Baleseti kárpótlás

Emlék­szik még vala­ki Regi bal­ese­té­re? Nem, nem arra, ami­kor elsza­kadt a kereszt­sza­lag­ja síe­lés­kor. Nem is arra, ami­kor átment az üveg­aj­tón arc­cal elő­re egy kis éji nasi­ért. Arra sem, ami­kor a szó szo­ros értel­mé­ben fél­re­lé­pett a rác­ke­vei nya­ra­ló lép­cső­jén. Még csak nem is arra, hogy hogyan dob­ta őt fej­be Dévé­nyi Tibi bácsi az E épü­let­ben egy pöttyös (Regi sze­rint pon­tos) lab­dá­val pár órá­val azelőtt, hogy össze­jöt­tünk vol­na. (Talán ez volt az iga­zi ok?) Arra a bal­eset­re gon­do­lok, ami las­san három éve volt, és a blog tör­té­nel­mé­be mint “Regi bal­ese­te” vonult be.

A kázus ugye 2017. janu­ár 11-én tör­tént. A követ­ke­ző hóna­pok elég ese­mény­dú­san tel­tek, jött a biz­to­sí­tós úr is, kifi­zet­ték Regi ked­venc pul­csi­ját, amit levág­tak róla. Aztán sem­mi. Eltelt két év és még egy kicsi, és még min­dig nem hal­lot­tunk sem­mi konk­ré­tu­mot. Még csak egy nyil­vá­nos brisz sem volt a tet­tes tevé­keny rész­vé­te­lé­vel a szen­ve­dő olda­lon. Nem mint­ha befek­te­té­si cél­zat­tal ütő­dött vol­na el Regi, de úgy vol­tunk vele, hogy ha már annyi szí­vás volt ebből 2017-ben, akkor legyen má’ vala­mi. Volt talán egy-két “hogy vagyunk?” tele­fon­hí­vás, de más sem­mi.

Aztán folyó­év szep­tem­ber 13-án hir­te­len jött egy levél a biz­to­sí­tó­tól, hogy íme, röp­ke két és fél év kel­lett, hogy kiszá­mol­juk, de tes­sék, ez az aján­la­tunk: X. Ez az összeg nagy­já­ból elég ahhoz, hogy az ember vegyen egy régi autót, eset­leg egy ekko­ra csa­lád­dal elmen­jen vala­ho­va egy hét­re (de ne túl jó hely­re és ne túl messzi­re). Oké.

Volt viszont rész­le­te­zés is. Az összeg három rész­ből jött össze: elég­té­tel, ház­tar­tá­si költ­ség­té­rí­tés, kamat. Az elég­té­tel arról szól, hogy ha vala­ki­nek tar­tó­san — illet­ve spe­ci­á­lis ese­tek­ben átme­ne­ti­leg — az élet­mi­nő­sé­ge a bal­eset miatt rom­lik, akkor neki ezért vala­mennyit fizet a biz­to­sí­tó. Az összeg a sváj­ci embe­ri erő­for­rá­sok­hoz képest (pl. mennyi egy vil­lany­sze­re­lő kiszál­lá­si díja) vic­ce­sen ala­csony volt, mivel sze­ren­csé­re Regi­nek mara­dan­dó kára nem lett (leg­alább­is egy­elő­re nem lát­juk), ezért úgy vol­tunk vele, hogy jó, legyen ennyi. A kamat az kamat, iga­zá­ból fel­fe­lé kere­kí­tet­ték gálán­san. Ami viszont az érde­ke­sebb volt, az a ház­tar­tá­si költ­ség­té­rí­tés.

Ez arról szól, hogy mivel Regi nem volt (min­dig tel­je­sen) mun­ka­ké­pes, ezért kiszá­mol­ták, mennyi időt (nem) töl­tött a bal­eset miatt gye­rek­ne­ve­lés­sel és házi­mun­ká­val. Egy bonyo­lult egyen­le­tet rak­tak össze: input volt az adott hónap­ban Regi kiírt­sá­ga (mennyi­re nem tudott dol­goz­ni), az óra­bér, illet­ve az órák szá­ma. Hat peri­ó­dus­sal szá­mol­tak, mind­egyik­nél volt egy %, a fix óra­bér és a fix óra­szám. Ezt szá­mol­ták ki két és fél év alatt. Bra­vó.

Ennél vic­ce­sebb volt, hogy mik is vol­tak ezek az inpu­tok. A szá­za­lé­kok­kal túl sok gond nem volt, anno Regi tény­leg úgy volt kiír­va, hogy az egyik hónap­ban 80%-ban volt mun­ka­kép­te­len, aztán 70%-ban, és néhány hul­lám­zás után ez szé­pen lement 0‑ra. Az óra­bér­nél a biz­to­sí­tó­sok a hasuk­ra csap­tak, és azt mond­ták: 27. Egy óra házi­mun­ka és/vagy gye­rek­ne­ve­lés, amit Regi végez, az 27 fran­kot ér sze­rin­tük. Az óra­szám pedig úgy jött ki nekik, hogy van a mun­ka­nap és a hét­vé­ge: Regi mun­ka­na­pon­ként egy (!) órát, hét­vé­gen­te napon­ta három (!) órát “dol­go­zott” itt­hon.

Ami­kor ezt végig­ol­vas­tam, akkor azt mond­tam: nono. Tény­leg küld egy biz­to­sí­tó egy hiva­ta­los papírt, amin azt írják, hogy egy ikres anya heti 11 órát végez házi­mun­kát és nevel gye­re­ke­ket? Hát mi folyik itt, Gyön­gyö­sön?!

Tol­lat ragad­tam. Ugyan Regi azt mond­ta, hogy hagy­juk, jó ez így, meg kar­ma. De én gya­kor­la­ti­lag azért tanul­tam meg írni, hogy az ilyen ese­tek­ben tud­jak rek­la­mál­ni. Pont­ról pont­ra ízek­re szed­tem az aján­la­tot, rávi­lá­gí­tot­tam, hogy micso­da fasisz­ta-kapi­ta­lis­ta elnyo­más áldo­za­tai let­tünk mi itt. Öt perc gug­li­zás után kita­lál­tam egy reá­li­sabb óra­bért, a házimunkás/gyerekezős órák szá­mát pedig meg­há­rom­szo­roz­tam. Fittyet hány­tam és fityiszt mutat­tam arra a kité­tel­re, hogy min­den rek­la­má­ció újra­in­dít­ja az egész pro­cesszt — ha már majd’ három évet vár­tunk, mi azzal a gond, ha ebből csak 2022-re lesz ered­mény? Elküld­tem a leve­let.

Köz­ben írtam egy ügy­véd­nek, hogy kel­le­ne némi segít­ség. Fizet­tem 100 fran­kot egy ötper­ces tele­fo­ná­lá­sért és egy ema­i­lért, majd kap­tam egy 1’000+-os aján­la­tot tovább­ol­va­sá­sért. Ezt ennyi­ben is hagy­tam.

Eltelt egy hét, gon­dol­tam, hogy azért egy emailt ennyi idő alatt el lehet olvas­ni. Fel­hív­tam az ille­té­kes biz­to­sí­tós urat, és meg­kér­dez­tem, hogy hogy érzi magát ezen a nap­fé­nyes hét­fői napon. Könnyek között ismer­te be, hogy ugyan lát­ta már a leve­le­met, de még nem tud­ta végig­ol­vas­ni. Nem baj, mond­tam, min­den­ki­nek van­nak hibái, akkor ha már úgy­is meg­ta­lál­tad az emailt, akkor talán hagyd is meg­nyit­va, olvasd el, és talán vála­szolj rá! Úgy lesz, a követ­ke­ző napok­ban min­den­kép­pen sort kerít rá.

Cso­dák cso­dá­ja, két nap kel­lett csak, és már jött is az újabb aján­lat. Az óra­bért mini­má­li­san emel­te (30), az óra­szám­nál meg majd­nem meg­ad­ta az egé­szet, amit kér­tem (30). Ezzel sike­rült az ere­de­ti ház­tar­tá­sos össze­get meg­há­rom­szo­roz­ni, az egész aján­la­tot pedig bőven meg­dup­láz­ni (az ugye már két régi autó vagy két hét nya­ra­lás).

Meg­ér­te? A leve­let meg­ír­ni igen. Regit elüt­ni nem.

Így passzoltam el az Audit, avagy autóeladás Svájcban

Ahogy azt pont egy hónap­ja írtam, úgy ala­kult, hogy el kel­lett adnunk a régi kocsin­kat. Ezen apro­pó­ból jelent­ke­zem egy gyors össze­fog­la­ló­val, ami­ben sze­re­pel­ni fog­nak nep­pe­rek, szá­mo­ló­gép, és még egy letört műanyag­da­rab is. Tart­sa­nak velünk!

Hir­de­tés: én hat irány­ból támad­tam egy­szer­re, remél­ve, hogy így maxi­ma­li­zál­ni tudom a GRP-t és a rea­chet. (Regi 5 éve mesél ezek­ről az enti­tá­sok­ról nekem, nagyon remé­lem, hogy most sike­rült a meg­fe­le­lő kon­tex­tus­ban és jelen­tés­ben alkal­maz­nom eze­ket!)

1.) AutoScout24: ez ugye a helyi használtautó.hu, nagyon sok ember (erről még lesz szó) nézi, itt muszáj hir­det­ni. 2 hétig ment itt a kocsi, az alap cso­mag 59 frank, erre még a végén, ami­kor már nagyon kel­lett, rádob­tam még 12 fran­kot az ext­ra kieme­lé­sért. Ezért cse­ré­be 623 ember tekin­tet­te meg a hir­de­tést, akik közül hár­man írtak emailt, és emlé­ke­im sze­rint kb. tucat­nyi­an írtak SMS‑t vagy hív­tak fel. Ebből a tizen­öt ember­ből három volt magán­em­ber, a töb­bi nep­per, de a rosszab­bik faj­tá­ból.

9000fr dan­ke.!!?”, “Guten Tag. Offe­ri­e­re Ihnen für den Wagen so ab platz ohne Gewähr 6500.- fr”, “9000 Sfr mor­gen Abend?”, “9000 SFr Bar­zah­lung”, “guten tag ich habe inte­res­se für audi. ich bie­te 9600-”, “Hal­lo Was ist der letz­te Pre­is bit­te cash ab Platz”, ilye­ne­ket írtak nekem. Ebből több kon­zek­ven­ci­át is levon­ha­tok: nem is olyan rossz az én néme­tem; a köz­pon­to­zás­sal min­den­ki hadi­lá­bon áll; a sváj­ci nep­pe­rek azt hiszik, hogy egy eladó szá­má­ra fel­tét­le­nül az a leg­fon­to­sabb, hogy a meg­hir­de­tett ár töre­dé­két kap­ják meg, de azt aznap este, kész­pénz­ben.

Ezek­ből a leadek­ből (ezt a szót a héten hal­lot­tam éles­ben, gon­dol­tam, meg­pró­bá­lom itt is elsüt­ni) aztán nem lett sem­mi, volt, aki komo­lyab­ban érdek­lő­dött, beszél­tünk is, aztán egy­szer­csak lemond­ta, mond­ván hogy “infor­má­ló­dott az autó­ról”. Mire gon­dolt vajon, hogy dízelt akart, és hir­te­len rájött, hogy ben­zi­nes? Nem értem azóta sem.

A magán­em­be­rek vic­ce­seb­bek vol­tak, az első jelent­ke­ző rög­tön ezt írta: “Hel­lo Laz­lo First i have to tell you that your car is to expen­sive for me. My bud­get is to small. But i have read your whole sto­ry and it was fun for me and i have laughed a lot. Thank you very much and a hap­py eas­ter. Many gree­tings”, ettől mond­juk gaz­da­gabb nem let­tem, de jól esett. Aztán volt egy luzer­ni fran­cia csó­ka, aki se ango­lul, se néme­tül (de még magya­rul se!) beszélt, így vele egy isme­rő­sén keresz­tül, illet­ve később a Goog­le Trans­la­te-tel beszél­get­tem. Itt az utol­só aján­la­tá­ra (7000) azt írtam vissza, hogy “Cela ne suf­fit pas, dés­olé.”, amit ő hamar nyug­tá­zott egy “D’ac­cord je comp­rends bonne soi­rée”-vel, én pedig a dis­kur­zust lezár­tam egy jó pil­la­nat­ban elhe­lye­zett “Bonne soi­rée à vous aus­sie”-vel. Volt, aki cse­rél­ni akart autót, de mond­tam, hogy engem a cse­re csak akkor érde­kel, ha kész­pénz ma este pénz­re vál­ta­nék.

