A kalóz

Rég nem volt poszt, mert 2 hétig sza­bad­sá­gon volt a szer­kesz­tő­ség. Jó kifo­gás! Rég nem volt poszt, mert Kata leg­utób­bi, lényeg­re­tö­rő bejegy­zé­se óta nem írtam. Egyéb­ként Kata azóta űrha­jós sze­ret­ne len­ni, ez a ker­té­szes dolog annyi­ra 2018. május.

A sza­bad­ság jól telt, 15 éjsza­kát alud­tunk távol itt­hon­ról, és ezt a 15 éjsza­kát sike­rült 7 külön­bö­ző ágy­ban töl­te­ni. Az állan­dó­sá­got a pár­ná­ink jelen­tet­ték, ami­ket csak egy­szer hagy­tunk el, ami­kor nekem kel­lett vol­na bepa­kol­nom őket. Egyéb­ként min­den szu­per volt, jön is a szo­ká­sos sza­bad­sá­gos kép.

Mar­kert-torony: majd­nem olyan, mint a Trump Tower, csak olcsóbb a bér­le­ti díj.

De nem is ez a lényeg, hanem az angya­li­szi­ge­ti kaland, ami­ről mesél­ni akar­tam. Van egy kis tel­künk egy szi­ge­ten (Angya­li-szi­get), raj­ta egy kő- és egy faház. Sok érde­kes tör­té­net köt­he­tő ide, töb­bek közt itt fica­mo­dott ki Regi boká­ja pár órá­val azt köve­tő­en, hogy beje­len­tet­tük anyu­ká­mék­nak az eljegy­zé­sün­ket (írtam már erről?); itt (sem) tanul­tam meg kor­cso­lyáz­ni; itt pecáz­tam a leg­töb­bet éle­tem­ben (ez nagy­já­ból 4 órát jelent). A lányok nagyon sze­re­tik, mert lehet füröd­ni, ját­sza­ni a kert­ben, hor­gász­ni. Mivel ez egy szi­get, ezért van egy csó­na­kunk is, ami­vel a szá­raz­föld­ről át lehet ide kel­ni. E csó­na­kot az ese­tek nagy részé­ben kb. 200 méte­ren hasz­nál­juk, néha azon­ban fel­ke­re­ke­dünk, és a Kis-Duna szél­té­ben való átsze­lé­se helyett hosszá­ban (!) indu­lunk útnak. Ez tör­tént most is.

Jól fel­ké­szül­tünk: men­tő­mel­lény a gye­re­ke­ken, tar­ta­lék ben­zin a motor­hoz, anyu­kám mint másod­tiszt, én pedig a kapi­tány. Észak­nak vet­tük az irányt, a part men­tén hajó­káz­tunk. Néhány száz méter nyu­ga­lom után azt vet­tem ész­re, hogy velünk szem­ben, déli irány­ba halad egy nagyobb, fehér szí­nű motor­csó­nak. Rög­tön beug­rott a víz­ál­lás-jelen­tés, misze­rint a Kis-Dunán Angya­li-szi­get­nél folyam­szű­kü­let van, hosszú­sá­ga 120, szé­les­sé­ge 50, hajó­von­ták talál­ko­zá­sa tilos. Gon­dol­tam, akkor kike­rü­löm, így hát a keze­met jobb­ra tol­tam, a csó­nak tehát bal­ra for­dult. Ige­nám, de a manő­ver köz­ben ész­lel­tem, hogy a szem­köz­ti kol­lé­ga eköz­ben jobb­ra, tehát velem szem­be for­dult. Sem­mi gond, a tri­esz­ti kadét­is­ko­lá­ban nem vélet­le­nül jár­tam a “Folya­mi manő­ve­re­zés alap­jai” tárgy­ra (2 kre­dit), tehát egy laza csuk­ló­moz­du­lat­tal bal­ra húz­tam a motort, ami miatt a csó­nak jobb­ra indult. Ki lehet talál­ni, hogy eköz­ben a fehér mocsó (sze­ret­ném kiven­ni a része­met a nyelv­újí­tás­ból, és a motor­csó­nak helyett a továb­bi­ak­ban ezt az új kife­je­zést hasz­nál­ni) szin­tén kor­ri­gált, és bal­ra for­dult. Nem lesz ez így jó, gon­dol­tam, a hatal­mas sebes­ség (3 cso­mó, ez nagy­já­ból 5 és fél km/h‑nak felel meg) miatt a két hajó közöt­ti távol­ság roha­mo­san csök­kent, 100 méter ha maradt. Ekkor tűnt fel, hogy a fehér hajó nyo­mok­ban kéket is tar­tal­maz, vala­mi­lyen fel­irat is van az ele­jén, ami R‑rel kez­dő­dik és END­ŐR­SÉG-gel vég­ző­dik.

Itt kez­dett lees­ni, hogy ez a jobb­ra-bal­ra-jobb­ra kerin­gő való­szí­nű­leg azért tör­tént, hogy a rend­őrök lezár­ják előt­tem az utat, ezzel is meg­ál­lás­ra kény­sze­rít­se­nek min­ket. Mivel tör­vény­tisz­te­lő állam­pol­gár vagyok, ezért nem mene­kül­tem el (a csó­nak vég­se­bes­sé­ge nagy­já­ból 10 km/h, így ez egyéb­ként is nehéz lett vol­na), hanem nagy­já­ból 5 perc szen­ve­dés után a rend­őr­csó­nak mel­lé navi­gál­tam. A két rend­őr úr köz­úti köz­fo­lyós vízi ellen­őr­zés­be kez­dett.

Rám­néz­ve azt rög­tön lát­ták, hogy iga­zán gya­kor­lott és nagy­tu­dá­sú kapi­tánnyal van dol­guk, ez az előb­bi manő­ve­re­zés­ből is kide­rült. A gye­re­ke­ken volt men­tő­mel­lény, ez tet­szett nekik, az is, hogy van lánc a hajón és eve­ző, ha meg­áll­na a motor. Nagy­já­ból itt ért véget az öröm, és kez­dő­dött a bánat.

- Hor­go­nyuk van?

- Milyen hor­gony? Ilyen vas­macs­kás izé?

