3 x 673. Leg­utóbb két ilyen egy­mást köve­tő év 1982-ben (2 x 991) és 1983-ban (3 x 661) volt, amit pedig a híres-hír­hedt 1984 köve­tett. Egé­szen elké­pesz­tő izgal­mak, ugye?

Ennek fényé­ben nem is nagyon lehet havi bon­tás­ban érte­kez­ni erről az elő­ző évről, hiszen ez így volt egy tel­jes egész. Meg nem is emlék­szem min­den­re ilyen pon­to­san. Inkább arra helye­zem a hang­súlyt, hogy miket csi­nál­tam tavaly, ami­ket koráb­ban nem. Néhány dolog nagyon fur­csa lesz, elő­re is szó­lok!

Foci: 2018-ban már tény­leg focis­ta let­tem, ahogy azzal már évek óta fenye­get­tem a sport iránt érdek­lő­dő töme­ge­ket. Az első hiva­ta­los meccs áliga­z­o­lás­sal meg­volt, ahogy az első áliga­z­o­lá­sos gól is, aztán az első hiva­ta­los meccs ren­des iga­zo­lás­sal is. Az idei év nagy cél­ja egy hiva­ta­los meccsen, ren­des iga­zo­lás­sal elért gól, illet­ve amennyi­ben ez nem sike­rül, akkor leg­alább egy kiál­lí­tás vagy sár­ga lap. A lényeg, hogy ragad­jon a bélyeg legyen kiír­va a nevem a jegy­ző­könyv­be, mint fősze­rep­lő.

Magyar saj­tó: vala­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan okból kifo­lyó­lag 2018. janu­ár 1‑én elha­tá­roz­tam, hogy nem olva­sok töb­bé magyar saj­tot saj­tót (kiv. foci). Ez nem egy újévi foga­da­lom volt, hanem egy­sze­rű­en nem nyi­tot­tam meg töb­bé az index.hu‑t, 444.hu‑t stb. Az ele­jén nagyon fur­csa volt, hiszen 2017-ig az online éle­tem jelen­té­keny részét az ilyen libe­rá­lis médi­á­kok olva­sá­sá­val töl­töt­tem. Aztán, ahogy tel­tek a hetek, egy­re könnyebb és könnyebb lett, és egy­re kevés­bé érez­tem azt a nega­tív hatást, amit egyéb­ként az ott­ho­ni hírek olva­sá­sa oko­zott. Másod- és har­mad­kéz­ből nyil­ván elju­tot­tak hoz­zám az ökör­sé­gek, a mig­rán­sos és soro­so­sos dol­go­kat nagy­já­ból értem, de alap­ve­tő­en egy barát­ko­zós reme­te integ­rá­ci­ós szint­jé­vel bírok infor­má­ció szem­pont­já­ból. Amit nem tud­tam elen­ged­ni, az az nso.hu, ami poli­ti­kai meg­fon­to­lá­sok­ból nem egy jó dolog, de saj­nos — egy­elő­re — nem tud­tam helyet­te mást talál­ni. Egyéb­ként azt nem mon­dom, hogy nem olvas­tam sem­mi­lyen magyar hírt, mert Regi az év ele­jén még email­ben (!) kül­dött 2–3 inde­xes cik­ket, illet­ve még eze­ken kívül továb­bi 2–3 alka­lom­mal kap­tam inde­xes lin­ke­ket, ami­ket meg­nyi­tot­tam (!), de ennyi volt az összes bűnö­zé­sem.

Face­book: szin­tén 2018 első nap­já­val kezd­ve beszün­tet­tem face­boo­kos akti­vi­tá­so­mat. Pár­szor külön­bö­ző helye­ken belép­tem az év során, hogy meg­nyom­jam a kije­lent­ke­zés gom­bot, de ennyi volt. Ez a kivo­nu­lás az, ami a leg­jobb dön­té­sem volt 2018-ban, nem tudom elmon­da­ni, hogy mennyi­re nem hiány­zik ez az inter­ne­tes pöce­gö­dör. Azt a sok tucat órát, amit koráb­ban ott töl­töt­tem, most sok­kal hasz­no­sabb dol­gok­kal tudom töl­te­ni, pl. por­nót nézek soro­za­to­kat nézünk.

Hús: ez egy elég­gé friss dolog, egé­szen pon­to­san novem­be­ri. Meg­lá­to­ga­tott min­ket egy nagyon ked­ves bará­tunk, akit nevez­zünk Nusi­nak, és aki — kvá­zi — vege­tá­ri­á­nus. Emi­att ekko­ri­ban nem csi­nál­tunk húsos éte­le­ket egy dara­big, és aztán úgy is marad­tunk. Most az a hely­zet, hogy nem vege­tá­ri­á­nu­sok leszünk Regi­vel (a gye­re­kek kima­rad­nak), hanem redu­ci­tári­á­nu­sok (rövi­den redu­cik), ami szá­mom­ra úgy defi­ni­ál­ha­tó, hogy “ami­kor lehet, akkor nem eszem húst”. Volt pél­dá­ul céges kará­csony, akko­ra vas­la­pon sült stea­kek­kel, mint a com­bom, én pedig szól­tam, hogy vega menüt kérek. Kap­tam is olyan zöld­sé­ges “ham­bur­ger­húst”, hogy meg­szó­lalt, azt mond­ta nekem, hogy “szá­raz vagyok, mint egy cipő­talp, süss át jól, és vess véget a szen­ve­dé­se­im­nek!”, vagy vala­mi hason­lót (nem hal­lot­tam a sis­ter­gés miatt). A kará­cso­nyi idő­szak­ban nyil­ván befic­cent egy kis szé­kely­ká­posz­ta, de egy redu­ci ezt meg(t)eheti.

Német nyelv: ugyan­csak janu­ár­ban elkezd­tem napi szin­ten néme­tez­ni, per­sze csak mód­já­val. Ennek lett ugye az ered­mé­nye a Duolin­go “befe­je­zé­se” (ld. Ich bin bere­it), de azóta sem csök­kent az akti­vi­tá­som. Néhány nap kima­radt idén, de sze­ren­csé­re volt streak fre­e­ze-em, így a soro­za­tom egy­szer sem sza­kadt meg, és most 352 nap­nál járok.

A 2018-as év 96,5%-ában néme­tez­tem.

