Rég nem volt poszt, mert 2 hétig szabadságon volt a szerkesztőség. Jó kifogás! Rég nem volt poszt, mert Kata legutóbbi, lényegretörő bejegyzése óta nem írtam. Egyébként Kata azóta űrhajós szeretne lenni, ez a kertészes dolog annyira 2018. május.
A szabadság jól telt, 15 éjszakát aludtunk távol itthonról, és ezt a 15 éjszakát sikerült 7 különböző ágyban tölteni. Az állandóságot a párnáink jelentették, amiket csak egyszer hagytunk el, amikor nekem kellett volna bepakolnom őket. Egyébként minden szuper volt, jön is a szokásos szabadságos kép.
Markert-torony: majdnem olyan, mint a Trump Tower, csak olcsóbb a bérleti díj.
De nem is ez a lényeg, hanem az angyaliszigeti kaland, amiről mesélni akartam. Van egy kis telkünk egy szigeten (Angyali-sziget), rajta egy kő- és egy faház. Sok érdekes történet köthető ide, többek közt itt ficamodott ki Regi bokája pár órával azt követően, hogy bejelentettük anyukáméknak az eljegyzésünket (írtam már erről?); itt (sem) tanultam meg korcsolyázni; itt pecáztam a legtöbbet életemben (ez nagyjából 4 órát jelent). A lányok nagyon szeretik, mert lehet fürödni, játszani a kertben, horgászni. Mivel ez egy sziget, ezért van egy csónakunk is, amivel a szárazföldről át lehet ide kelni. E csónakot az esetek nagy részében kb. 200 méteren használjuk, néha azonban felkerekedünk, és a Kis-Duna széltében való átszelése helyett hosszában (!) indulunk útnak. Ez történt most is.
Jól felkészültünk: mentőmellény a gyerekeken, tartalék benzin a motorhoz, anyukám mint másodtiszt, én pedig a kapitány. Északnak vettük az irányt, a part mentén hajókáztunk. Néhány száz méter nyugalom után azt vettem észre, hogy velünk szemben, déli irányba halad egy nagyobb, fehér színű motorcsónak. Rögtön beugrott a vízállás-jelentés, miszerint a Kis-Dunán Angyali-szigetnél folyamszűkület van, hosszúsága 120, szélessége 50, hajóvonták találkozása tilos. Gondoltam, akkor kikerülöm, így hát a kezemet jobbra toltam, a csónak tehát balra fordult. Igenám, de a manőver közben észleltem, hogy a szemközti kolléga eközben jobbra, tehát velem szembe fordult. Semmi gond, a trieszti kadétiskolában nem véletlenül jártam a “Folyami manőverezés alapjai” tárgyra (2 kredit), tehát egy laza csuklómozdulattal balra húztam a motort, ami miatt a csónak jobbra indult. Ki lehet találni, hogy eközben a fehér mocsó (szeretném kivenni a részemet a nyelvújításból, és a motorcsónak helyett a továbbiakban ezt az új kifejezést használni) szintén korrigált, és balra fordult. Nem lesz ez így jó, gondoltam, a hatalmas sebesség (3 csomó, ez nagyjából 5 és fél km/h-nak felel meg) miatt a két hajó közötti távolság rohamosan csökkent, 100 méter ha maradt. Ekkor tűnt fel, hogy a fehér hajó nyomokban kéket is tartalmaz, valamilyen felirat is van az elején, ami R-rel kezdődik és ENDŐRSÉG-gel végződik.
Itt kezdett leesni, hogy ez a jobbra-balra-jobbra keringő valószínűleg azért történt, hogy a rendőrök lezárják előttem az utat, ezzel is megállásra kényszerítsenek minket. Mivel törvénytisztelő állampolgár vagyok, ezért nem menekültem el (a csónak végsebessége nagyjából 10 km/h, így ez egyébként is nehéz lett volna), hanem nagyjából 5 perc szenvedés után a rendőrcsónak mellé navigáltam. A két rendőr úr közútiközfolyós vízi ellenőrzésbe kezdett.
Rámnézve azt rögtön látták, hogy igazán gyakorlott és nagytudású kapitánnyal van dolguk, ez az előbbi manőverezésből is kiderült. A gyerekeken volt mentőmellény, ez tetszett nekik, az is, hogy van lánc a hajón és evező, ha megállna a motor. Nagyjából itt ért véget az öröm, és kezdődött a bánat.
– Horgonyuk van?
– Milyen horgony? Ilyen vasmacskás izé?
– Horgony!
– Az nincs.
– Fehér jelzőfény?
– Nincs.
– Névtábla?
– Lekopott.
– Tűzoltókészülék?
– Ide, a csónakba, amikor a vízen vagyunk?!
– Van önöknél tartalék benzin, ezért kötelező a tűzoltókészülék.
– Értem. Az sincs.
– Papírok?
– Nem hoztunk, hogy ne legyenek vizesek.