2.) Blog: na, erre sok pénzt nem tet­tem fel, hogy majd pont ez fog nekem vevőt talál­ni, be is jött, már­mint nem jött be sen­ki.

3.) Twit­ter: meg­osz­tot­tam a blog­posz­tot, ami­ben meg­osz­tot­tam a hir­de­tést. Sem­mi.

4.) Face­book: Regi kirak­ta az autos­cou­tos hir­de­tést a falá­ra, ebből se lett sem­mi, de leg­alább Zuc­ker­berg meg­tud­ta, hogy Audim van.

5.) Lakó­te­le­pi app: a Fre­i­la­ger lakó­te­lep­nek van egy saját app­ja, ami az Allthings plat­for­mot hasz­nál­ja. Mivel még­is­csak 800 lakás 2500 lakó­ját éri el az ember poten­ci­á­li­san, volt rá esély, hogy vala­kit érde­kel­ni fog, de sem­mi. Egyéb­ként maga az app nagyon hasz­nos, mi vet­tünk ezen keresz­tül már bútort, ruhát, adtunk is el egyet s mást, illet­ve nagyon jó min­den hét­vé­gén a fotó­val doku­men­tált anyá­zá­so­kat olvas­ni, hogy “mi a f.szért kel­lett már megint a macs­ka­al­mot rábo­rí­ta­ni a teli bio­sze­me­tes tete­jé­re, hogy egé­szen hét­fő­ig boká­ig ganéj­ban jár­jon min­den­ki?!” stb.

6.) UBS Pin­board: nem áru­lok el nagy tit­kot azzal, hogy egy nagy sváj­ci bank­nak dol­go­zom (per­sze epa­mos­ként), ami három betűs, U‑val kez­dő­dik, és S‑re vég­ző­dik. Van ott egy elég jó Pin­board nevű site, ami Jive-ala­pon műkö­dik, és a ban­ki csen­cse­lők menny­or­szá­ga. Lehet ott talál­ni alig hasz­nált hang­fal­kész­le­tet; búto­ro­zot­tan kiadó lakást fél évre, mert vala­ki éppen sab­bati­cal­ra megy, és az után­bér­lés­sel szer­zett pénz­ből Sváj­con kívül úgy tud meg­él­ni, mint egy király; és per­sze autó­kat is. Én ide akku­rá­tu­san fel­vit­tem az Audi hir­de­té­sét (mert az AutoScout24 til­tott doma­in oda­benn) képek­kel, szö­veg­gel, azt is elhint­ve, hogy az iro­dá­tól 200 méter­re par­kol, bár­mi­kor meg­te­kint­he­tő stb.

Egyez­ke­dés: Hús­vét hét­vé­gé­jén rak­tam ki, a négy­na­pos héten nyil­ván min­den­ki sza­bad­sá­gon volt (én nem), és sen­ki nem jelent­ke­zett. Aztán pén­te­ken 6 után, ami­kor vissza­ér­tem a helyem­re az utol­só fan­tasz­ti­kus mee­tin­gem után, lát­tam, hogy egy Igor nevű ille­tő írt nekem egy emailt a kocsi­val kap­cso­lat­ban, per­sze akkor már off­line volt. Gyor­san vála­szol­tam neki (hét­fő­ig úgy­sem olvas­sa, gon­dol­tam), illet­ve ráke­res­tem Lin­ke­dI­nen, ismi­nek jelöl­tem, és ott is írtam neki. Baro­mi mákom volt, már épp ment vol­na be edze­ni, ami­kor lát­ta az üze­ne­te­met, és gyor­san fel­hí­vott. Meg­egyez­tünk, hogy kijön a város­ból Alt­stet­ten­be, hogy meg­néz­ze a kocsit. Talál­koz­tunk, egy nálam is fia­ta­labb román vagy mol­do­vai srác volt, ala­po­san átnéz­te a kocsit kívül­ről és belül­ről. Aztán fel­aján­lot­tam neki, hogy vezes­se is, elmen­tünk egé­szen Spre­i­ten­ba­chig, autó­pá­lyán is, aztán haza­vitt, ott a par­ko­ló­ban még kipró­bál­tuk a rádi­ót is, a blu­e­to­oth-os kihan­go­sí­tót. Aztán gon­dol­tam, hogy mar­ke­ting- és PR-szem­pont­ból mennyi­re menő len­ne már, ha én vin­ném haza, szó­val a (remél­he­tő­leg) leen­dő autó­já­val / én autóm­mal haza­vit­tem. Köz­ben végig beszél­get­tünk, sok­szor elmond­ta, hogy min­dig is Audit akart, mennyi­re jó a kocsi, milyen ren­des vagyok (mond­juk ezt tud­tam). Elbú­csúz­tunk. Haza­men­tem, aztán elkez­dett iro­gat­ni SMS-eket, hogy mennyi a szer­víz, milye­nek a gumik, mennyi a fogyasz­tás, hogyé’ a biz­to­sí­tás. Este három­ne­gyed 11 magas­sá­gá­ban írt nekem, hogy dön­tött: meg­ve­szi a kocsit! Meg­egyez­tünk 9’500-ban, ami az ere­de­ti ártól (12’000) ugyan elég messze volt, de még min­dig jóval több, mint amennyit az AMAG aján­lott (5’200), ha bevet­ték vol­na az autót.

Autó­el­adás: Svájc­ban autót elad­ni igen egy­sze­rű. Az egész folya­mat ala­po­san le van írva egy autos­cou­tos tanács­adó olda­lon (köszi, Zoli!), ben­ne olyan vál­to­za­tok, mint az ele­gáns, a fize­tős, az ille­gá­lis stb. Ami a lényeg: a leg­jobb úgy autót elad­ni, hogy az ember oda­megy a vevő­vel a tanács­hoz Stras­sen­ver­kehr­samt­hoz, és ott az ügy­in­té­ző előtt meg­tör­té­nik a kocsi átírá­sa. Ezelőtt per­sze érde­mes min­den egye­bet elin­téz­ni: meg­egyez­ni az árban, kitöl­te­ni egy két­ol­da­las szer­ző­dést (pl. ilyet vagy ilyet), elin­téz­ni a pisz­kos anya­gi­a­kat, alá­ír­ni a szer­ző­dést. Nálunk volt egy kis gik­szer, Igor nem tudott nekem hét­főn reg­gel utal­ni, mert a UBS-nél új part­ner ese­tén (ami­kor vala­ki­nek elő­ször utal az ember) min­dig kell egy ilyen kis szá­mo­ló­gép, ami­be az ember bele­rak­ja az e‑bankinges kár­tyát, és akkor egy varázs­lat­tal az egész egy­szer csak műkö­dik. Na, ő ezt elfe­lej­tet­te, illet­ve biz­to­sí­tást se kötött, ez utób­bi tény­leg köte­le­ző, viszont online intéz­he­tő, és per­ce­ken belül készen van. Így hát a hét­fő után ked­den is a Stras­sen­ver­kehr­samt­ban kezd­tük a napot, de ő eddig­re már tel­je­sen fel­ké­szült volt, nála volt a kár­tya és a kal­ku­lá­tor is, biz­to­sí­tást is kötött. Átutal­ta a pénzt, amit én 3 mp után meg­kap­tam, ekkor alá­ír­tuk a szer­ző­dést, és beáll­tunk a sor­ba. Az ügy­in­té­ző töké­le­te­sen beszélt ango­lul, nagyon türel­mes és segí­tő­kész volt, eltép­te a régi for­gal­mit, és pár perc alatt kiál­lí­tott egy újat Igor ada­ta­i­val. Köz­ben kel­lett válasz­ta­ni új rend­szá­mot (Svájc­ban a rend­szám nem az autó­hoz, hanem az ember­hez tar­to­zik), ez is sike­rült, 5 perc alatt végez­tünk.

Ekkor jött az egész pro­ce­dú­ra leg­bo­nyo­lul­tabb része: leven­ni a régi rend­szá­mot, és fel­rak­ni az újat. Elő­ször ket­ten estünk neki, húz­tuk-von­tuk, sem­mi. Aztán jött egy szim­pa­ti­kus mun­kás­em­ber, tőle kér­tünk segít­sé­get, ő nagyon ked­ves volt, de az egyik kezé­ben kávé, a másik­ban ciga­ret­ta volt, így nem volt annyi­ra hasz­nos. Aztán lerak­ta a kávét a föld­re, és egy moz­du­lat­tal letört egy kor­rekt darab­kát a rend­szám­tar­tó műanyag keret­ből, így már csak egy kari­ka volt az Audi fel­irat előtt, nem négy. Több is veszett Mohács­nál! Küz­döt­tünk tovább, aztán végül hatal­mas sze­ren­csé­vel és egy negye­dik ember segít­sé­gé­vel sike­rült kiszed­ni a régi rend­szá­mot (az enyé­met), és berak­ni helyet­te az újat (Igo­rét). Siker! Na, akkor vég­re készen vagyunk, mehe­tek kocsi nél­kül, meg­könnyeb­bül­ve. De Igor mást sze­re­tett vol­na. Azt mond­ta, hogy még nem tud hol par­kol­ni, ezért vigyem már el a kocsi­ját (már­mint az Audit, a volt autó­mat) magam­mal, itt a for­gal­mi, itt a slussz­kulcs. A fen­ti leírás miatt, gon­do­lom, ez ért­he­tő, mennyi­re vic­ces szi­tu­á­ció, mert a for­gal­mi­val kvá­zi mini­má­lis ener­gi­á­val tud­tam vol­na újra elad­ni az autót, eset­leg vissza­irat­ni magam­ra. De hát ez Svájc, itt még egy magyar és egy román/moldovai is simán meg­ha­so­nul, és szem­reb­be­nés nél­kül bízik meg úgy a másik­ban, mint­ha ezer­éves bará­tok len­né­nek. Elvit­tem az autót, aztán este talál­koz­tunk, vissza­ad­tam neki, hap­py end!

Rend­szám­vál­toz­ta­tás: mivel egy dara­big két kocsim volt két külön­bö­ző rend­szám­mal, ezért az Audi eladá­sa után ott áll­tam egy autó­val és két rend­szám­mal. Az Audin menő, 1‑essel kez­dő­dő rend­szám volt (itt minél ala­cso­nyabb, annál jobb a sza­bály), a Volks­wa­gen­re pedig 3‑ast kap­tam. Miu­tán elad­tam a kocsit, a Volks­wa­ge­nen volt ugye a 3‑as, az én kezem­ben pedig az 1‑es. Hogyan lehet ezt elcse­rél­ni? Mi sem egy­sze­rűbb: írtam egy emailt a keres­ke­dő­nek (mivel lea­sin­ge­lem), hogy írja át a VW rend­szá­mát 1‑esre. Írtam egy emailt a biz­to­sí­tó­nak ugyan­er­ről, onnan pár óra után kap­tam egy vissza­iga­zo­lást (nem szer­ző­dést, csak egy snaps­ho­tot a rend­sze­rük­ből), hogy meg­tör­tént. Ezt köve­tő­en elmen­tem a VW-nel a Stras­sen­ver­keh­ram­tra (raj­ta a 3‑as rend­szám), ezt lepat­tin­tot­tam, bemen­tem, eltép­ték a régi for­gal­mit, és adtak egy újat, ben­ne az 1‑es rend­szám­mal, miu­tán lekér­dez­ték a biz­to­sí­tást. A 3‑as rend­szá­mot (már­mint fizi­ka­i­lag az alu lapo­kat) egy doboz­ba dob­tam, az 1‑est rárak­tam a kocsi­ra, ennyi.

Így megy ez.

For the record: mivel a hir­de­tés már nem él, itt az ere­de­ti szö­veg, nagyon büsz­ke vagyok rá.

We are sel­l­ing our belo­ved Audi!

We bought it back in 2012 (we are the first owners) when we wan­ted to buy a Sko­da, but then we’­ve seen this car, and we said “this one”. It was simply amaz­ing from the very first moment. It is as good loo­king as a sil­ver sta­ti­on wagon (a.k.a. Kom­bi) can be. It is com­for­tab­le, we dro­ve it seve­ral times for 1’000 km wit­ho­ut any kind of back pain. It never let us down so far. We wan­ted to keep it for years, but due to a family expan­si­on, we need to give it to the next lucky owner.