És mi lesz idén, gy.k. 2019-ben? Jó kér­dés, jelen­leg ezek a ter­ve­im:

  • Az olva­sá­si szo­ká­sa­im újra­struk­túrá­lá­sa, egy­ben néme­te­zés­sel való kom­bi­ná­lá­sa. Lehet­ne pél­dá­ul az, hogy átál­lok a kicker.de-re, és kere­sek még vala­mi svej­ci online lapot is, ami­ből tájé­ko­zód­hat­nók.
  • Sze­ret­nék belép­ni újra a face­book­ra, meg­néz­ni, hogy milyen érte­sí­té­se­ket kap­tam az elmúlt egy évben, és bezár­ni a kon­tó­mat. Eset­leg kiír­ni a falam­ra, hogy elköl­töz­tem, keres­se­tek off­line stb.
  • Sze­ret­nék min­den nap leg­alább fél órát spor­tol­ni. Letöl­töt­tem három appot a tele­fo­nom­ra, fek­vő­tá­masz, fel­ülés, gug­go­lás, eze­ket csi­nál­hat­nám estén­ként egy picit, biz­to­san jót ten­ne. Fut­hat­nék is, bár ez szem­be­megy azzal a ténnyel, hogy magyar focis­ta vagyok.
  • Sze­ret­nék türel­me­sebb len­ni a magán- és mun­ka­he­lyi éle­tem­ben is. Lehet­nék egy kicsit lazább, fel­sza­ba­dul­tabb, nyu­god­tabb.

Bol­dog új évet min­den­ki­nek!

Karácsonyi síeléses élménybeszámoló

Sen­ki sem talál­ná ki, hogy hol vol­tunk idén utol­já­ra síel­ni: Saas-Fee­ben. Ha nem let­tem vol­na ott, csak olvas­nám, akkor már én is unnám.

Decem­ber 22-én, szom­bat dél­után érkez­tünk. Elfog­lal­tuk a szál­lást, ami lég­vo­nal­ban 30 méter­re volt a tavaly szil­vesz­te­ri kecó­tól, szó­val isme­rős volt a kör­nyék. A kilá­tás az ablak­ból elvi­sel­he­tő volt.

Az a fehér ott a hegy. Az egyik. Felül a fehér az ég. Jól lát­szik?

Kipa­kol­tuk a cuc­ca­in­kat, Regi pél­dá­ul (aki ugye nem síel­het még) stíl­sze­rű­en a sícuc­co­kat helyez­te el a közös helyi­sé­gek­be. Ami­kor fel­akasz­tot­ta a síba­kan­csa­i­mat az egyéb­ként fűt­he­tő bakancs­tar­tó fal­ra, akkor szólt nekem, hogy van egy másik feke­te bakancs, ami­vel majd ne kever­jem össze. Az enyém 45-ös, a másik 42-es; az enyé­men az olda­lán alul nincs piros csík; illet­ve az enyém aljá­nak a kiala­kí­tá­sa tel­je­sen más, szé­le­sebb és hosszabb, mint a másik. Tehát fér­fi­szem­mel néz­ve két tel­je­sen azo­nos pár síba­kancs­ról beszél­tünk.

O. nap (vasárnap)

Az ötlet az volt, hogy mivel hét­fő­től a három síké­pes csa­lád­tag síis­ko­lá­ba ment, ezért hasz­nál­juk ki vasár­na­pot, és síel­jük be magun­kat. Dél­előtt még egy kicsit szüttyög­tünk, így kb. fél 11 körül ter­vez­tük az indu­lást. Fel­öl­töz­tünk (alá­öl­tö­ző, sízok­ni, polár pul­csi, sínad­rág és ‑kabát stb.), majd kimen­tünk, hogy a fel­sze­re­lés mara­dék részét is magunk­ra app­li­kál­juk. Öröm­mel kons­ta­tál­tam, hogy csak egy feke­te síba­kancs van a táro­ló­ban, így nem kell vissza­em­lé­kez­nem, hogy melyik az enyém, mert ugye csak ez lehet az. Fel­rán­ci­gál­tam a lába­im­ra a bakan­cso­kat, nehe­zen jöt­tek fel, nyo­mott min­den­hol, de gon­dol­tam, hogy majd jobb lesz, a síe­lés az már csak ilyen kényel­met­len sport.

Kisé­tál­tunk a tőlünk 600 méter­re talál­ha­tó sípá­lyá­hoz. A sport­pá­lyán (ami nyá­ron tenisz- és fut­ball­pá­lya, télen pedig egy baro­mi nagy havas tér) mond­tam a köl­kök­nek, hogy fel­csa­to­lunk (gy.k. a léce­ket a bakancs­ra csat­la­koz­tat­juk), és így hala­dunk tovább. Ők ezt viszony­lag gya­kor­lot­tan és ügye­sen abszol­vál­ták, én viszont küsz­köd­tem. Bele­lép­tem a kötés­be a bakanccsal, és meg­le­pőd­ve kons­ta­tál­tam, hogy a bakancs ápri­lis óta vagy 3 cen­ti­vel össze­ment. Biz­tos a külön­bö­ző hőtá­gu­lá­si együtt­ha­tó a bakancs és a léc között, eset­leg a Cori­o­lis-erő — gon­dol­tam.

Szó­val sike­re­sen fel­vet­tem a lábam­nál 3 szám­mal kisebb bakan­csot. Síel­ni nem csak a fáj­da­lom­tól, de az elté­rő kötés­mé­ret­től sem tud­tam. Lecsa­tol­tat­tam a gye­re­ke­ket, és haza­in­dul­tunk. Menet köz­ben Regit tele­fo­non update-eltem, hogy mire haza­é­rünk, már lecsil­la­pod­ja­nak a kedé­lyek egy kicsit. Haza­ér­tünk. A bakan­csom sehol. Nem baj, leg­alább tudunk együtt ebé­del­ni dél­ben.

Dél­után haza­ért Uwe, a másik ven­dég, aki az én bakan­cso­mat vet­te fel. Mond­ta nekem, ami­kor talál­koz­tunk, hogy “elcse­rél­tük a bakan­csa­in­kat”. Elcse­rél­TED, gon­dol­tam, de mivel A2/B1 szin­tű néme­tem­mel min­den igét jelen­idő E/3‑ban hasz­ná­lok, inkább nem mond­tam sem­mit.

