Szabadulószoba Därligenben

E bejegy­zés­ben rövid­re sike­rült hosszú­hét­vé­gé­zé­sün­ket dol­go­zom fel.

A kihí­vá­sok­kal teli 2020-at köve­tő­en érke­zett meg a 2021-es év. Már az ele­jén lát­szott, hogy ez se lesz jobb, mint a 2020-as volt (sőt!), de ami­kor kide­rült szá­munk­ra, hogy a pün­kös­di hét­vé­ge lesz az utol­só hosszú hét­vé­ge (és az azzal járó hét­fő az utol­só mun­ka­szü­ne­ti nap), vég­képp elke­se­red­tünk. Úgy vol­tunk vele, hogy akkor már hasz­nál­juk ki jól, men­jünk el valahova!

A hote­le­ket első­sor­ban a covid miatt zár­tuk ki, nem akar­tuk az oltás előtt pár hét­tel meg­koc­káz­tat­ni, hogy meg­be­te­ged­jünk, ha már eddig olyan jól kibír­tuk. Maradt hát az airbnb, ami­vel eddig fele­más élmé­nye­ink vol­tak. Vol­tunk ult­ra­lu­xus bala­to­ni nya­ra­ló­ban tucat­nyi­an, de akadt raga­dós bel­vá­ro­si lakás is recse­gő par­ket­tá­val és Kne­ipp-tapo­sót utá­no­zó kád­dal. Úgy vol­tunk vele: Svájc­ról van szó, mi baj lehet egy airbnb-vel ott, ahol az is fel­nyom a rend­őr­sé­gen, aki 20 éve a szom­szé­dod, ha 22:01-kor székelsz?

Némi keres­gé­lés után talál­tunk egy kel­le­mes helyet egy régi­ó­ban, ahol még nem nagyon jár­tunk. Inter­la­ken Zürich­től 120 km, kirán­du­lás­hoz kicsit sok, de ilyen hosszú­hét­vé­gé­zés­hez ide­á­lis, mivel sok a lát­ni­va­ló: van­nak hegyek, tavak, bar­lan­gok, várak, min­den. A város­ba nem akar­tunk men­ni, így inkább egy köze­li falut néz­tünk ki, amit hív­junk nyu­god­tan Där­li­gen­nek, mert az a neve. Itt talál­tunk egy iga­zi sváj­ci chalet‑t (a hoszt sze­rint chale, de erre majd még vissza­té­rünk), a képe­ken igen impo­záns volt, főleg az árá­hoz képest. (De azért ez nem a bud­get kate­gó­ria, 200 frank per éj az itt is pénz.)

Itt még sem­mit se sej­tet­tünk… (fotók: airbnb)

A fog­la­lás nor­má­lis élmény volt, írtunk, hogy kik vagyunk (ked­ves embe­rek meg­le­pő­en sok gye­rek­kel), és Muk­ti (a házi­gaz­da) jelez­te, hogy szí­ve­sen lát min­ket. Hur­rá, simán ment, ebből még akár csa­lá­di pihe­nés is lehet! Össze­ké­szü­lőd­tünk pén­te­ken és szom­ba­ton (főleg Regi), majd korán útnak indul­tunk. Mivel csak dél­után lehe­tett elfo­gal­ni a szál­lást, elő­ször a kör­nyé­ken kirán­dul­tunk (Bea­tus bar­lan­gok, ld. lenn), pont­ban 3‑kor érkez­tünk az objektumhoz.

A ház­nál egy Paul nevű figu­ra foga­dott min­ket, aki nem a házi­gaz­da volt, hanem egy másik ven­dég (?), aki nem­rég érke­zett. Ebből kifo­lyó­lag az airbnb‑n írt szí­ves fogad­ta­tás, mint olyan, nem volt, de ez nem is baj, nem akar­tunk nagyon jópo­fiz­ni, inkább behatoltunk.

Első­re csak az tűnt fel, hogy az egész hely nagyon puri­tán. A fee­ling ilyen “for­dulj magad­ba, nézz befe­lé, akkor nem zavar, hogy mennyi­re egy­sze­rű az egész berendezés”-típusú, amit az ilyen ran­dom kiegé­szí­tők hang­sú­lyoz­tak: a wifi jel­sza­va sze­re­tet és neve­tés, a falon Budd­ha-posz­ter, a cipőt kinn kell leven­ni stb. Belép­ve rög­tön a kony­ha sar­ká­ba kerül­tünk, a kony­ha­pult­tal szem­ben a vécé/zuhanyzó nyílt (prak­ti­kus, hogy ha az ember sza­rás­ból jön ki, rög­tön tud­ja, mi lesz az ebéd). A másik irány­ban talál­ha­tó a nappali/étkező, fel­fe­lé egy élet­ve­szé­lye­sen gyer­mek­ba­rát lép­cső, vele szem­ben egy zárt ajtó (a vécét leszá­mít­va az egyet­len ajtó az egész lakás­ban), jobb­ra és bal­ra pedig a két alvó­rész (szo­bá­nak nem nevez­ném, mert az egész hely egy nagy szo­ba, min­den egy­be­nyi­tott). Ekkor még azt hit­tük, hogy ez a lakás a követ­ke­ző két nap­ban a pihe­né­sünk köz­pon­ti helye lesz, nos, ez nem jött be. Össze­sen 17 órát töl­töt­tünk ott, mielőtt haza­me­ne­kül­tünk. De micso­da 17 órát! Hogy pozi­tí­van áll­junk az egész­hez, kon­ver­tál­juk is át inkább az airbnb‑s szál­lást egy kiter­jesz­tett szabadulószoba-élménnyé!