- Hor­gony!

- Az nincs.

- Fehér jel­ző­fény?

- Nincs.

- Név­táb­la?

- Leko­pott.

- Tűz­ol­tó­ké­szü­lék?

- Ide, a csó­nak­ba, ami­kor a vízen vagyunk?!

- Van önök­nél tar­ta­lék ben­zin, ezért köte­le­ző a tűz­ol­tó­ké­szü­lék.

- Értem. Az sincs.

- Papí­rok?

- Nem hoz­tunk, hogy ne legye­nek vize­sek.

- Hát, nem állunk vala­mi jól…

Mit mond­jak, volt már kel­le­me­sebb beszél­ge­té­sem rend­őr­rel. Szó­val nagyon úgy nézett ki, hogy ezt nem ússzuk meg egy kis ejnye-bej­nyé­vel. Mond­ta a maga­sabb ran­gú rend­őr úr, hogy ez vagy hely­szí­ni bír­ság, vagy fel­je­len­tés. Az utób­bit elfe­lej­tet­tük, mert ugye nincs magyar­or­szá­gi lak­cí­mem, nem akar­tam nem­zet­kö­zi bonyo­dal­ma­kat okoz­ni. (Már lát­tam magam előtt a sza­lag­cí­me­ket: Der unga­ris­che Pirat kann nicht in der Sch­we­iz leben!) Mond­tam hát neki, hogy adjon egy csek­ket.

Ilyet se mon­dott még nekem sen­ki

 — mond­ta egé­szen őszin­tén. Miköz­ben a jegy­ző­köny­vet töl­töt­te, a kol­lé­gá­já­val kel­le­me­sen elbe­szél­get­tünk, ekkor­ra már a tel­je­sen meg­szep­pent lányok is fel­ol­dód­tak egy kicsit. Volt a rend­őr­csó­nak­ban egy nagy bot, 3–4 méter hosszú, piros-fehér csí­kos. Kata kér­dez­te, hogy az mi. Mond­tam, hogy azzal vág­ják fej­be a kötöz­kö­dő állam­pol­gá­ra­kat, és már vár­tam a tar­kón­lö­vést, de úgy néz ki, a vízen több a humor­ér­zék, még a rend­őrök­ben is, mert élet­ben hagy­tak.

Éle­tem egyik leg­job­ban elszórt 15’000 forint­ja.

Így csó­na­ká­zik a sváj­ci magyar a Dunán.

Én vagyok Kata

sze­re­tem a nyu­szi­kat

a ked­venc éte­lem a spa­ge­ti bolo­nyai szó­szal

sze­re­tek olvas­ni

ha nagy leszek ker­tész leszek

Focista lettem

Évek óta (ld. 2016, 2017) fenye­ge­tő­zöm azzal, hogy focis­ta leszek. 2018. ápri­lis 21-én — ahogy egy csa­pat­tár­sam mond­ta — vég­re fér­fi let­tem.

Az egész a NAGY MECCS előt­ti nap pén­te­kén kez­dő­dött. Van nekünk egy WhatsApp-cso­por­tunk, a fél­re­ér­té­sek elke­rü­lé­se végett az a neve, hogy “Ulti és foci” — itt szok­tuk meg­be­szél­ni, hogy ki milyen ala­po­zót vett akci­ó­san, illet­ve hogy mi lesz a követ­ke­ző sza­bás­min­ta, amit meg­va­ló­sí­tunk. Fura is volt hát, hogy Dénes barátom/kollégám/leendő csa­pat­tár­sam miért írta be a követ­ke­ző üze­ne­te­ket:

Focis­tak a cse­ten. Hol­nap­ra nem vagyunk meg az FC VBZ kovet­ke­zo meccse­re
Be tud vala­ki ugra­ni?
Laci, Gabor?
Reg­gel 10-kor van a meccs
Itt: Hard­hof 19 8064 Zürich
Bal­la­ba­sok elony­ben

Sok okból kifo­lyó­lag meg­szó­lít­va érez­tem magam: az FC VBZ-tel azóta kacér­ko­dom, ami­óta a Kap­pe­lin (az isko­la­ud­va­ron) foci­zunk; a bal a job­bik lábam; és Laci vagyok. Nem volt mit ten­ni, azt tet­tem, amit egy jó magyar (leen­dő) focis­ta ten­ne: rög­tön kimen­tet­tem magam, és sérül­tet jelen­tet­tem.

Ez nem Zizi kar­ja.

Bizo­nyá­ra sokak­ban fel­me­rül, hogy miként sike­rült egy ilyen kor­rekt és 16 bit­nyi szín­ár­nya­la­tot fel­mu­tat­ni képes vér­alá­fu­tást sze­rez­nem olyan passzív élet­mód­dal, mint ami­lyet élek. A válasz egy­sze­rű: vér­adás.

Saj­nos ismer­nek már engem az embe­rek, és a kifo­gást a neki (nekem?) kijá­ró szkep­ti­kus­ság­gal vegyes szar­kaz­mus­sal fogad­ták. Fél deci alvadt vér nem men­tett meg a meccs­től. Bele­tö­rőd­tem a sor­som­ba, és szó­ban (hogy ne legyen nyo­ma, és még ki tud­jak farol­ni, ha meg­gon­dol­nám maga­mat) vissza­iga­zol­tam a meccset.

Este elő­ke­res­tem (iga­zá­ból Regi keres­te elő, aki szin­tén izga­tott volt, nyil­ván min­dig is focis­ta­fe­le­ség akart len­ni) a stop­lis cipő­met. Utol­já­ra tavaly ősszel ját­szot­tam ben­ne, ami­kor elég saras volt a pálya. Erre onnan emlé­kez­tem, hogy a cipő­kön dara­bon­ként nagy­já­ból más­fél kiló meg­kö­ve­se­dett sár volt, amit a bele­ra­gadt fűszá­lak kar­bon­szál­ként erő­sí­tet­tek. Nem volt több fél órá­nál lerob­ban­ta­ni a cipők­ről a koszt, és utá­na a kád — ahol a műve­le­tet végez­tem — majd­nem olyan tisz­ta volt, mint ami­kor elkezd­tem. A cipő mel­lett síp­csont­vé­dő­re volt szük­ség, ezt is sike­rült meg­ta­lál­ni. Dénes biz­ta­tott, hogy ha nincs meg a védő az sem baj, az egyik csa­pat­társ egy­szer pél­dá­ul egy papu­csot rakott be a sport­szár­ba, mond­juk még az is egy fok­kal job­ban véd, mint a láb­szőr. A fel­sze­re­lést a csa­pat biz­to­sí­tot­ta, én készen áll­tam.