If you need a decent car for you, for your part­ner, for the two of you, for your family with 1 child or 2 child­ren then this is what you are loo­king for. We used it for shop­ping, doz­ens of times we pac­ked it full with Ikea fur­ni­tu­re, we went with it to the sea as well as to the moun­tains, we dro­ve it on the high­way and also in the city. No off-road! We wan­ted to keep it in the family and export to Hun­gary (whe­re we have rela­ti­ves), but due to the ridi­cu­lo­us Hun­ga­ri­an VAT (27% — world record) plus cus­toms (10%) we bet­ter sell it here in Swi­tzer­land whe­re we are living. I hope the per­son who will buy it will have as much fun and joy as we had.

As you see I’m not too good with car descript­ions, I’m more like a sto­ry tel­ler. But focus­ing on the Audi, some more deta­ils:
- We always took the car to the local AMAG garage for ser­vi­ce. We could have done som­eth­ing much che­a­per in Hun­gary with a “fri­end of a fri­end”, but we didn’t do that. Just recently all front and back bra­kes were chang­ed as they were gett­ing a bit old, it cos­ted 1’500 or so.
- The car was always kept in a clos­ed garage, we only par­ked on the street when we visi­ted som­eo­ne or som­eth­ing.

- The­re are scrat­ches here and the­re, just as you would expect with a 7‑year-old car. We had it for 1 month when som­eo­ne hit the left back with a shop­ping cart… That’s life, isn’t it?
- It is manu­al, no DSG. I like manu­al trans­mis­si­on, I like using my right hand also in the car. It helps the musc­les, as well as it keeps me awake.
- It runs with pet­rol, not with diesel. Do you know why? Beca­u­se this is a car, not a truck. (Update: I bought a diesel VW Sha­ran…)

- It doesn’t have park­ing radar or came­ra, not in the front nor in the back. Do you know why is that good? Beca­u­se whe­ne­ver you park, after you finis­hed the park­ing you have this gre­at fee­ling that “yes, I’ve made it, wit­ho­ut any help”. Do you get this fee­ling when you see what’s behind you and hear the bee­ping sound? No. You’­re wel­co­me.
- I dro­ve the car wit­ho­ut a tem­po­mat for 5 years. I was like “who needs a tem­po­mat?”. Then I went to a garage and bought the offi­ci­al tem­po­mat arm and get it added to the car. (Just like as it was built like that.) Best cho­i­ce ever. Super com­for­tab­le and reli­ab­le, and sin­ce then I don’t get fines. I hope you will like it.

Dear car dea­lers who put your busi­ness card with a “fancy name” and a lot of typos into our post box every sing­le week — no, we will not sell it for 6’000. We could have got that pri­ce at AMAG whe­re we bought our new car. So you can call with such offers, but you will not get lucky.

That’s all, thanks for read­ing, thanks for think­ing abo­ut it, and you’­re very wel­co­me buying our Audi.

Benne voltam a rádióban

Vic­ces volt, ami­kor janu­ár ele­jén írt egy kol­lé­gám, hogy pont most keres­te meg őt egy rádi­ós hölgy: van‑e olyan isme­rő­se, aki “lelé­pett” a Face­book­ról? Volt, pél­dá­ul én. Rövid­re zárt min­ket, lele­ve­lez­tem a rész­le­te­ket a ripor­ter asszonnyal, és ez az egész egy Kos­suth rádi­ós, bő 3 per­ces inter­jú­ban öltött tes­tet. (Nem én vagyok ben­ne végig, hanem Köle­sé­ri Sán­dor­ral osz­to­zom a világ­hír­név­ben.)

Mivel a Média­Klikk min­den­re alkal­mas, csak média leját­szá­sá­ra nem, ezért onnan ármá­nyos módon letöl­töt­tem a műsort, kivág­tam a vonat­ko­zó részt, és most itt kalóz módon köz­zé­te­szem. (Amennyi­ben ez gond, kérem, az ille­té­kes elv­tár­sak jelez­zék ezt a Kon­takt menü alatt.)

For­rás: https://www.mediaklikk.hu/musor/trendidok/, https://nava.hu/

Lézeres szemműtétem

Teg­nap én is belép­tem a sas­sze­mű­ek tábo­rá­ba. Illet­ve aznap még inkább vakond vol­tam, de ez is az átala­ku­lás része.

Előzmények

From: Szem­kli­ni­ka
Sent: Mon, Feb 8, 2010, 8:01 AM
Sze­ret­nénk emlé­kez­tet­ni, hogy Sas­szem keze­lést meg­elő­ző alkal­mas­sá­gi vizs­gá­lat­ra vár­juk 2010. feb­ru­ár 12. (pén­tek) 16 óra 00 perc­kor.

Nos, erre nem men­tem el mert “jobb sze­me­men heveny kötő­hár­tya-gyul­la­dás” volt.
(…)
From: Szem­kli­ni­ka
Sent: Fri, Dec 14, 2018, 2:17 PM
Sze­ret­nénk emlé­kez­tet­ni, hogy Sas­szem-keze­lést meg­elő­ző alkal­mas­sá­gi vizs­gá­lat­ra vár­juk 2019. janu­ár 19. (szom­bat) 08 óra 00 perc­kor.

Igen, sike­rült!

A vizs­gá­lat maga is egy élmény volt. Reg­gel 8‑ra érkez­tem Regi­vel, mivel ide (is) kel­lett kísé­rő. Kap­tam pupil­la­tá­gí­tó szem­csep­pet, ami­től leesett a vér­nyo­má­som, és utá­na egész nap kóvá­lyog­tam, közel­re pedig csak szem­üveg nél­kül lát­tam. Meg­néz­ték a diopt­ri­á­i­mat és a cilin­de­re­i­met, a szem­nyo­má­so­mat, és kikér­dez­ték négy gene­rá­ci­ó­ra vissza­me­nő­leg. Az ered­mény: pozi­tív, alkal­mas vagyok min­den­fé­le léze­res szem­mű­tét­re.

Kitágult pupilla (elmosódva)
A pupil­lám egyéb­ként sem kicsi, de így még nagyobb volt, cse­ré­be nem lát­tam.

A vizs­gá­lat után spon­tán módon beje­lent­kez­tet­tek egy nagyon köze­li idő­pont­ra (feb­ru­ár 11.) műtét­re, mert saj­nos ápri­lis­ra még nem lehe­tett fog­lal­ni (ekkor­ra ter­vez­tük a követ­ke­ző haza­utat).

A műtét

Feb­ru­ár 11‑e egy komor, sze­les hét­fői nap volt. Regi megint elkí­sért (örök hála!), hogy e nehéz hely­zet­ben ne legyek egye­dül. Fél 10-re kap­tam idő­pon­tot, egy­ál­ta­lán nem izgul­tam, ez abból is lát­szott, hogy a beje­lent­ke­zés­nél elfe­lej­tet­tem a szü­le­té­sem nap­ját. Oda­benn már meg­nyu­god­tam, kitöl­töt­tem pár for­ma­nyom­tat­ványt (bele­egye­zés, hogy lesz, ami lesz; prob­lé­ma ese­tén szerv­do­nor­rá válás stb.), aztán kap­tam egy Xanax-ot. Ezt egy­elő­re nem kel­lett beven­ni, de úgy érez­tem, hogy fóli­án keresz­tül, zseb­ben is már kezd fel­szí­vód­ni, mert hatá­ro­zot­tan meg­nyu­god­tam. A műtét előtt még volt pár rutin­vizs­gá­lat, megint mér­tek diopt­ri­át és cilin­dert, meg szub­jek­tí­ven azt, hogy milyen kor­rek­ció len­ne nekem kel­le­mes. A dok­tor­nő­vel való kon­zul­tá­ció után enge­délyt kap­tam a Xanax bevé­te­lé­re, ami­nek öröm­mel ele­get tet­tem.

Kezd­tem lenyu­god­ni. Nagyon pro­fi volt min­den, így aztán tény­leg azt érez­tem, hogy itt baj nem lehet. Szó­lí­tot­tak, men­nem kel­lett az elő­ké­szí­tő­be, a műtő elő­szo­bá­já­ba. Egy ked­ves ápo­ló­nő vagy nővér­ke vagy elő­ké­szí­tő hölgy (min­den­ki nagyon ked­ves volt) elő­ször elme­sél­te a saját tör­té­ne­tét, hogy miként volt neki 3 éve a műtét. (Záró­jel­ben — a szó szo­ros értel­mé­ben: azért ez tény­leg a mar­ke­ting csú­csa, ami­kor a sze­mély­zet egy tag­ja is így be van avat­va és von­va az egész tör­té­net­be.) Aztán kap­tam védő­ru­há­za­tot, mivel még­is­csak egy komo­lyabb orvo­si beavat­ko­zás­ról volt szó. A hölgy adott egy hosszú­kás zacs­kót, amit ruti­nos mozu­lat­tal húz­tam fel a hajam­ra. Az a láb­zsák — mond­ta, de engem ez sem zök­ken­tett ki. Fel­húz­tam a másik láb­zsá­kot is (nem a fejem­re), aztán kap­tam haj­há­lót, végül pedig egy hátul­gom­bo­lós, anya­gá­ban hálós puló­vert is. Ezután jött a smink: a szem körül betadin­nal kap­tam meg a camouflage‑t, a sze­mem­be több­fé­le szem­csep­pet kap­tam (zsib­basz­tó­sat, fer­tőt­le­ní­tő­set) több hul­lám­ban. Elbú­csúz­tam a szem­üve­gem­től, és vár­tam, hogy szó­lít­sa­nak.

Kijött az elő­ző páci­ens, ez is egy érde­kes kon­cep­ció, hogy az elő­tér­ben össze­eresz­tik a bete­ge­ket, nyil­ván­va­ló­an nyug­ta­tó szán­dék­kal. Kicsit beszél­get­tünk, mond­ta, hogy min­den rend­ben volt. Lefo­tóz­ták (biz­to­san azért, hogy ha vakon elcsa­tan­gol, akkor legyen róla friss kép a kőrö­zés­hez), gra­tu­lál­tak neki, majd a váró­te­rem­be bocsá­tot­ták. A műtőt még egy kicsit elő­ké­szí­tet­ték, meg­kér­dez­tem, hogy ilyen­kor slagozzák‑e ki a vért és a könnye­ket. Eddig­re már mind­egy is volt, én jöt­tem, bemen­tem.

Egy ágy­ra kel­lett fel­fe­küd­ni, ami olyas­mi, mint egy masszázs­ágy, van raj­ta lyuk, csak nem az arc­nak, hanem a fej hát­só részé­nek. Ebbe helyez­ték bele a buk­si­mat, és folya­ma­to­san inst­ru­ál­tak, hogy fel­jebb, bal­ra, jobb­ra, marad­jon már nyu­god­tan. Mikor vég­re meg­ál­la­pod­tam, akkor kez­dő­dött maga a műtét. A stressz (annyi­ra nem volt vészes, inkább erre fogom, mint a fele­dé­keny­ség­re) miatt nem tel­je­sen emlék­szem, hogy mi milyen sor­rend­ben volt, de azt tudom, hogy elő­ször vala­mi tágí­tót rak­tak a sze­me­im­be, ami elég­gé kel­le­met­len volt. Aztán jött az a rész, ami­kor az első lézer (ami kiala­kít egy lebenyt, amit aztán fel­haj­ta­nak) vett keze­lés­be. Nekem a Xanax elle­né­re is klauszt­ro­fo­bi­kus élmény volt, olyan érzés, mint­ha egy ton­nás gép dől­ne rá a fejem­re, és a szem­go­lyóm­mal pró­bál­nám fenn­tar­ta­ni. Iga­zá­ból annyi tör­tént, hogy ezt a gépet rácup­pan­tot­ták a sze­mem­re, és az vala­hogy kila­pí­tot­ta a sza­ru­hár­tyá­mat, hogy aztán ezt a kis zse­bet kivarr­ja. Kb. 20 mp volt az egész (sze­men­ként), sokat segí­tett, hogy a hölgy szá­molt vissza. Mikor ezzel meg­vol­tunk, akkor átgu­rí­tot­tak a máso­dik lézer­hez, ami a mun­ka lénye­gi részét csi­nál­ja. Ez az, ami végü­lis a feles­le­ges diopt­ri­á­kat meg cilin­de­re­ket ége­ti le a szem­ből, némi pör­kö­lő­dés­re haja­zó szag kísé­re­té­ben. Ezt úgy kell elkép­zel­ni, hogy van egy vil­lo­gó zöld fény, amit néz­ni kell, és aztán jön a lézer, ami kiala­kít­ja a meg­fe­le­lő ala­kot, hogy az ember lás­son jól. Ahogy dol­go­zik a lézer, tel­je­sen szét­esik a fény (így nem is olyan egy­sze­rű ránéz­ni), kicsit olyan, mint­ha egy féreg­lyuk­ban utaz­na az ember (tapasz­ta­lat­ból mon­dom), de aztán ez is készen van 30 mp alatt (sze­men­ként). Ekkor jön az, hogy egy mini hóla­pát­tal vissza­bo­rít­ják a lebenyt a szem­re, per­sze köz­ben ret­te­ne­tes mennyi­sé­gű műkönnyet önte­nek a sze­mek­be, és kinyom­kod­ják aló­la a beszo­rult lég­bu­bo­ré­ko­kat meg miegy­mást. Aztán ennek is vége lett, felül­het­tem, és kinyit­hat­tam a sze­me­met.