– Hát, nem állunk valami jól…
Mit mondjak, volt már kellemesebb beszélgetésem rendőrrel. Szóval nagyon úgy nézett ki, hogy ezt nem ússzuk meg egy kis ejnye-bejnyével. Mondta a magasabb rangú rendőr úr, hogy ez vagy helyszíni bírság, vagy feljelentés. Az utóbbit elfelejtettük, mert ugye nincs magyarországi lakcímem, nem akartam nemzetközi bonyodalmakat okozni. (Már láttam magam előtt a szalagcímeket: Der ungarische Pirat kann nicht in der Schweiz leben!) Mondtam hát neki, hogy adjon egy csekket.
Ilyet se mondott még nekem senki
– mondta egészen őszintén. Miközben a jegyzőkönyvet töltötte, a kollégájával kellemesen elbeszélgettünk, ekkorra már a teljesen megszeppent lányok is feloldódtak egy kicsit. Volt a rendőrcsónakban egy nagy bot, 3-4 méter hosszú, piros-fehér csíkos. Kata kérdezte, hogy az mi. Mondtam, hogy azzal vágják fejbe a kötözködő állampolgárakat, és már vártam a tarkónlövést, de úgy néz ki, a vízen több a humorérzék, még a rendőrökben is, mert életben hagytak.
Évek óta (ld. 2016, 2017) fenyegetőzöm azzal, hogy focista leszek. 2018. április 21-én – ahogy egy csapattársam mondta – végre férfi lettem.
Az egész a NAGY MECCS előtti nap péntekén kezdődött. Van nekünk egy WhatsApp-csoportunk, a félreértések elkerülése végett az a neve, hogy “Ulti és foci” – itt szoktuk megbeszélni, hogy ki milyen alapozót vett akciósan, illetve hogy mi lesz a következő szabásminta, amit megvalósítunk. Fura is volt hát, hogy Dénes barátom/kollégám/leendő csapattársam miért írta be a következő üzeneteket:
Focistak a cseten. Holnapra nem vagyunk meg az FC VBZ kovetkezo meccsere
Be tud valaki ugrani? Laci, Gabor?
Reggel 10-kor van a meccs
Itt: Hardhof 19 8064 Zürich Ballabasok elonyben
Sok okból kifolyólag megszólítva éreztem magam: az FC VBZ-tel azóta kacérkodom, amióta a Kappelin (az iskolaudvaron) focizunk; a bal a jobbik lábam; és Laci vagyok. Nem volt mit tenni, azt tettem, amit egy jó magyar (leendő) focista tenne: rögtön kimentettem magam, és sérültet jelentettem.
Ez nem Zizi karja.
Bizonyára sokakban felmerül, hogy miként sikerült egy ilyen korrekt és 16 bitnyi színárnyalatot felmutatni képes véraláfutást szereznem olyan passzív életmóddal, mint amilyet élek. A válasz egyszerű: véradás.
Sajnos ismernek már engem az emberek, és a kifogást a neki (nekem?) kijáró szkeptikussággal vegyes szarkazmussal fogadták. Fél deci alvadt vér nem mentett meg a meccstől. Beletörődtem a sorsomba, és szóban (hogy ne legyen nyoma, és még ki tudjak farolni, ha meggondolnám magamat) visszaigazoltam a meccset.
Este előkerestem (igazából Regi kereste elő, aki szintén izgatott volt, nyilván mindig is focistafeleség akart lenni) a stoplis cipőmet. Utoljára tavaly ősszel játszottam benne, amikor elég saras volt a pálya. Erre onnan emlékeztem, hogy a cipőkön darabonként nagyjából másfél kiló megkövesedett sár volt, amit a beleragadt fűszálak karbonszálként erősítettek. Nem volt több fél óránál lerobbantani a cipőkről a koszt, és utána a kád – ahol a műveletet végeztem – majdnem olyan tiszta volt, mint amikor elkezdtem. A cipő mellett sípcsontvédőre volt szükség, ezt is sikerült megtalálni. Dénes biztatott, hogy ha nincs meg a védő az sem baj, az egyik csapattárs egyszer például egy papucsot rakott be a sportszárba, mondjuk még az is egy fokkal jobban véd, mint a lábszőr. A felszerelést a csapat biztosította, én készen álltam.
Relatíve nyugodtan aludtam, de az izgatottság miatt korán keltem. Nem akartam túl sokat enni a NAGY MECCS előtt, ittam egy kávét, és ettem egy banánt (kiegyensúlyozott focistaétrend meccsnapra). A pálya tőlünk biciklivel kb. 8 perc, én az idegesség miatt erre is rászámoltam még vagy 20 percet, így jó korán értem oda. Gyülekeztek a csapattársak (akiket nem ismertem), én meg mászkáltam fel-alá, és Dénest vártam.
A fenti térképen látszik, hogy ez a hely egy sportkomplexum sok focipályával. Senki se gondoljon egy Santiago Bernabéura, még a Pancho Arénára is csak nyomokban emlékeztet, igazából ezek sima pályák egymás mellett, mi a legtávolabbira voltunk kivezényelve, a 11-esre. Előtte azonban öltözés és eligazítás.