1. pálya: tartsd élet­ben az összes gyereket!

Az alvó­ré­szek felül helyez­ked­tek el (a 7 fő elhe­lye­zé­se egyéb­ként úgy jön­ne ki, hogy fenn van egy fran­cia­ágy, két ágy, egy mat­rac, és lenn egy kihúz­ha­tó kana­pé), a galé­ri­án. (Apro­pó 7 fő: vagy min­den­ki legyen min­den­ki­nek a roko­na, vagy grup­pen aján­lott.) Biz­ton­sá­gi okok­ból egy 60 cen­tis “kerí­tés” van a galé­ri­án, ami pont elég volt arra, hogy min­dig szív­in­fark­tust kap­junk, ha Médi oda­ment; de azért ne legyen min­dig köz­vet­len élet­ve­szély­ben. Nem úgy, mint a lép­cső, amin fel­nőtt­ként is halál­fé­lel­münk volt mind fel, mind lefe­lé menet. Bal­ese­tet sen­ki sem szen­ve­dett, így ezt az aka­dályt végül sike­re­sen tel­je­sí­tet­tük. 1 pont

2. pálya: fejtörő

E cha­lé­ban (nem cha­let­ban, mint más­hol) kel­lett min­dig egy kis idő, amíg rájött az ember, hogy ugyan mi hol is van és/vagy hogy is műkö­dik. A vil­lany­kap­cso­ló­kat egy idő után auto­ma­ti­ku­san a szo­ba átel­le­nes végé­ben keres­tük. Vol­tak szö­ve­ges fel­ada­tok is, mint pél­dá­ul e kihe­lye­zett kvíz, ami­nek az alcí­me a “mire gon­dolt a köl­tő?” volt. Elő­ször is, nem riszáj­kling (recyc­le) folyik itt, hanem rik­láj­link (reclyc­ling). Másod­szor, ugyan kar­tont (car­ton) nem kel­lett gyűj­te­ni, de Tap­si Hap­sit és bará­ta­it igen (car­to­on). Min­dent a zacs­kó­ba kel­lett vol­na rak­ni, de zacs­kó az pont nem volt. Mivel a pálya hibás volt, ezért félig jó meg­ol­dást fogad­tat­nók el. 0,5 pont

3. pálya: állat- és növény­vi­lág kihívás

4. pálya: tisz­títsd meg a fürdőszobát!

5. pálya: étkezz!

6. pálya: nézd át a fiókokat!

Leg­kö­ze­lebb hotel­be megyünk.

Közzétéve:
család, élet kategóriába sorolva

Eladó a szigethalmi házunk

Ahogy írtam Twit­te­ren, eladó­sor­ba kerül anyu­kám háza, ahol 2000 és 2007 között én is éltem. Ebből az alka­lom­ból úgy dön­töt­tem, hogy enge­dek a nosz­tal­gi­kus érzel­mek­nek, és az i.com-ról lelo­pott, rossz minő­sé­gű és víz­je­les képek­kel vir­tu­á­lis sétá­ra indu­lok, és mind­egyik­ről írok néhány emléket.