Egy­sze­rű­en besza­rás, de lát­tam! Nem töké­le­te­sen, mert tény­leg van egy ilyen eny­he víz­füg­göny (mint a Zürich HB‑n az Inter­dis­count­nál az a négy­ol­da­lú víz­esés, ami­be egy­szer bele fogok áll­ni a köl­kök­kel, ígé­rem!), de lát­tam, és jól lát­tam. Kimen­tem, leül­tem a szék­be, ahol 10 per­ce még az elő­ző ember báto­rít­ga­tott, és én is mond­tam pár bíz­ta­tó szót az utá­nam jövő­nek. (Mond­juk mint­ha vala­mi olyan is lett vol­na, hogy de baro­mi­ra para ez az első gép, na mind­egy.) Csi­nál­tak rólam is fotót, de ez annyi­ra nem érde­kelt.

A műtét után

Nekem FEMTO c. keze­lé­sem volt. Elvi­leg ez egy kevés­sé fáj­dal­mas és kel­le­met­len beavat­ko­zás, mini­má­lis gyó­gyu­lá­si idő­vel. Az elő­szo­bá­ból egye­ne­sen a váró­te­rem­be vit­tek, ahol vala­hogy meg­ta­lál­tam Regit, aki pedig nem is ott ült, ahol koráb­ban. Leül­tem, és pihen­nem kel­lett. (Ebben nem vagyok jó.) Nem fájt a sze­mem, de nem volt jó érzés, főleg ez az első léze­res egy­más­ra (leg­in­kább rám) boru­lás. Később ki is derült, hogy mini­má­lis bevér­zé­se­im let­tek a sze­me­men oldalt, ahogy nyom­ták rám a gépet. Aztán kez­dő­dött az első idő­szak, a műté­tet köve­tő 3–4 óra. Ekkor gya­kor­la­ti­lag hasz­nál­ha­tat­lan az ember sze­me, fél órán­ként kel­lett műkönnyez­ni, órán­ként pedig a recep­tes szem­csep­pet (Tob­rad­ex) kel­lett hasz­nál­ni. Fél óra pihe­nés után meg­néz­ték a sze­me­met nagyí­tó­val, hogy jól sikerült‑e vissza­haj­ta­ni az a leber­nye­get. (Jól.) Aztán haza­men­tünk, Regi veze­tett a kocsi­hoz, én meg vakon botor­kál­tam. A kocsi­ban jobb volt, mert sötét volt, de itt is nap­szem­üveg­ben, csu­kott szem­mel ültem. Aztán itt­hon ugyan­ez, sötét szo­ba, behúnyt szem. Ez volt kb. negyed háro­mig, és akkor az uta­sí­tá­sok­nak meg­fe­le­lő­en elkezd­tem néz­ni.

Ilyen lett
Nevem Sam.

És lát­tam, nagyon jól. Lát­tam közel­re, távol­ra. Kel­lett mobi­loz­ni, szá­mí­tó­gé­pet néz­ni, tévéz­ni, ilyen­kor min­den­nel tesz­tel­ni kell a sze­met, amit egyéb­ként is csi­nál az ember. (Fociz­ni mond­juk nem men­tem el.) Éles volt a kép, tisz­ta, mini­má­lis víz­ha­tás. Per­sze köz­ben ret­ten­tő kel­le­met­len érzés, ez a “sze­men keresz­tül meg­erő­sza­kol­tak” c. poszt­tra­u­má­lis tünet­együt­tes. Ez volt egé­szen estig, ami­kor jött az alvás, ami­től a leg­job­ban tar­tot­tam.

Háton, pár­na nél­kül kell első nap alud­ni. Én nem tudok háton alud­ni, a pár­nám meg annyi­ra fon­tos, hogy azzal uta­zok. Plusz ilyen­kor ugye arra is vigyáz­ni kell, hogy az ember ne vakar­ja a sze­mét (szi­go­rú­an tilos!), úgy­hogy kivet­tem a für­dő­kön­tös­ből az övet, össze­kö­töz­tem a csuk­ló­i­mat, és a két keze­met össze­kö­tő bilin­cset berak­tam a hát­sóm alá. Ebben a kel­le­mes test­hely­zet­ben alud­tam este 10-től kb. fél 4‑ig, ami­kor ret­te­ne­tes hát­fá­jás­ra ébred­tem. Kicsit kinyúj­tot­tam a tag­ja­i­mat, és utá­na még 6‑ig tud­tam alud­ni. Sok­kal kel­le­me­sebb volt az éjsza­ka, mint ahogy gon­dol­tam.

Más­nap (ma) jött az egy­na­pos kont­roll. Kér­dez­ték, hogy milyen volt az éjsza­ka, mond­tam, hogy lekö­töz­tem maga­mat, a vizs­gá­ló hölgy mond­ta, hogy ilyet még nem hal­lott (21 év és 100.000 páci­ens, és még sen­ki?). Aztán bevizs­gál­ták a látá­so­mat is, a bal szem most 100% a jobb pedig 95%, szó­val nagyon jól állunk. Az erős fény még zavar, meg úgy álta­lá­ban a sok csö­pö­ge­tés is, és még min­dig érzem a sze­me­met, hogy vala­mi van vele. Nem fáj, de fára­dé­kony, meg érzem, hogy szá­rad ki. Néha olyan érzé­sem van, hogy “beh rég van benn a kon­takt­len­csém, ki kéne ven­ni!”, de inkább nem veszem.

Min­den­ki azt mond­ja, hogy éle­te leg­jobb dön­té­se volt a sas­sze­me­sí­tés, így hát beál­lok a sor­ba. Így.

Update: az első hetes kont­rol­lon mind­két sze­mem 125%-os, tehát nagyon jól látok. Ugyan­ez az ered­mény egy hónap, két hónap, és fél év után is.

Viszlát, 2018!

A 2017-es évről is írtam egy ilyet, ami biz­ton­sá­gi meg­fon­to­lá­sok­ból egy évig pri­vát volt. Most pub­lic lett a bejegy­zés, azt is el lehet olvas­ni, aki­nek ilyen­be biceg a boká­ja.

A 2018-as egy spe­ci­á­lis év volt, hiszen a 2018 prím­té­nye­zős fel­bon­tá­sa 2 x 1009, ilyen év pedig 2005 (5 x 401) óta nem volt. Viszont az idei év is ilyen, hiszen 2019 = 3 x 673. Leg­utóbb két ilyen egy­mást köve­tő év 1982-ben (2 x 991) és 1983-ban (3 x 661) volt, amit pedig a híres-hír­hedt 1984 köve­tett. Egé­szen elké­pesz­tő izgal­mak, ugye?

Ennek fényé­ben nem is nagyon lehet havi bon­tás­ban érte­kez­ni erről az elő­ző évről, hiszen ez így volt egy tel­jes egész. Meg nem is emlék­szem min­den­re ilyen pon­to­san. Inkább arra helye­zem a hang­súlyt, hogy miket csi­nál­tam tavaly, ami­ket koráb­ban nem. Néhány dolog nagyon fur­csa lesz, elő­re is szó­lok!

Foci: 2018-ban már tény­leg focis­ta let­tem, ahogy azzal már évek óta fenye­get­tem a sport iránt érdek­lő­dő töme­ge­ket. Az első hiva­ta­los meccs áliga­z­o­lás­sal meg­volt, ahogy az első áliga­z­o­lá­sos gól is, aztán az első hiva­ta­los meccs ren­des iga­zo­lás­sal is. Az idei év nagy cél­ja egy hiva­ta­los meccsen, ren­des iga­zo­lás­sal elért gól, illet­ve amennyi­ben ez nem sike­rül, akkor leg­alább egy kiál­lí­tás vagy sár­ga lap. A lényeg, hogy ragad­jon a bélyeg legyen kiír­va a nevem a jegy­ző­könyv­be, mint fősze­rep­lő.

Magyar saj­tó: vala­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan okból kifo­lyó­lag 2018. janu­ár 1‑én elha­tá­roz­tam, hogy nem olva­sok töb­bé magyar saj­tot saj­tót (kiv. foci). Ez nem egy újévi foga­da­lom volt, hanem egy­sze­rű­en nem nyi­tot­tam meg töb­bé az index.hu‑t, 444.hu‑t stb. Az ele­jén nagyon fur­csa volt, hiszen 2017-ig az online éle­tem jelen­té­keny részét az ilyen libe­rá­lis médi­á­kok olva­sá­sá­val töl­töt­tem. Aztán, ahogy tel­tek a hetek, egy­re könnyebb és könnyebb lett, és egy­re kevés­bé érez­tem azt a nega­tív hatást, amit egyéb­ként az ott­ho­ni hírek olva­sá­sa oko­zott. Másod- és har­mad­kéz­ből nyil­ván elju­tot­tak hoz­zám az ökör­sé­gek, a mig­rán­sos és soro­so­sos dol­go­kat nagy­já­ból értem, de alap­ve­tő­en egy barát­ko­zós reme­te integ­rá­ci­ós szint­jé­vel bírok infor­má­ció szem­pont­já­ból. Amit nem tud­tam elen­ged­ni, az az nso.hu, ami poli­ti­kai meg­fon­to­lá­sok­ból nem egy jó dolog, de saj­nos — egy­elő­re — nem tud­tam helyet­te mást talál­ni. Egyéb­ként azt nem mon­dom, hogy nem olvas­tam sem­mi­lyen magyar hírt, mert Regi az év ele­jén még email­ben (!) kül­dött 2–3 inde­xes cik­ket, illet­ve még eze­ken kívül továb­bi 2–3 alka­lom­mal kap­tam inde­xes lin­ke­ket, ami­ket meg­nyi­tot­tam (!), de ennyi volt az összes bűnö­zé­sem.

Face­book: szin­tén 2018 első nap­já­val kezd­ve beszün­tet­tem face­boo­kos akti­vi­tá­so­mat. Pár­szor külön­bö­ző helye­ken belép­tem az év során, hogy meg­nyom­jam a kije­lent­ke­zés gom­bot, de ennyi volt. Ez a kivo­nu­lás az, ami a leg­jobb dön­té­sem volt 2018-ban, nem tudom elmon­da­ni, hogy mennyi­re nem hiány­zik ez az inter­ne­tes pöce­gö­dör. Azt a sok tucat órát, amit koráb­ban ott töl­töt­tem, most sok­kal hasz­no­sabb dol­gok­kal tudom töl­te­ni, pl. por­nót nézek soro­za­to­kat nézünk.

Hús: ez egy elég­gé friss dolog, egé­szen pon­to­san novem­be­ri. Meg­lá­to­ga­tott min­ket egy nagyon ked­ves bará­tunk, akit nevez­zünk Nusi­nak, és aki — kvá­zi — vege­tá­ri­á­nus. Emi­att ekko­ri­ban nem csi­nál­tunk húsos éte­le­ket egy dara­big, és aztán úgy is marad­tunk. Most az a hely­zet, hogy nem vege­tá­ri­á­nu­sok leszünk Regi­vel (a gye­re­kek kima­rad­nak), hanem redu­ci­tári­á­nu­sok (rövi­den redu­cik), ami szá­mom­ra úgy defi­ni­ál­ha­tó, hogy “ami­kor lehet, akkor nem eszem húst”. Volt pél­dá­ul céges kará­csony, akko­ra vas­la­pon sült stea­kek­kel, mint a com­bom, én pedig szól­tam, hogy vega menüt kérek. Kap­tam is olyan zöld­sé­ges “ham­bur­ger­húst”, hogy meg­szó­lalt, azt mond­ta nekem, hogy “szá­raz vagyok, mint egy cipő­talp, süss át jól, és vess véget a szen­ve­dé­se­im­nek!”, vagy vala­mi hason­lót (nem hal­lot­tam a sis­ter­gés miatt). A kará­cso­nyi idő­szak­ban nyil­ván befic­cent egy kis szé­kely­ká­posz­ta, de egy redu­ci ezt meg(t)eheti.