3 körül újra fel­ke­re­ked­tünk, hogy a napot még­is­csak egy kis síe­lés­sel zár­juk. Elő­ször a len­ti pályá­kon csúsz­kál­tunk kicsit, de ezt hamar meg­un­tuk. Mond­tam a köl­kök­nek, hogy akkor men­jünk fel a hegy­re, gye­rek még az idő, egy csú­szás simán bele­fér. Vélet­le­nül rossz fel­vo­nó­ra száll­tunk, így arra a hegy­re men­tünk fel, amit pont el akar­tam kerül­ni. Fura is volt, mert alig vol­tak raj­tunk kívül a gon­do­lá­ban, és azok az embe­rek is mind a fen­ti étte­rem­be men­tek, nem síel­ni. Sebaj, leg­alább lesz hely a pályán.

Figyel­jük meg a gyer­me­kek lel­kes arc­ki­fe­je­zé­sét! Zizi sze­me mint­ha azt mon­da­ná: “apa, mit kere­sünk mi itt?”, köz­ben Kata némán tűr. Zizi kabát­ja nem pixe­les, hanem direkt ilyen.

Volt. Raj­tunk kívül egy terem­tett lélek sem volt. Elkezd­tünk lecsúsz­ni hár­mas­ban, elöl Zizi, utá­na Kata, aztán én. A pálya jeges és buc­kás volt, kb. 30 méte­ren­ként vala­me­lyik gye­rek elesett, és per­ce­ket töl­töt­tünk el, amíg újra el tud­tunk indul­ni. Az egyik külö­nö­sen nehéz sza­kasz­nál Zizi elej­tet­te a bot­ját, til­ta­ko­zá­som elle­né­re Kata lecsa­tol­ta a lécét, és a botért indult. Itt már érez­tem, hogy baj lesz.

Én is lecsa­tol­tam, és vissza­men­tem értük. A botot Zizi kezé­be nyom­tam, aztán pró­bál­tam vissza­nyom­ni Kata bakan­csát a cipő­be. Tele volt havas-jeges tört­me­lék­kel, leve­re­get­tem ezt a lábá­ról és a léc­ről, köz­ben lej­jebb csúsz­tunk, kezd­tük elöl­ről. Ekkor értek oda hoz­zánk a hegyi­men­tők.

Jó sielők Önök? — kér­dez­te az egyik. Hogy­ne! — mond­tam kevés meg­győ­ző­dés­sel. Segí­tett fel­csa­tol­ni Kata lécét, aztán nekem is, ami­kor ugyan­úgy szen­ved­tem a saját léce­im­mel. Aztán mind elin­dul­tunk lefe­lé kon­voj­ban, mint egy nagy csa­lád, ahol néhány csa­lád­tag jól tud síel­ni, mi meg nem.

Két ilyen kis gye­rek­kel egye­dül a hegyen … — mond­ta a másik új bará­tunk. Hát igen, ez nem éle­tem leg­jobb ötle­te volt — ismer­tem be. Men­tünk tovább. Este 5 körül értünk a völgy­be. Eddig­re már tök sötét volt, alig lát­tunk vala­mit, ezen pedig a söté­tí­tős síszem­üveg sem segí­tett. Így lett vége a nul­la­dik nap­nak, amit sike­res­ként köny­vel­tünk el (hiszen élet­ben marad­tunk).

Az utol­só csú­szás, a gye­re­kek GPS-es nyom­kö­ve­tő­jé­vel trek­kel­ve. A biz­ton­ság ked­vé­ért vit­tük magunk­kal, hogy meg­ta­lál­ja­nak min­ket a lavi­na alatt.

1.nap (hétfő)

A nap jól indult: a saját bakan­cso­mat vet­tem fel. A “szom­széd” a magá­é­ra öles betűk­kel ráír­ta, hogy “UWE”, így töb­bet nem tud­tuk össze­cse­rél­ni.

A síis­ko­la 10-kor kez­dő­dött min­den nap, és dél­után 1‑ig tar­tott. A lányo­kat a piros király­nő cso­port­ba osz­tot­ták be (van­nak szí­nek meg szin­tek, zöld, kék, piros, feke­te, azon belül meg her­ceg­nő, király­nő, csil­lag), én a fel­nőtt hár­mas cso­port­ba kér­tem magam (itt csak 1 és 6 között van­nak cso­por­tok, unal­mas). Aztán kide­rült, hogy túl sokan vagyunk a cso­port­ban, ezért átrak­tak a job­bak közé, így — mint utóbb kide­rült — négyes­ke let­tem, pedig leg­utóbb ket­tes vol­tam. Nem baj, leg­alább lesz kihí­vás. Tanár­nak meg­kap­tam Fabi­ant, akit lát­tunk az SRF bi de Lüt­ben (ami egy ilyen meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan TV-műsor a sváj­ci álla­mi csa­tor­nán, misze­rint ripor­te­rek elmen­nek vala­ho­va, és bemu­tat­ják az adott várost / tele­pü­lést / tér­sé­get), szó­val kije­lent­he­tő, hogy egy celeb lett a síok­ta­tóm.

  1. rész: «SRF bi de Lüt – Die Ski­leh­rer» in Saas-Fee 3x01
  2. rész: «SRF bi de Lüt – Die Ski­leh­rer» in Saas-Fee 3x02
  3. rész: «SRF bi de Lüt – Die Ski­leh­rer» in Saas-Fee 3x03

A nap jól indult: egész dél­előtt esett. Az eső és a hoz­zá tár­su­ló viha­ros ere­jű szél miatt min­den fen­ti pályát lezár­tak, így min­den­ki, aki aznap síel­ni akart, a len­ti két pályá­ra nyo­mult. Emi­att aztán 20–30 per­cig tar­tott min­den fel­vo­nós sor­ban­ál­lás, volt hát idő ala­po­san kipi­hen­ni a 2–3 per­ces csú­szá­so­kat. Köz­ben per­sze min­den­ki gyor­san átázott, és a folya­ma­tos után­pót­lás miatt egy­re mélyebb­re hatolt a ruhánk­ban a ned­ves­ség. Dél körül az eső elő­ször havas­eső­vé vált, aztán apróbb jég­da­rab­kák jöt­tek, és las­san átér­tünk hava­zás­ba. Köz­ben a hőmér­sék­let fagy­pont alá esett, emi­att a kabá­tok és nad­rá­gok elkezd­tek meg­fagy­ni, és min­den­ki­nek fur­csán dara­bos lett a moz­gá­sa. Az okta­tás 1 körül ért véget, a gye­re­kek­kel rohan­tuk haza, és ebéd után már ki sem mer­tünk jön­ni a lakás­ból.