Ez a ház elején.
Ez meg a terasz.
Ez itt már a kert, illet­ve egy pici része lát­szik, fősze­rep­ben az ún. futó­fo­lyo­só és a trom­bi­ta­fo­lyon­dár. Anno nem vol­tam egy nagy házi­mun­kás, kutya­szart talán ha két­szer szed­tem (de biz­to­san leg­alább száz­szor mesél­tem el a hős­tet­tet), és a fűnyí­rá­sa­im szá­ma is limi­tált volt. De ezek közül egyet a blo­gon is meg­örö­kí­tet­tem. A másik emlék a kocsi­be­ál­ló kap­csán jutott eszem­be ( a képen jobb­ra): egy alka­lom­mal igen fáradt vol­tam, ami­kor a Suzu­ki­val ki akar­tam áll­ni tolat­va. Kup­lung, R, nagy gáz, BUMM! Igen, elfe­lej­tet­tem elhúz­ni a toló­aj­tót, sze­ren­csé­re nem lett nagyobb baj. Ugyan­eb­ben a lég­tér­ben vágott hoz­zá Ricsi bará­tom Zsol­ti bará­tom­hoz (vagy for­dít­va?) egy sörös­üve­get az egyik házi­bu­lin, de nem talál­ta el. Nem is olyan régen pedig itt sza­kad­tam be az egyik kor­hadt desz­kán a sze­re­lő­ak­ná­ba (mert olyan is van).
Ez már a ház, bejá­ra­ti ajtós­tul, tük­rös szek­ré­nyes­tül. Az ajtó rela­tí­ve új, az intel­li­gens szak­em­ber ere­de­ti­leg for­dít­va rak­ta fel (hogy rossz irány­ba nyíl­jon, a bel­ső és fehér része legyen kívül), de aztán inkább azt sze­rel­tet­tük ki és for­dít­va be, mint­hogy az összes búto­run­kat vit­tük vol­na a kert­be. Anno itt sze­ret­tünk bele a ház­ba, ami­kor belép­tünk, és meg­érez­tük a kövön a pad­ló­fű­tés mele­gét. Azon a tér­el­vá­lasz­tón nagyon jól lehet tárol­ni tele­font, pénz­tár­cát, én min­dig ott rak­tá­roz­tam ezeket.
Itt az étke­ző és az étke­ző­szek­rény. Ez már egy új ver­zió, ide­ter­vez­tet­ve. Az elő­ző bútor, amit még a Havan­ná­ról hoz­tunk magunk­kal, évti­ze­de­kig szol­gált. Még azzal tör­tént egy apróbb bal­eset, ami­kor a szek­rény mögöt­ti kuká­ba pró­bál­tam kidob­ni vala­mit, beha­jol­tam mögé innen (lus­ta­ság?), és sta­bi­li­tá­so­mat biz­to­sí­tan­dó meg­ka­pasz­kod­tam — egy polc­ban. Ami nem bírt ki engem, így lesza­kadt, raj­ta az összes tányé­runk­kal. Pon­to­san 13 tört össze, így hát vehet­tünk egy új étkész­le­tet. Ezen az asz­ta­lon volt aztán min­den, leg­in­kább ettünk, de kár­tyáz­ni is kiváló.
Ez pedig a kony­há­ból való ki- és belá­tás. Régen áltég­lás botlív volt, most már ilyen szép fehér. Én sokat ezen a pon­ton (a kony­há­ban) nem áll­tam, inkább a nap­pa­li­ban lát­ha­tó kana­pén fet­reng­tem rendszeresen.
De azért olyan is volt, hogy főz­tem, ami­re itt a blo­gon is van bizo­nyí­ték. Itt készí­tet­tem tej­föl­lel omlet­tet, ami nem sike­rült, és egy­re rosszabb lett, ahogy növel­tem a tej­föl mennyi­sé­gét. De itt tör­tént apu­kám tejes tör­té­ne­te is: fel­rak­ta a tejet forr­ni, amíg elment vala­ho­va. Darab idő mul­tán (pár órá­val később) sűrű füst­re és egy elsze­ne­se­dett lábas­ra ért haza, utá­na napo­kig szellőztettünk.
Itt tévéz­tünk, sokat. Rászok­tat­tam anyu­ká­mé­kat a Bará­tok köz­tre, majd ami­kor már elkap­ta őket a szer, én abba­hagy­tam, ők meg néz­ték tovább éve­kig. Van ez a szép asz­tal, a külön­bö­ző fak­kok­ban külön­bö­ző ten­ge­ri her­ken­tyűk kiszá­radt por­hü­ve­lyei lele­dze­nek, a meg­fe­le­lő mennyi­sé­gű és minő­sé­gű homok­ágyon, erre anno igen büsz­ke voltam.
Szép ez a lép­cső, régeb­ben — a kor­lá­tok nél­kül — azért elég­gé bal­eset­ve­szé­lyes volt, főleg idő­seb­bek­nek (a nagy­ma­mám miatt csi­nál­tat­tuk meg). Mivel a lép­cső­ben nincs pad­ló­fű­tés, nyil­ván, hogy én min­dig ott ültem, és hűtöt­tem a seg­ge­met (de volt erre a cél­ra rend­sze­re­sí­tett ülő­pár­nám is). Ebből a szög­ből jól lát­szik, hogy az étke­ző­asz­tal­nak van­nak lábai, azo­kon áll, nem levitál.
Anyu­kám vet­te ezt a masszázs­fo­telt apu­kám­nak, én is igen sokat masszí­roz­tat­tam meg­fá­radt, idős gerin­ce­met ben­ne. Mögöt­te lát­szik a dzsun­gel, ami­vel mi a kana­pé és az abla­kok közöt­ti űrt töl­töt­tük ki.