Német nyelv: ugyan­csak janu­ár­ban elkezd­tem napi szin­ten néme­tez­ni, per­sze csak mód­já­val. Ennek lett ugye az ered­mé­nye a Duolin­go “befe­je­zé­se” (ld. Ich bin bere­it), de azóta sem csök­kent az akti­vi­tá­som. Néhány nap kima­radt idén, de sze­ren­csé­re volt streak fre­e­ze-em, így a soro­za­tom egy­szer sem sza­kadt meg, és most 352 nap­nál járok.

A 2018-as év 96,5%-ában néme­tez­tem.

És mi lesz idén, gy.k. 2019-ben? Jó kér­dés, jelen­leg ezek a ter­ve­im:

  • Az olva­sá­si szo­ká­sa­im újra­struk­túrá­lá­sa, egy­ben néme­te­zés­sel való kom­bi­ná­lá­sa. Lehet­ne pél­dá­ul az, hogy átál­lok a kicker.de-re, és kere­sek még vala­mi svej­ci online lapot is, ami­ből tájé­ko­zód­hat­nók.
  • Sze­ret­nék belép­ni újra a face­book­ra, meg­néz­ni, hogy milyen érte­sí­té­se­ket kap­tam az elmúlt egy évben, és bezár­ni a kon­tó­mat. Eset­leg kiír­ni a falam­ra, hogy elköl­töz­tem, keres­se­tek off­line stb.
  • Sze­ret­nék min­den nap leg­alább fél órát spor­tol­ni. Letöl­töt­tem három appot a tele­fo­nom­ra, fek­vő­tá­masz, fel­ülés, gug­go­lás, eze­ket csi­nál­hat­nám estén­ként egy picit, biz­to­san jót ten­ne. Fut­hat­nék is, bár ez szem­be­megy azzal a ténnyel, hogy magyar focis­ta vagyok.
  • Sze­ret­nék türel­me­sebb len­ni a magán- és mun­ka­he­lyi éle­tem­ben is. Lehet­nék egy kicsit lazább, fel­sza­ba­dul­tabb, nyu­god­tabb.

Bol­dog új évet min­den­ki­nek!

Karácsonyi síeléses élménybeszámoló

Sen­ki sem talál­ná ki, hogy hol vol­tunk idén utol­já­ra síel­ni: Saas-Fee­ben. Ha nem let­tem vol­na ott, csak olvas­nám, akkor már én is unnám.

Decem­ber 22-én, szom­bat dél­után érkez­tünk. Elfog­lal­tuk a szál­lást, ami lég­vo­nal­ban 30 méter­re volt a tavaly szil­vesz­te­ri kecó­tól, szó­val isme­rős volt a kör­nyék. A kilá­tás az ablak­ból elvi­sel­he­tő volt.

Az a fehér ott a hegy. Az egyik. Felül a fehér az ég. Jól lát­szik?

Kipa­kol­tuk a cuc­ca­in­kat, Regi pél­dá­ul (aki ugye nem síel­het még) stíl­sze­rű­en a sícuc­co­kat helyez­te el a közös helyi­sé­gek­be. Ami­kor fel­akasz­tot­ta a síba­kan­csa­i­mat az egyéb­ként fűt­he­tő bakancs­tar­tó fal­ra, akkor szólt nekem, hogy van egy másik feke­te bakancs, ami­vel majd ne kever­jem össze. Az enyém 45-ös, a másik 42-es; az enyé­men az olda­lán alul nincs piros csík; illet­ve az enyém aljá­nak a kiala­kí­tá­sa tel­je­sen más, szé­le­sebb és hosszabb, mint a másik. Tehát fér­fi­szem­mel néz­ve két tel­je­sen azo­nos pár síba­kancs­ról beszél­tünk.

O. nap (vasárnap)

Az ötlet az volt, hogy mivel hét­fő­től a három síké­pes csa­lád­tag síis­ko­lá­ba ment, ezért hasz­nál­juk ki vasár­na­pot, és síel­jük be magun­kat. Dél­előtt még egy kicsit szüttyög­tünk, így kb. fél 11 körül ter­vez­tük az indu­lást. Fel­öl­töz­tünk (alá­öl­tö­ző, sízok­ni, polár pul­csi, sínad­rág és ‑kabát stb.), majd kimen­tünk, hogy a fel­sze­re­lés mara­dék részét is magunk­ra app­li­kál­juk. Öröm­mel kons­ta­tál­tam, hogy csak egy feke­te síba­kancs van a táro­ló­ban, így nem kell vissza­em­lé­kez­nem, hogy melyik az enyém, mert ugye csak ez lehet az. Fel­rán­ci­gál­tam a lába­im­ra a bakan­cso­kat, nehe­zen jöt­tek fel, nyo­mott min­den­hol, de gon­dol­tam, hogy majd jobb lesz, a síe­lés az már csak ilyen kényel­met­len sport.

Kisé­tál­tunk a tőlünk 600 méter­re talál­ha­tó sípá­lyá­hoz. A sport­pá­lyán (ami nyá­ron tenisz- és fut­ball­pá­lya, télen pedig egy baro­mi nagy havas tér) mond­tam a köl­kök­nek, hogy fel­csa­to­lunk (gy.k. a léce­ket a bakancs­ra csat­la­koz­tat­juk), és így hala­dunk tovább. Ők ezt viszony­lag gya­kor­lot­tan és ügye­sen abszol­vál­ták, én viszont küsz­köd­tem. Bele­lép­tem a kötés­be a bakanccsal, és meg­le­pőd­ve kons­ta­tál­tam, hogy a bakancs ápri­lis óta vagy 3 cen­ti­vel össze­ment. Biz­tos a külön­bö­ző hőtá­gu­lá­si együtt­ha­tó a bakancs és a léc között, eset­leg a Cori­o­lis-erő — gon­dol­tam.

Szó­val sike­re­sen fel­vet­tem a lábam­nál 3 szám­mal kisebb bakan­csot. Síel­ni nem csak a fáj­da­lom­tól, de az elté­rő kötés­mé­ret­től sem tud­tam. Lecsa­tol­tat­tam a gye­re­ke­ket, és haza­in­dul­tunk. Menet köz­ben Regit tele­fo­non update-eltem, hogy mire haza­é­rünk, már lecsil­la­pod­ja­nak a kedé­lyek egy kicsit. Haza­ér­tünk. A bakan­csom sehol. Nem baj, leg­alább tudunk együtt ebé­del­ni dél­ben.

Dél­után haza­ért Uwe, a másik ven­dég, aki az én bakan­cso­mat vet­te fel. Mond­ta nekem, ami­kor talál­koz­tunk, hogy “elcse­rél­tük a bakan­csa­in­kat”. Elcse­rél­TED, gon­dol­tam, de mivel A2/B1 szin­tű néme­tem­mel min­den igét jelen­idő E/3‑ban hasz­ná­lok, inkább nem mond­tam sem­mit.

3 körül újra fel­ke­re­ked­tünk, hogy a napot még­is­csak egy kis síe­lés­sel zár­juk. Elő­ször a len­ti pályá­kon csúsz­kál­tunk kicsit, de ezt hamar meg­un­tuk. Mond­tam a köl­kök­nek, hogy akkor men­jünk fel a hegy­re, gye­rek még az idő, egy csú­szás simán bele­fér. Vélet­le­nül rossz fel­vo­nó­ra száll­tunk, így arra a hegy­re men­tünk fel, amit pont el akar­tam kerül­ni. Fura is volt, mert alig vol­tak raj­tunk kívül a gon­do­lá­ban, és azok az embe­rek is mind a fen­ti étte­rem­be men­tek, nem síel­ni. Sebaj, leg­alább lesz hely a pályán.

Figyel­jük meg a gyer­me­kek lel­kes arc­ki­fe­je­zé­sét! Zizi sze­me mint­ha azt mon­da­ná: “apa, mit kere­sünk mi itt?”, köz­ben Kata némán tűr. Zizi kabát­ja nem pixe­les, hanem direkt ilyen.

Volt. Raj­tunk kívül egy terem­tett lélek sem volt. Elkezd­tünk lecsúsz­ni hár­mas­ban, elöl Zizi, utá­na Kata, aztán én. A pálya jeges és buc­kás volt, kb. 30 méte­ren­ként vala­me­lyik gye­rek elesett, és per­ce­ket töl­töt­tünk el, amíg újra el tud­tunk indul­ni. Az egyik külö­nö­sen nehéz sza­kasz­nál Zizi elej­tet­te a bot­ját, til­ta­ko­zá­som elle­né­re Kata lecsa­tol­ta a lécét, és a botért indult. Itt már érez­tem, hogy baj lesz.

Én is lecsa­tol­tam, és vissza­men­tem értük. A botot Zizi kezé­be nyom­tam, aztán pró­bál­tam vissza­nyom­ni Kata bakan­csát a cipő­be. Tele volt havas-jeges tört­me­lék­kel, leve­re­get­tem ezt a lábá­ról és a léc­ről, köz­ben lej­jebb csúsz­tunk, kezd­tük elöl­ről. Ekkor értek oda hoz­zánk a hegyi­men­tők.

Jó sielők Önök? — kér­dez­te az egyik. Hogy­ne! — mond­tam kevés meg­győ­ző­dés­sel. Segí­tett fel­csa­tol­ni Kata lécét, aztán nekem is, ami­kor ugyan­úgy szen­ved­tem a saját léce­im­mel. Aztán mind elin­dul­tunk lefe­lé kon­voj­ban, mint egy nagy csa­lád, ahol néhány csa­lád­tag jól tud síel­ni, mi meg nem.

Két ilyen kis gye­rek­kel egye­dül a hegyen … — mond­ta a másik új bará­tunk. Hát igen, ez nem éle­tem leg­jobb ötle­te volt — ismer­tem be. Men­tünk tovább. Este 5 körül értünk a völgy­be. Eddig­re már tök sötét volt, alig lát­tunk vala­mit, ezen pedig a söté­tí­tős síszem­üveg sem segí­tett. Így lett vége a nul­la­dik nap­nak, amit sike­res­ként köny­vel­tünk el (hiszen élet­ben marad­tunk).

Az utol­só csú­szás, a gye­re­kek GPS-es nyom­kö­ve­tő­jé­vel trek­kel­ve. A biz­ton­ság ked­vé­ért vit­tük magunk­kal, hogy meg­ta­lál­ja­nak min­ket a lavi­na alatt.

1.nap (hétfő)

A nap jól indult: a saját bakan­cso­mat vet­tem fel. A “szom­széd” a magá­é­ra öles betűk­kel ráír­ta, hogy “UWE”, így töb­bet nem tud­tuk össze­cse­rél­ni.

A síis­ko­la 10-kor kez­dő­dött min­den nap, és dél­után 1‑ig tar­tott. A lányo­kat a piros király­nő cso­port­ba osz­tot­ták be (van­nak szí­nek meg szin­tek, zöld, kék, piros, feke­te, azon belül meg her­ceg­nő, király­nő, csil­lag), én a fel­nőtt hár­mas cso­port­ba kér­tem magam (itt csak 1 és 6 között van­nak cso­por­tok, unal­mas). Aztán kide­rült, hogy túl sokan vagyunk a cso­port­ban, ezért átrak­tak a job­bak közé, így — mint utóbb kide­rült — négyes­ke let­tem, pedig leg­utóbb ket­tes vol­tam. Nem baj, leg­alább lesz kihí­vás. Tanár­nak meg­kap­tam Fabi­ant, akit lát­tunk az SRF bi de Lüt­ben (ami egy ilyen meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan TV-műsor a sváj­ci álla­mi csa­tor­nán, misze­rint ripor­te­rek elmen­nek vala­ho­va, és bemu­tat­ják az adott várost / tele­pü­lést / tér­sé­get), szó­val kije­lent­he­tő, hogy egy celeb lett a síok­ta­tóm.

