Markert Laci blogja

Évek óta (ld. 2016, 2017) fenye­ge­tő­zöm azzal, hogy focis­ta leszek. 2018. ápri­lis 21-én — ahogy egy csa­pat­tár­sam mond­ta — vég­re fér­fi let­tem.

Az egész a NAGY MECCS előt­ti nap pén­te­kén kez­dő­dött. Van nekünk egy WhatsApp-cso­por­tunk, a fél­re­ér­té­sek elke­rü­lé­se végett az a neve, hogy “Ulti és foci” — itt szok­tuk meg­be­szél­ni, hogy ki milyen ala­po­zót vett akci­ó­san, illet­ve hogy mi lesz a követ­ke­ző sza­bás­min­ta, amit meg­va­ló­sí­tunk. Fura is volt hát, hogy Dénes barátom/kollégám/leendő csa­pat­tár­sam miért írta be a követ­ke­ző üze­ne­te­ket:

Focis­tak a cse­ten. Hol­nap­ra nem vagyunk meg az FC VBZ kovet­ke­zo meccse­re
Be tud vala­ki ugra­ni?
Laci, Gabor?
Reg­gel 10-kor van a meccs
Itt: Hard­hof 19 8064 Zürich
Bal­la­ba­sok elony­ben

Sok okból kifo­lyó­lag meg­szó­lít­va érez­tem magam: az FC VBZ-tel azóta kacér­ko­dom, ami­óta a Kap­pe­lin (az isko­la­ud­va­ron) foci­zunk; a bal a job­bik lábam; és Laci vagyok. Nem volt mit ten­ni, azt tet­tem, amit egy jó magyar (leen­dő) focis­ta ten­ne: rög­tön kimen­tet­tem magam, és sérül­tet jelen­tet­tem.

Bizo­nyá­ra sokak­ban fel­me­rül, hogy miként sike­rült egy ilyen kor­rekt és 16 bit­nyi szín­ár­nya­la­tot fel­mu­tat­ni képes vér­alá­fu­tást sze­rez­nem olyan passzív élet­mód­dal, mint ami­lyet élek. A válasz egy­sze­rű: vér­adás.

Saj­nos ismer­nek már engem az embe­rek, és a kifo­gást a neki (nekem?) kijá­ró szkep­ti­kus­ság­gal vegyes szar­kaz­mus­sal fogad­ták. Fél deci alvadt vér nem men­tett meg a meccs­től. Bele­tö­rőd­tem a sor­som­ba, és szó­ban (hogy ne legyen nyo­ma, és még ki tud­jak farol­ni, ha meg­gon­dol­nám maga­mat) vissza­iga­zol­tam a meccset.

Este elő­ke­res­tem (iga­zá­ból Regi keres­te elő, aki szin­tén izga­tott volt, nyil­ván min­dig is focis­ta­fe­le­ség akart len­ni) a stop­lis cipő­met. Utol­já­ra tavaly ősszel ját­szot­tam ben­ne, ami­kor elég saras volt a pálya. Erre onnan emlé­kez­tem, hogy a cipő­kön dara­bon­ként nagy­já­ból más­fél kiló meg­kö­ve­se­dett sár volt, amit a bele­ra­gadt fűszá­lak kar­bon­szál­ként erő­sí­tet­tek. Nem volt több fél órá­nál lerob­ban­ta­ni a cipők­ről a koszt, és utá­na a kád — ahol a műve­le­tet végez­tem — majd­nem olyan tisz­ta volt, mint ami­kor elkezd­tem. A cipő mel­lett síp­csont­vé­dő­re volt szük­ség, ezt is sike­rült meg­ta­lál­ni. Dénes biz­ta­tott, hogy ha nincs meg a védő az sem baj, az egyik csa­pat­társ egy­szer pél­dá­ul egy papu­csot rakott be a sport­szár­ba, mond­juk még az is egy fok­kal job­ban véd, mint a láb­szőr. A fel­sze­re­lést a csa­pat biz­to­sí­tot­ta, én készen áll­tam.