A len­ti háló, lég­kon­di, beépí­tett tük­rös szek­rény, sző­nyeg­pad­ló. Emlé­ke­im sze­rint én itt csak kor­lá­to­zott alka­lom­mal alud­tam, de az mind nagyon jó volt, pl. része­gen és/vagy más­na­po­san, buli után (néha alatt). Ez nekem min­dig illuszt­ris szo­ba volt.
A föld­szin­ten van még für­dő- és/vagy zuhany­ka­bin. Régen csak egy sima kád volt, én abban órá­kat töl­töt­tem el olvas­gat­va. Vol­tak egy­mást köve­tő napok, ami­kor az ébre­dést köve­tő­en rög­tön für­dő­kön­tös­be búj­tam, lejöt­tem áztat­ni hab tes­tem, majd a habok­ból kikel­ve újra kön­tös, pár óra szá­mí­tó­gé­pe­zés, gyors esti für­dés, és alvás. Ez a napi­rend egyéb­ként sok min­dent meg­ma­gya­ráz a tinédzseréveimből.
A lép­cső­ház, bal­ra a pin­cé­be, jobb­ra az eme­let­re lehet jut­ni. Az is nagyon tet­szett nekünk, ami­kor men­tünk fel, és nem recse­gett-ropo­gott alat­tunk, olyan sta­bil volt. Kata és Zizi imád­tak ezen mász­kál­ni, ücsö­rög­tek raj­ta, rohan­tak fel és le.
Az eme­le­ti vécé. Beköl­tö­zé­sünk után az egyik éjsza­ka arra kel­tünk, hogy nem áll el a víz, ez egy szép (haj­na­li) emlé­kem, de azóta már min­den ki lett cse­rél­ve. 2007 ele­jén, ami­kor egy­szer­re vol­tam HK-alel­nök és meg­bí­zott HK-elnök, elkezd­tem szed­ni a Len­kei-féle vita­mi­no­kat, hogy bír­jam a pör­gést (akkor még nem volt pén­zem szin­te­ti­kus kábí­tó­sze­rek­re). Ettől 40 fok felet­ti lázam lett, és reg­gel­től estig fos­tam. Itt.
A zuhany­zó, most már üveg­fal­lal, régen nem volt sem­mi, szé­pen ki is pacsál­tam min­den zuhany­zá­som­nál. Mivel én inkább für­dős vol­tam, régen keve­set hasz­nál­tam, de ami­kor gye­re­kes­tül haza­lá­to­ga­tunk, akkor itt zuhanyzunk.
Sze­re­tem eze­ket a köny­ves­pol­co­kat, sok köny­vet olvas­tam innen. Ott a Tar­zan-soro­zat, bal­ra innen a Step­hen King-köny­ve­im, jobb­ra a kor­társ magya­rok, alul a lexi­ko­nok (a doboz­ból kipa­kol­tuk, ugyan­így lesz majd bedo­bo­zol­va). Sze­ret­tem itt is fet­ren­ge­ni, van tető­ab­lak, szé­pen süt be a nap nyaranta.
Itt is van lép­cső, úgy lehet lemen­ni ebbe a ket­tő fen­ti háló­ba (a har­ma­dik innen hát­ra-jobb­ra). Nem mon­dom, hogy nem rúg­tam bele sose ezek­be a lép­csők­be, de aztán rak­tunk fel éjje­li fényt, és az segí­tett. Ami­kor gim­na­zis­ta vol­tam (és láza­dó), sok­szor ugrot­tam le halált meg­ve­tő bátor­ság­gal. Itt, jobb­ra is van köny­ves­polc, mert abból sose elég.
Na, én itt vol­tam gye­rek. Régen ebben a szo­bá­ban alud­tam, aztán ami­kor anyu­ék leköl­töz­tek, akkor a másik szo­bá­ban alud­tam, ez pedig a “dol­go­zóm” volt. Ebben a szék­ben vég­te­len időt töl­töt­tem, haj­na­lig tanul­tam, és így lett min­den ZH‑m és vizs­gám jeles. Na jó, nagyon keve­set tanul­tam, de a dip­lo­ma­mun­kát tény­leg itt írtam nagy­részt, de leg­in­kább Warc­raft III-mal ját­szot­tam. Ami­kor ret­te­ne­te­sen rossz web­fej­lesz­tő let­tem, akkor azo­kat a “mun­ká­kat” is itt követ­tem el. Itt blo­gol­tam régen min­dig, ami­kor még nem volt lap­to­mom, csak egy jó öreg asz­ta­li gépem. Az egyik házi­bu­li után reg­gel fura han­go­kat adott ki a gép. Kinyi­tot­tam a CD-meg­haj­tót (régen volt még ilyen, ha vala­ki emlék­szik), és két lemezt talál­tam egy­má­son, elég rosszul néz­tek ki. Hát még a CD-tok, amit vala­ki hamu­tar­tó­nak hasz­nált. Ha mos­ta­ná­ban haza­me­gyünk, itt szok­tunk Regi­vel alud­ni (pró­bál­ni).
Most ez a gye­rek­szo­ba, itt szo­kott Kata és Zizi alud­ni. Régen én alud­tam itt, egy szép nagy fran­cia­ágy­ban, sőt, itt alud­tam elő­ször együtt Regi­vel (ha a Suzu­ki első ülé­se nem szá­mít). Most már van lég­kon­di itt is, mint az elő­ző szo­bá­ban, régen még nem volt ilyen luxus.