2. nap (kedd)

Gyö­nyö­rű napos időnk volt, elállt a hava­zás is. A pályák jó álla­pot­ban, sok friss hóval vár­tak min­ket. A cso­por­tom­mal együtt fel­men­tünk az egyik maga­sabb hegy­re, ahol olyan dol­go­kat is gya­ko­rol­tunk, ami­ket egyéb­ként a len­ti liba­le­ge­lő­kön nem lehe­tett (pl. síe­lés). Itt már piros és feke­te pályák is vol­tak, nem csak kékek. Min­den­fé­le fel­ada­to­kat kap­tunk, fog­tuk magunk előtt meg a könyö­künk­kel a hátunk mögött a boto­kat, igye­kez­tünk pár­hu­za­mo­san síel­ve szűk kanya­rok­kal halad­ni. Men­tünk kigyó­ban, egy­más mel­lett szink­ron­ban, Fabi­an jó dol­go­kat taní­tott, tény­leg érez­tem, hogy fej­lő­dök. Az egyik utol­só csú­szás alkal­má­val csi­nál­tunk off-pis­te síe­lést is, ami­kor a kije­lölt pálya mel­lett men­tünk. Az egyik ilyen alka­lom­mal elvesz­tet­tem az ural­ma­mat a léce­im fölött, ugrat­tam ket­tőt-hár­mat, és hanyatt fek­ve bele­áll­tam a mély hóba. Nem érez­tem sem­mi ext­rát, de az okta­tó úr később mutat­ta, hogy sike­re­sen eltör­tem a léce­met, való­szí­nű­leg ahogy bele­üt­köz­tem egy nem lát­szó fatörzs­be vagy szik­lá­ba. Nem kell sem­mi komoly­ra gon­dol­ni, az egyik léc vége elha­sadt, és vic­ce­sen life­gett. Mikor már haza­ér­tünk, akkor szig­sza­lag­gal és pil­la­nat­ra­gasz­tó­val javí­tot­tam meg a bibit, de inkább nem fotó­zom le, hogy hogyan sike­rült.

Dél­után a jó idő­re való tekin­tet­tel fel­men­tünk a lányok­kal síel­ni újra, de ezút­tal figyel­tem a helyes sífel­vo­nó- és pálya­vá­lasz­tás­ra. A síe­lés leg­alább annyi­ra jól ment, mint az ellen­fé­nyes fotó­zás.

Nem én vagyok az új Robert Capa, de még való­szí­nű­leg a magyar Alber­to Tom­ba sem.

3. nap (szerda)

A har­ma­dik napon síe­lő-pálya­fu­tá­som során elő­ször fel­ju­tot­tam a leg­ma­ga­sabb saas-fee‑i hegy­re léc­cel és cso­port­tal, az Allalin­nal. Erről azt kell tud­ni, hogy a leg­ma­ga­sab­ban futó euró­pai “met­ró” visz fel rá, ami­től még az is klauszt­ri­fó­bi­ás lesz, aki egyéb­ként tér­iszo­nyos. Szép, napos idő volt, ha tud­nék fotóz­ni, akkor ennél szebb képet is tud­tam vol­na lőni.

Van itt min­den: hegy, ég, szik­lák, hó, gleccser. A töb­bi irány­ba is ezt lehe­tett lát­ni, csak arra volt a Nap.
Szel­fi­ben is nagyon erős vagyok. Figyel­jük meg a hát­tér­ben azt a szép táb­lát, illet­ve a szem­üve­ge­men vissza­tük­rö­ző­dő karo­mat!

Dél­után megest fel­men­tünk a lányok­kal a magos­ba, és meg­ta­lál­tuk a nyu­ga­ti világ leg­je­ge­sebb feke­te pályá­ját. Ami­kor nem estem el, akkor azt vide­óz­tam, ahogy a lányok igen.

Kata a feke­te, Zizi a másik.

4. nap (csütörtök)

Ezen a napon sem­mi emlí­tés­re mél­tó nem tör­tént.

5. nap (péntek)

Kicsiny ám annál lel­ke­sebb cso­por­tunk (ami­ben a sváj­ci síok­ta­tón és magyar infor­ma­ti­ku­son kívül volt kazah-ujgur hölgy; hol­lan­dus úr; Kana­dá­ban szü­le­tett viet­ná­mi szár­ma­zá­sú hölgy, aki 25 év Dánia után került vala­hogy Svájc­ba; maláj ex-PM hölgy, aki most terem­ke­rék­pá­ros edző, Szin­ga­púr­ban élő brit — hogy csak néhá­nyat említ­sek) az első csú­szás alkal­má­val egy akko­ra tömeg­ka­ram­bolt hozott össze, ami­ben a 9 főből 8‑an ben­ne vol­tunk. Min­de­nünk min­den­ki más min­den­jé­vel össze­akadt, olya­nok vol­tunk, mint egy sílé­ces Lao­koón-cso­port. A leg­in­kább az a hölgy lepő­dött meg, hogy kima­radt a móká­ból, aki addig min­den nap leg­alább ötször eltak­nyolt, és min­dig csak úgy tudott meg­áll­ni, hogy vala­kit ledön­tött a lábá­ról.

Miu­tán ezt is kibír­tuk, még jött egy újabb off-pis­te fel­adat, aztán már tény­leg csak egy gyors csú­szás a völgy­be. Én az egyik tel­je­sen egye­nes részen meg­inog­tam, és tel­jes sebes­ség­gel bele­ro­han­tam egy hófal­ba. Saj­nos erről sincs videó.

Gleccser.

A kalóz

Rég nem volt poszt, mert 2 hétig sza­bad­sá­gon volt a szer­kesz­tő­ség. Jó kifo­gás! Rég nem volt poszt, mert Kata leg­utób­bi, lényeg­re­tö­rő bejegy­zé­se óta nem írtam. Egyéb­ként Kata azóta űrha­jós sze­ret­ne len­ni, ez a ker­té­szes dolog annyi­ra 2018. május.

