Senki sem találná ki, hogy hol voltunk idén utoljára síelni: Saas-Feeben. Ha nem lettem volna ott, csak olvasnám, akkor már én is unnám.
December 22-én, szombat délután érkeztünk. Elfoglaltuk a szállást, ami légvonalban 30 méterre volt a tavaly szilveszteri kecótól, szóval ismerős volt a környék. A kilátás az ablakból elviselhető volt.
Kipakoltuk a cuccainkat, Regi például (aki ugye nem síelhet még) stílszerűen a sícuccokat helyezte el a közös helyiségekbe. Amikor felakasztotta a síbakancsaimat az egyébként fűthető bakancstartó falra, akkor szólt nekem, hogy van egy másik fekete bakancs, amivel majd ne keverjem össze. Az enyém 45-ös, a másik 42-es; az enyémen az oldalán alul nincs piros csík; illetve az enyém aljának a kialakítása teljesen más, szélesebb és hosszabb, mint a másik. Tehát férfiszemmel nézve két teljesen azonos pár síbakancsról beszéltünk.
O. nap (vasárnap)
Az ötlet az volt, hogy mivel hétfőtől a három síképes családtag síiskolába ment, ezért használjuk ki vasárnapot, és síeljük be magunkat. Délelőtt még egy kicsit szüttyögtünk, így kb. fél 11 körül terveztük az indulást. Felöltöztünk (aláöltöző, sízokni, polár pulcsi, sínadrág és ‑kabát stb.), majd kimentünk, hogy a felszerelés maradék részét is magunkra applikáljuk. Örömmel konstatáltam, hogy csak egy fekete síbakancs van a tárolóban, így nem kell visszaemlékeznem, hogy melyik az enyém, mert ugye csak ez lehet az. Felráncigáltam a lábaimra a bakancsokat, nehezen jöttek fel, nyomott mindenhol, de gondoltam, hogy majd jobb lesz, a síelés az már csak ilyen kényelmetlen sport.
Kisétáltunk a tőlünk 600 méterre található sípályához. A sportpályán (ami nyáron tenisz- és futballpálya, télen pedig egy baromi nagy havas tér) mondtam a kölköknek, hogy felcsatolunk (gy.k. a léceket a bakancsra csatlakoztatjuk), és így haladunk tovább. Ők ezt viszonylag gyakorlottan és ügyesen abszolválták, én viszont küszködtem. Beleléptem a kötésbe a bakanccsal, és meglepődve konstatáltam, hogy a bakancs április óta vagy 3 centivel összement. Biztos a különböző hőtágulási együttható a bakancs és a léc között, esetleg a Coriolis-erő — gondoltam.
Szóval sikeresen felvettem a lábamnál 3 számmal kisebb bakancsot. Síelni nem csak a fájdalomtól, de az eltérő kötésmérettől sem tudtam. Lecsatoltattam a gyerekeket, és hazaindultunk. Menet közben Regit telefonon update-eltem, hogy mire hazaérünk, már lecsillapodjanak a kedélyek egy kicsit. Hazaértünk. A bakancsom sehol. Nem baj, legalább tudunk együtt ebédelni délben.
Délután hazaért Uwe, a másik vendég, aki az én bakancsomat vette fel. Mondta nekem, amikor találkoztunk, hogy “elcseréltük a bakancsainkat”. ElcserélTED, gondoltam, de mivel A2/B1 szintű németemmel minden igét jelenidő E/3‑ban használok, inkább nem mondtam semmit.
3 körül újra felkerekedtünk, hogy a napot mégiscsak egy kis síeléssel zárjuk. Először a lenti pályákon csúszkáltunk kicsit, de ezt hamar meguntuk. Mondtam a kölköknek, hogy akkor menjünk fel a hegyre, gyerek még az idő, egy csúszás simán belefér. Véletlenül rossz felvonóra szálltunk, így arra a hegyre mentünk fel, amit pont el akartam kerülni. Fura is volt, mert alig voltak rajtunk kívül a gondolában, és azok az emberek is mind a fenti étterembe mentek, nem síelni. Sebaj, legalább lesz hely a pályán.