Ez a ház, ezt árul­juk most. Csak anyu­kám lak­ja, neki egy “kicsit” túl nagy. A lakó­szin­te­ken túl van pin­ce és pad­lás is, hátul két­be­ál­lós garázs, elöl és hátul is kert, táro­lók, terasz, alat­ta még kutya­ól is. Nekem sok szép emlé­kem volt itt, ahogy ez a fen­ti — nem tel­jes — fel­so­ro­lás­ból is lát­szik. Mókás volt, ami­kor 2000 ele­jén beköl­töz­tünk, én utá­na nem sok­kal utaz­tam a kórus­sal Ame­ri­ká­ba, így én két­szer köl­töz­tem be, két­szer szok­tam meg a házat. Hiá­nyoz­ni fog, de ide­je elköszönni.

Nálam vagy anyu­kám­nál lehet érdeklődni.

Közzétéve:
élet kategóriába sorolva

2020: 20 nap

Egy rövid össze­fog­la­ló, ami alá­tá­maszt­ja, miért 2020 a leg­ki­rá­lyabb év mind közül, ami­nek csak szá­ma van. Az egész móka 20 nap­pal ezelőtt, 2020. júli­us 29-én, szer­dán kezdődött.

Júli­us 29., szer­da: nehe­zen indult a nap, volt némi hisz­ti, kia­bá­lás, “nem aka­rok fel­öl­töz­ni!”, miköz­ben eze­ket csi­nál­tam, a töb­bi­ek csak néz­tek engem. Mind­egy, össze­ké­szü­lőd­tünk, mert elkí­sér­tük Regit mind­annyi­an a dol­go­zó­ba, hogy fizi­kai és szel­le­mi támo­ga­tást nyújt­sunk neki. A las­sí­tó autó­ból Regit kilök­tük az iro­da előtt, lepar­kol­tunk, majd az összes gye­rek­kel (a.k.a. har­ma­dik tri­um­vi­rá­tus) elin­dul­tunk, hogy talál­junk vala­mi elfo­gad­ha­tó idő­töl­tést. Én a John Baker­re és kávé­zás­ra sza­vaz­tam, de ezzel elég­gé egye­dül marad­tam a 9 éve­sek és a cse­cse­mő között, így egy köze­li ját­szó­tér felé indul­tunk. Itt kb. két per­cet töl­töt­tünk, én épp leül­tem vol­na, hogy lecsa­tol­jam Médit a hasam­ról, ami­kor egy nagy puf­fa­nást és egy kis reccse­nést hal­lot­tam, amit Kata sírá­sa köve­tett. Gyors tele­fo­ná­lás Regi­nek (“gye­re, mert eltört Kata kar­ja!”), autó, Tri­em­li (kór­ház), pár óra múl­va műtét. két hétig vál­lig, két hétig könyö­kig lesz sín­ben a kar­ja, pont jókor, ami­kor indul a 4. osz­tály. Ide­je volt már egy ilyen ese­mény­nek, hisz leg­utóbb már­ci­us­ban fűré­szel­ték el a bal és a jobb síp­csont­ját, most jött a bal kar, a jobb kar még kitart.

Augusz­tus 8., szom­bat: kinn vol­tunk a köze­li stran­don. Sütö­ge­tés, pan­cso­lás, beszél­ge­tés isme­rő­sök­kel, csak a szo­ká­sos. Hat körül Regi Médi­vel haza­in­dult, hogy ne borul­jon a napi­rend. Haza­sé­tál­tak, aztán Regi hívott, hogy baj van: nem érzi jól magát, 38 fölött van a láza. (Nor­mál test­hő­mér­sék­le­te 36 szo­kott len­ni.) Ez így is maradt egész hét­vé­gén, sőt, volt 40 fölött is pár­szor, gyógy­sze­rek­kel és a végén már bru­tá­lis hűtő­für­dő­vel 38–39 között tud­tuk sta­bi­li­zál­ni Regit, a hősu­gár­zót. Mivel van ez a 👑, elmen­tünk tesz­tel­ni is, na, az is meg­ér egy külön bejegy­zést (tel­jes káosz, a hot­line-nak fing­ja sincs, hogy hova lehet men­ni hét­vé­gén késő este, mi van nyit­va; a teszt­re két napot kell vár­ni, és előbb jön ki levél­ben az ered­mény, mint SMS-ben; meg­húz­tam a kocsi JOBB olda­lát par­ko­lás köz­ben). Nega­tív ered­mény. Pár nap­pal később kide­rült, hogy vírus helyett bak­té­ri­um a bűnös, folyt. köv.

