Markert Laci blogja

Vic­ces volt, ami­kor janu­ár ele­jén írt egy kol­lé­gám, hogy pont most keres­te meg őt egy rádi­ós hölgy: van‑e olyan isme­rő­se, aki “lelé­pett” a Face­book­ról? Volt, pél­dá­ul én. Rövid­re zárt min­ket, lele­ve­lez­tem a rész­le­te­ket a ripor­ter asszonnyal, és ez az egész egy Kos­suth rádi­ós, bő 3 per­ces inter­jú­ban öltött tes­tet. (Nem én vagyok ben­ne végig, hanem Köle­sé­ri Sán­dor­ral osz­to­zom a világ­hír­név­ben.)

Mivel a Média­Klikk min­den­re alkal­mas, csak média leját­szá­sá­ra nem, ezért onnan ármá­nyos módon letöl­töt­tem a műsort, kivág­tam a vonat­ko­zó részt, és most itt kalóz módon köz­zé­te­szem. (Amennyi­ben ez gond, kérem, az ille­té­kes elv­tár­sak jelez­zék ezt a Kon­takt menü alatt.)

Teg­nap én is belép­tem a sas­sze­mű­ek tábo­rá­ba. Illet­ve aznap még inkább vakond vol­tam, de ez is az átala­ku­lás része.

Előzmények

From: Szem­kli­ni­ka
Sent: Mon, Feb 8, 2010, 8:01 AM
Sze­ret­nénk emlé­kez­tet­ni, hogy Sas­szem keze­lést meg­elő­ző alkal­mas­sá­gi vizs­gá­lat­ra vár­juk 2010. feb­ru­ár 12. (pén­tek) 16 óra 00 perc­kor.
Nos, erre nem men­tem el mert “jobb sze­me­men heveny kötő­hár­tya-gyul­la­dás” volt.
(…)
From: Szem­kli­ni­ka
Sent: Fri, Dec 14, 2018, 2:17 PM
Sze­ret­nénk emlé­kez­tet­ni, hogy Sas­szem-keze­lést meg­elő­ző alkal­mas­sá­gi vizs­gá­lat­ra vár­juk 2019. janu­ár 19. (szom­bat) 08 óra 00 perc­kor.
Igen, sike­rült!

A vizs­gá­lat maga is egy élmény volt. Reg­gel 8‑ra érkez­tem Regi­vel, mivel ide (is) kel­lett kísé­rő. Kap­tam pupil­la­tá­gí­tó szem­csep­pet, ami­től leesett a vér­nyo­má­som, és utá­na egész nap kóvá­lyog­tam, közel­re pedig csak szem­üveg nél­kül lát­tam. Meg­néz­ték a diopt­ri­á­i­mat és a cilin­de­re­i­met, a szem­nyo­má­so­mat, és kikér­dez­ték négy gene­rá­ci­ó­ra vissza­me­nő­leg. Az ered­mény: pozi­tív, alkal­mas vagyok min­den­fé­le léze­res szem­mű­tét­re.

A vizs­gá­lat után spon­tán módon beje­lent­kez­tet­tek egy nagyon köze­li idő­pont­ra (feb­ru­ár 11.) műtét­re, mert saj­nos ápri­lis­ra még nem lehe­tett fog­lal­ni (ekkor­ra ter­vez­tük a követ­ke­ző haza­utat).

A műtét

Feb­ru­ár 11‑e egy komor, sze­les hét­fői nap volt. Regi megint elkí­sért (örök hála!), hogy e nehéz hely­zet­ben ne legyek egye­dül. Fél 10-re kap­tam idő­pon­tot, egy­ál­ta­lán nem izgul­tam, ez abból is lát­szott, hogy a beje­lent­ke­zés­nél elfe­lej­tet­tem a szü­le­té­sem nap­ját. Oda­benn már meg­nyu­god­tam, kitöl­töt­tem pár for­ma­nyom­tat­ványt (bele­egye­zés, hogy lesz, ami lesz; prob­lé­ma ese­tén szerv­do­nor­rá válás stb.), aztán kap­tam egy Xanax-ot. Ezt egy­elő­re nem kel­lett beven­ni, de úgy érez­tem, hogy fóli­án keresz­tül, zseb­ben is már kezd fel­szí­vód­ni, mert hatá­ro­zot­tan meg­nyu­god­tam. A műtét előtt még volt pár rutin­vizs­gá­lat, megint mér­tek diopt­ri­át és cilin­dert, meg szub­jek­tí­ven azt, hogy milyen kor­rek­ció len­ne nekem kel­le­mes. A dok­tor­nő­vel való kon­zul­tá­ció után enge­délyt kap­tam a Xanax bevé­te­lé­re, ami­nek öröm­mel ele­get tet­tem.