Az öltözőben találkoztam a csapattársaimmal. Nagyrészük helyi, némelyek ténylegesen VBZ-esek (ez a BKV-nak felel meg), a csapat egyre növekvő része azonban magyar és/vagy epamos. Mivel egy sportorvosit és az igazolást még Svájcban sem lehet egy péntek este alatt elintézni, ezért kiderült, hogy én hamis igazolással fogok szerepelni életem első meccsén. Megkaptam az új nevemet (én lettem Péter, aki egyébként szintén egy honfitárs kolléga), betanultam az új születésnapomat (érdekes, hogy pont András-napra esik), én adminisztratíve készen álltam. Közben kaptam mezt, gatyát, sportszárat, ezeket próbáltam olyan sorrendben és olyan testrészekre felvenni, ahogy azt a többiektől láttam. Stílszerűen a 14-es mezt kaptam, ezzel is emlékezve az identitáscserém előtti születésnapomra.
Ez az egyetlen fényképem van életem első meccséről.
10-kor kezdődött a meccs, mi fél 10 körül indultunk a pályára. Az edző bá’ elmondta a taktikát (felolvasta a kezdő tizenegyet, és elmondta, hogy csere leszek – ennyi volt), és kezdődött a bemelegítés. Passzolgatás körbe-körbe, váltakozó vezényszavakkal, amiket nyilván nem értettem. Rúgtunk párat kapura, kocogtunk, nyújtottunk, tisztára, mint a nagyok. Aztán lassan közeledett a 10 óra, megérkezett az ellenfél is. Bizonyára sokan hallottak már az FC Gastro United 1-ről, ők az FC VBZ egyik legnagyobb mumusai. Állítólag évek óta mindig kikapunk tőlük, időnként ollózós gólokat lőnek, szóval teljesen egy futballcsapat benyomását keltik. Én az egyik ellenféllel már találkoztam a vécében, ahol a meccs utáni doppingvizsgálatra gyakoroltunk a piszoárnál. A mi csapatunk elsősorban sportos villamossofőrökre és kehes informatikusokra épül, ez a srác meg magas volt (még nálam is magasabb), izmos, és ránézésre focista. Nem jó ómen.
A kispadon kezdtem hát a meccset. 3-1-4-2-es formációban kezdtünk, de ebből a pályán nem sok látszott. Ilyen szinten ezek a posztok eléggé esetlegesek, igazából fut mindenki mindenfele, aztán néha eszükbe jut, hogy milyen poszton kellene játszaniuk, és visszazárnak a helyükre. Én már pályára lépésem előtt elfáradtam, mert el kellett mennem egy elrúgott labdáért, amihez az egész “stadiont” meg kellett kerülnöm. Viszonylag jól tartottuk (mi!) magunkat, fél óra elteltével még 0-0 volt, sőt, még helyzeteink is voltak. Ekkor szólt nekem a mester, hogy rutinomat és gyorsaságomat innentől kezdve a pályán kamatoztathatnám, és beállított. Kaptam taktikai utasításokat is: legyek csatár, mert ott nem baj, ha elvesztem a labdát. Ennyi. Felkocogtam hát a kezdőkörbe.
A pályán máshogy telik az idő. Néztem már kismillió meccset, hol sörrel, hol anélkül, hol projektoron, hol tévén, hol stadionban. 2 x 45 perc, közte 15 perc szünet, mint régen az iskolában az első két óra. Viszont amikor az ember játszik, akkor valahogy teljesen másként tűnik az egész. A jegyzőkönyv tanulsága szerint a 32. percben álltam be, tehát bő 10 perccel a szünet előtt. Mégis annyi minden történt, annyi emlékezetes esetet felejtettem el azóta, hogy az hihetetlen.
Beállításom után volt egy sprintem a kapu elé, jött be a labda, de nem értem el, mindössze 5-6 méter hiányzott.
Megtámadtam az ellenfél egyik védőjét, aki ezen annyira meglepődött, hogy a lábamba rúgta a labdát, ahonnan az alapvonal irányába gurult tovább. Futottunk utána mindketten, de mivel ő focista, én meg nem, ő volt a gyorsabb, és kikísérte.
Megszereztem egy szabad labdát a saját 16-osomon belül, és lepasszoltam. Közben valaki majdnem belémrúgott, de nem sikerült neki, ezért elnézést kért.
Kényszerítőztem egy csapattársammal, és nem adtam el a labdát.
Adtam egy középszar passzt a tizenhatos vonalára a csatártársamnak, aztán valahogy visszakerült hozzám a labda, lőni próbáltam, de nem sikerült.
Nagyjából ennyi történt velem, közben meg az ellenfél rúgott két gólt, amiről én nem tehettem, mert csatár voltam, ugye. Azért szünetben az edző lecserélt, azzal a kommenttel, hogy a második félidőben még beállhatok.