Rela­tí­ve nyu­god­tan alud­tam, de az izga­tott­ság miatt korán kel­tem. Nem akar­tam túl sokat enni a NAGY MECCS előtt, ittam egy kávét, és ettem egy banánt (kiegyen­sú­lyo­zott focis­ta­ét­rend meccs­nap­ra). A pálya tőlünk bicik­li­vel kb. 8 perc, én az ide­ges­ség miatt erre is rászá­mol­tam még vagy 20 per­cet, így jó korán értem oda. Gyü­le­kez­tek a csa­pat­tár­sak (aki­ket nem ismer­tem), én meg mász­kál­tam fel-alá, és Dénest vár­tam.

A fen­ti tér­ké­pen lát­szik, hogy ez a hely egy sport­komp­le­xum sok foci­pá­lyá­val. Sen­ki se gon­dol­jon egy San­ti­a­go Ber­na­bé­u­ra, még a Pancho Aré­ná­ra is csak nyo­mok­ban emlé­kez­tet, iga­zá­ból ezek sima pályák egy­más mel­lett, mi a leg­tá­vo­lab­bi­ra vol­tunk kive­zé­nyel­ve, a 11-esre. Előt­te azon­ban öltö­zés és eliga­zí­tás.

Az öltö­ző­ben talál­koz­tam a csa­pat­tár­sa­im­mal. Nagy­ré­szük helyi, néme­lyek tény­le­ge­sen VBZ-esek (ez a BKV-nak felel meg), a csa­pat egy­re növek­vő része azon­ban magyar és/vagy epa­mos. Mivel egy sport­or­vo­sit és az iga­zo­lást még Svájc­ban sem lehet egy pén­tek este alatt elin­téz­ni, ezért kide­rült, hogy én hamis iga­zo­lás­sal fogok sze­re­pel­ni éle­tem első meccsén. Meg­kap­tam az új neve­met (én let­tem Péter, aki egyéb­ként szin­tén egy hon­fi­társ kol­lé­ga), beta­nul­tam az új szü­le­tés­na­po­mat (érde­kes, hogy pont And­rás-nap­ra esik), én admi­niszt­ratí­ve készen áll­tam. Köz­ben kap­tam mezt, gatyát, sport­szá­rat, eze­ket pró­bál­tam olyan sor­rend­ben és olyan test­ré­szek­re fel­ven­ni, ahogy azt a töb­bi­ek­től lát­tam. Stíl­sze­rű­en a 14-es mezt kap­tam, ezzel is emlé­kez­ve az iden­ti­tás­cse­rém előt­ti szü­le­tés­na­pom­ra.

10-kor kez­dő­dött a meccs, mi fél 10 körül indul­tunk a pályá­ra. Az edző bá’ elmond­ta a tak­ti­kát (fel­ol­vas­ta a kez­dő tizen­egyet, és elmond­ta, hogy cse­re leszek — ennyi volt), és kez­dő­dött a beme­le­gí­tés. Passzol­ga­tás kör­be-kör­be, vál­ta­ko­zó vezény­sza­vak­kal, ami­ket nyil­ván nem értet­tem. Rúg­tunk párat kapu­ra, kocog­tunk, nyúj­tot­tunk, tisz­tá­ra, mint a nagyok. Aztán las­san köze­le­dett a 10 óra, meg­ér­ke­zett az ellen­fél is. Bizo­nyá­ra sokan hal­lot­tak már az FC Gastro Uni­ted 1‑ről, ők az FC VBZ egyik leg­na­gyobb mumu­sai. Állí­tó­lag évek óta min­dig kika­punk tőlük, időn­ként olló­zós gólo­kat lőnek, szó­val tel­je­sen egy fut­ball­csa­pat benyo­má­sát kel­tik. Én az egyik ellen­fél­lel már talál­koz­tam a vécé­ben, ahol a meccs utá­ni dop­ping­vizs­gá­lat­ra gya­ko­rol­tunk a piszo­ár­nál. A mi csa­pa­tunk első­sor­ban spor­tos vil­la­mos­so­fő­rök­re és kehes infor­ma­ti­ku­sok­ra épül, ez a srác meg magas volt (még nálam is maga­sabb), izmos, és ráné­zés­re focis­ta. Nem jó ómen.