Rela­tí­ve nyu­god­tan alud­tam, de az izga­tott­ság miatt korán kel­tem. Nem akar­tam túl sokat enni a NAGY MECCS előtt, ittam egy kávét, és ettem egy banánt (kiegyen­sú­lyo­zott focis­ta­ét­rend meccs­nap­ra). A pálya tőlünk bicik­li­vel kb. 8 perc, én az ide­ges­ség miatt erre is rászá­mol­tam még vagy 20 per­cet, így jó korán értem oda. Gyü­le­kez­tek a csa­pat­tár­sak (aki­ket nem ismer­tem), én meg mász­kál­tam fel-alá, és Dénest vár­tam.

A fen­ti tér­ké­pen lát­szik, hogy ez a hely egy sport­komp­le­xum sok foci­pá­lyá­val. Sen­ki se gon­dol­jon egy San­ti­a­go Ber­na­bé­u­ra, még a Pancho Aré­ná­ra is csak nyo­mok­ban emlé­kez­tet, iga­zá­ból ezek sima pályák egy­más mel­lett, mi a leg­tá­vo­lab­bi­ra vol­tunk kive­zé­nyel­ve, a 11-esre. Előt­te azon­ban öltö­zés és eliga­zí­tás.

Az öltö­ző­ben talál­koz­tam a csa­pat­tár­sa­im­mal. Nagy­ré­szük helyi, néme­lyek tény­le­ge­sen VBZ-esek (ez a BKV-nak felel meg), a csa­pat egy­re növek­vő része azon­ban magyar és/vagy epa­mos. Mivel egy sport­or­vo­sit és az iga­zo­lást még Svájc­ban sem lehet egy pén­tek este alatt elin­téz­ni, ezért kide­rült, hogy én hamis iga­zo­lás­sal fogok sze­re­pel­ni éle­tem első meccsén. Meg­kap­tam az új neve­met (én let­tem Péter, aki egyéb­ként szin­tén egy hon­fi­társ kol­lé­ga), beta­nul­tam az új szü­le­tés­na­po­mat (érde­kes, hogy pont And­rás-nap­ra esik), én admi­niszt­ratí­ve készen áll­tam. Köz­ben kap­tam mezt, gatyát, sport­szá­rat, eze­ket pró­bál­tam olyan sor­rend­ben és olyan test­ré­szek­re fel­ven­ni, ahogy azt a töb­bi­ek­től lát­tam. Stíl­sze­rű­en a 14-es mezt kap­tam, ezzel is emlé­kez­ve az iden­ti­tás­cse­rém előt­ti szü­le­tés­na­pom­ra.

Ez az egyet­len fény­ké­pem van éle­tem első meccsé­ről.

10-kor kez­dő­dött a meccs, mi fél 10 körül indul­tunk a pályá­ra. Az edző bá’ elmond­ta a tak­ti­kát (fel­ol­vas­ta a kez­dő tizen­egyet, és elmond­ta, hogy cse­re leszek — ennyi volt), és kez­dő­dött a beme­le­gí­tés. Passzol­ga­tás kör­be-kör­be, vál­ta­ko­zó vezény­sza­vak­kal, ami­ket nyil­ván nem értet­tem. Rúg­tunk párat kapu­ra, kocog­tunk, nyúj­tot­tunk, tisz­tá­ra, mint a nagyok. Aztán las­san köze­le­dett a 10 óra, meg­ér­ke­zett az ellen­fél is. Bizo­nyá­ra sokan hal­lot­tak már az FC Gastro Uni­ted 1‑ről, ők az FC VBZ egyik leg­na­gyobb mumu­sai. Állí­tó­lag évek óta min­dig kika­punk tőlük, időn­ként olló­zós gólo­kat lőnek, szó­val tel­je­sen egy fut­ball­csa­pat benyo­má­sát kel­tik. Én az egyik ellen­fél­lel már talál­koz­tam a vécé­ben, ahol a meccs utá­ni dop­ping­vizs­gá­lat­ra gya­ko­rol­tunk a piszo­ár­nál. A mi csa­pa­tunk első­sor­ban spor­tos vil­la­mos­so­fő­rök­re és kehes infor­ma­ti­ku­sok­ra épül, ez a srác meg magas volt (még nálam is maga­sabb), izmos, és ráné­zés­re focis­ta. Nem jó ómen.

A kis­pa­don kezd­tem hát a meccset. 3–1‑4–2‑es for­má­ci­ó­ban kezd­tünk, de ebből a pályán nem sok lát­szott. Ilyen szin­ten ezek a posz­tok elég­gé eset­le­ge­sek, iga­zá­ból fut min­den­ki min­den­fe­le, aztán néha eszük­be jut, hogy milyen posz­ton kel­le­ne ját­sza­ni­uk, és vissza­zár­nak a helyük­re. Én már pályá­ra lépé­sem előtt elfá­rad­tam, mert el kel­lett men­nem egy elrú­gott lab­dá­ért, ami­hez az egész “sta­di­ont” meg kel­lett kerül­nöm. Viszony­lag jól tar­tot­tuk (mi!) magun­kat, fél óra eltel­té­vel még 0–0 volt, sőt, még hely­ze­te­ink is vol­tak. Ekkor szólt nekem a mes­ter, hogy ruti­no­mat és gyor­sa­sá­go­mat innen­től kezd­ve a pályán kama­toz­tat­hat­nám, és beál­lí­tott. Kap­tam tak­ti­kai uta­sí­tá­so­kat is: legyek csa­tár, mert ott nem baj, ha elvesz­tem a lab­dát. Ennyi. Fel­ko­cog­tam hát a kez­dő­kör­be.