A sza­bad­ság jól telt, 15 éjsza­kát alud­tunk távol itt­hon­ról, és ezt a 15 éjsza­kát sike­rült 7 külön­bö­ző ágy­ban töl­te­ni. Az állan­dó­sá­got a pár­ná­ink jelen­tet­ték, ami­ket csak egy­szer hagy­tunk el, ami­kor nekem kel­lett vol­na bepa­kol­nom őket. Egyéb­ként min­den szu­per volt, jön is a szo­ká­sos sza­bad­sá­gos kép.

Mar­kert-torony: majd­nem olyan, mint a Trump Tower, csak olcsóbb a bér­le­ti díj.

De nem is ez a lényeg, hanem az angya­li­szi­ge­ti kaland, ami­ről mesél­ni akar­tam. Van egy kis tel­künk egy szi­ge­ten (Angya­li-szi­get), raj­ta egy kő- és egy faház. Sok érde­kes tör­té­net köt­he­tő ide, töb­bek közt itt fica­mo­dott ki Regi boká­ja pár órá­val azt köve­tő­en, hogy beje­len­tet­tük anyu­ká­mék­nak az eljegy­zé­sün­ket (írtam már erről?); itt (sem) tanul­tam meg kor­cso­lyáz­ni; itt pecáz­tam a leg­töb­bet éle­tem­ben (ez nagy­já­ból 4 órát jelent). A lányok nagyon sze­re­tik, mert lehet füröd­ni, ját­sza­ni a kert­ben, hor­gász­ni. Mivel ez egy szi­get, ezért van egy csó­na­kunk is, ami­vel a szá­raz­föld­ről át lehet ide kel­ni. E csó­na­kot az ese­tek nagy részé­ben kb. 200 méte­ren hasz­nál­juk, néha azon­ban fel­ke­re­ke­dünk, és a Kis-Duna szél­té­ben való átsze­lé­se helyett hosszá­ban (!) indu­lunk útnak. Ez tör­tént most is.

Jól fel­ké­szül­tünk: men­tő­mel­lény a gye­re­ke­ken, tar­ta­lék ben­zin a motor­hoz, anyu­kám mint másod­tiszt, én pedig a kapi­tány. Észak­nak vet­tük az irányt, a part men­tén hajó­káz­tunk. Néhány száz méter nyu­ga­lom után azt vet­tem ész­re, hogy velünk szem­ben, déli irány­ba halad egy nagyobb, fehér szí­nű motor­csó­nak. Rög­tön beug­rott a víz­ál­lás-jelen­tés, misze­rint a Kis-Dunán Angya­li-szi­get­nél folyam­szű­kü­let van, hosszú­sá­ga 120, szé­les­sé­ge 50, hajó­von­ták talál­ko­zá­sa tilos. Gon­dol­tam, akkor kike­rü­löm, így hát a keze­met jobb­ra tol­tam, a csó­nak tehát bal­ra for­dult. Ige­nám, de a manő­ver köz­ben ész­lel­tem, hogy a szem­köz­ti kol­lé­ga eköz­ben jobb­ra, tehát velem szem­be for­dult. Sem­mi gond, a tri­esz­ti kadét­is­ko­lá­ban nem vélet­le­nül jár­tam a “Folya­mi manő­ve­re­zés alap­jai” tárgy­ra (2 kre­dit), tehát egy laza csuk­ló­moz­du­lat­tal bal­ra húz­tam a motort, ami miatt a csó­nak jobb­ra indult. Ki lehet talál­ni, hogy eköz­ben a fehér mocsó (sze­ret­ném kiven­ni a része­met a nyelv­újí­tás­ból, és a motor­csó­nak helyett a továb­bi­ak­ban ezt az új kife­je­zést hasz­nál­ni) szin­tén kor­ri­gált, és bal­ra for­dult. Nem lesz ez így jó, gon­dol­tam, a hatal­mas sebes­ség (3 cso­mó, ez nagy­já­ból 5 és fél km/h‑nak felel meg) miatt a két hajó közöt­ti távol­ság roha­mo­san csök­kent, 100 méter ha maradt. Ekkor tűnt fel, hogy a fehér hajó nyo­mok­ban kéket is tar­tal­maz, vala­mi­lyen fel­irat is van az ele­jén, ami R‑rel kez­dő­dik és END­ŐR­SÉG-gel vég­ző­dik.

Itt kez­dett lees­ni, hogy ez a jobb­ra-bal­ra-jobb­ra kerin­gő való­szí­nű­leg azért tör­tént, hogy a rend­őrök lezár­ják előt­tem az utat, ezzel is meg­ál­lás­ra kény­sze­rít­se­nek min­ket. Mivel tör­vény­tisz­te­lő állam­pol­gár vagyok, ezért nem mene­kül­tem el (a csó­nak vég­se­bes­sé­ge nagy­já­ból 10 km/h, így ez egyéb­ként is nehéz lett vol­na), hanem nagy­já­ból 5 perc szen­ve­dés után a rend­őr­csó­nak mel­lé navi­gál­tam. A két rend­őr úr köz­úti köz­fo­lyós vízi ellen­őr­zés­be kez­dett.

Rám­néz­ve azt rög­tön lát­ták, hogy iga­zán gya­kor­lott és nagy­tu­dá­sú kapi­tánnyal van dol­guk, ez az előb­bi manő­ve­re­zés­ből is kide­rült. A gye­re­ke­ken volt men­tő­mel­lény, ez tet­szett nekik, az is, hogy van lánc a hajón és eve­ző, ha meg­áll­na a motor. Nagy­já­ból itt ért véget az öröm, és kez­dő­dött a bánat.

- Hor­go­nyuk van?

- Milyen hor­gony? Ilyen vas­macs­kás izé?

- Hor­gony!

- Az nincs.

- Fehér jel­ző­fény?

- Nincs.

- Név­táb­la?

- Leko­pott.

- Tűz­ol­tó­ké­szü­lék?

- Ide, a csó­nak­ba, ami­kor a vízen vagyunk?!

- Van önök­nél tar­ta­lék ben­zin, ezért köte­le­ző a tűz­ol­tó­ké­szü­lék.

- Értem. Az sincs.

- Papí­rok?

- Nem hoz­tunk, hogy ne legye­nek vize­sek.