  1. rész: «SRF bi de Lüt – Die Ski­leh­rer» in Saas-Fee 3x01
  2. rész: «SRF bi de Lüt – Die Ski­leh­rer» in Saas-Fee 3x02
  3. rész: «SRF bi de Lüt – Die Ski­leh­rer» in Saas-Fee 3x03

A nap jól indult: egész dél­előtt esett. Az eső és a hoz­zá tár­su­ló viha­ros ere­jű szél miatt min­den fen­ti pályát lezár­tak, így min­den­ki, aki aznap síel­ni akart, a len­ti két pályá­ra nyo­mult. Emi­att aztán 20–30 per­cig tar­tott min­den fel­vo­nós sor­ban­ál­lás, volt hát idő ala­po­san kipi­hen­ni a 2–3 per­ces csú­szá­so­kat. Köz­ben per­sze min­den­ki gyor­san átázott, és a folya­ma­tos után­pót­lás miatt egy­re mélyebb­re hatolt a ruhánk­ban a ned­ves­ség. Dél körül az eső elő­ször havas­eső­vé vált, aztán apróbb jég­da­rab­kák jöt­tek, és las­san átér­tünk hava­zás­ba. Köz­ben a hőmér­sék­let fagy­pont alá esett, emi­att a kabá­tok és nad­rá­gok elkezd­tek meg­fagy­ni, és min­den­ki­nek fur­csán dara­bos lett a moz­gá­sa. Az okta­tás 1 körül ért véget, a gye­re­kek­kel rohan­tuk haza, és ebéd után már ki sem mer­tünk jön­ni a lakás­ból.

2. nap (kedd)

Gyö­nyö­rű napos időnk volt, elállt a hava­zás is. A pályák jó álla­pot­ban, sok friss hóval vár­tak min­ket. A cso­por­tom­mal együtt fel­men­tünk az egyik maga­sabb hegy­re, ahol olyan dol­go­kat is gya­ko­rol­tunk, ami­ket egyéb­ként a len­ti liba­le­ge­lő­kön nem lehe­tett (pl. síe­lés). Itt már piros és feke­te pályák is vol­tak, nem csak kékek. Min­den­fé­le fel­ada­to­kat kap­tunk, fog­tuk magunk előtt meg a könyö­künk­kel a hátunk mögött a boto­kat, igye­kez­tünk pár­hu­za­mo­san síel­ve szűk kanya­rok­kal halad­ni. Men­tünk kigyó­ban, egy­más mel­lett szink­ron­ban, Fabi­an jó dol­go­kat taní­tott, tény­leg érez­tem, hogy fej­lő­dök. Az egyik utol­só csú­szás alkal­má­val csi­nál­tunk off-pis­te síe­lést is, ami­kor a kije­lölt pálya mel­lett men­tünk. Az egyik ilyen alka­lom­mal elvesz­tet­tem az ural­ma­mat a léce­im fölött, ugrat­tam ket­tőt-hár­mat, és hanyatt fek­ve bele­áll­tam a mély hóba. Nem érez­tem sem­mi ext­rát, de az okta­tó úr később mutat­ta, hogy sike­re­sen eltör­tem a léce­met, való­szí­nű­leg ahogy bele­üt­köz­tem egy nem lát­szó fatörzs­be vagy szik­lá­ba. Nem kell sem­mi komoly­ra gon­dol­ni, az egyik léc vége elha­sadt, és vic­ce­sen life­gett. Mikor már haza­ér­tünk, akkor szig­sza­lag­gal és pil­la­nat­ra­gasz­tó­val javí­tot­tam meg a bibit, de inkább nem fotó­zom le, hogy hogyan sike­rült.

Dél­után a jó idő­re való tekin­tet­tel fel­men­tünk a lányok­kal síel­ni újra, de ezút­tal figyel­tem a helyes sífel­vo­nó- és pálya­vá­lasz­tás­ra. A síe­lés leg­alább annyi­ra jól ment, mint az ellen­fé­nyes fotó­zás.

Nem én vagyok az új Robert Capa, de még való­szí­nű­leg a magyar Alber­to Tom­ba sem.

3. nap (szerda)

A har­ma­dik napon síe­lő-pálya­fu­tá­som során elő­ször fel­ju­tot­tam a leg­ma­ga­sabb saas-fee‑i hegy­re léc­cel és cso­port­tal, az Allalin­nal. Erről azt kell tud­ni, hogy a leg­ma­ga­sab­ban futó euró­pai “met­ró” visz fel rá, ami­től még az is klauszt­ri­fó­bi­ás lesz, aki egyéb­ként tér­iszo­nyos. Szép, napos idő volt, ha tud­nék fotóz­ni, akkor ennél szebb képet is tud­tam vol­na lőni.

Van itt min­den: hegy, ég, szik­lák, hó, gleccser. A töb­bi irány­ba is ezt lehe­tett lát­ni, csak arra volt a Nap.
Szel­fi­ben is nagyon erős vagyok. Figyel­jük meg a hát­tér­ben azt a szép táb­lát, illet­ve a szem­üve­ge­men vissza­tük­rö­ző­dő karo­mat!

Dél­után megest fel­men­tünk a lányok­kal a magos­ba, és meg­ta­lál­tuk a nyu­ga­ti világ leg­je­ge­sebb feke­te pályá­ját. Ami­kor nem estem el, akkor azt vide­óz­tam, ahogy a lányok igen.

Kata a feke­te, Zizi a másik.

4. nap (csütörtök)

Ezen a napon sem­mi emlí­tés­re mél­tó nem tör­tént.

5. nap (péntek)

Kicsiny ám annál lel­ke­sebb cso­por­tunk (ami­ben a sváj­ci síok­ta­tón és magyar infor­ma­ti­ku­son kívül volt kazah-ujgur hölgy; hol­lan­dus úr; Kana­dá­ban szü­le­tett viet­ná­mi szár­ma­zá­sú hölgy, aki 25 év Dánia után került vala­hogy Svájc­ba; maláj ex-PM hölgy, aki most terem­ke­rék­pá­ros edző, Szin­ga­púr­ban élő brit — hogy csak néhá­nyat említ­sek) az első csú­szás alkal­má­val egy akko­ra tömeg­ka­ram­bolt hozott össze, ami­ben a 9 főből 8‑an ben­ne vol­tunk. Min­de­nünk min­den­ki más min­den­jé­vel össze­akadt, olya­nok vol­tunk, mint egy sílé­ces Lao­koón-cso­port. A leg­in­kább az a hölgy lepő­dött meg, hogy kima­radt a móká­ból, aki addig min­den nap leg­alább ötször eltak­nyolt, és min­dig csak úgy tudott meg­áll­ni, hogy vala­kit ledön­tött a lábá­ról.

Miu­tán ezt is kibír­tuk, még jött egy újabb off-pis­te fel­adat, aztán már tény­leg csak egy gyors csú­szás a völgy­be. Én az egyik tel­je­sen egye­nes részen meg­inog­tam, és tel­jes sebes­ség­gel bele­ro­han­tam egy hófal­ba. Saj­nos erről sincs videó.

Gleccser.

A kalóz

Rég nem volt poszt, mert 2 hétig sza­bad­sá­gon volt a szer­kesz­tő­ség. Jó kifo­gás! Rég nem volt poszt, mert Kata leg­utób­bi, lényeg­re­tö­rő bejegy­zé­se óta nem írtam. Egyéb­ként Kata azóta űrha­jós sze­ret­ne len­ni, ez a ker­té­szes dolog annyi­ra 2018. május.

A sza­bad­ság jól telt, 15 éjsza­kát alud­tunk távol itt­hon­ról, és ezt a 15 éjsza­kát sike­rült 7 külön­bö­ző ágy­ban töl­te­ni. Az állan­dó­sá­got a pár­ná­ink jelen­tet­ték, ami­ket csak egy­szer hagy­tunk el, ami­kor nekem kel­lett vol­na bepa­kol­nom őket. Egyéb­ként min­den szu­per volt, jön is a szo­ká­sos sza­bad­sá­gos kép.

Mar­kert-torony: majd­nem olyan, mint a Trump Tower, csak olcsóbb a bér­le­ti díj.

De nem is ez a lényeg, hanem az angya­li­szi­ge­ti kaland, ami­ről mesél­ni akar­tam. Van egy kis tel­künk egy szi­ge­ten (Angya­li-szi­get), raj­ta egy kő- és egy faház. Sok érde­kes tör­té­net köt­he­tő ide, töb­bek közt itt fica­mo­dott ki Regi boká­ja pár órá­val azt köve­tő­en, hogy beje­len­tet­tük anyu­ká­mék­nak az eljegy­zé­sün­ket (írtam már erről?); itt (sem) tanul­tam meg kor­cso­lyáz­ni; itt pecáz­tam a leg­töb­bet éle­tem­ben (ez nagy­já­ból 4 órát jelent). A lányok nagyon sze­re­tik, mert lehet füröd­ni, ját­sza­ni a kert­ben, hor­gász­ni. Mivel ez egy szi­get, ezért van egy csó­na­kunk is, ami­vel a szá­raz­föld­ről át lehet ide kel­ni. E csó­na­kot az ese­tek nagy részé­ben kb. 200 méte­ren hasz­nál­juk, néha azon­ban fel­ke­re­ke­dünk, és a Kis-Duna szél­té­ben való átsze­lé­se helyett hosszá­ban (!) indu­lunk útnak. Ez tör­tént most is.

Jól fel­ké­szül­tünk: men­tő­mel­lény a gye­re­ke­ken, tar­ta­lék ben­zin a motor­hoz, anyu­kám mint másod­tiszt, én pedig a kapi­tány. Észak­nak vet­tük az irányt, a part men­tén hajó­káz­tunk. Néhány száz méter nyu­ga­lom után azt vet­tem ész­re, hogy velünk szem­ben, déli irány­ba halad egy nagyobb, fehér szí­nű motor­csó­nak. Rög­tön beug­rott a víz­ál­lás-jelen­tés, misze­rint a Kis-Dunán Angya­li-szi­get­nél folyam­szű­kü­let van, hosszú­sá­ga 120, szé­les­sé­ge 50, hajó­von­ták talál­ko­zá­sa tilos. Gon­dol­tam, akkor kike­rü­löm, így hát a keze­met jobb­ra tol­tam, a csó­nak tehát bal­ra for­dult. Ige­nám, de a manő­ver köz­ben ész­lel­tem, hogy a szem­köz­ti kol­lé­ga eköz­ben jobb­ra, tehát velem szem­be for­dult. Sem­mi gond, a tri­esz­ti kadét­is­ko­lá­ban nem vélet­le­nül jár­tam a “Folya­mi manő­ve­re­zés alap­jai” tárgy­ra (2 kre­dit), tehát egy laza csuk­ló­moz­du­lat­tal bal­ra húz­tam a motort, ami miatt a csó­nak jobb­ra indult. Ki lehet talál­ni, hogy eköz­ben a fehér mocsó (sze­ret­ném kiven­ni a része­met a nyelv­újí­tás­ból, és a motor­csó­nak helyett a továb­bi­ak­ban ezt az új kife­je­zést hasz­nál­ni) szin­tén kor­ri­gált, és bal­ra for­dult. Nem lesz ez így jó, gon­dol­tam, a hatal­mas sebes­ség (3 cso­mó, ez nagy­já­ból 5 és fél km/h‑nak felel meg) miatt a két hajó közöt­ti távol­ság roha­mo­san csök­kent, 100 méter ha maradt. Ekkor tűnt fel, hogy a fehér hajó nyo­mok­ban kéket is tar­tal­maz, vala­mi­lyen fel­irat is van az ele­jén, ami R‑rel kez­dő­dik és END­ŐR­SÉG-gel vég­ző­dik.

Itt kez­dett lees­ni, hogy ez a jobb­ra-bal­ra-jobb­ra kerin­gő való­szí­nű­leg azért tör­tént, hogy a rend­őrök lezár­ják előt­tem az utat, ezzel is meg­ál­lás­ra kény­sze­rít­se­nek min­ket. Mivel tör­vény­tisz­te­lő állam­pol­gár vagyok, ezért nem mene­kül­tem el (a csó­nak vég­se­bes­sé­ge nagy­já­ból 10 km/h, így ez egyéb­ként is nehéz lett vol­na), hanem nagy­já­ból 5 perc szen­ve­dés után a rend­őr­csó­nak mel­lé navi­gál­tam. A két rend­őr úr köz­úti köz­fo­lyós vízi ellen­őr­zés­be kez­dett.

Rám­néz­ve azt rög­tön lát­ták, hogy iga­zán gya­kor­lott és nagy­tu­dá­sú kapi­tánnyal van dol­guk, ez az előb­bi manő­ve­re­zés­ből is kide­rült. A gye­re­ke­ken volt men­tő­mel­lény, ez tet­szett nekik, az is, hogy van lánc a hajón és eve­ző, ha meg­áll­na a motor. Nagy­já­ból itt ért véget az öröm, és kez­dő­dött a bánat.