A pályán más­hogy telik az idő. Néz­tem már kis­mil­lió meccset, hol sör­rel, hol anél­kül, hol pro­jekt­oron, hol tévén, hol sta­di­on­ban. 2 x 45 perc, köz­te 15 perc szü­net, mint régen az isko­lá­ban az első két óra. Viszont ami­kor az ember ját­szik, akkor vala­hogy tel­je­sen más­ként tűnik az egész. A jegy­ző­könyv tanul­sá­ga sze­rint a 32. perc­ben áll­tam be, tehát bő 10 perc­cel a szü­net előtt. Még­is annyi min­den tör­tént, annyi emlé­ke­ze­tes ese­tet felej­tet­tem el azóta, hogy az hihe­tet­len.

  • Beál­lí­tá­som után volt egy sprin­tem a kapu elé, jött be a lab­da, de nem értem el, mind­össze 5–6 méter hiány­zott.
  • Meg­tá­mad­tam az ellen­fél egyik védő­jét, aki ezen annyi­ra meg­le­pő­dött, hogy a lábam­ba rúg­ta a lab­dát, ahon­nan az alap­vo­nal irá­nyá­ba gurult tovább. Futot­tunk utá­na mind­ket­ten, de mivel ő focis­ta, én meg nem, ő volt a gyor­sabb, és kikí­sér­te.
  • Meg­sze­rez­tem egy sza­bad lab­dát a saját 16-oso­mon belül, és lepasszol­tam. Köz­ben vala­ki majd­nem belém­rú­gott, de nem sike­rült neki, ezért elné­zést kért.
  • Kény­sze­rí­tőz­tem egy csa­pat­tár­sam­mal, és nem adtam el a lab­dát.
  • Adtam egy közép­szar passzt a tizen­ha­tos vona­lá­ra a csa­tár­tár­sam­nak, aztán vala­hogy vissza­ke­rült hoz­zám a lab­da, lőni pró­bál­tam, de nem sike­rült.

Nagy­já­ból ennyi tör­tént velem, köz­ben meg az ellen­fél rúgott két gólt, ami­ről én nem tehet­tem, mert csa­tár vol­tam, ugye. Azért szü­net­ben az edző lecse­rélt, azzal a kom­ment­tel, hogy a máso­dik fél­idő­ben még beáll­ha­tok.

Szü­net után tehát újfent a kis­pa­don talál­tam magam. Jöt­tek szur­ko­lók (hár­man), ők pró­bál­tak velem, a csa­pat lecse­rélt csa­ló sztár­já­val beszél­get­ni, de nem sike­rült ez sem. Köz­ben kap­tunk egy har­ma­dik gólt, annak azért kicsit örül­tem, hogy nem csak akkor rúg­nak nekünk gólt, ami­kor a pályán vagyok. Aztán az egyik csa­pat­tár­sam, aki addig part­jel­ző­ként funk­ci­o­nált, beállt, így nekem kel­lett elő­lép­nem lecse­rélt játé­kos­ból asszisz­tens­sé. Kap­tam zász­lót is, pró­bál­tam akkor len­get­ni, ami­kor a másik kol­lé­ga is szok­ta. Egy­szer bein­tet­tem egy lest, ami­kor az ellen­fél táma­dott, és rám­szólt az edző, hogy “legyen les”, egyéb­ként nagy­já­ból ese­mény­te­le­nül tel­tek a per­cek.

10 perc sem volt hát­ra a meccs­ből, ami­kor újra eljött az én időm. Vissza­cse­rél­tek, ezút­tal a közép­pá­lyá­ra, nem mint­ha ez bár­mit is szá­mí­ta­na. Lab­dá­hoz nem értem egy­szer sem, szem­mel ver­tem az ellen­fe­let a táma­dá­sai köz­ben, és mivel nem kap­tuk be a negye­dik gólt, kije­lent­he­tő, hogy hatá­so­san. Hár­mas síp­szó, min­den­ki gra­tu­lált min­den­ki­nek, véget ért az első meccsem.

Mivel ez hiva­ta­los céges liga, ezért van jegy­ző­könyv is. Akit érde­kel, az meg­néz­he­ti a lab­da­rú­gó­szö­vet­ség züri­chi régi­ó­já­nak hiva­ta­los olda­lán: FC VBZ 0:3 (0:2) FC Gastro Uni­ted 1.

Így let­tem hát focis­ta, kihúz­va ezt is a nem léte­ző és igen rövid bakancs­lis­tám­ról. Pár óra múl­va újra meccs, megint nem vagyunk meg ele­gen, így megest vala­ki más nevé­ben játsz­ha­tok. Megyek is öltöz­ni.

UPDATE: a máso­dik meccs érde­ke­sen sike­rült:

  • Kez­dő vol­tam, így fel­so­ra­koz­tam a töb­bi­ek­kel a meccs előtt, pacsiz­tam az ellen­fél­lel, nagyon pro­fi volt. Még a nem léte­ző közön­ség­nek is inte­get­tünk, meg­kö­szön­ve elő­re a szur­ko­lást.
  • Bal­ol­da­li közép­pá­lyást ját­szot­tam, leg­in­kább a bal­hát­vé­dünk­kel dol­goz­tam össze véde­ke­zés­ben. Iga­zi baj­tár­si kap­cso­lat ala­kult ki közöt­tünk az első fél­idő során.
  • Az ele­jén elég­gé meg­il­le­tő­dött vol­tam, lab­dá­kat vesz­tet­tem, nem ment túl jól. Aztán ami­kor bele­jöt­tem vol­na, akkor meg­húz­tam a jobb vád­li­mat, és onnan­tól nem tud­tam fut­ni.
  • Ennek elle­né­re egy­szer fel­men­tem támad­ni, az egyik csa­pat­társ­tól hoz­zám pat­tant a lab­da, betör­tem a tizen­ha­to­son belül­re, kapu­ra lőt­tem, és a kapus nagy nehéz­sé­gek árán ütöt­te szög­let­re a lab­dát. Ez volt az egyet­len kapura­lö­vé­sünk az egész meccsen.
  • Az egyik eladott lab­dám­ból lekont­ráz­tak min­ket, és ebből lőt­ték az első (és később kide­rült: győz­tes) gólt.
  • Fél­idő­ben pró­bál­tam nyúj­ta­ni a vád­li­mat, de csak rosszabb lett, szó­val cse­rét kér­tem. Össze­sen kb. 55–60 per­cet ját­szot­tam.
  • A lecse­ré­lé­se­met köve­tő­en össze­om­lott a csa­pat (lehet, hogy ebben sze­re­pet ját­szott az is, hogy a 60+-os edzőnk is beállt), és a vége 0–4 lett. Az ellen­fél az utol­só helye­zett volt, mi vol­tunk az utol­só előt­ti­ek.
  • Itt a jegy­ző­könyv: FC VBZ 0:4 (0:1) FC HLT.