- Hát, nem állunk vala­mi jól…

Mit mond­jak, volt már kel­le­me­sebb beszél­ge­té­sem rend­őr­rel. Szó­val nagyon úgy nézett ki, hogy ezt nem ússzuk meg egy kis ejnye-bej­nyé­vel. Mond­ta a maga­sabb ran­gú rend­őr úr, hogy ez vagy hely­szí­ni bír­ság, vagy fel­je­len­tés. Az utób­bit elfe­lej­tet­tük, mert ugye nincs magyar­or­szá­gi lak­cí­mem, nem akar­tam nem­zet­kö­zi bonyo­dal­ma­kat okoz­ni. (Már lát­tam magam előtt a sza­lag­cí­me­ket: Der unga­ris­che Pirat kann nicht in der Sch­we­iz leben!) Mond­tam hát neki, hogy adjon egy csek­ket.

Ilyet se mon­dott még nekem sen­ki

 — mond­ta egé­szen őszin­tén. Miköz­ben a jegy­ző­köny­vet töl­töt­te, a kol­lé­gá­já­val kel­le­me­sen elbe­szél­get­tünk, ekkor­ra már a tel­je­sen meg­szep­pent lányok is fel­ol­dód­tak egy kicsit. Volt a rend­őr­csó­nak­ban egy nagy bot, 3–4 méter hosszú, piros-fehér csí­kos. Kata kér­dez­te, hogy az mi. Mond­tam, hogy azzal vág­ják fej­be a kötöz­kö­dő állam­pol­gá­ra­kat, és már vár­tam a tar­kón­lö­vést, de úgy néz ki, a vízen több a humor­ér­zék, még a rend­őrök­ben is, mert élet­ben hagy­tak.

Éle­tem egyik leg­job­ban elszórt 15’000 forint­ja.

Így csó­na­ká­zik a sváj­ci magyar a Dunán.

Én vagyok Kata

sze­re­tem a nyu­szi­kat

a ked­venc éte­lem a spa­ge­ti bolo­nyai szó­szal

sze­re­tek olvas­ni

ha nagy leszek ker­tész leszek

Focista lettem

Évek óta (ld. 2016, 2017) fenye­ge­tő­zöm azzal, hogy focis­ta leszek. 2018. ápri­lis 21-én — ahogy egy csa­pat­tár­sam mond­ta — vég­re fér­fi let­tem.

Az egész a NAGY MECCS előt­ti nap pén­te­kén kez­dő­dött. Van nekünk egy WhatsApp-cso­por­tunk, a fél­re­ér­té­sek elke­rü­lé­se végett az a neve, hogy “Ulti és foci” — itt szok­tuk meg­be­szél­ni, hogy ki milyen ala­po­zót vett akci­ó­san, illet­ve hogy mi lesz a követ­ke­ző sza­bás­min­ta, amit meg­va­ló­sí­tunk. Fura is volt hát, hogy Dénes barátom/kollégám/leendő csa­pat­tár­sam miért írta be a követ­ke­ző üze­ne­te­ket:

Focis­tak a cse­ten. Hol­nap­ra nem vagyunk meg az FC VBZ kovet­ke­zo meccse­re
Be tud vala­ki ugra­ni?
Laci, Gabor?
Reg­gel 10-kor van a meccs
Itt: Hard­hof 19 8064 Zürich
Bal­la­ba­sok elony­ben

Sok okból kifo­lyó­lag meg­szó­lít­va érez­tem magam: az FC VBZ-tel azóta kacér­ko­dom, ami­óta a Kap­pe­lin (az isko­la­ud­va­ron) foci­zunk; a bal a job­bik lábam; és Laci vagyok. Nem volt mit ten­ni, azt tet­tem, amit egy jó magyar (leen­dő) focis­ta ten­ne: rög­tön kimen­tet­tem magam, és sérül­tet jelen­tet­tem.

Ez nem Zizi kar­ja.

Bizo­nyá­ra sokak­ban fel­me­rül, hogy miként sike­rült egy ilyen kor­rekt és 16 bit­nyi szín­ár­nya­la­tot fel­mu­tat­ni képes vér­alá­fu­tást sze­rez­nem olyan passzív élet­mód­dal, mint ami­lyet élek. A válasz egy­sze­rű: vér­adás.

Saj­nos ismer­nek már engem az embe­rek, és a kifo­gást a neki (nekem?) kijá­ró szkep­ti­kus­ság­gal vegyes szar­kaz­mus­sal fogad­ták. Fél deci alvadt vér nem men­tett meg a meccs­től. Bele­tö­rőd­tem a sor­som­ba, és szó­ban (hogy ne legyen nyo­ma, és még ki tud­jak farol­ni, ha meg­gon­dol­nám maga­mat) vissza­iga­zol­tam a meccset.

Este elő­ke­res­tem (iga­zá­ból Regi keres­te elő, aki szin­tén izga­tott volt, nyil­ván min­dig is focis­ta­fe­le­ség akart len­ni) a stop­lis cipő­met. Utol­já­ra tavaly ősszel ját­szot­tam ben­ne, ami­kor elég saras volt a pálya. Erre onnan emlé­kez­tem, hogy a cipő­kön dara­bon­ként nagy­já­ból más­fél kiló meg­kö­ve­se­dett sár volt, amit a bele­ra­gadt fűszá­lak kar­bon­szál­ként erő­sí­tet­tek. Nem volt több fél órá­nál lerob­ban­ta­ni a cipők­ről a koszt, és utá­na a kád — ahol a műve­le­tet végez­tem — majd­nem olyan tisz­ta volt, mint ami­kor elkezd­tem. A cipő mel­lett síp­csont­vé­dő­re volt szük­ség, ezt is sike­rült meg­ta­lál­ni. Dénes biz­ta­tott, hogy ha nincs meg a védő az sem baj, az egyik csa­pat­társ egy­szer pél­dá­ul egy papu­csot rakott be a sport­szár­ba, mond­juk még az is egy fok­kal job­ban véd, mint a láb­szőr. A fel­sze­re­lést a csa­pat biz­to­sí­tot­ta, én készen áll­tam.