Volt. Rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt. Elkezdtünk lecsúszni hármasban, elöl Zizi, utána Kata, aztán én. A pálya jeges és buckás volt, kb. 30 méterenként valamelyik gyerek elesett, és perceket töltöttünk el, amíg újra el tudtunk indulni. Az egyik különösen nehéz szakasznál Zizi elejtette a botját, tiltakozásom ellenére Kata lecsatolta a lécét, és a botért indult. Itt már éreztem, hogy baj lesz.
Én is lecsatoltam, és visszamentem értük. A botot Zizi kezébe nyomtam, aztán próbáltam visszanyomni Kata bakancsát a cipőbe. Tele volt havas-jeges törtmelékkel, leveregettem ezt a lábáról és a lécről, közben lejjebb csúsztunk, kezdtük elölről. Ekkor értek oda hozzánk a hegyimentők.
Jó sielők Önök? — kérdezte az egyik. Hogyne! — mondtam kevés meggyőződéssel. Segített felcsatolni Kata lécét, aztán nekem is, amikor ugyanúgy szenvedtem a saját léceimmel. Aztán mind elindultunk lefelé konvojban, mint egy nagy család, ahol néhány családtag jól tud síelni, mi meg nem.
Két ilyen kis gyerekkel egyedül a hegyen … — mondta a másik új barátunk. Hát igen, ez nem életem legjobb ötlete volt — ismertem be. Mentünk tovább. Este 5 körül értünk a völgybe. Eddigre már tök sötét volt, alig láttunk valamit, ezen pedig a sötétítős síszemüveg sem segített. Így lett vége a nulladik napnak, amit sikeresként könyveltünk el (hiszen életben maradtunk).
1.nap (hétfő)
A nap jól indult: a saját bakancsomat vettem fel. A “szomszéd” a magáéra öles betűkkel ráírta, hogy “UWE”, így többet nem tudtuk összecserélni.
A síiskola 10-kor kezdődött minden nap, és délután 1‑ig tartott. A lányokat a piros királynő csoportba osztották be (vannak színek meg szintek, zöld, kék, piros, fekete, azon belül meg hercegnő, királynő, csillag), én a felnőtt hármas csoportba kértem magam (itt csak 1 és 6 között vannak csoportok, unalmas). Aztán kiderült, hogy túl sokan vagyunk a csoportban, ezért átraktak a jobbak közé, így — mint utóbb kiderült — négyeske lettem, pedig legutóbb kettes voltam. Nem baj, legalább lesz kihívás. Tanárnak megkaptam Fabiant, akit láttunk az SRF bi de Lütben (ami egy ilyen meghatározhatatlan TV-műsor a svájci állami csatornán, miszerint riporterek elmennek valahova, és bemutatják az adott várost / települést / térséget), szóval kijelenthető, hogy egy celeb lett a síoktatóm.
- rész: «SRF bi de Lüt – Die Skilehrer» in Saas-Fee 3x01
- rész: «SRF bi de Lüt – Die Skilehrer» in Saas-Fee 3x02
- rész: «SRF bi de Lüt – Die Skilehrer» in Saas-Fee 3x03
A nap jól indult: egész délelőtt esett. Az eső és a hozzá társuló viharos erejű szél miatt minden fenti pályát lezártak, így mindenki, aki aznap síelni akart, a lenti két pályára nyomult. Emiatt aztán 20–30 percig tartott minden felvonós sorbanállás, volt hát idő alaposan kipihenni a 2–3 perces csúszásokat. Közben persze mindenki gyorsan átázott, és a folyamatos utánpótlás miatt egyre mélyebbre hatolt a ruhánkban a nedvesség. Dél körül az eső először havasesővé vált, aztán apróbb jégdarabkák jöttek, és lassan átértünk havazásba. Közben a hőmérséklet fagypont alá esett, emiatt a kabátok és nadrágok elkezdtek megfagyni, és mindenkinek furcsán darabos lett a mozgása. Az oktatás 1 körül ért véget, a gyerekekkel rohantuk haza, és ebéd után már ki sem mertünk jönni a lakásból.