- Hor­go­nyuk van?

- Milyen hor­gony? Ilyen vas­macs­kás izé?

- Hor­gony!

- Az nincs.

- Fehér jel­ző­fény?

- Nincs.

- Név­táb­la?

- Leko­pott.

- Tűz­ol­tó­ké­szü­lék?

- Ide, a csó­nak­ba, ami­kor a vízen vagyunk?!

- Van önök­nél tar­ta­lék ben­zin, ezért köte­le­ző a tűz­ol­tó­ké­szü­lék.

- Értem. Az sincs.

- Papí­rok?

- Nem hoz­tunk, hogy ne legye­nek vize­sek.

- Hát, nem állunk vala­mi jól…

Mit mond­jak, volt már kel­le­me­sebb beszél­ge­té­sem rend­őr­rel. Szó­val nagyon úgy nézett ki, hogy ezt nem ússzuk meg egy kis ejnye-bej­nyé­vel. Mond­ta a maga­sabb ran­gú rend­őr úr, hogy ez vagy hely­szí­ni bír­ság, vagy fel­je­len­tés. Az utób­bit elfe­lej­tet­tük, mert ugye nincs magyar­or­szá­gi lak­cí­mem, nem akar­tam nem­zet­kö­zi bonyo­dal­ma­kat okoz­ni. (Már lát­tam magam előtt a sza­lag­cí­me­ket: Der unga­ris­che Pirat kann nicht in der Sch­we­iz leben!) Mond­tam hát neki, hogy adjon egy csek­ket.

Ilyet se mon­dott még nekem sen­ki

 — mond­ta egé­szen őszin­tén. Miköz­ben a jegy­ző­köny­vet töl­töt­te, a kol­lé­gá­já­val kel­le­me­sen elbe­szél­get­tünk, ekkor­ra már a tel­je­sen meg­szep­pent lányok is fel­ol­dód­tak egy kicsit. Volt a rend­őr­csó­nak­ban egy nagy bot, 3–4 méter hosszú, piros-fehér csí­kos. Kata kér­dez­te, hogy az mi. Mond­tam, hogy azzal vág­ják fej­be a kötöz­kö­dő állam­pol­gá­ra­kat, és már vár­tam a tar­kón­lö­vést, de úgy néz ki, a vízen több a humor­ér­zék, még a rend­őrök­ben is, mert élet­ben hagy­tak.

Éle­tem egyik leg­job­ban elszórt 15’000 forint­ja.

Így csó­na­ká­zik a sváj­ci magyar a Dunán.

Regi balesete (S02E01)

A tava­lyi nagy siker­re való tekin­tet­tel idén újra jelent­ke­zünk a “Regi bal­ese­te” soro­zat leg­újabb epi­zód­já­val.

Nem sok( rossz)at ígé­rő ápri­lis máso­di­ka volt. A hús­vé­ti hét­vé­gét Saas-Fee­ben töl­töt­tük, hogy a sze­zon­bér­le­tünk utol­só mor­zsá­it is kihasz­nál­juk. (Ami­kor a sísze­zont egy hónap­pal ezelőtt ünne­pé­lye­sen lezár­tam, akkor ez az út még hal­vány gon­do­lat sem volt.) Csü­tör­tö­kön érkez­tünk, pén­te­ken már síel­tünk, szom­ba­ton le volt zár­va az összes pálya, vasár­nap megint síel­tünk, hét­főn pedig a kicsek­ko­lás után még egy búcsú­sí­e­lést ter­vez­tünk. Min­den jól ala­kult, ragyo­gó nap­sü­tés, töké­le­tes pályák, sem­mi tömeg.

Én vagyok a síszem­üve­ges, Regi a másik

Miköz­ben Regi­vel síel­tünk, a gye­re­kek Dari­ó­val (aki az új Nico) tanul­tak. Mi dél körül végez­tünk a hegyen, utá­na az volt a ter­vünk, hogy átme­gyünk arra a domb­ra, ahol a lányok van­nak, meg­néz­zük őket, és még csú­szunk egyet. Fel­men­tünk a pálya tete­jé­re, és neki­vág­tunk a sze­zon tény­le­ge­sen utol­só lesik­lá­sá­nak.

Ez a pálya annyi­ra nem volt jó álla­pot­ban, mély volt a hó, és a nap­sü­tés miatt elég­gé latya­kos­sá olvadt. Én vol­tam elöl, Regi köve­tett. Meg­áll­tam, hogy meg­vár­jam, ő pedig egy gyors jobb­ka­nyar­ral állt vol­na meg előt­tem. Itt tör­tént a baj. A job­bos­nál a jobb lába bele­állt a hóba, míg a bal ment tovább. Aztán a bal is bele­állt a hóba, ő pedig has­ra­esett. A sílé­cek nem csa­tol­tak le, hanem félig oldal­ra, félig hát­ra áll­tak. Kb. úgy nézett ki, mint ez a hölgy itt lenn, csak a ruhá­ja volt más szí­nű, és a feje lefe­lé nézett.

For­rás: Pin­te­rest (nem értem én ezt a Pin­te­rest, vala­ki elma­gya­ráz­hat­ná, hogy mi ez)

Nem kell orto­pé­dus­nak len­ni ahhoz, hogy sej­te­ni lehes­sen, hason fek­ve nem jó az, ha az ember két láb­fe­je nem elő­re néz, hanem inkább oldal­ra-hát­ra. Ezt abból is sej­te­ni lehe­tett, hogy Regi elkez­dett kia­bál­ni, hogy “ez nagyon fáj”. (Mon­dott még mást is, de ez egy kor­ha­tá­ros blog, a kur­va élet­be már!) Lecsa­tol­tam, és vissza­sé­tál­tam hoz­zá. Sej­tet­tem, hogy nagy a baj, Regi­nek majd­nem olyan magas a fáj­da­lom­kü­szö­be, mint nekem (az köz­tu­dott, hogy egy pat­ta­nás kinyo­má­sa az orron fáj­dal­ma­sabb, mint a szü­lés, és én kevés­bé kia­bál­tam az előb­bi műve­let alatt, mint ő az utób­bi köz­ben). Leszed­tem a sílé­cet a lába­i­ról, főleg a bal tűnt elég­gé zeher­nyés­nek, nyek­lett-nyak­lott össze-vissza. Fel­se­gí­tet­tem, hogy meg­néz­zük, mek­ko­ra a kár. Jár­ni nem tudott, áll­ni is csak olyan furán. Fasza. Akkor talán vegyük szám­ba, milyen lehe­tő­sé­ge­ink van­nak! Egy olyan részen vol­tunk, ahol nem volt más síe­lő, segít­sé­get nem kér­he­tünk sen­ki­től. Nem is nagyon lát­szód­tunk sehon­nan, így ilyen hószán­as men­tő­re sem szá­mít­hat­tunk. Mivel nem vagyunk Rega-tagok (légi­men­tés), ezért egy heli­kop­te­res akció 50 ezer frank­nál egy rap­pen­nel nem kerül­he­tett vol­na töb­be, szó­val ez sem volt opció. Maradt tehát az, hogy akkor vala­hogy lejus­sunk lécen-lábon a falu­ba, hogy aztán ott keres­sük meg Dok­tor Kretz­sch­mart. Így is tet­tünk, Regi a bot­ja­i­ra támasz­kod­va pró­bált egy olyan hely­re jut­ni, ahon­nan aztán tovább­csúsz­ha­tott, én meg vit­tem a saját léce­i­met, bot­ja­i­mat, és az ő léce­it, mint egy alpe­si Ten­zing Nor­gay. Ehhez képest a lecsú­szás szin­te ese­mény­te­len és kihí­vás­men­tes volt.

A falu­ban fel­mar­kol­tuk a lányo­kat, akik pont ekkor végez­tek az utol­só órá­juk­kal. Vissza­men­tünk a szál­lo­dá­ba, ahon­nan már kicsek­kol­tunk, és az alag­so­ri vécé­ben utcai ruhá­ba öltöz­tünk. Aztán elkezd­tünk orvost keres­gél­ni, ami hús­vét hét­főn dél­után nem tűnt annyi­ra egy­sze­rű­nek. Sze­ren­csé­re pont ott volt a szál­lo­da­tu­laj házas­pár mel­let­tünk, akik­nek piros tele­fo­nos for­ró­drót­juk volt a fel­cser­hez, ők segí­tet­tek beje­lent­kez­ni. Aztán a papi a hotel elekt­ro­mos kis­bu­szá­val el is szál­lí­tott min­ket a ren­de­lő­be.

Mini­má­lis vára­ko­zás után Regi beju­tott a rönt­gen­be. Gyors diag­nó­zis: vala­mi nem jó. Ami a képen lát­szik az egy kicsi szi­lánk, ami vala­hogy letört a csont­ból, való­szí­nű­leg ugyan­úgy, mint ahogy Fábry Sán­dor elme­sél­te “A lej­tő ördö­ge — a vax­tól a gip­szig” c. klasszi­ku­sá­ban. Egy­elő­re ennyit tud­tunk. Regi kapott térd­me­re­ví­tőt, meg két helyes man­kót, amit a gye­re­kek követ­ke­ze­te­sen kam­pó­nak hív­tak, mivel annak van értel­me. Haza­men­tünk szé­pen, Saas-Fee — Zürich mind­össze 242 km, az a hosszú hét­vé­gé­ről haza­u­ta­zók között bará­tok közt is leg­fel­jebb hat óra. Így zár­tuk a hét­fői napot.

Ott van a bibi!

Ked­den házi­or­vos, beuta­ló a Tri­em­li­be. Regi­nek itt már külön kar­to­no­zó­ja van, ugye itt volt tavaly is a bal­ese­te után. A bejá­rat mel­lett két beje­lent­ke­ző ablak van, az egyik főle az van írva, hogy “Infor­ma­ti­on”, a másik felé pedig csak annyi, hogy “Regi”. Szer­dán men­tünk oda, ekkor volt CT, majd az Ober­arzt-tal való egyez­te­tés után abban marad­tunk, hogy legyen MRI is, hogy Regi bal tér­dén az összes kép­al­ko­tó beren­de­zést egy héten belül letesz­tel­hes­sék. Magyar­or­szá­gi olva­só­ink ked­vé­ért írom, hogy MRI-re nem 2019. októ­ber­re, hanem két nap­pal később­re (pén­tek­re) kap­tunk idő­pon­tot. Ekkor­ra derült ki a pon­tos diag­nó­zis: tel­jes elül­ső kereszt­sza­lag-sza­ka­dás.

Most ott tar­tunk, hogy Regi­nek volt három fizio­te­rá­pi­á­ja, ugyan­oda jár vissza, mint tavaly. Ez megy hat hétig, addig nincs műtét, utá­na jön majd egy kon­zí­li­um, és eldön­tik (dönt­jük?), hogy mi legyen. Gyors gug­li­zás után kide­rül egyéb­ként, hogy a kereszt­sza­lag-sza­ka­dás nem olyan jó cucc, az elő­re­ho­zott fizio­te­rá­pi­á­val jó ered­mé­nye­ket lehet elér­ni, a tel­jes gyó­gyu­lás esé­lye így is nagy­já­ból 40% körül van, mint akkor, ha már rög­tön a sípá­lyán kasza­bol­ták vol­na a bete­get. Szó­val remény­ke­dünk.

Le van fog­lal­va már a decem­be­ri síe­lé­sünk ugyan­csak Saas-Fee­ben. Néz­zük a dol­gok pozi­tív olda­lát: sokat tudunk spó­rol­ni, mert Regi­nek nem kell lécet bérel­ni!

Update: Regit május 16-án műtöt­ték.

A szőnyegek

Múlt héten jöt­tünk haza a síe­lés­ből, de ezt nem fel­vá­gás­ból mon­dom. (Egy képet sem pub­li­kál­tam eddig, és jó is ez így.) Viszont még ezen a héten is sza­bad­sá­gon vagyok. Az elő­ző záró­jel óta sokan rek­la­mál­tak, hogy miért nincs kép, ezért meg­haj­lok a nép­aka­rat előtt. Tes­sék, íme! Az ere­de­ti kép 4608 x 3456 pixe­les. Úgy gon­dol­tam, bőven elég ennek az 1%-a is. Tehát itt van egy kép rólunk a hütt­ében, 47 x 35 pixe­len.