Kezd­tem lenyu­god­ni. Nagyon pro­fi volt min­den, így aztán tény­leg azt érez­tem, hogy itt baj nem lehet. Szó­lí­tot­tak, men­nem kel­lett az elő­ké­szí­tő­be, a műtő elő­szo­bá­já­ba. Egy ked­ves ápo­ló­nő vagy nővér­ke vagy elő­ké­szí­tő hölgy (min­den­ki nagyon ked­ves volt) elő­ször elme­sél­te a saját tör­té­ne­tét, hogy miként volt neki 3 éve a műtét. (Záró­jel­ben — a szó szo­ros értel­mé­ben: azért ez tény­leg a mar­ke­ting csú­csa, ami­kor a sze­mély­zet egy tag­ja is így be van avat­va és von­va az egész tör­té­net­be.) Aztán kap­tam védő­ru­há­za­tot, mivel még­is­csak egy komo­lyabb orvo­si beavat­ko­zás­ról volt szó. A hölgy adott egy hosszú­kás zacs­kót, amit ruti­nos mozu­lat­tal húz­tam fel a hajam­ra. Az a láb­zsák — mond­ta, de engem ez sem zök­ken­tett ki. Fel­húz­tam a másik láb­zsá­kot is (nem a fejem­re), aztán kap­tam haj­há­lót, végül pedig egy hátul­gom­bo­lós, anya­gá­ban hálós puló­vert is. Ezután jött a smink: a szem körül betadin­nal kap­tam meg a camouflage‑t, a sze­mem­be több­fé­le szem­csep­pet kap­tam (zsib­basz­tó­sat, fer­tőt­le­ní­tő­set) több hul­lám­ban. Elbú­csúz­tam a szem­üve­gem­től, és vár­tam, hogy szó­lít­sa­nak.

Kijött az elő­ző páci­ens, ez is egy érde­kes kon­cep­ció, hogy az elő­tér­ben össze­eresz­tik a bete­ge­ket, nyil­ván­va­ló­an nyug­ta­tó szán­dék­kal. Kicsit beszél­get­tünk, mond­ta, hogy min­den rend­ben volt. Lefo­tóz­ták (biz­to­san azért, hogy ha vakon elcsa­tan­gol, akkor legyen róla friss kép a kőrö­zés­hez), gra­tu­lál­tak neki, majd a váró­te­rem­be bocsá­tot­ták. A műtőt még egy kicsit elő­ké­szí­tet­ték, meg­kér­dez­tem, hogy ilyen­kor slagozzák‑e ki a vért és a könnye­ket. Eddig­re már mind­egy is volt, én jöt­tem, bemen­tem.