Én vagyok Zizi

sze­re­tem az ele­fán­to­kat a fagyit is sze­re­tem

sze­re­tem a csa­lá­do­mat

ma van vasár­nap a csa­ládal elme­gyűnk bran­csol­ni mert hol­nap eluta­szunk

Regi balesete (S02E01)

A tava­lyi nagy siker­re való tekin­tet­tel idén újra jelent­ke­zünk a “Regi bal­ese­te” soro­zat leg­újabb epi­zód­já­val.

Nem sok( rossz)at ígé­rő ápri­lis máso­di­ka volt. A hús­vé­ti hét­vé­gét Saas-Fee­ben töl­töt­tük, hogy a sze­zon­bér­le­tünk utol­só mor­zsá­it is kihasz­nál­juk. (Ami­kor a sísze­zont egy hónap­pal ezelőtt ünne­pé­lye­sen lezár­tam, akkor ez az út még hal­vány gon­do­lat sem volt.) Csü­tör­tö­kön érkez­tünk, pén­te­ken már síel­tünk, szom­ba­ton le volt zár­va az összes pálya, vasár­nap megint síel­tünk, hét­főn pedig a kicsek­ko­lás után még egy búcsú­sí­e­lést ter­vez­tünk. Min­den jól ala­kult, ragyo­gó nap­sü­tés, töké­le­tes pályák, sem­mi tömeg.

Én vagyok a síszem­üve­ges, Regi a másik

Miköz­ben Regi­vel síel­tünk, a gye­re­kek Dari­ó­val (aki az új Nico) tanul­tak. Mi dél körül végez­tünk a hegyen, utá­na az volt a ter­vünk, hogy átme­gyünk arra a domb­ra, ahol a lányok van­nak, meg­néz­zük őket, és még csú­szunk egyet. Fel­men­tünk a pálya tete­jé­re, és neki­vág­tunk a sze­zon tény­le­ge­sen utol­só lesik­lá­sá­nak.

Ez a pálya annyi­ra nem volt jó álla­pot­ban, mély volt a hó, és a nap­sü­tés miatt elég­gé latya­kos­sá olvadt. Én vol­tam elöl, Regi köve­tett. Meg­áll­tam, hogy meg­vár­jam, ő pedig egy gyors jobb­ka­nyar­ral állt vol­na meg előt­tem. Itt tör­tént a baj. A job­bos­nál a jobb lába bele­állt a hóba, míg a bal ment tovább. Aztán a bal is bele­állt a hóba, ő pedig has­ra­esett. A sílé­cek nem csa­tol­tak le, hanem félig oldal­ra, félig hát­ra áll­tak. Kb. úgy nézett ki, mint ez a hölgy itt lenn, csak a ruhá­ja volt más szí­nű, és a feje lefe­lé nézett.

For­rás: Pin­te­rest (nem értem én ezt a Pin­te­rest, vala­ki elma­gya­ráz­hat­ná, hogy mi ez)

Nem kell orto­pé­dus­nak len­ni ahhoz, hogy sej­te­ni lehes­sen, hason fek­ve nem jó az, ha az ember két láb­fe­je nem elő­re néz, hanem inkább oldal­ra-hát­ra. Ezt abból is sej­te­ni lehe­tett, hogy Regi elkez­dett kia­bál­ni, hogy “ez nagyon fáj”. (Mon­dott még mást is, de ez egy kor­ha­tá­ros blog, a kur­va élet­be már!) Lecsa­tol­tam, és vissza­sé­tál­tam hoz­zá. Sej­tet­tem, hogy nagy a baj, Regi­nek majd­nem olyan magas a fáj­da­lom­kü­szö­be, mint nekem (az köz­tu­dott, hogy egy pat­ta­nás kinyo­má­sa az orron fáj­dal­ma­sabb, mint a szü­lés, és én kevés­bé kia­bál­tam az előb­bi műve­let alatt, mint ő az utób­bi köz­ben). Leszed­tem a sílé­cet a lába­i­ról, főleg a bal tűnt elég­gé zeher­nyés­nek, nyek­lett-nyak­lott össze-vissza. Fel­se­gí­tet­tem, hogy meg­néz­zük, mek­ko­ra a kár. Jár­ni nem tudott, áll­ni is csak olyan furán. Fasza. Akkor talán vegyük szám­ba, milyen lehe­tő­sé­ge­ink van­nak! Egy olyan részen vol­tunk, ahol nem volt más síe­lő, segít­sé­get nem kér­he­tünk sen­ki­től. Nem is nagyon lát­szód­tunk sehon­nan, így ilyen hószán­as men­tő­re sem szá­mít­hat­tunk. Mivel nem vagyunk Rega-tagok (légi­men­tés), ezért egy heli­kop­te­res akció 50 ezer frank­nál egy rap­pen­nel nem kerül­he­tett vol­na töb­be, szó­val ez sem volt opció. Maradt tehát az, hogy akkor vala­hogy lejus­sunk lécen-lábon a falu­ba, hogy aztán ott keres­sük meg Dok­tor Kretz­sch­mart. Így is tet­tünk, Regi a bot­ja­i­ra támasz­kod­va pró­bált egy olyan hely­re jut­ni, ahon­nan aztán tovább­csúsz­ha­tott, én meg vit­tem a saját léce­i­met, bot­ja­i­mat, és az ő léce­it, mint egy alpe­si Ten­zing Nor­gay. Ehhez képest a lecsú­szás szin­te ese­mény­te­len és kihí­vás­men­tes volt.