Rela­tí­ve nyu­god­tan alud­tam, de az izga­tott­ság miatt korán kel­tem. Nem akar­tam túl sokat enni a NAGY MECCS előtt, ittam egy kávét, és ettem egy banánt (kiegyen­sú­lyo­zott focis­ta­ét­rend meccs­nap­ra). A pálya tőlünk bicik­li­vel kb. 8 perc, én az ide­ges­ség miatt erre is rászá­mol­tam még vagy 20 per­cet, így jó korán értem oda. Gyü­le­kez­tek a csa­pat­tár­sak (aki­ket nem ismer­tem), én meg mász­kál­tam fel-alá, és Dénest vár­tam.

A fen­ti tér­ké­pen lát­szik, hogy ez a hely egy sport­komp­le­xum sok foci­pá­lyá­val. Sen­ki se gon­dol­jon egy San­ti­a­go Ber­na­bé­u­ra, még a Pancho Aré­ná­ra is csak nyo­mok­ban emlé­kez­tet, iga­zá­ból ezek sima pályák egy­más mel­lett, mi a leg­tá­vo­lab­bi­ra vol­tunk kive­zé­nyel­ve, a 11-esre. Előt­te azon­ban öltö­zés és eliga­zí­tás.

Az öltö­ző­ben talál­koz­tam a csa­pat­tár­sa­im­mal. Nagy­ré­szük helyi, néme­lyek tény­le­ge­sen VBZ-esek (ez a BKV-nak felel meg), a csa­pat egy­re növek­vő része azon­ban magyar és/vagy epa­mos. Mivel egy sport­or­vo­sit és az iga­zo­lást még Svájc­ban sem lehet egy pén­tek este alatt elin­téz­ni, ezért kide­rült, hogy én hamis iga­zo­lás­sal fogok sze­re­pel­ni éle­tem első meccsén. Meg­kap­tam az új neve­met (én let­tem Péter, aki egyéb­ként szin­tén egy hon­fi­társ kol­lé­ga), beta­nul­tam az új szü­le­tés­na­po­mat (érde­kes, hogy pont And­rás-nap­ra esik), én admi­niszt­ratí­ve készen áll­tam. Köz­ben kap­tam mezt, gatyát, sport­szá­rat, eze­ket pró­bál­tam olyan sor­rend­ben és olyan test­ré­szek­re fel­ven­ni, ahogy azt a töb­bi­ek­től lát­tam. Stíl­sze­rű­en a 14-es mezt kap­tam, ezzel is emlé­kez­ve az iden­ti­tás­cse­rém előt­ti szü­le­tés­na­pom­ra.

Ez az egyet­len fény­ké­pem van éle­tem első meccsé­ről.

10-kor kez­dő­dött a meccs, mi fél 10 körül indul­tunk a pályá­ra. Az edző bá’ elmond­ta a tak­ti­kát (fel­ol­vas­ta a kez­dő tizen­egyet, és elmond­ta, hogy cse­re leszek — ennyi volt), és kez­dő­dött a beme­le­gí­tés. Passzol­ga­tás kör­be-kör­be, vál­ta­ko­zó vezény­sza­vak­kal, ami­ket nyil­ván nem értet­tem. Rúg­tunk párat kapu­ra, kocog­tunk, nyúj­tot­tunk, tisz­tá­ra, mint a nagyok. Aztán las­san köze­le­dett a 10 óra, meg­ér­ke­zett az ellen­fél is. Bizo­nyá­ra sokan hal­lot­tak már az FC Gastro Uni­ted 1‑ről, ők az FC VBZ egyik leg­na­gyobb mumu­sai. Állí­tó­lag évek óta min­dig kika­punk tőlük, időn­ként olló­zós gólo­kat lőnek, szó­val tel­je­sen egy fut­ball­csa­pat benyo­má­sát kel­tik. Én az egyik ellen­fél­lel már talál­koz­tam a vécé­ben, ahol a meccs utá­ni dop­ping­vizs­gá­lat­ra gya­ko­rol­tunk a piszo­ár­nál. A mi csa­pa­tunk első­sor­ban spor­tos vil­la­mos­so­fő­rök­re és kehes infor­ma­ti­ku­sok­ra épül, ez a srác meg magas volt (még nálam is maga­sabb), izmos, és ráné­zés­re focis­ta. Nem jó ómen.

A kis­pa­don kezd­tem hát a meccset. 3–1‑4–2‑es for­má­ci­ó­ban kezd­tünk, de ebből a pályán nem sok lát­szott. Ilyen szin­ten ezek a posz­tok elég­gé eset­le­ge­sek, iga­zá­ból fut min­den­ki min­den­fe­le, aztán néha eszük­be jut, hogy milyen posz­ton kel­le­ne ját­sza­ni­uk, és vissza­zár­nak a helyük­re. Én már pályá­ra lépé­sem előtt elfá­rad­tam, mert el kel­lett men­nem egy elrú­gott lab­dá­ért, ami­hez az egész “sta­di­ont” meg kel­lett kerül­nöm. Viszony­lag jól tar­tot­tuk (mi!) magun­kat, fél óra eltel­té­vel még 0–0 volt, sőt, még hely­ze­te­ink is vol­tak. Ekkor szólt nekem a mes­ter, hogy ruti­no­mat és gyor­sa­sá­go­mat innen­től kezd­ve a pályán kama­toz­tat­hat­nám, és beál­lí­tott. Kap­tam tak­ti­kai uta­sí­tá­so­kat is: legyek csa­tár, mert ott nem baj, ha elvesz­tem a lab­dát. Ennyi. Fel­ko­cog­tam hát a kez­dő­kör­be.

A pályán más­hogy telik az idő. Néz­tem már kis­mil­lió meccset, hol sör­rel, hol anél­kül, hol pro­jekt­oron, hol tévén, hol sta­di­on­ban. 2 x 45 perc, köz­te 15 perc szü­net, mint régen az isko­lá­ban az első két óra. Viszont ami­kor az ember ját­szik, akkor vala­hogy tel­je­sen más­ként tűnik az egész. A jegy­ző­könyv tanul­sá­ga sze­rint a 32. perc­ben áll­tam be, tehát bő 10 perc­cel a szü­net előtt. Még­is annyi min­den tör­tént, annyi emlé­ke­ze­tes ese­tet felej­tet­tem el azóta, hogy az hihe­tet­len.