Augusz­tus 11., kedd: Regit diag­nosz­ti­zál­ták, miu­tán vissza­ment a szü­lé­szet­re. Haza­en­ged­ték pakol­ni, majd meg­mond­ták, hogy két napig int­ra­vé­nás anti­bio­ti­ku­mos keze­lé­sen lesz, és azért (is) fek­te­tik be, hogy legyen némi esé­lye pihen­ni. Én ott­hon marad­tam a gye­re­kek­kel, első este még volt ven­dé­günk segí­te­ni, illet­ve a nagyo­kat sike­rült lepasszol­ni egy pizsa­ma-par­ti­ra, de szer­dán már full­ba nyom­tuk a kre­tént, velem aludt az a Médi, aki 9 hónap­ja nem aludt át éjsza­kát, és cici lesz a jele az ovi­ban. Sok­kal job­ban kibír­tuk, mint ahogy gon­dol­tunk vol­na, ezt a két napot (éjsza­kát) is túl­él­tük, Regi csü­tör­tö­kön hazatért.

Augusz­tus 14., pén­tek: az utol­só hét az isko­la­kez­dés előtt, így muszáj ven­ni pár dol­got (papucs, cipő, klum­pa stb.). Regi bepa­kol­ta a két nagyot a kocsi­ba, míg Médi aludt. Van egy ilyen garázs­ki­já­ró, ami kive­zet a mély­ga­rázs­ból. Na, itt nem tudott Regi kimen­ni, mert egy ked­ves autós­tár­sunk szin­te rápar­kolt a három méter szé­les “meg­áll­ni tilos” fel­fes­tés­re, pont a “ide meg aztán plá­ne ne állj” táb­la alá, ami a garázs­aj­tón volt. A VW Sha­ran nem az a kocsi, ami­vel egy­sze­rű egy egyéb­ként is nagyon szűk kapu­be­já­ró­ban navi­gál­ni, de így plá­ne nem volt az, hiá­ba segí­tett egy idő után több arra tén­fer­gő szom­széd. Ered­mény: Regi meg­húz­ta a kocsi BAL olda­lát. Én még aznap meg­ír­tam a kár­ese­tet a biz­to­sí­tóm­nak, illet­ve küld­tem egy “no park­ing means no park­ing” képes­la­pot az elkö­ve­tő­nek (rend­szám alap­ján lekér­dez­tem a nevét, címét, a képes­la­pot online meg­csi­nál­tam a saját fotó­ink­ból). Azt hiszem, főleg ez utób­bi a pro­to­koll része.

Augusz­tus 17., hét­fő: hétfő.

St. Gallen, csillagtúra

Múlt héten csa­lá­di vaká­ci­ónk volt Mörschwil­ben, ami egy kis falu St. Gal­len kan­ton­ban, nem messze St. Gal­len­től. Ugyan volt meden­ce a kert­ben (amit elég ala­po­san kihasz­nál­tunk, hála töb­bek között a fel­fúj­ha­tó lámánk­nak), de majd­nem min­den nap men­tünk vala­ho­va, iga­zi csil­lag­tú­rát csi­nál­tunk. Ebből szem­lé­zek, hát­ha érde­kes lehet vala­ki­nek. (Olasz­or­szág­ba men­tünk vol­na, de nem mer­tük ezt bevál­lal­ni, maradt Svájc.)

Appen­zel­ler Scha­ukä­se­rei (Ste­in, AR) — ha már Svájc, akkor kezd­jük a sajt­tal! Ha pedig sajt, akkor az appen­zel­li, hiszen az van közel St. Gal­len­hez. Nagy remé­nyek­kel indul­tunk, és legyünk pozi­tí­vak: leg­alább nem kel­lett sokat utaz­ni. Viszont maga ez a sajt­mű­hely egy nagy hum­bug, a kiál­lí­tás az egy terem, van még egy kis vetí­tés, egy fűszer­ör­lő (COVID-19 miatt lezár­va), be lehet néz­ni a rak­tár­ba (sok a sajt), és lehet néz­ni a sajt­ké­szí­tés első pár folya­ma­tát (mond­juk az tény­leg érde­kes). Ha az ember türel­met­len, akkor 15 perc alatt lehet végez­ni, ha türel­me­sebb, akkor max. 1 óra, de abban már nagyon sok néze­lő­dés van. Mivel sajt­mű­hely, ezért adnak kós­to­lót — 5 x 1 gramm sajt a fej­adag, iga­zán gáláns. Nem éri meg, nem aján­lom senkinek. ★★☆☆☆