A falu­ban fel­mar­kol­tuk a lányo­kat, akik pont ekkor végez­tek az utol­só órá­juk­kal. Vissza­men­tünk a szál­lo­dá­ba, ahon­nan már kicsek­kol­tunk, és az alag­so­ri vécé­ben utcai ruhá­ba öltöz­tünk. Aztán elkezd­tünk orvost keres­gél­ni, ami hús­vét hét­főn dél­után nem tűnt annyi­ra egy­sze­rű­nek. Sze­ren­csé­re pont ott volt a szál­lo­da­tu­laj házas­pár mel­let­tünk, akik­nek piros tele­fo­nos for­ró­drót­juk volt a fel­cser­hez, ők segí­tet­tek beje­lent­kez­ni. Aztán a papi a hotel elekt­ro­mos kis­bu­szá­val el is szál­lí­tott min­ket a ren­de­lő­be.

Mini­má­lis vára­ko­zás után Regi beju­tott a rönt­gen­be. Gyors diag­nó­zis: vala­mi nem jó. Ami a képen lát­szik az egy kicsi szi­lánk, ami vala­hogy letört a csont­ból, való­szí­nű­leg ugyan­úgy, mint ahogy Fábry Sán­dor elme­sél­te “A lej­tő ördö­ge — a vax­tól a gip­szig” c. klasszi­ku­sá­ban. Egy­elő­re ennyit tud­tunk. Regi kapott térd­me­re­ví­tőt, meg két helyes man­kót, amit a gye­re­kek követ­ke­ze­te­sen kam­pó­nak hív­tak, mivel annak van értel­me. Haza­men­tünk szé­pen, Saas-Fee — Zürich mind­össze 242 km, az a hosszú hét­vé­gé­ről haza­u­ta­zók között bará­tok közt is leg­fel­jebb hat óra. Így zár­tuk a hét­fői napot.

Ott van a bibi!

Ked­den házi­or­vos, beuta­ló a Tri­em­li­be. Regi­nek itt már külön kar­to­no­zó­ja van, ugye itt volt tavaly is a bal­ese­te után. A bejá­rat mel­lett két beje­lent­ke­ző ablak van, az egyik főle az van írva, hogy “Infor­ma­ti­on”, a másik felé pedig csak annyi, hogy “Regi”. Szer­dán men­tünk oda, ekkor volt CT, majd az Ober­arzt-tal való egyez­te­tés után abban marad­tunk, hogy legyen MRI is, hogy Regi bal tér­dén az összes kép­al­ko­tó beren­de­zést egy héten belül letesz­tel­hes­sék. Magyar­or­szá­gi olva­só­ink ked­vé­ért írom, hogy MRI-re nem 2019. októ­ber­re, hanem két nap­pal később­re (pén­tek­re) kap­tunk idő­pon­tot. Ekkor­ra derült ki a pon­tos diag­nó­zis: tel­jes elül­ső kereszt­sza­lag-sza­ka­dás.

Most ott tar­tunk, hogy Regi­nek volt három fizio­te­rá­pi­á­ja, ugyan­oda jár vissza, mint tavaly. Ez megy hat hétig, addig nincs műtét, utá­na jön majd egy kon­zí­li­um, és eldön­tik (dönt­jük?), hogy mi legyen. Gyors gug­li­zás után kide­rül egyéb­ként, hogy a kereszt­sza­lag-sza­ka­dás nem olyan jó cucc, az elő­re­ho­zott fizio­te­rá­pi­á­val jó ered­mé­nye­ket lehet elér­ni, a tel­jes gyó­gyu­lás esé­lye így is nagy­já­ból 40% körül van, mint akkor, ha már rög­tön a sípá­lyán kasza­bol­ták vol­na a bete­get. Szó­val remény­ke­dünk.

Le van fog­lal­va már a decem­be­ri síe­lé­sünk ugyan­csak Saas-Fee­ben. Néz­zük a dol­gok pozi­tív olda­lát: sokat tudunk spó­rol­ni, mert Regi­nek nem kell lécet bérel­ni!

Update: Regit május 16-án műtöt­ték.

Egy választás margójának a lábjegyzetének a függelékébe

Nem szok­tam poli­ti­zál­ni. (De.)

Nem az a szo­mo­rú, hogy nyolc ilyen (milyen?) év után ez (mi?) lett az ered­mény.

Az a szo­mo­rú, hogy van ez a faj­ta “magyar vagyok” érzés. Hogy mit jelent magyar­nak len­ni. A magyar utá­nad lép be a for­gó­aj­tón, de előt­ted lép ki belő­le. A “magyar rap­per ember baj­sza, mint a magyar bika szar­va: föl­fe­lé áll, nem leko­nyul, kör­sza­káll­hoz nem haso­nul” (Bël­ga) A magya­rok­nál van az egy főre eső leg­több Nobel-díjas. (Ami egyéb­ként nem így van, csu­pa olyan ország előz meg min­ket, akik­kel foci­ban min­dig meg­szen­ve­dünk, pl. Ferö­er-szi­ge­tek, Luxem­burg, Izland.) A magyar ember ez meg az.

Hát nem. (Pedig hát­tal nem is kez­dünk mon­da­tot.)

A magyar ember elhi­szi, hogy az újhol­lan­dok leigáz­zák a vilá­got, hogy az idő­já­rást indi­ai kama­szok hek­ke­lik, és hogy a mig­ráns­hor­dák sem­mi mást nem akar­nak, csak elven­ni az ember mun­ka­he­lyét, és aztán ott ülni, és nem dol­goz­ni. Ez a szo­mo­rú.

Úgy­hogy most majd szé­pen beme­gyek a Kre­is­bü­ró­ba, meg­kér­de­zem, hogy mi kell a C per­mit­hez (lete­le­pe­dé­si enge­dély, nem “csak” mun­ka­vál­la­lá­si) pon­to­san, aztán mara­dunk.