  • Beál­lí­tá­som után volt egy sprin­tem a kapu elé, jött be a lab­da, de nem értem el, mind­össze 5–6 méter hiány­zott.
  • Meg­tá­mad­tam az ellen­fél egyik védő­jét, aki ezen annyi­ra meg­le­pő­dött, hogy a lábam­ba rúg­ta a lab­dát, ahon­nan az alap­vo­nal irá­nyá­ba gurult tovább. Futot­tunk utá­na mind­ket­ten, de mivel ő focis­ta, én meg nem, ő volt a gyor­sabb, és kikí­sér­te.
  • Meg­sze­rez­tem egy sza­bad lab­dát a saját 16-oso­mon belül, és lepasszol­tam. Köz­ben vala­ki majd­nem belém­rú­gott, de nem sike­rült neki, ezért elné­zést kért.
  • Kény­sze­rí­tőz­tem egy csa­pat­tár­sam­mal, és nem adtam el a lab­dát.
  • Adtam egy közép­szar passzt a tizen­ha­tos vona­lá­ra a csa­tár­tár­sam­nak, aztán vala­hogy vissza­ke­rült hoz­zám a lab­da, lőni pró­bál­tam, de nem sike­rült.

Nagy­já­ból ennyi tör­tént velem, köz­ben meg az ellen­fél rúgott két gólt, ami­ről én nem tehet­tem, mert csa­tár vol­tam, ugye. Azért szü­net­ben az edző lecse­rélt, azzal a kom­ment­tel, hogy a máso­dik fél­idő­ben még beáll­ha­tok.

Szü­net után tehát újfent a kis­pa­don talál­tam magam. Jöt­tek szur­ko­lók (hár­man), ők pró­bál­tak velem, a csa­pat lecse­rélt csa­ló sztár­já­val beszél­get­ni, de nem sike­rült ez sem. Köz­ben kap­tunk egy har­ma­dik gólt, annak azért kicsit örül­tem, hogy nem csak akkor rúg­nak nekünk gólt, ami­kor a pályán vagyok. Aztán az egyik csa­pat­tár­sam, aki addig part­jel­ző­ként funk­ci­o­nált, beállt, így nekem kel­lett elő­lép­nem lecse­rélt játé­kos­ból asszisz­tens­sé. Kap­tam zász­lót is, pró­bál­tam akkor len­get­ni, ami­kor a másik kol­lé­ga is szok­ta. Egy­szer bein­tet­tem egy lest, ami­kor az ellen­fél táma­dott, és rám­szólt az edző, hogy “legyen les”, egyéb­ként nagy­já­ból ese­mény­te­le­nül tel­tek a per­cek.

10 perc sem volt hát­ra a meccs­ből, ami­kor újra eljött az én időm. Vissza­cse­rél­tek, ezút­tal a közép­pá­lyá­ra, nem mint­ha ez bár­mit is szá­mí­ta­na. Lab­dá­hoz nem értem egy­szer sem, szem­mel ver­tem az ellen­fe­let a táma­dá­sai köz­ben, és mivel nem kap­tuk be a negye­dik gólt, kije­lent­he­tő, hogy hatá­so­san. Hár­mas síp­szó, min­den­ki gra­tu­lált min­den­ki­nek, véget ért az első meccsem.

Mivel ez hiva­ta­los céges liga, ezért van jegy­ző­könyv is. Akit érde­kel, az meg­néz­he­ti a lab­da­rú­gó­szö­vet­ség züri­chi régi­ó­já­nak hiva­ta­los olda­lán: FC VBZ 0:3 (0:2) FC Gastro Uni­ted 1.

Így let­tem hát focis­ta, kihúz­va ezt is a nem léte­ző és igen rövid bakancs­lis­tám­ról. Pár óra múl­va újra meccs, megint nem vagyunk meg ele­gen, így megest vala­ki más nevé­ben játsz­ha­tok. Megyek is öltöz­ni.

UPDATE: a máso­dik meccs érde­ke­sen sike­rült:

  • Kez­dő vol­tam, így fel­so­ra­koz­tam a töb­bi­ek­kel a meccs előtt, pacsiz­tam az ellen­fél­lel, nagyon pro­fi volt. Még a nem léte­ző közön­ség­nek is inte­get­tünk, meg­kö­szön­ve elő­re a szur­ko­lást.
  • Bal­ol­da­li közép­pá­lyást ját­szot­tam, leg­in­kább a bal­hát­vé­dünk­kel dol­goz­tam össze véde­ke­zés­ben. Iga­zi baj­tár­si kap­cso­lat ala­kult ki közöt­tünk az első fél­idő során.
  • Az ele­jén elég­gé meg­il­le­tő­dött vol­tam, lab­dá­kat vesz­tet­tem, nem ment túl jól. Aztán ami­kor bele­jöt­tem vol­na, akkor meg­húz­tam a jobb vád­li­mat, és onnan­tól nem tud­tam fut­ni.
  • Ennek elle­né­re egy­szer fel­men­tem támad­ni, az egyik csa­pat­társ­tól hoz­zám pat­tant a lab­da, betör­tem a tizen­ha­to­son belül­re, kapu­ra lőt­tem, és a kapus nagy nehéz­sé­gek árán ütöt­te szög­let­re a lab­dát. Ez volt az egyet­len kapura­lö­vé­sünk az egész meccsen.
  • Az egyik eladott lab­dám­ból lekont­ráz­tak min­ket, és ebből lőt­ték az első (és később kide­rült: győz­tes) gólt.
  • Fél­idő­ben pró­bál­tam nyúj­ta­ni a vád­li­mat, de csak rosszabb lett, szó­val cse­rét kér­tem. Össze­sen kb. 55–60 per­cet ját­szot­tam.
  • A lecse­ré­lé­se­met köve­tő­en össze­om­lott a csa­pat (lehet, hogy ebben sze­re­pet ját­szott az is, hogy a 60+-os edzőnk is beállt), és a vége 0–4 lett. Az ellen­fél az utol­só helye­zett volt, mi vol­tunk az utol­só előt­ti­ek.
  • Itt a jegy­ző­könyv: FC VBZ 0:4 (0:1) FC HLT.

Én vagyok Zizi

sze­re­tem az ele­fán­to­kat a fagyit is sze­re­tem

sze­re­tem a csa­lá­do­mat

ma van vasár­nap a csa­ládal elme­gyűnk bran­csol­ni mert hol­nap eluta­szunk