Egy ágy­ra kel­lett fel­fe­küd­ni, ami olyas­mi, mint egy masszázs­ágy, van raj­ta lyuk, csak nem az arc­nak, hanem a fej hát­só részé­nek. Ebbe helyez­ték bele a buk­si­mat, és folya­ma­to­san inst­ru­ál­tak, hogy fel­jebb, bal­ra, jobb­ra, marad­jon már nyu­god­tan. Mikor vég­re meg­ál­la­pod­tam, akkor kez­dő­dött maga a műtét. A stressz (annyi­ra nem volt vészes, inkább erre fogom, mint a fele­dé­keny­ség­re) miatt nem tel­je­sen emlék­szem, hogy mi milyen sor­rend­ben volt, de azt tudom, hogy elő­ször vala­mi tágí­tót rak­tak a sze­me­im­be, ami elég­gé kel­le­met­len volt. Aztán jött az a rész, ami­kor az első lézer (ami kiala­kít egy lebenyt, amit aztán fel­haj­ta­nak) vett keze­lés­be. Nekem a Xanax elle­né­re is klauszt­ro­fo­bi­kus élmény volt, olyan érzés, mint­ha egy ton­nás gép dől­ne rá a fejem­re, és a szem­go­lyóm­mal pró­bál­nám fenn­tar­ta­ni. Iga­zá­ból annyi tör­tént, hogy ezt a gépet rácup­pan­tot­ták a sze­mem­re, és az vala­hogy kila­pí­tot­ta a sza­ru­hár­tyá­mat, hogy aztán ezt a kis zse­bet kivarr­ja. Kb. 20 mp volt az egész (sze­men­ként), sokat segí­tett, hogy a hölgy szá­molt vissza. Mikor ezzel meg­vol­tunk, akkor átgu­rí­tot­tak a máso­dik lézer­hez, ami a mun­ka lénye­gi részét csi­nál­ja. Ez az, ami végü­lis a feles­le­ges diopt­ri­á­kat meg cilin­de­re­ket ége­ti le a szem­ből, némi pör­kö­lő­dés­re haja­zó szag kísé­re­té­ben. Ezt úgy kell elkép­zel­ni, hogy van egy vil­lo­gó zöld fény, amit néz­ni kell, és aztán jön a lézer, ami kiala­kít­ja a meg­fe­le­lő ala­kot, hogy az ember lás­son jól. Ahogy dol­go­zik a lézer, tel­je­sen szét­esik a fény (így nem is olyan egy­sze­rű ránéz­ni), kicsit olyan, mint­ha egy féreg­lyuk­ban utaz­na az ember (tapasz­ta­lat­ból mon­dom), de aztán ez is készen van 30 mp alatt (sze­men­ként). Ekkor jön az, hogy egy mini hóla­pát­tal vissza­bo­rít­ják a lebenyt a szem­re, per­sze köz­ben ret­te­ne­tes mennyi­sé­gű műkönnyet önte­nek a sze­mek­be, és kinyom­kod­ják aló­la a beszo­rult lég­bu­bo­ré­ko­kat meg miegy­mást. Aztán ennek is vége lett, felül­het­tem, és kinyit­hat­tam a sze­me­met.

Egy­sze­rű­en besza­rás, de lát­tam! Nem töké­le­te­sen, mert tény­leg van egy ilyen eny­he víz­füg­göny (mint a Zürich HB‑n az Inter­dis­count­nál az a négy­ol­da­lú víz­esés, ami­be egy­szer bele fogok áll­ni a köl­kök­kel, ígé­rem!), de lát­tam, és jól lát­tam. Kimen­tem, leül­tem a szék­be, ahol 10 per­ce még az elő­ző ember báto­rít­ga­tott, és én is mond­tam pár bíz­ta­tó szót az utá­nam jövő­nek. (Mond­juk mint­ha vala­mi olyan is lett vol­na, hogy de baro­mi­ra para ez az első gép, na mind­egy.) Csi­nál­tak rólam is fotót, de ez annyi­ra nem érde­kelt.

A műtét után

Nekem FEMTO c. keze­lé­sem volt. Elvi­leg ez egy kevés­sé fáj­dal­mas és kel­le­met­len beavat­ko­zás, mini­má­lis gyó­gyu­lá­si idő­vel. Az elő­szo­bá­ból egye­ne­sen a váró­te­rem­be vit­tek, ahol vala­hogy meg­ta­lál­tam Regit, aki pedig nem is ott ült, ahol koráb­ban. Leül­tem, és pihen­nem kel­lett. (Ebben nem vagyok jó.) Nem fájt a sze­mem, de nem volt jó érzés, főleg ez az első léze­res egy­más­ra (leg­in­kább rám) boru­lás. Később ki is derült, hogy mini­má­lis bevér­zé­se­im let­tek a sze­me­men oldalt, ahogy nyom­ták rám a gépet. Aztán kez­dő­dött az első idő­szak, a műté­tet köve­tő 3–4 óra. Ekkor gya­kor­la­ti­lag hasz­nál­ha­tat­lan az ember sze­me, fél órán­ként kel­lett műkönnyez­ni, órán­ként pedig a recep­tes szem­csep­pet (Tob­rad­ex) kel­lett hasz­nál­ni. Fél óra pihe­nés után meg­néz­ték a sze­me­met nagyí­tó­val, hogy jól sikerült‑e vissza­haj­ta­ni az a leber­nye­get. (Jól.) Aztán haza­men­tünk, Regi veze­tett a kocsi­hoz, én meg vakon botor­kál­tam. A kocsi­ban jobb volt, mert sötét volt, de itt is nap­szem­üveg­ben, csu­kott szem­mel ültem. Aztán itt­hon ugyan­ez, sötét szo­ba, behúnyt szem. Ez volt kb. negyed háro­mig, és akkor az uta­sí­tá­sok­nak meg­fe­le­lő­en elkezd­tem néz­ni.