Síszezon vége

Ma majd­nem elmen­tünk síel­ni, de helyet­te inkább a Land­es­mus­e­um­ban töl­töt­tük a dél­utánt. Ezzel hiva­ta­lo­san is lezárt­nak tekin­tem a 2017–18-as sísze­zont.

Ezen a télen baro­mi sokat síel­tünk. Ahhoz képest, hogy én 10 éve spor­tol­tam elő­ször télen (már­mint téli spor­tot űzni, úgy értem), sze­rin­tem iga­zán gya­kor­lott síző let­tem. Még min­dig ret­te­ne­te­sen megy, vala­hogy nincs hoz­zá érzé­kem, de a sok gya­kor­lás hatá­sá­ra sok­szor úgy érzem, hogy nem halok meg azon­nal. A buc­ká­kat nem sze­re­tem, de a jeges pályát sem, ha mere­dek, akkor aggó­dom, ha sokan van­nak, akkor fél­tem az embe­re­ket, ha keve­sen, akkor meg maga­mat. Egyéb­ként min­den körül­mé­nyek között szí­ve­sen síe­lek, ahogy ez ebből lát­ha­tó.

Az idei sze­zon­ban két fő- és néhány alsí­e­lé­sünk volt. Egy­szer egy hétig, másod­szor (pont a síszü­net­ben) 3 napot síel­tünk, mind­két­szer Saas-Fee­ben. (Ami ugyan­azt tud­ja, mint Zer­matt, csak csa­lád­ba­rá­tabb, kisebb, olcsóbb, mond­juk még min­dig elég drá­ga. A sze­zon­bér­let 222 frank, csak mon­dom.) Vol­tunk még Amden Wee­sen­ben is két­szer, ahol egy­szer lát­tuk a pályát, egy­szer meg akko­ra köd volt, hogy még a lécün­ket sem.

Sze­ret­nék mutat­ni három vide­ót. Az első hely­szí­ne Amden Wee­sen, ahol két pályát talál­tunk, az egyik tipi­kus liba­le­ge­lő, nagyon eny­he kék, olyan vic­cek­kel tar­kít­va, mint a pálya köze­pén elhe­lye­zett hüt­te. A másik sem mere­dek, viszont “fél­csö­vek­kel” (iga­zá­ból nyol­cad­csö­vek­kel) és ugra­tók­kal (!) van fel­sze­rel­ve. Itt tör­tént az első rög­zí­tett síbal­ese­tem éle­tem­ben. Nem kell sem­mi komoly­ra gon­dol­ni, men­tem az ugra­tó­kon, nagyon begyor­sul­tam (> 15 km/h), az utol­só előt­ti­nél fel­re­pül­tem nagyon magas­ra (> 15 cm), és az utol­só­nál jobb­nak lát­tam, hogy­ha biz­ton­sá­go­san elesem. Ez lát­szik e vide­ón, a bal olda­li pacát és az őt körül­ve­vő hófel­hőt kell néz­ni, az vol­tam én.

A követ­ke­ző videó előtt muta­tok egy képet, meg egy hát­tér­kép-gya­nús mási­kat.

Ez én vagyok, miu­tán a gye­re­kek az utol­só sízős napun­kon bemu­tat­tak egy új útvo­na­lat. Nico, a taná­ruk volt, hogy “vic­ces” legyen a síe­lés, néhány alka­lom­mal levit­te őket a pályá­ról, az erdő­be. Nem kell sem­mi veszé­lyes­re gon­dol­ni, 1%-os lej­tő, kita­po­sott útvo­nal, a gye­re­kek nagyon élvez­ték, és gond nél­kül átmen­tek. Mi viszont, nem 90 és 100 cm-es lécek­kel men­tünk, hanem nor­má­lis, fel­nőtt mére­tű­ek­kel. Emi­att aztán azo­kon a helye­ken, ahol ők simán tud­tak hóekéz­ni, mi nem tud­tunk fékez­ni, mert egy­sze­rű­en nem fért el “oldal­ra” a lécünk. Ami­kor egy job­bos kanyar­ban elém ugrott egy közön­sé­ges jege­nye­fe­nyő (Abi­es alba), nem tud­tam mást csi­nál­ni, mint fél­re­kap­ni a kor­mányt, és elte­rül­ni a szűz hóban. Regi is így járt, csak egy kicsit lej­jebb, egy szim­pa­ti­ku­sabb fánál. Ekkor kez­dett vide­óz­ni.

Ez a kép lehet­ne egy ilyen moti­vá­ci­ós-csend­éle­tes hát­tér­kép. Szép faké­reg, a hát­tér­ben elmo­só­dott havas táj, gyö­nyö­rű. Az a paca megint csak én vagyok, és a len­ti videó meg­mu­tat­ja, hogyan jutot­tam el oda.

Azért hogy ne csak ilyen vide­ók­kal éges­sem magam, muta­tok egy jót is. Ez egy buc­kás ÉS jeges ÉS feke­te pálya, amin az utol­só nap utol­só csú­szá­sát tet­tem meg. Sokan azt hiszik, hogy Ilja Afa­nasz­je­vics Osz­ta­pen­ko esett le a talap­za­tá­ról, és vala­mi oltá­ri vélet­len (pont egy síléc­re esett) foly­tán síel, de nem, ez a dina­mi­kus és lej­tő­ér­zé­keny ember én vagyok. Pont ezen a pályán nem estem el egy­szer sem.

Síel­ni jó, és én nem adom fel soha. Egy­szer el fogok indul­ni egy ilyen ama­tőr síver­se­nyen, és ken­ter­be verem a 3–4 éves sváj­ci gye­re­ke­ket!

Az emailes-neves prank

A tör­té­net sze­rep­lő­i­nek nevét meg­vál­toz­tat­tam. Regi maradt Regi, és én is Laci vagyok, de egyéb­ként a töb­bi­e­ket nem így hív­ják. Nem raj­tuk nevet­tünk, hanem leg­in­kább egy­má­son.