Maest­ra­ni’s Cho­co­la­ri­um (Fla­wil, SG) — mi ezt kom­bi­nál­tuk a fen­ti saj­tos túrá­val, mert van kom­bi­nált belé­pő a két hely­re. Ugyan nincs közel a két venue egy­más­hoz, de meg­old­ha­tó, kocsi­val kb. fél óra az út. Amennyi­re nem éri meg és felejt­he­tő a saj­tos, annyi­ra jó volt a cso­kis. Fan­tasz­ti­ku­san jó minő­sé­gű a kiál­lí­tás része (hol ter­me­lik a kakaó­ba­bot, hogy szál­lít­ják, hogy lesz a cso­ki stb.), inter­ak­tív, igé­nyes, fasszen­tos. Utá­na jön a gyár­lá­to­ga­tás, ami­kor fent­ről végig lehet néz­ni az egész gyár­tó­sort, és köz­ben vég­te­len mennyi­sé­gű cso­kit lehet kós­tol­ni. A trip végén jön a “készítsd el a saját cso­ki­dat” c. terem, az is fan­tasz­ti­kus, a gye­re­kek imád­ják, a fel­nőt­tek meg plá­ne. Még némi isme­ret­ter­jesz­tés, és jön az olcsó cso­ki­bolt, ren­ge­teg akci­ós ter­mék­kel, nagy válasz­ték­kal. Ha vala­mi jól meg van csi­nál­va ilyen témá­ban (gy.k. fogad­junk láto­ga­tó­kat a gyár­ban), akkor ez az, nagyon ajánlom! ★★★★★

Conny-Land (Wäl­di, TG) — itt már vol­tunk tavaly is, akkor mond­juk Regi ter­he­sen vala­mi­ért nem ült fel az átfor­du­lós hul­lám­vas­út­ra (egyéb­ként most sem). Kivá­ló vidám­park, sok dolog, ami­re meg­éri fel­ül­ni (főleg a Kob­ra és a hát­só vizes csó­nak nagyon jó), 6 éves kor­tól sok min­den, 10 éves­től kb. min­den kipró­bál­ha­tó. Vál­tó­ru­ha aján­lott, mert mi tel­je­sen vize­sek let­tünk, ami 30+ fok­ban jó érzés, de ha mond­juk csak 20 fok és/vagy szél van, akkor annyi­ra nem fun. Egyéb­ként egy egész napos prog­ram lehet ebből (főleg, ha az ember Buda­pest­ről indul), van fóka show, füg­gő­pá­lya, dodzsem, minden. ★★★★★

Dre­am­fac­to­ry (Degers­he­im, SG) — ez egy fura hely, mert mi úgy men­tünk oda, hogy ez egy “bűvész­mú­ze­um”, ami végü­lis rész­ben igaz, de annál sok­kal több. Én gimis korom­ban vol­tam a Hou­se on the Rock c. helyen (Dod­ge­vil­le / Spring Green, Wis­con­sin, USA), engem tel­je­sen arra emlé­kez­te­tett. Van itt min­den, ezer­fé­le bábu, fil­mes kegy­tár­gyak és ruhák, aztán hor­ror­sze­lek­ció, kará­cso­nyi gagyi­há­zak, 3D‑s puzzle-ök, régi autók, flip­pe­rek, kín­tor­na, kitö­mött álla­tok stb. Az egész tel­jes káosz (vagy csak én nem értet­tem a kon­cep­ci­ót), de érde­kes, tar­tal­mas, jó idő­töl­tés. Azért töb­bet nem men­nék vissza. ★★★☆☆

Wal­ter Zoo (Gos­sau, SG) — a züri­chi állat­kert után nagyon magas elvá­rá­sa­ink vol­tak (az itte­ni Zoo elég menő), és én nem is hit­tem, hogy innen egy órá­nyi­ra kocsi­val mit érde­mes csi­nál­ni “állat­kert” cím­szó­val. A Wal­ter Zoo viszont nagyon jó, iga­zi klein aber fein a javá­ból. A nagy és hely­igé­nyes álla­to­kat leszá­mít­va van min­den, nagy­macs­kák, maj­mok, tevék, zeb­rák, hül­lők, óri­ás­csó­tá­nyok (fon­tos), föl­di­ku­tyák (<3). Vala­hogy méret­re ez nekem job­ban bejön, mint a hagyo­má­nyos egész­na­pos állat­kert, ahol az ember liheg­ve dől le az út porá­ba, amíg eljut a med­vék­től a zsi­rá­fo­kig. Van ját­szó­tér, meg­fe­le­lő mennyi­sé­gű, minő­sé­gű és árú étel, teve­ge­lés és póni­lo­vag­lás. Ha erre jár az ember éppen, akkor érde­mes útba ejte­ni, de nem ez az az állat­kert, ami­ért érde­mes átszel­ni a kontinenst. ★★★★☆