És lát­tam, nagyon jól. Lát­tam közel­re, távol­ra. Kel­lett mobi­loz­ni, szá­mí­tó­gé­pet néz­ni, tévéz­ni, ilyen­kor min­den­nel tesz­tel­ni kell a sze­met, amit egyéb­ként is csi­nál az ember. (Fociz­ni mond­juk nem men­tem el.) Éles volt a kép, tisz­ta, mini­má­lis víz­ha­tás. Per­sze köz­ben ret­ten­tő kel­le­met­len érzés, ez a “sze­men keresz­tül meg­erő­sza­kol­tak” c. poszt­tra­u­má­lis tünet­együt­tes. Ez volt egé­szen estig, ami­kor jött az alvás, ami­től a leg­job­ban tar­tot­tam.

Háton, pár­na nél­kül kell első nap alud­ni. Én nem tudok háton alud­ni, a pár­nám meg annyi­ra fon­tos, hogy azzal uta­zok. Plusz ilyen­kor ugye arra is vigyáz­ni kell, hogy az ember ne vakar­ja a sze­mét (szi­go­rú­an tilos!), úgy­hogy kivet­tem a für­dő­kön­tös­ből az övet, össze­kö­töz­tem a csuk­ló­i­mat, és a két keze­met össze­kö­tő bilin­cset berak­tam a hát­sóm alá. Ebben a kel­le­mes test­hely­zet­ben alud­tam este 10-től kb. fél 4‑ig, ami­kor ret­te­ne­tes hát­fá­jás­ra ébred­tem. Kicsit kinyúj­tot­tam a tag­ja­i­mat, és utá­na még 6‑ig tud­tam alud­ni. Sok­kal kel­le­me­sebb volt az éjsza­ka, mint ahogy gon­dol­tam.

Más­nap (ma) jött az egy­na­pos kont­roll. Kér­dez­ték, hogy milyen volt az éjsza­ka, mond­tam, hogy lekö­töz­tem maga­mat, a vizs­gá­ló hölgy mond­ta, hogy ilyet még nem hal­lott (21 év és 100.000 páci­ens, és még sen­ki?). Aztán bevizs­gál­ták a látá­so­mat is, a bal szem most 100% a jobb pedig 95%, szó­val nagyon jól állunk. Az erős fény még zavar, meg úgy álta­lá­ban a sok csö­pö­ge­tés is, és még min­dig érzem a sze­me­met, hogy vala­mi van vele. Nem fáj, de fára­dé­kony, meg érzem, hogy szá­rad ki. Néha olyan érzé­sem van, hogy “beh rég van benn a kon­takt­len­csém, ki kéne ven­ni!”, de inkább nem veszem.

Min­den­ki azt mond­ja, hogy éle­te leg­jobb dön­té­se volt a sas­sze­me­sí­tés, így hát beál­lok a sor­ba. Így.

Update: az első hetes kont­rol­lon mind­két sze­mem 125%-os, tehát nagyon jól látok. Ugyan­ez az ered­mény egy hónap, két hónap, és fél év után is.

A 2017-es évről is írtam egy ilyet, ami biz­ton­sá­gi meg­fon­to­lá­sok­ból egy évig pri­vát volt. Most pub­lic lett a bejegy­zés, azt is el lehet olvas­ni, aki­nek ilyen­be biceg a boká­ja.