Szünet után tehát újfent a kispadon találtam magam. Jöttek szurkolók (hárman), ők próbáltak velem, a csapat lecserélt csaló sztárjával beszélgetni, de nem sikerült ez sem. Közben kaptunk egy harmadik gólt, annak azért kicsit örültem, hogy nem csak akkor rúgnak nekünk gólt, amikor a pályán vagyok. Aztán az egyik csapattársam, aki addig partjelzőként funkcionált, beállt, így nekem kellett előlépnem lecserélt játékosból asszisztenssé. Kaptam zászlót is, próbáltam akkor lengetni, amikor a másik kolléga is szokta. Egyszer beintettem egy lest, amikor az ellenfél támadott, és rámszólt az edző, hogy “legyen les”, egyébként nagyjából eseménytelenül teltek a percek.
10 perc sem volt hátra a meccsből, amikor újra eljött az én időm. Visszacseréltek, ezúttal a középpályára, nem mintha ez bármit is számítana. Labdához nem értem egyszer sem, szemmel vertem az ellenfelet a támadásai közben, és mivel nem kaptuk be a negyedik gólt, kijelenthető, hogy hatásosan. Hármas sípszó, mindenki gratulált mindenkinek, véget ért az első meccsem.
Mivel ez hivatalos céges liga, ezért van jegyzőkönyv is. Akit érdekel, az megnézheti a labdarúgószövetség zürichi régiójának hivatalos oldalán: FC VBZ 0:3 (0:2) FC Gastro United 1.
Így lettem hát focista, kihúzva ezt is a nem létező és igen rövid bakancslistámról. Pár óra múlva újra meccs, megint nem vagyunk meg elegen, így megest valaki más nevében játszhatok. Megyek is öltözni.
UPDATE: a második meccs érdekesen sikerült:
Kezdő voltam, így felsorakoztam a többiekkel a meccs előtt, pacsiztam az ellenféllel, nagyon profi volt. Még a nem létező közönségnek is integettünk, megköszönve előre a szurkolást.
Baloldali középpályást játszottam, leginkább a balhátvédünkkel dolgoztam össze védekezésben. Igazi bajtársi kapcsolat alakult ki közöttünk az első félidő során.
Az elején eléggé megilletődött voltam, labdákat vesztettem, nem ment túl jól. Aztán amikor belejöttem volna, akkor meghúztam a jobb vádlimat, és onnantól nem tudtam futni.
Ennek ellenére egyszer felmentem támadni, az egyik csapattárstól hozzám pattant a labda, betörtem a tizenhatoson belülre, kapura lőttem, és a kapus nagy nehézségek árán ütötte szögletre a labdát. Ez volt az egyetlen kapuralövésünk az egész meccsen.
Az egyik eladott labdámból lekontráztak minket, és ebből lőtték az első (és később kiderült: győztes) gólt.
Félidőben próbáltam nyújtani a vádlimat, de csak rosszabb lett, szóval cserét kértem. Összesen kb. 55-60 percet játszottam.
A lecserélésemet követően összeomlott a csapat (lehet, hogy ebben szerepet játszott az is, hogy a 60+-os edzőnk is beállt), és a vége 0-4 lett. Az ellenfél az utolsó helyezett volt, mi voltunk az utolsó előttiek.
A tavalyi nagy sikerre való tekintettel idén újra jelentkezünk a “Regi balesete” sorozat legújabb epizódjával.
Nem sok( rossz)at ígérő április másodika volt. A húsvéti hétvégét Saas-Feeben töltöttük, hogy a szezonbérletünk utolsó morzsáit is kihasználjuk. (Amikor a síszezont egy hónappal ezelőtt ünnepélyesen lezártam, akkor ez az út még halvány gondolat sem volt.) Csütörtökön érkeztünk, pénteken már síeltünk, szombaton le volt zárva az összes pálya, vasárnap megint síeltünk, hétfőn pedig a kicsekkolás után még egy búcsúsíelést terveztünk. Minden jól alakult, ragyogó napsütés, tökéletes pályák, semmi tömeg.
Én vagyok a síszemüveges, Regi a másik
Miközben Regivel síeltünk, a gyerekek Darióval (aki az új Nico) tanultak. Mi dél körül végeztünk a hegyen, utána az volt a tervünk, hogy átmegyünk arra a dombra, ahol a lányok vannak, megnézzük őket, és még csúszunk egyet. Felmentünk a pálya tetejére, és nekivágtunk a szezon ténylegesen utolsó lesiklásának.
Ez a pálya annyira nem volt jó állapotban, mély volt a hó, és a napsütés miatt eléggé latyakossá olvadt. Én voltam elöl, Regi követett. Megálltam, hogy megvárjam, ő pedig egy gyors jobbkanyarral állt volna meg előttem. Itt történt a baj. A jobbosnál a jobb lába beleállt a hóba, míg a bal ment tovább. Aztán a bal is beleállt a hóba, ő pedig hasraesett. A sílécek nem csatoltak le, hanem félig oldalra, félig hátra álltak. Kb. úgy nézett ki, mint ez a hölgy itt lenn, csak a ruhája volt más színű, és a feje lefelé nézett.