2. nap (kedd)
Gyönyörű napos időnk volt, elállt a havazás is. A pályák jó állapotban, sok friss hóval vártak minket. A csoportommal együtt felmentünk az egyik magasabb hegyre, ahol olyan dolgokat is gyakoroltunk, amiket egyébként a lenti libalegelőkön nem lehetett (pl. síelés). Itt már piros és fekete pályák is voltak, nem csak kékek. Mindenféle feladatokat kaptunk, fogtuk magunk előtt meg a könyökünkkel a hátunk mögött a botokat, igyekeztünk párhuzamosan síelve szűk kanyarokkal haladni. Mentünk kigyóban, egymás mellett szinkronban, Fabian jó dolgokat tanított, tényleg éreztem, hogy fejlődök. Az egyik utolsó csúszás alkalmával csináltunk off-piste síelést is, amikor a kijelölt pálya mellett mentünk. Az egyik ilyen alkalommal elvesztettem az uralmamat a léceim fölött, ugrattam kettőt-hármat, és hanyatt fekve beleálltam a mély hóba. Nem éreztem semmi extrát, de az oktató úr később mutatta, hogy sikeresen eltörtem a lécemet, valószínűleg ahogy beleütköztem egy nem látszó fatörzsbe vagy sziklába. Nem kell semmi komolyra gondolni, az egyik léc vége elhasadt, és viccesen lifegett. Mikor már hazaértünk, akkor szigszalaggal és pillanatragasztóval javítottam meg a bibit, de inkább nem fotózom le, hogy hogyan sikerült.
Délután a jó időre való tekintettel felmentünk a lányokkal síelni újra, de ezúttal figyeltem a helyes sífelvonó- és pályaválasztásra. A síelés legalább annyira jól ment, mint az ellenfényes fotózás.
3. nap (szerda)
A harmadik napon síelő-pályafutásom során először feljutottam a legmagasabb saas-fee‑i hegyre léccel és csoporttal, az Allalinnal. Erről azt kell tudni, hogy a legmagasabban futó európai “metró” visz fel rá, amitől még az is klausztrifóbiás lesz, aki egyébként tériszonyos. Szép, napos idő volt, ha tudnék fotózni, akkor ennél szebb képet is tudtam volna lőni.
Délután megest felmentünk a lányokkal a magosba, és megtaláltuk a nyugati világ legjegesebb fekete pályáját. Amikor nem estem el, akkor azt videóztam, ahogy a lányok igen.
4. nap (csütörtök)
Ezen a napon semmi említésre méltó nem történt.
5. nap (péntek)
Kicsiny ám annál lelkesebb csoportunk (amiben a svájci síoktatón és magyar informatikuson kívül volt kazah-ujgur hölgy; hollandus úr; Kanadában született vietnámi származású hölgy, aki 25 év Dánia után került valahogy Svájcba; maláj ex-PM hölgy, aki most teremkerékpáros edző, Szingapúrban élő brit — hogy csak néhányat említsek) az első csúszás alkalmával egy akkora tömegkarambolt hozott össze, amiben a 9 főből 8‑an benne voltunk. Mindenünk mindenki más mindenjével összeakadt, olyanok voltunk, mint egy síléces Laokoón-csoport. A leginkább az a hölgy lepődött meg, hogy kimaradt a mókából, aki addig minden nap legalább ötször eltaknyolt, és mindig csak úgy tudott megállni, hogy valakit ledöntött a lábáról.
Miután ezt is kibírtuk, még jött egy újabb off-piste feladat, aztán már tényleg csak egy gyors csúszás a völgybe. Én az egyik teljesen egyenes részen meginogtam, és teljes sebességgel belerohantam egy hófalba. Sajnos erről sincs videó.