A 2018-as egy spe­ci­á­lis év volt, hiszen a 2018 prím­té­nye­zős fel­bon­tá­sa 2 x 1009, ilyen év pedig 2005 (5 x 401) óta nem volt. Viszont az idei év is ilyen, hiszen 2019 = 3 x 673. Leg­utóbb két ilyen egy­mást köve­tő év 1982-ben (2 x 991) és 1983-ban (3 x 661) volt, amit pedig a híres-hír­hedt 1984 köve­tett. Egé­szen elké­pesz­tő izgal­mak, ugye?

Ennek fényé­ben nem is nagyon lehet havi bon­tás­ban érte­kez­ni erről az elő­ző évről, hiszen ez így volt egy tel­jes egész. Meg nem is emlék­szem min­den­re ilyen pon­to­san. Inkább arra helye­zem a hang­súlyt, hogy miket csi­nál­tam tavaly, ami­ket koráb­ban nem. Néhány dolog nagyon fur­csa lesz, elő­re is szó­lok!

Foci: 2018-ban már tény­leg focis­ta let­tem, ahogy azzal már évek óta fenye­get­tem a sport iránt érdek­lő­dő töme­ge­ket. Az első hiva­ta­los meccs áliga­z­o­lás­sal meg­volt, ahogy az első áliga­z­o­lá­sos gól is, aztán az első hiva­ta­los meccs ren­des iga­zo­lás­sal is. Az idei év nagy cél­ja egy hiva­ta­los meccsen, ren­des iga­zo­lás­sal elért gól, illet­ve amennyi­ben ez nem sike­rül, akkor leg­alább egy kiál­lí­tás vagy sár­ga lap. A lényeg, hogy ragad­jon a bélyeg legyen kiír­va a nevem a jegy­ző­könyv­be, mint fősze­rep­lő.

Magyar saj­tó: vala­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan okból kifo­lyó­lag 2018. janu­ár 1‑én elha­tá­roz­tam, hogy nem olva­sok töb­bé magyar saj­tot saj­tót (kiv. foci). Ez nem egy újévi foga­da­lom volt, hanem egy­sze­rű­en nem nyi­tot­tam meg töb­bé az index.hu‑t, 444.hu‑t stb. Az ele­jén nagyon fur­csa volt, hiszen 2017-ig az online éle­tem jelen­té­keny részét az ilyen libe­rá­lis médi­á­kok olva­sá­sá­val töl­töt­tem. Aztán, ahogy tel­tek a hetek, egy­re könnyebb és könnyebb lett, és egy­re kevés­bé érez­tem azt a nega­tív hatást, amit egyéb­ként az ott­ho­ni hírek olva­sá­sa oko­zott. Másod- és har­mad­kéz­ből nyil­ván elju­tot­tak hoz­zám az ökör­sé­gek, a mig­rán­sos és soro­so­sos dol­go­kat nagy­já­ból értem, de alap­ve­tő­en egy barát­ko­zós reme­te integ­rá­ci­ós szint­jé­vel bírok infor­má­ció szem­pont­já­ból. Amit nem tud­tam elen­ged­ni, az az nso.hu, ami poli­ti­kai meg­fon­to­lá­sok­ból nem egy jó dolog, de saj­nos — egy­elő­re — nem tud­tam helyet­te mást talál­ni. Egyéb­ként azt nem mon­dom, hogy nem olvas­tam sem­mi­lyen magyar hírt, mert Regi az év ele­jén még email­ben (!) kül­dött 2–3 inde­xes cik­ket, illet­ve még eze­ken kívül továb­bi 2–3 alka­lom­mal kap­tam inde­xes lin­ke­ket, ami­ket meg­nyi­tot­tam (!), de ennyi volt az összes bűnö­zé­sem.