Forrás: Pinterest (nem értem én ezt a Pinterest, valaki elmagyarázhatná, hogy mi ez)
Nem kell ortopédusnak lenni ahhoz, hogy sejteni lehessen, hason fekve nem jó az, ha az ember két lábfeje nem előre néz, hanem inkább oldalra-hátra. Ezt abból is sejteni lehetett, hogy Regi elkezdett kiabálni, hogy “ez nagyon fáj”. (Mondott még mást is, de ez egy korhatáros blog, a kurva életbe már!) Lecsatoltam, és visszasétáltam hozzá. Sejtettem, hogy nagy a baj, Reginek majdnem olyan magas a fájdalomküszöbe, mint nekem (az köztudott, hogy egy pattanás kinyomása az orron fájdalmasabb, mint a szülés, és én kevésbé kiabáltam az előbbi művelet alatt, mint ő az utóbbi közben). Leszedtem a sílécet a lábairól, főleg a bal tűnt eléggé zehernyésnek, nyeklett-nyaklott össze-vissza. Felsegítettem, hogy megnézzük, mekkora a kár. Járni nem tudott, állni is csak olyan furán. Fasza. Akkor talán vegyük számba, milyen lehetőségeink vannak! Egy olyan részen voltunk, ahol nem volt más síelő, segítséget nem kérhetünk senkitől. Nem is nagyon látszódtunk sehonnan, így ilyen hószánas mentőre sem számíthattunk. Mivel nem vagyunk Rega-tagok (légimentés), ezért egy helikopteres akció 50 ezer franknál egy rappennel nem kerülhetett volna többe, szóval ez sem volt opció. Maradt tehát az, hogy akkor valahogy lejussunk lécen-lábon a faluba, hogy aztán ott keressük meg Doktor Kretzschmart. Így is tettünk, Regi a botjaira támaszkodva próbált egy olyan helyre jutni, ahonnan aztán továbbcsúszhatott, én meg vittem a saját léceimet, botjaimat, és az ő léceit, mint egy alpesi Tenzing Norgay. Ehhez képest a lecsúszás szinte eseménytelen és kihívásmentes volt.
A faluban felmarkoltuk a lányokat, akik pont ekkor végeztek az utolsó órájukkal. Visszamentünk a szállodába, ahonnan már kicsekkoltunk, és az alagsori vécében utcai ruhába öltöztünk. Aztán elkezdtünk orvost keresgélni, ami húsvét hétfőn délután nem tűnt annyira egyszerűnek. Szerencsére pont ott volt a szállodatulaj házaspár mellettünk, akiknek piros telefonos forródrótjuk volt a felcserhez, ők segítettek bejelentkezni. Aztán a papi a hotel elektromos kisbuszával el is szállított minket a rendelőbe.
Minimális várakozás után Regi bejutott a röntgenbe. Gyors diagnózis: valami nem jó. Ami a képen látszik az egy kicsi szilánk, ami valahogy letört a csontból, valószínűleg ugyanúgy, mint ahogy Fábry Sándor elmesélte “A lejtő ördöge – a vaxtól a gipszig” c. klasszikusában. Egyelőre ennyit tudtunk. Regi kapott térdmerevítőt, meg két helyes mankót, amit a gyerekek következetesen kampónak hívtak, mivel annak van értelme. Hazamentünk szépen, Saas-Fee – Zürich mindössze 242 km, az a hosszú hétvégéről hazautazók között barátok közt is legfeljebb hat óra. Így zártuk a hétfői napot.
Ott van a bibi!
Kedden háziorvos, beutaló a Triemlibe. Reginek itt már külön kartonozója van, ugye itt volt tavaly is a balesete után. A bejárat mellett két bejelentkező ablak van, az egyik főle az van írva, hogy “Information”, a másik felé pedig csak annyi, hogy “Regi”. Szerdán mentünk oda, ekkor volt CT, majd az Oberarzt-tal való egyeztetés után abban maradtunk, hogy legyen MRI is, hogy Regi bal térdén az összes képalkotó berendezést egy héten belül letesztelhessék. Magyarországi olvasóink kedvéért írom, hogy MRI-re nem 2019. októberre, hanem két nappal későbbre (péntekre) kaptunk időpontot. Ekkorra derült ki a pontos diagnózis: teljes elülső keresztszalag-szakadás.
Most ott tartunk, hogy Reginek volt három fizioterápiája, ugyanoda jár vissza, mint tavaly. Ez megy hat hétig, addig nincs műtét, utána jön majd egy konzílium, és eldöntik (döntjük?), hogy mi legyen. Gyors guglizás után kiderül egyébként, hogy a keresztszalag-szakadás nem olyan jó cucc, az előrehozott fizioterápiával jó eredményeket lehet elérni, a teljes gyógyulás esélye így is nagyjából 40% körül van, mint akkor, ha már rögtön a sípályán kaszabolták volna a beteget. Szóval reménykedünk.
Le van foglalva már a decemberi síelésünk ugyancsak Saas-Feeben. Nézzük a dolgok pozitív oldalát: sokat tudunk spórolni, mert Reginek nem kell lécet bérelni!