A kis­pa­don kezd­tem hát a meccset. 3–1‑4–2‑es for­má­ci­ó­ban kezd­tünk, de ebből a pályán nem sok lát­szott. Ilyen szin­ten ezek a posz­tok elég­gé eset­le­ge­sek, iga­zá­ból fut min­den­ki min­den­fe­le, aztán néha eszük­be jut, hogy milyen posz­ton kel­le­ne ját­sza­ni­uk, és vissza­zár­nak a helyük­re. Én már pályá­ra lépé­sem előtt elfá­rad­tam, mert el kel­lett men­nem egy elrú­gott lab­dá­ért, ami­hez az egész “sta­di­ont” meg kel­lett kerül­nöm. Viszony­lag jól tar­tot­tuk (mi!) magun­kat, fél óra eltel­té­vel még 0–0 volt, sőt, még hely­ze­te­ink is vol­tak. Ekkor szólt nekem a mes­ter, hogy ruti­no­mat és gyor­sa­sá­go­mat innen­től kezd­ve a pályán kama­toz­tat­hat­nám, és beál­lí­tott. Kap­tam tak­ti­kai uta­sí­tá­so­kat is: legyek csa­tár, mert ott nem baj, ha elvesz­tem a lab­dát. Ennyi. Fel­ko­cog­tam hát a kez­dő­kör­be.

A pályán más­hogy telik az idő. Néz­tem már kis­mil­lió meccset, hol sör­rel, hol anél­kül, hol pro­jekt­oron, hol tévén, hol sta­di­on­ban. 2 x 45 perc, köz­te 15 perc szü­net, mint régen az isko­lá­ban az első két óra. Viszont ami­kor az ember ját­szik, akkor vala­hogy tel­je­sen más­ként tűnik az egész. A jegy­ző­könyv tanul­sá­ga sze­rint a 32. perc­ben áll­tam be, tehát bő 10 perc­cel a szü­net előtt. Még­is annyi min­den tör­tént, annyi emlé­ke­ze­tes ese­tet felej­tet­tem el azóta, hogy az hihe­tet­len.

• Beál­lí­tá­som után volt egy sprin­tem a kapu elé, jött be a lab­da, de nem értem el, mind­össze 5–6 méter hiány­zott.
• Meg­tá­mad­tam az ellen­fél egyik védő­jét, aki ezen annyi­ra meg­le­pő­dött, hogy a lábam­ba rúg­ta a lab­dát, ahon­nan az alap­vo­nal irá­nyá­ba gurult tovább. Futot­tunk utá­na mind­ket­ten, de mivel ő focis­ta, én meg nem, ő volt a gyor­sabb, és kikí­sér­te.
• Meg­sze­rez­tem egy sza­bad lab­dát a saját 16-oso­mon belül, és lepasszol­tam. Köz­ben vala­ki majd­nem belém­rú­gott, de nem sike­rült neki, ezért elné­zést kért.
• Kény­sze­rí­tőz­tem egy csa­pat­tár­sam­mal, és nem adtam el a lab­dát.
• Adtam egy közép­szar passzt a tizen­ha­tos vona­lá­ra a csa­tár­tár­sam­nak, aztán vala­hogy vissza­ke­rült hoz­zám a lab­da, lőni pró­bál­tam, de nem sike­rült.

Nagy­já­ból ennyi tör­tént velem, köz­ben meg az ellen­fél rúgott két gólt, ami­ről én nem tehet­tem, mert csa­tár vol­tam, ugye. Azért szü­net­ben az edző lecse­rélt, azzal a kom­ment­tel, hogy a máso­dik fél­idő­ben még beáll­ha­tok.