Van nekem egy kol­lé­gám, nevez­zük R‑nek, aki nem magyar (tudom, hogy ez meg­döb­ben­tő, hogy sváj­ci epa­mos­ként nem csak magya­rok­kal dol­go­zom). Új lakás­ba köl­tö­zik nem­so­ká­ra, a régi­re pedig ún. Nach­mi­e­tert (után­bér­lőt, aki átve­szi a fel­mon­dá­si idő előtt a bér­le­ményt; ezt már töb­bed­szer defi­ni­ál­tam itt a blog­ban, remé­lem, most már min­den­ki meg­je­gyez­te). Fel­aján­lot­tam szé­les isme­ret­sé­gi körö­met neki, mond­tam, hogy szó­lok a töb­bi kol­lé­gá­nak, keres­le­ti piac van, egy jó albér­let nagy kincs. Regi­nek is szól­tam, hogy ha vala­kit érde­kel, itt van egy ekko­ra lakás ennyi­ért és ekkor­tól elér­he­tő.

Regi ked­den este elment jógáz­ni. Volt ott egy lány, nevez­zük Dóri­nak, aki nem­rég érke­zett a fes­tői szép­sé­gű rohadt hideg Zürich­be, ebből kifo­lyó­lag érdek­lő­dik elér­he­tő albér­le­tek iránt. Regi mesélt neki R. laká­sá­ról, és meg­ígér­te, hogy én elkül­döm majd neki a rész­le­te­ket.

Szer­da reg­gel, szo­ká­sos isko­la előt­ti készü­lő­dés, Regi eliga­zí­tást tar­tott nekem. Még este WhatsAp­pon leír­ta Dóri email címét, és a lel­kem­re kötöt­te, hogy ne felejt­sem el elkül­de­ni neki nap­köz­ben a lin­ket. Én meg­ígér­tem, hogy ha nem felej­tem el amint beérek, kül­döm a leve­let. Mivel vic­ces ember vagyok, mond­tam neki, hogy “kül­döm majd a lin­ket Vili­nek”. Ebben marad­tunk.

Reg­gel elkezd­tem dol­goz­ni, aztán idő­vel eszem­be jutott, mit is ígér­tem. Meg­ír­tam egy tel­je­sen kor­rekt leve­let Dóri­nak, elküld­tem, nagyon büsz­ke vol­tam már magam­ra. Gon­dol­tam, tovább­vi­szem a reg­ge­li vic­cet, és WhatsAp­pon leje­len­tet­tem Regi­nek, hogy a kül­de­tést sike­re­sen abszol­vál­tam. Email­ben is elküld­tem a bizo­nyí­té­kot egy for­war­dolt levél for­má­já­ban.

Mivel alap­ve­tő­en nem vagyok egy gonosz ember (de), 3 per­cig hagy­tam Regit ebben az álla­pot­ban. Gon­dol­tam, ennyi éppen elég, hogy jól kine­ves­sük magun­kat (és egy­mást), így hát fel­fed­tem a pran­ket.

Itt vége is lehet­ne a tör­té­net­nek, de nem. Csör­gött a tele­fo­nom, Regi hívott, gon­dol­tam, hogy a válás­sal és gyer­mek­el­he­lye­zés­sel kap­cso­la­tos for­ma­sá­go­kat fog­juk meg­be­szél­ni. Vala­mi olyas­mit mon­dott, hogy már írt Dóri­nak (aki nem Vili), hogy elné­zést kér­jen, ami­ért én fél­re­ér­tet­tem a nevét és a nemét. Az emlé­kem erről elég­gé homá­lyos, mert annyi­ra elkezd­tem röhög­ni, hogy be kel­lett men­nem egy tár­gya­ló­ba, ahol leve­gő­ért kap­kod­tam. Ami­kor az utol­só könny­csep­pet is kitö­röl­tem a sze­mem­ből (annyi­ra sír­tam, hogy komoly veszély­be kerül­tek a kon­takt­len­csé­im), meg­ígér­tem Regi­nek, hogy én is írok egy leve­let, ami­ben töre­del­me­sen beis­me­rem min­den hibá­mat, és elné­zést kérek.

Regi most írt neked egy leve­let, mert meg­vic­cel­tem, hogy rossz leve­let írtam neked (én ilyen vic­ces vagyok). Bocs, hogy ilyen hely­zet­be kerül­tél, más­kor pró­bá­lom a prank­e­ket más­hogy végig­vin­ni :) Az oko­zott kel­le­met­len­sé­gért elné­zést!

Hama­ro­san meg­jött a válasz is.

No para, ha nem szol­tok, esz­re se veszem. :) Nagyon koszi a lin­ket!

Még egy­szer elné­zést kérek min­den érin­tet­től: Regi­től, Dóri­tól, aki nyil­ván nem Dóri iga­zá­ból, és sem­mi­kép­pen sem Vili.

Ich bin bereit

Janu­ár else­jén nagy és halk (ki nem mon­dott) foga­dal­mat tet­tem: min­den nap fogok vala­mennyit néme­tül tanul­ni. Plat­form­nak a Duolin­gót válasz­tot­tam (pro­fi­lom). Reg­ge­len­te 10 perc alatt letol­tam 4–5 lec­két, ezzel tel­je­sí­tet­tem a napi 50 XP‑t, amit beál­lí­tot­tam. Mivel egy ide­je nem vol­tam aktív, min­den skil­lem lecsök­kent, az első hetek azzal men­tek el, hogy azo­kat tor­náz­tam vissza arany­ra. Utá­na foly­tat­tam a tanu­lást, és végez­tem a továb­bi lec­ké­ket egye­sé­vel, köz­ben pedig ara­nyo­san tar­tot­tam a régeb­bi­e­ket. Teg­nap este végez­tem, elér­tem a maxi­mu­mot, min­dent kima­xol­tam.

Mos­tan­tól a 69-ről a német­tu­dá­som fog eszem­be jut­ni.

Hogyan tovább?

  • El kel­le­ne kez­de­nem hasz­nál­ni a néme­tet, írás­ban és szó­ban is.
  • Vet­tem az ex-német­ta­ná­rom­tól vala­mi­lyen online hoz­zá­fé­rést, ami állí­tó­lag nagyon jó, de eddig rá se néz­tem, meg kel­le­ne pró­bál­ni.
  • Nor­má­lis online kur­zus?
  • Nor­má­lis off­line kur­zus?