Szó­val a héten itt­hon vagyok. Nincs sem­mi külön­le­ges prog­ram, de teg­nap pél­dá­ul fel­hív­tam a taka­rí­tó­cé­get, akik a régi lakást készí­te­nék fel az átadás­ra. Az úr igen meg­le­pő­dött, baro­mi­ra elfe­lej­tet­te az egé­szet, aztán alig győ­zött sza­bad­koz­ni. (Leg­alább­is én ezt értet­tem, az ő német­je egy kicsit rosszabb, mint az enyém, bár tény, hogy bát­rab­ban hasz­nál­ja.) Ma sok dol­got intéz­tem: befol­toz­tam két lyu­kat az elő­szo­bá­ban, vol­tam bevá­sá­rol­ni (két­szer), lot­tó­zó­ban vet­tem fel 60 frank­nyi nye­re­ményt (igen jó ered­mény 300 frank befek­te­té­sé­vel). És elvit­tem a sző­nye­ge­ket a tisz­tí­tó­ba.

Van nekünk négy ike­ás sző­nye­günk, az elő­ző lakás­ban a háló­szo­bák­ban és a nap­pa­li­ban vol­tak. Néme­lyik már köl­tö­zött velünk egy­szer, tehát mini­mum közép­ko­rú­ak (nem közép­ko­ri, ez fon­tos különb­ség). Darab­ját 40 és 200 frank között sze­rez­tük be, a kiseb­bek vol­tak olcsób­bak, a nagyobb érte­lem­sze­rű­en kevés­bé. Szó­val van ez a négy igen koszos álla­po­tú és igen ala­csony érté­kű sző­nyeg.

A mos­ta­ni köl­tö­zés előtt abban marad­tunk, hogy amíg ren­de­sen be nem ren­dez­ke­dünk, addig nem lesz sző­nyeg, és egyéb­ként is rájuk fér­ne vala­mi ala­po­sabb taka­rí­tás. Aztán ma reg­gel gon­dol­kod­tam, hogy milyen hasz­nos dol­got tehet­nék, és eszem­be jutot­tak a sző­nye­gek. Van itt a közel­ben (20 méter) egy ilyen hát­rá­nyos hely­ze­tű­e­ket is fog­lal­koz­ta­tó műhely, ahol töb­bek között ruha­tisz­tí­tás­sal is fog­lal­koz­nak. (Ők javí­tot­ták meg a bicik­li­met a kis bal­ese­tem előtt és után is.) Meg­kér­dez­tem Regit, meg­néz­te, sző­nye­get nem vál­lal­nak. Viszont talált egy másik köze­li (500 méter) céget, nevez­zük őket Rus­so­ék­nak, akik igen.

Nosza, fel­ke­re­ked­tem, és az első bevá­sár­lás és a lot­tó­zás közé beil­lesz­tet­tem a sző­nye­gek elszál­lí­tá­sát is. Szé­pen bepa­kol­tam a kocsi­ba, oda­gu­rul­tam, lepad­káz­tam a kocsi­fel­haj­tót, majd ele­gán­san belép­tem (négy sző­nye­get ölel­ve) a bolt­ba. Szé­pen köszön­tem, mond­tam, hogy sző­nye­get tisz­tít­tat­nék, itt is van­nak, ehun, ni! Kap­tam kis cet­lit, raj­ta a szám, mond­ták, hogy mikor jöhe­tek, arri­ve­der­ci, ciao, 2 perc alatt végez­tem. Nagyon elé­ge­dett vol­tam a tel­je­sít­mé­nyem­mel.

Ebéd köz­ben beszá­mol­tam a nap ered­mé­nye­i­ről a csa­lád­nak. Regi elé­ge­det­ten bólo­ga­tott, hogy ügye­sen vet­tem egy egész cso­mag kok­tél­pa­ra­di­cso­mot, és fan­tasz­ti­kus tett volt az is, ami­kor tel­jes kiőr­lé­sű toast­ke­nye­ret válasz­tot­tam. Aztán fel­von­ta a szem­üve­gét, ami­kor a sző­nye­ges kalan­dom­hoz értem.

És mit mond­tak, mennyi­be fog kerül­ni?

Hm, nos, az úgy volt, hogy ezt spe­ci­el nem mond­ták, viszont én nem kér­dez­tem. Szó­val nem tudom. Gyors gug­li­zás és fej­szá­mo­lás után kide­rült, hogy az újon­nan 350 frank­nyi sző­nye­günk nagy­já­ból 20 m2 felü­le­tű, és a helyi átla­gos tari­fák­kal szá­mít­va leg­fel­jebb 1000 frank lesz a tisz­tí­tás költ­sé­ge.

(Itt inkább nem idéz­ném, hogy Regi mit mon­dott.)

Annyi­ban marad­tunk, hogy akkor most és azon­nal sze­rez­zük vissza a (tisz­tí­tat­lan) sző­nye­ge­ket. Éppen ebéd­szü­ne­tük volt, így nem lehe­tett se oda­men­ni, se fel­hív­ni őket. Vár­tunk. Aztán ket­tes­ben (kel­lett az erő­sí­tés) oda­men­tünk nyi­tás­ra a bolt­hoz. Ezút­tal Regi beszélt, és elmond­ta a fen­ti kal­ku­lá­ció főbb szá­ma­it. A bolt összes dol­go­zó­ja (mind­ket­ten) meg­ér­tő­en bólo­ga­tott. Baro­mi nagy máz­link volt, mert még ugyan­ott pihen­tek a sző­nye­gek, ahol hagy­tam őket, hol­nap reg­gel már elvi­tet­ték vol­na a műhely­be, és akkor (nekem) annyi. Így viszont min­den jól vég­ző­dött, és a sző­nye­gek is vilá­got lát­tak kicsit. (Mi így szel­lőz­te­tünk és poro­lunk.) A jó viszony fenn­tar­tá­sa érde­ké­ben Regi azt mond­ta Rus­so­ék­nak, hogy ha len­ne vala­mi érté­ke­sebb sző­nye­günk, akkor min­den­kép­pen velük tisz­tít­tat­nánk.

Sze­rez­nünk kell egy poros per­zsa­sző­nye­get, hogy meg­ma­rad­jon Rus­so­ék előtt a becsü­le­tünk.

Viszlát, 2017!

Ez ilyen mun­kás poszt lesz, vigyá­zat!

Néhány órán belül vég­re véget ér ez az év, ami olyan volt, mint a Well­hel­lo-film (gy.k. #soha­vé­get­ne­mé­rős), bár a film mond­juk tava­lyi, az évről pedig éppen az imént írtam, hogy mind­járt véget ér. Jó hason­lat, ket­tes, leül­het!

Milyen volt 2017? Kemény.

A janu­ár jól kez­dő­dött, már­mint a leg­ele­jén. Min­den szép és jó volt, kel­le­mes tici­nói tele­lés után kel­le­mes züri­chi szil­vesz­ter, jó évkez­det. Elő­lép­tet­tek. 11-én egy bal­fék audis elütöt­te Regit a zeb­rán, és ez elég­gé rányom­ta a bélye­gét az azt köve­tő hetek­re, hóna­pok­ra. 20-án nem csak a lányok 6. szü­le­tés­nap­ját ünne­pel­tük, de Trump beik­ta­tá­sát is sirat­tuk. (Nem vagyok egy alt-right.)

A feb­ru­ár érde­kes volt. A pro­jek­ten dol­go­zó főnö­köm (iga­zá­ból főnök­asszony) a sem­mi­ből beje­len­tet­te, hogy elmegy a pro­jekt­ről, sőt, 10+ év után a bank­tól is. Az addig se kevés mun­ka egy han­gya­bo­ká­nyit több lett.

Már­ci­us­ban aztán elment a hölgy, és ki más kap­ta meg a sta­fé­tát, mint én. Ez azért volt jó, mert az addi­gi mun­kám mel­lé meg­kap­tam az övét, plusz nagy­já­ból ugyan­ak­kor elment a 60%-os PMO (pro­jekt­asszisz­tens) hölgy is a pro­jekt­ről, így már­ci­us­tól kezd­ve 2,6 FTE vol­tam egy sze­mély­ben. 24-én vol­tunk Bern­ben útle­ve­let csi­nál­tat­ni.

Az ápri­lis jó volt, mert tele volt mun­ka­szü­ne­ti napok­kal, viszont rossz volt, mert kezd­tem baro­mi­ra elfá­rad­ni. A pro­jekt addi­gi leg­na­gyobb release‑e volt a hónap köze­pén, mond­juk az sike­rült. Viszont elkez­dő­dött a füves (borí­tás, nem ciga­ret­ta) foci­sze­zon, rend­sze­re­sen fociz­tunk ebéd­idő­ben (ebéd helyett).

Május­ban kap­tam egy céges “kitün­te­tést”, a kar­ri­e­rem során az elsőt, ez mond­juk jól esett. Aztán a hónap végén kap­tam segít­sé­get a pro­jek­ten, ez is jó volt. Köz­ben jött a jó idő, egy­re jobb lett a kedv, bár nőtt a fáradt­ság. Vol­tam ott­hon 15 éves érett­sé­gi talál­ko­zón.

Júni­us­ban 33 let­tem, krisz­tu­si kor, nem tudom, ez most jó hír vagy sem. A pro­jek­ten kemény idő­szak volt, nem kap­tam jó híre­ket. Nagyon fárad­tam, vár­tam már a követ­ke­ző hóna­pot.

Júli­us­ban elő­ször a tör­té­ne­lem során három hétig sza­bad­sá­gon vol­tam. Bár elég nehe­zen indult (nem olyan egy­sze­rű átkap­csol­ni pihe­nés­be, ami­kor az ember elő­ző nap este 11-ig dol­go­zik, és haj­na­li 2‑kor arra ébred, hogy mit felej­tett még el), de nagyon jó volt. Olyan hosszú volt, hogy átnyúlt egé­szen augusz­tus­ba.

Augusz­tus­ban nem unat­koz­tam. Az első mun­ka­na­po­mon rög­tön este 8‑ig vol­tam benn, volt egy elég kemény pro­duc­ti­on issue-nk, amit aztán 3 nap alatt sike­rült meg­ol­da­ni. Meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nem, hogy én nem erről a pro­jekt­ről sze­ret­nék nyug­díj­ba men­ni, így szól­tam, hogy nekem ennyi elég volt.

Szep­tem­ber­ben meg­ta­lál­ták az utó­do­mat, aki­nek aztán a követ­ke­ző hóna­pok­ban sike­rült átad­nom a mun­ká­mat. Fogal­mam sincs, mi tör­tént a hónap­ban, biz­tos dol­goz­gat­tam egy kicsit.

Októ­ber­ben jött megint 2 hét sza­bad­ság, de itt már kicsit úgy vol­tam vele, hogy annyi­ra hasz­nos ilyen mun­ka köz­ben a sza­bad­ság, mint halott­nak a beön­tés. Szom­ba­ton men­tünk haza Magyar­or­szág­ra, végig­te­le­fo­nál­tam az utat, mert akkor volt egy nagy go-live. Vasár­nap 12 órát dol­goz­tam reg­gel hat­tól kezd­ve, Regi nem örült. Köz­ben inter­júz­tam a FIFÁ-hoz, aho­va fel­vet­tek, de vissza­mond­tam.

Novem­ber­ben elkezd­tem pszi­cho­ló­gus­hoz jár­ni, ez nagyon jó volt. Egy­re job­ban kivo­nul­tam a pro­jekt éle­té­ből, bár nagyon nehe­zen enged­tem el a dol­go­kat. A hónap végén átad­tam a mun­kát és a fele­lős­sé­get az utó­dom­nak. Köz­ben Regi 30 éves lett, ott­hon ünne­pel­tük egy elég­gé jól sike­rült buli­val.

Decem­ber­ben lezár­tam a dol­ga­i­mat, újra elkezd­tem azok­kal a fel­ada­ta­im­mal fog­lal­koz­ni (pl. inter­júz­ta­tás, pipe­line manag­ement), amik­re a pro­jekt mel­lett nem volt időm. Elköl­töz­tünk, aztán jött a kará­csony, és jöt­tek a roko­nok (anyós el, após jön, anyá­mék jön­nek, após el, mi el). A két ünnep között dol­goz­tam, nem sza­kad­tam meg. 30-án Saas-Fee-be utaz­tunk, ahon­nan eze­ket a soro­kat írom.

Mit várok 2018-tól a mun­ká­ban?

  • Keve­sebb túl­órát.
  • Keve­sebb (vagy leg­alább­is más) fele­lős­sé­get.
  • Több sza­bad­sá­got a mun­ká­ban.
  • PMP-re készü­lést, eset­leg egy újabb szint­lé­pést és elő­lép­te­tést.

BÚÉK!