Face­book: szin­tén 2018 első nap­já­val kezd­ve beszün­tet­tem face­boo­kos akti­vi­tá­so­mat. Pár­szor külön­bö­ző helye­ken belép­tem az év során, hogy meg­nyom­jam a kije­lent­ke­zés gom­bot, de ennyi volt. Ez a kivo­nu­lás az, ami a leg­jobb dön­té­sem volt 2018-ban, nem tudom elmon­da­ni, hogy mennyi­re nem hiány­zik ez az inter­ne­tes pöce­gö­dör. Azt a sok tucat órát, amit koráb­ban ott töl­töt­tem, most sok­kal hasz­no­sabb dol­gok­kal tudom töl­te­ni, pl. por­nót nézek soro­za­to­kat nézünk.

Hús: ez egy elég­gé friss dolog, egé­szen pon­to­san novem­be­ri. Meg­lá­to­ga­tott min­ket egy nagyon ked­ves bará­tunk, akit nevez­zünk Nusi­nak, és aki — kvá­zi — vege­tá­ri­á­nus. Emi­att ekko­ri­ban nem csi­nál­tunk húsos éte­le­ket egy dara­big, és aztán úgy is marad­tunk. Most az a hely­zet, hogy nem vege­tá­ri­á­nu­sok leszünk Regi­vel (a gye­re­kek kima­rad­nak), hanem redu­ci­tári­á­nu­sok (rövi­den redu­cik), ami szá­mom­ra úgy defi­ni­ál­ha­tó, hogy “ami­kor lehet, akkor nem eszem húst”. Volt pél­dá­ul céges kará­csony, akko­ra vas­la­pon sült stea­kek­kel, mint a com­bom, én pedig szól­tam, hogy vega menüt kérek. Kap­tam is olyan zöld­sé­ges “ham­bur­ger­húst”, hogy meg­szó­lalt, azt mond­ta nekem, hogy “szá­raz vagyok, mint egy cipő­talp, süss át jól, és vess véget a szen­ve­dé­se­im­nek!”, vagy vala­mi hason­lót (nem hal­lot­tam a sis­ter­gés miatt). A kará­cso­nyi idő­szak­ban nyil­ván befic­cent egy kis szé­kely­ká­posz­ta, de egy redu­ci ezt meg(t)eheti.

Német nyelv: ugyan­csak janu­ár­ban elkezd­tem napi szin­ten néme­tez­ni, per­sze csak mód­já­val. Ennek lett ugye az ered­mé­nye a Duolin­go “befe­je­zé­se” (ld. Ich bin bere­it), de azóta sem csök­kent az akti­vi­tá­som. Néhány nap kima­radt idén, de sze­ren­csé­re volt streak fre­e­ze-em, így a soro­za­tom egy­szer sem sza­kadt meg, és most 352 nap­nál járok.

És mi lesz idén, gy.k. 2019-ben? Jó kér­dés, jelen­leg ezek a ter­ve­im:

• Az olva­sá­si szo­ká­sa­im újra­struk­túrá­lá­sa, egy­ben néme­te­zés­sel való kom­bi­ná­lá­sa. Lehet­ne pél­dá­ul az, hogy átál­lok a kicker.de-re, és kere­sek még vala­mi svej­ci online lapot is, ami­ből tájé­ko­zód­hat­nók.
• Sze­ret­nék belép­ni újra a face­book­ra, meg­néz­ni, hogy milyen érte­sí­té­se­ket kap­tam az elmúlt egy évben, és bezár­ni a kon­tó­mat. Eset­leg kiír­ni a falam­ra, hogy elköl­töz­tem, keres­se­tek off­line stb.
• Sze­ret­nék min­den nap leg­alább fél órát spor­tol­ni. Letöl­töt­tem három appot a tele­fo­nom­ra, fek­vő­tá­masz, fel­ülés, gug­go­lás, eze­ket csi­nál­hat­nám estén­ként egy picit, biz­to­san jót ten­ne. Fut­hat­nék is, bár ez szem­be­megy azzal a ténnyel, hogy magyar focis­ta vagyok.
• Sze­ret­nék türel­me­sebb len­ni a magán- és mun­ka­he­lyi éle­tem­ben is. Lehet­nék egy kicsit lazább, fel­sza­ba­dul­tabb, nyu­god­tabb.

Bol­dog új évet min­den­ki­nek!