Nem az a szomorú, hogy nyolc ilyen (milyen?) év után ez (mi?) lett az eredmény.
Az a szomorú, hogy van ez a fajta “magyar vagyok” érzés. Hogy mit jelent magyarnak lenni. A magyar utánad lép be a forgóajtón, de előtted lép ki belőle. A “magyar rapper ember bajsza, mint a magyar bika szarva: fölfelé áll, nem lekonyul, körszakállhoz nem hasonul” (Bëlga) A magyaroknál van az egy főre eső legtöbb Nobel-díjas. (Ami egyébként nem így van, csupa olyan ország előz meg minket, akikkel fociban mindig megszenvedünk, pl. Feröer-szigetek, Luxemburg, Izland.) A magyar ember ez meg az.
Hát nem. (Pedig háttal nem is kezdünk mondatot.)
A magyar ember elhiszi, hogy az újhollandok leigázzák a világot, hogy az időjárást indiai kamaszok hekkelik, és hogy a migránshordák semmi mást nem akarnak, csak elvenni az ember munkahelyét, és aztán ott ülni, és nem dolgozni. Ez a szomorú.
Úgyhogy most majd szépen bemegyek a Kreisbüróba, megkérdezem, hogy mi kell a C permithez (letelepedési engedély, nem “csak” munkavállalási) pontosan, aztán maradunk.
Ma majdnem elmentünk síelni, de helyette inkább a Landesmuseumban töltöttük a délutánt. Ezzel hivatalosan is lezártnak tekintem a 2017-18-as síszezont.
Ezen a télen baromi sokat síeltünk. Ahhoz képest, hogy én 10 éve sportoltam először télen (mármint téli sportot űzni, úgy értem), szerintem igazán gyakorlott síző lettem. Még mindig rettenetesen megy, valahogy nincs hozzá érzékem, de a sok gyakorlás hatására sokszor úgy érzem, hogy nem halok meg azonnal. A buckákat nem szeretem, de a jeges pályát sem, ha meredek, akkor aggódom, ha sokan vannak, akkor féltem az embereket, ha kevesen, akkor meg magamat. Egyébként minden körülmények között szívesen síelek, ahogy ez ebből látható.
Az idei szezonban két fő- és néhány alsíelésünk volt. Egyszer egy hétig, másodszor (pont a síszünetben) 3 napot síeltünk, mindkétszer Saas-Feeben. (Ami ugyanazt tudja, mint Zermatt, csak családbarátabb, kisebb, olcsóbb, mondjuk még mindig elég drága. A szezonbérlet 222 frank, csak mondom.) Voltunk még Amden Weesenben is kétszer, ahol egyszer láttuk a pályát, egyszer meg akkora köd volt, hogy még a lécünket sem.
Szeretnék mutatni három videót. Az első helyszíne Amden Weesen, ahol két pályát találtunk, az egyik tipikus libalegelő, nagyon enyhe kék, olyan viccekkel tarkítva, mint a pálya közepén elhelyezett hütte. A másik sem meredek, viszont “félcsövekkel” (igazából nyolcadcsövekkel) és ugratókkal (!) van felszerelve. Itt történt az első rögzített síbalesetem életemben. Nem kell semmi komolyra gondolni, mentem az ugratókon, nagyon begyorsultam (> 15 km/h), az utolsó előttinél felrepültem nagyon magasra (> 15 cm), és az utolsónál jobbnak láttam, hogyha biztonságosan elesem. Ez látszik e videón, a bal oldali pacát és az őt körülvevő hófelhőt kell nézni, az voltam én.
A következő videó előtt mutatok egy képet, meg egy háttérkép-gyanús másikat.
Ez én vagyok, miután a gyerekek az utolsó sízős napunkon bemutattak egy új útvonalat. Nico, a tanáruk volt, hogy “vicces” legyen a síelés, néhány alkalommal levitte őket a pályáról, az erdőbe. Nem kell semmi veszélyesre gondolni, 1%-os lejtő, kitaposott útvonal, a gyerekek nagyon élvezték, és gond nélkül átmentek. Mi viszont, nem 90 és 100 cm-es lécekkel mentünk, hanem normális, felnőtt méretűekkel. Emiatt aztán azokon a helyeken, ahol ők simán tudtak hóekézni, mi nem tudtunk fékezni, mert egyszerűen nem fért el “oldalra” a lécünk. Amikor egy jobbos kanyarban elém ugrott egy közönséges jegenyefenyő (Abies alba), nem tudtam mást csinálni, mint félrekapni a kormányt, és elterülni a szűz hóban. Regi is így járt, csak egy kicsit lejjebb, egy szimpatikusabb fánál. Ekkor kezdett videózni.
Ez a kép lehetne egy ilyen motivációs-csendéletes háttérkép. Szép fakéreg, a háttérben elmosódott havas táj, gyönyörű. Az a paca megint csak én vagyok, és a lenti videó megmutatja, hogyan jutottam el oda.