Szü­net után tehát újfent a kis­pa­don talál­tam magam. Jöt­tek szur­ko­lók (hár­man), ők pró­bál­tak velem, a csa­pat lecse­rélt csa­ló sztár­já­val beszél­get­ni, de nem sike­rült ez sem. Köz­ben kap­tunk egy har­ma­dik gólt, annak azért kicsit örül­tem, hogy nem csak akkor rúg­nak nekünk gólt, ami­kor a pályán vagyok. Aztán az egyik csa­pat­tár­sam, aki addig part­jel­ző­ként funk­ci­o­nált, beállt, így nekem kel­lett elő­lép­nem lecse­rélt játé­kos­ból asszisz­tens­sé. Kap­tam zász­lót is, pró­bál­tam akkor len­get­ni, ami­kor a másik kol­lé­ga is szok­ta. Egy­szer bein­tet­tem egy lest, ami­kor az ellen­fél táma­dott, és rám­szólt az edző, hogy “legyen les”, egyéb­ként nagy­já­ból ese­mény­te­le­nül tel­tek a per­cek.

10 perc sem volt hát­ra a meccs­ből, ami­kor újra eljött az én időm. Vissza­cse­rél­tek, ezút­tal a közép­pá­lyá­ra, nem mint­ha ez bár­mit is szá­mí­ta­na. Lab­dá­hoz nem értem egy­szer sem, szem­mel ver­tem az ellen­fe­let a táma­dá­sai köz­ben, és mivel nem kap­tuk be a negye­dik gólt, kije­lent­he­tő, hogy hatá­so­san. Hár­mas síp­szó, min­den­ki gra­tu­lált min­den­ki­nek, véget ért az első meccsem.

Mivel ez hiva­ta­los céges liga, ezért van jegy­ző­könyv is. Akit érde­kel, az meg­néz­he­ti a lab­da­rú­gó­szö­vet­ség züri­chi régi­ó­já­nak hiva­ta­los olda­lán: FC VBZ 0:3 (0:2) FC Gastro Uni­ted 1.

Így let­tem hát focis­ta, kihúz­va ezt is a nem léte­ző és igen rövid bakancs­lis­tám­ról. Pár óra múl­va újra meccs, megint nem vagyunk meg ele­gen, így megest vala­ki más nevé­ben játsz­ha­tok. Megyek is öltöz­ni.

UPDATE: a máso­dik meccs érde­ke­sen sike­rült:

• Kez­dő vol­tam, így fel­so­ra­koz­tam a töb­bi­ek­kel a meccs előtt, pacsiz­tam az ellen­fél­lel, nagyon pro­fi volt. Még a nem léte­ző közön­ség­nek is inte­get­tünk, meg­kö­szön­ve elő­re a szur­ko­lást.
• Bal­ol­da­li közép­pá­lyást ját­szot­tam, leg­in­kább a bal­hát­vé­dünk­kel dol­goz­tam össze véde­ke­zés­ben. Iga­zi baj­tár­si kap­cso­lat ala­kult ki közöt­tünk az első fél­idő során.
• Az ele­jén elég­gé meg­il­le­tő­dött vol­tam, lab­dá­kat vesz­tet­tem, nem ment túl jól. Aztán ami­kor bele­jöt­tem vol­na, akkor meg­húz­tam a jobb vád­li­mat, és onnan­tól nem tud­tam fut­ni.
• Ennek elle­né­re egy­szer fel­men­tem támad­ni, az egyik csa­pat­társ­tól hoz­zám pat­tant a lab­da, betör­tem a tizen­ha­to­son belül­re, kapu­ra lőt­tem, és a kapus nagy nehéz­sé­gek árán ütöt­te szög­let­re a lab­dát. Ez volt az egyet­len kapura­lö­vé­sünk az egész meccsen.
• Az egyik eladott lab­dám­ból lekont­ráz­tak min­ket, és ebből lőt­ték az első (és később kide­rült: győz­tes) gólt.
• Fél­idő­ben pró­bál­tam nyúj­ta­ni a vád­li­mat, de csak rosszabb lett, szó­val cse­rét kér­tem. Össze­sen kb. 55–60 per­cet ját­szot­tam.
• A lecse­ré­lé­se­met köve­tő­en össze­om­lott a csa­pat (lehet, hogy ebben sze­re­pet ját­szott az is, hogy a 60+-os edzőnk is beállt), és a vége 0–4 lett. Az ellen­fél az utol­só helye­zett volt, mi vol­tunk az utol­só előt­ti­ek.
• Itt a jegy­ző­könyv: FC VBZ 0:4 (0:1) FC HLT.