Rég nem volt poszt, mert 2 hétig sza­bad­sá­gon volt a szer­kesz­tő­ség. Jó kifo­gás! Rég nem volt poszt, mert Kata leg­utób­bi, lényeg­re­tö­rő bejegy­zé­se óta nem írtam. Egyéb­ként Kata azóta űrha­jós sze­ret­ne len­ni, ez a ker­té­szes dolog annyi­ra 2018. május.

A sza­bad­ság jól telt, 15 éjsza­kát alud­tunk távol itt­hon­ról, és ezt a 15 éjsza­kát sike­rült 7 külön­bö­ző ágy­ban töl­te­ni. Az állan­dó­sá­got a pár­ná­ink jelen­tet­ték, ami­ket csak egy­szer hagy­tunk el, ami­kor nekem kel­lett vol­na bepa­kol­nom őket. Egyéb­ként min­den szu­per volt, jön is a szo­ká­sos sza­bad­sá­gos kép.

De nem is ez a lényeg, hanem az angya­li­szi­ge­ti kaland, ami­ről mesél­ni akar­tam. Van egy kis tel­künk egy szi­ge­ten (Angya­li-szi­get), raj­ta egy kő- és egy faház. Sok érde­kes tör­té­net köt­he­tő ide, töb­bek közt itt fica­mo­dott ki Regi boká­ja pár órá­val azt köve­tő­en, hogy beje­len­tet­tük anyu­ká­mék­nak az eljegy­zé­sün­ket (írtam már erről?); itt (sem) tanul­tam meg kor­cso­lyáz­ni; itt pecáz­tam a leg­töb­bet éle­tem­ben (ez nagy­já­ból 4 órát jelent). A lányok nagyon sze­re­tik, mert lehet füröd­ni, ját­sza­ni a kert­ben, hor­gász­ni. Mivel ez egy szi­get, ezért van egy csó­na­kunk is, ami­vel a szá­raz­föld­ről át lehet ide kel­ni. E csó­na­kot az ese­tek nagy részé­ben kb. 200 méte­ren hasz­nál­juk, néha azon­ban fel­ke­re­ke­dünk, és a Kis-Duna szél­té­ben való átsze­lé­se helyett hosszá­ban (!) indu­lunk útnak. Ez tör­tént most is.

Jól fel­ké­szül­tünk: men­tő­mel­lény a gye­re­ke­ken, tar­ta­lék ben­zin a motor­hoz, anyu­kám mint másod­tiszt, én pedig a kapi­tány. Észak­nak vet­tük az irányt, a part men­tén hajó­káz­tunk. Néhány száz méter nyu­ga­lom után azt vet­tem ész­re, hogy velünk szem­ben, déli irány­ba halad egy nagyobb, fehér szí­nű motor­csó­nak. Rög­tön beug­rott a víz­ál­lás-jelen­tés, misze­rint a Kis-Dunán Angya­li-szi­get­nél folyam­szű­kü­let van, hosszú­sá­ga 120, szé­les­sé­ge 50, hajó­von­ták talál­ko­zá­sa tilos. Gon­dol­tam, akkor kike­rü­löm, így hát a keze­met jobb­ra tol­tam, a csó­nak tehát bal­ra for­dult. Ige­nám, de a manő­ver köz­ben ész­lel­tem, hogy a szem­köz­ti kol­lé­ga eköz­ben jobb­ra, tehát velem szem­be for­dult. Sem­mi gond, a tri­esz­ti kadét­is­ko­lá­ban nem vélet­le­nül jár­tam a “Folya­mi manő­ve­re­zés alap­jai” tárgy­ra (2 kre­dit), tehát egy laza csuk­ló­moz­du­lat­tal bal­ra húz­tam a motort, ami miatt a csó­nak jobb­ra indult. Ki lehet talál­ni, hogy eköz­ben a fehér mocsó (sze­ret­ném kiven­ni a része­met a nyelv­újí­tás­ból, és a motor­csó­nak helyett a továb­bi­ak­ban ezt az új kife­je­zést hasz­nál­ni) szin­tén kor­ri­gált, és bal­ra for­dult. Nem lesz ez így jó, gon­dol­tam, a hatal­mas sebes­ség (3 cso­mó, ez nagy­já­ból 5 és fél km/h‑nak felel meg) miatt a két hajó közöt­ti távol­ság roha­mo­san csök­kent, 100 méter ha maradt. Ekkor tűnt fel, hogy a fehér hajó nyo­mok­ban kéket is tar­tal­maz, vala­mi­lyen fel­irat is van az ele­jén, ami R‑rel kez­dő­dik és END­ŐR­SÉG-gel vég­ző­dik.