Azért hogy ne csak ilyen videókkal égessem magam, mutatok egy jót is. Ez egy buckás ÉS jeges ÉS fekete pálya, amin az utolsó nap utolsó csúszását tettem meg. Sokan azt hiszik, hogy Ilja Afanaszjevics Osztapenko esett le a talapzatáról, és valami oltári véletlen (pont egy sílécre esett) folytán síel, de nem, ez a dinamikus és lejtőérzékeny ember én vagyok. Pont ezen a pályán nem estem el egyszer sem.
Síelni jó, és én nem adom fel soha. Egyszer el fogok indulni egy ilyen amatőr síversenyen, és kenterbe verem a 3-4 éves svájci gyerekeket!
A történet szereplőinek nevét megváltoztattam. Regi maradt Regi, és én is Laci vagyok, de egyébként a többieket nem így hívják. Nem rajtuk nevettünk, hanem leginkább egymáson.
Van nekem egy kollégám, nevezzük R-nek, aki nem magyar (tudom, hogy ez megdöbbentő, hogy svájci epamosként nem csak magyarokkal dolgozom). Új lakásba költözik nemsokára, a régire pedig ún. Nachmietert (utánbérlőt, aki átveszi a felmondási idő előtt a bérleményt; ezt már többedszer definiáltam itt a blogban, remélem, most már mindenki megjegyezte). Felajánlottam széles ismeretségi körömet neki, mondtam, hogy szólok a többi kollégának, keresleti piac van, egy jó albérlet nagy kincs. Reginek is szóltam, hogy ha valakit érdekel, itt van egy ekkora lakás ennyiért és ekkortól elérhető.
Regi kedden este elment jógázni. Volt ott egy lány, nevezzük Dórinak, aki nemrég érkezett a festői szépségű rohadt hideg Zürichbe, ebből kifolyólag érdeklődik elérhető albérletek iránt. Regi mesélt neki R. lakásáról, és megígérte, hogy én elküldöm majd neki a részleteket.
Szerda reggel, szokásos iskola előtti készülődés, Regi eligazítást tartott nekem. Még este WhatsAppon leírta Dóri email címét, és a lelkemre kötötte, hogy ne felejtsem el elküldeni neki napközben a linket. Én megígértem, hogy ha nem felejtem el amint beérek, küldöm a levelet. Mivel vicces ember vagyok, mondtam neki, hogy “küldöm majd a linket Vilinek”. Ebben maradtunk.
Reggel elkezdtem dolgozni, aztán idővel eszembe jutott, mit is ígértem. Megírtam egy teljesen korrekt levelet Dórinak, elküldtem, nagyon büszke voltam már magamra. Gondoltam, továbbviszem a reggeli viccet, és WhatsAppon lejelentettem Reginek, hogy a küldetést sikeresen abszolváltam. Emailben is elküldtem a bizonyítékot egy forwardolt levél formájában.
Mivel alapvetően nem vagyok egy gonosz ember (de), 3 percig hagytam Regit ebben az állapotban. Gondoltam, ennyi éppen elég, hogy jól kinevessük magunkat (és egymást), így hát felfedtem a pranket.
Itt vége is lehetne a történetnek, de nem. Csörgött a telefonom, Regi hívott, gondoltam, hogy a válással és gyermekelhelyezéssel kapcsolatos formaságokat fogjuk megbeszélni. Valami olyasmit mondott, hogy már írt Dórinak (aki nem Vili), hogy elnézést kérjen, amiért én félreértettem a nevét és a nemét. Az emlékem erről eléggé homályos, mert annyira elkezdtem röhögni, hogy be kellett mennem egy tárgyalóba, ahol levegőért kapkodtam. Amikor az utolsó könnycseppet is kitöröltem a szememből (annyira sírtam, hogy komoly veszélybe kerültek a kontaktlencséim), megígértem Reginek, hogy én is írok egy levelet, amiben töredelmesen beismerem minden hibámat, és elnézést kérek.
Regi most írt neked egy levelet, mert megvicceltem, hogy rossz levelet írtam neked (én ilyen vicces vagyok). Bocs, hogy ilyen helyzetbe kerültél, máskor próbálom a prankeket máshogy végigvinni :) Az okozott kellemetlenségért elnézést!
Hamarosan megjött a válasz is.
No para, ha nem szoltok, eszre se veszem. :) Nagyon koszi a linket!
Még egyszer elnézést kérek minden érintettől: Regitől, Dóritól, aki nyilván nem Dóri igazából, és semmiképpen sem Vili.
Január elsején nagy és halk (ki nem mondott) fogadalmat tettem: minden nap fogok valamennyit németül tanulni. Platformnak a Duolingót választottam (profilom). Reggelente 10 perc alatt letoltam 4-5 leckét, ezzel teljesítettem a napi 50 XP-t, amit beállítottam. Mivel egy ideje nem voltam aktív, minden skillem lecsökkent, az első hetek azzal mentek el, hogy azokat tornáztam vissza aranyra. Utána folytattam a tanulást, és végeztem a további leckéket egyesével, közben pedig aranyosan tartottam a régebbieket. Tegnap este végeztem, elértem a maximumot, mindent kimaxoltam.