Itt kez­dett lees­ni, hogy ez a jobb­ra-bal­ra-jobb­ra kerin­gő való­szí­nű­leg azért tör­tént, hogy a rend­őrök lezár­ják előt­tem az utat, ezzel is meg­ál­lás­ra kény­sze­rít­se­nek min­ket. Mivel tör­vény­tisz­te­lő állam­pol­gár vagyok, ezért nem mene­kül­tem el (a csó­nak vég­se­bes­sé­ge nagy­já­ból 10 km/h, így ez egyéb­ként is nehéz lett vol­na), hanem nagy­já­ból 5 perc szen­ve­dés után a rend­őr­csó­nak mel­lé navi­gál­tam. A két rend­őr úr köz­úti köz­fo­lyós vízi ellen­őr­zés­be kez­dett.

Rám­néz­ve azt rög­tön lát­ták, hogy iga­zán gya­kor­lott és nagy­tu­dá­sú kapi­tánnyal van dol­guk, ez az előb­bi manő­ve­re­zés­ből is kide­rült. A gye­re­ke­ken volt men­tő­mel­lény, ez tet­szett nekik, az is, hogy van lánc a hajón és eve­ző, ha meg­áll­na a motor. Nagy­já­ból itt ért véget az öröm, és kez­dő­dött a bánat.

- Hor­go­nyuk van?

- Milyen hor­gony? Ilyen vas­macs­kás izé?

- Hor­gony!

- Az nincs.

- Fehér jel­ző­fény?

- Nincs.

- Név­táb­la?

- Leko­pott.

- Tűz­ol­tó­ké­szü­lék?

- Ide, a csó­nak­ba, ami­kor a vízen vagyunk?!

- Van önök­nél tar­ta­lék ben­zin, ezért köte­le­ző a tűz­ol­tó­ké­szü­lék.

- Értem. Az sincs.

- Papí­rok?

- Nem hoz­tunk, hogy ne legye­nek vize­sek.

- Hát, nem állunk vala­mi jól…

Mit mond­jak, volt már kel­le­me­sebb beszél­ge­té­sem rend­őr­rel. Szó­val nagyon úgy nézett ki, hogy ezt nem ússzuk meg egy kis ejnye-bej­nyé­vel. Mond­ta a maga­sabb ran­gú rend­őr úr, hogy ez vagy hely­szí­ni bír­ság, vagy fel­je­len­tés. Az utób­bit elfe­lej­tet­tük, mert ugye nincs magyar­or­szá­gi lak­cí­mem, nem akar­tam nem­zet­kö­zi bonyo­dal­ma­kat okoz­ni. (Már lát­tam magam előtt a sza­lag­cí­me­ket: Der unga­ris­che Pirat kann nicht in der Sch­we­iz leben!) Mond­tam hát neki, hogy adjon egy csek­ket.

Ilyet se mon­dott még nekem sen­ki

 — mond­ta egé­szen őszin­tén. Miköz­ben a jegy­ző­köny­vet töl­töt­te, a kol­lé­gá­já­val kel­le­me­sen elbe­szél­get­tünk, ekkor­ra már a tel­je­sen meg­szep­pent lányok is fel­ol­dód­tak egy kicsit. Volt a rend­őr­csó­nak­ban egy nagy bot, 3–4 méter hosszú, piros-fehér csí­kos. Kata kér­dez­te, hogy az mi. Mond­tam, hogy azzal vág­ják fej­be a kötöz­kö­dő állam­pol­gá­ra­kat, és már vár­tam a tar­kón­lö­vést, de úgy néz ki, a vízen több a humor­ér­zék, még a rend­őrök­ben is, mert élet­ben hagy­tak.

Így csó­na­ká­zik a sváj­ci magyar a Dunán.