Mostantól a 69-ről a némettudásom fog eszembe jutni.
Hogyan tovább?
El kellene kezdenem használni a németet, írásban és szóban is.
Vettem az ex-némettanáromtól valamilyen online hozzáférést, ami állítólag nagyon jó, de eddig rá se néztem, meg kellene próbálni.
Szoktam írni. Papírra, tollal. Mindig van jegyzetfüzetem, viszem magammal megbeszélésekretalálkozókrarandevúkra meetingekre. Egyrészt kb. 7%-kal emeli az ember IQ-ját, ha van nála egy fekete notesz; másrészt meg egy igen korlátozott memóriával megáldott ember esetében a gondolatok és megbeszéltek rögzítése egyszerűen muss sein muszáj. Múlt héten kaptam egy új füzetkét, ennek apropójából gondoltam, írok arról, hogy az elmúlt egy évben hogyan jegyzeteltem.
Még 2016-ban olvastam a Bullet Journalról. Egy Ryder Carroll nevű úr találta ki, és nagyjából arról szól, amit tessék elolvasni a weboldalon. Akinek nincs erre két perce, annak annyit mondanék, hogy gyors jegyzetelés, néhány főbb “fejezet”, néhány egyszerű szabály. Azt igéri, hogy gyors, egyszerű, átlátható. Én 2017 legelejétől használom, az előző noteszt még nem így kezdtem el használni, csak menet közben álltam át, ebből aztán volt is néhány zavarodás (ezekre majd kitérek). Az új noteszt viszont már teljesen töltényesítettem.
Mit kellene csinálni, azaz mi az a bullet journal?
– Rapid logging, azaz gyorsan leírni mindent
– Töltények, azaz feladatok, események és jegyzetek össze-vissza
– Kiemelők, amik szép magyar szóval highlightolják a különböző dolgokat
– Index, future log, monthly log, daily log, azaz kb. különböző fejezetek a naplóban
Mit csinálok ehelyett, azaz mi az a bullet journal “light”?
– Rapid logging marad, igyekszem mindent egyszerűen, egy sorban lejegyezni
– Az események teljesen feleslegesek, nem használom őket; feladatok (.) és jegyzetek (–) vannak
– Nincs semmiféle migrálás, ez egy úri huncutság
– Egyféle kiemelés (*), nincs semmiféle inspiráció (!) meg “majd még átnézem” (ఠ) annotáció
– Index marad, bár egyre kevesebb értelmét látom; az összes többi helyett csináltam egy “important” szekciót
– Nincs future log, úgysem működik
– Nincs monthly log sem, azt sem használtam soha
– Daily log van, igazából az első két oldalt leszámítva csak az van
Oké, eddig rohadtul nem értem, és nem olvastam el, hogy mi az a bullet journal, akkor most mégis mi ez a bullet journal “light” még egyszer?
– Szép és tiszta, új jegyzetfüzet
– Az első oldal az index (kb. tartalomjegyzék), ide lehet felírni, hogy melyik hónap hol kezdődik és meddig tart
– A második oldal az összes olyan fontos dolog, amiből egy évben max. 20 darab van
– A harmadik oldaltól kezdve jön a jegyzetelés maga
– Minden napot új dátummal kezdek, szépen, hosszan kiírva, mert ez elkülöníti a dolgokat (pl. 2018.01.15. hétfő)
– Meeting címe mindig kiemelt jegyzet (*–)
– Utána minden dolog, amit felírok, sima jegyzet (–)
– Teendők akár a jegyzetek között is lehetnek elszórva, vagy ha több van, akkor utána (.)
– Fontos teendő értelemszerűen kiemelve (*.)
– Ha egy teendő el van végezve, akkor áthúzva (*x)
Miért jó ez így?
– Nem kell szövegkiemelővel szórakozni, pedig valamiért korábban rendszeresen csináltam ezt (nem tudom, miért)
– Nem kell azon gondolkodni, hogy most valami miért és hogyan van kiemelve, csak ki van emelve, és kész
– A teendők gyorsan visszakereshetők, mert jól látszódnak
– Minimális overheaddel lehet heteket kitisztítani, és nagyon kevés dolog felejtődig el (én tavaly csak olyan dolgot felejtettem el, amit nem akartam megcsinálni)
Így néz ki például egy adott oldal a noteszban.
2018.01.01. hétfő
*– Első nap a síiskolában
– Találkozás a csoporttársakkal
– Baromi szomjas vagyok már egy óra után
*X Holnaptól hozni kulacsot
2018.01.02. kedd
*– Második nap a síiskolában
– Síelés a völgyben
– Találkozás a gyerekekkel
. Megnézni az útvonalat, amit √2 sebességgel tettem meg ma
– Rádöbbenni, hogy ennek a bejegyzésnek semmi értelme, és ettől senki sem fog máshogy jegyzetelni
– De ez engem annyira nem zavar