Markt­hal­le Altenr­he­in (Thal, SG) — ez egy érde­kes hely, konk­ré­tan az egyet­len Hun­dert­was­ser-típu­sú vagy ‑ízű ház Svájc­ban. Kata és Zizi nagy HW-fanok, ezért jó ötlet­nek tűnt elmen­ni ide, ha már úgy­is közel van. Maga az épü­let nagyon menő, kívül­ről és belül­ről is nagyon érde­kes, bár én nem vagyok egy nagy archi­tect. Van kör­be­já­rás, meg lehet néz­ni a tetőt is, van egy ilyen torony, meg egy nagy terem. Viszont én nem tel­je­sen értet­tem, hogy ez mi, múze­um vagy bolt, eset­leg vala­mi­lyen kom­bó. Min­den­eset­re szép össze­get köl­töt­tünk az aján­dék­bolt­ban (vet­tünk fona­lat, tol­la­kat, köny­vet) és ettünk a sar­ki biszt­ró­ban. Aki erre jár, az néz­zen be, aki nagy fan, az utaz­zon ide, egyéb­ként ez egy furán kiné­ző épület. ★★★☆☆

Közzétéve:
élet kategóriába sorolva

Remizmenti Buflák Linda (2009–2020)

Lin­dus, a mi első és talán egyet­len kutyánk, aki pont az eskü­vőnk nap­ján (2009. szep­tem­ber 12.) lát­ta meg a nap­vi­lá­got, ma örök­re elaludt. Ami­kor meg­ér­ke­zett, nem olyan régen kezd­tük el Regi­vel a közös ker­tes és házas éle­tün­ket, a növé­nyek­kel nem volt sze­ren­csénk, így a gye­rek előtt kutyán kísér­le­tez­tünk tovább. Jó volt lát­ni fel­nő­ni. Aller­gi­ás volt az oltás­ra, de még arra is, amit oltás előtt kapott, hogy ne legyen aller­gi­ás. Jó volt, hogy Regi­vel volt, ami­kor ter­hes lett, az ele­jé­től, ami­kor annyi­ra rosszul volt, egé­szen a végé­ig. Jó volt, ami­kor meg­szü­let­tek a lányok, és kap­tak némi kutya­szőrt és ‑bak­té­ri­u­mo­kat, hogy egész­sé­ge­sek legye­nek. Aztán egy­szer rájuk mor­gott Lin­da, ekkor Göd­re köl­töz­tet­tük. (Egyéb­ként ezután pár hónap­pal köl­töz­tünk Svájc­ba, aho­va nem tud­tuk vol­na vin­ni.) Gödön aztán ele­mé­ben volt, nagy kert, tavacs­ka, garázs­ban alvás, meg Char­lie kutya, a hű és herélt élet­társ. Szám­ta­lan élmény, olyan iga­zi lin­dá­sok is, ami­kor annyi szil­vát evett mag­gal együtt, hogy meg kel­lett ope­rál­ni, úgy össze­állt ben­ne. Aztán az utol­só évek, rozo­gán, kicsit vakon és süke­ten, de még min­dig annyi­ra bol­do­gan, főleg ami­kor a lányok­kal játszott.

Lin­dus, köszön­jük, hogy velünk vol­tál, nagyon sze­ret­tünk, és nagyon köszön­jük, hogy hű tár­sunk vol­tál! Legyen ott, ahol már vagy, zöld a fű, kék az ég, és mag­nél­kü­li a szilva!

Kéretlen hívások

Hát­tér: Svájc­ban nagyon sok a call cen­te­rek felől érke­ző cold call, ami­kor csak úgy fel­hív­ják az embert, hogy új biz­to­sí­tást, tanács­adást stb. adja­nak el, vagy hogy kutas­sák a köz véle­mé­nyét. Főleg az év vége a csúcs­idő­szak, ami­kor a fogyasz­tók új egész­ség- és autó­biz­to­sí­tá­so­kat köthetnek.

Az ilyen hideg­hí­vá­sok zava­rók. Mun­ka­idő­ben, vagy akár késő este, eset­leg hét­vé­gén is elő­for­dul, hogy fel­hív­nak. A régi szép idők­ben, ami­kor még friss sváj­ci expat vol­tam, szí­ve­sen beszél­get­tem a külön­fé­le ügy­fél­szol­gá­la­to­sok­kal az érde­ke­sebb­nél érde­ke­sebb aján­la­ta­ik­ról, de ahogy integ­rá­lód­tam, úgy let­tek egy­re gya­ko­rib­bak a hívá­sok, én pedig egy­re türel­met­le­nebb. Alant három jól bevált mód­szert osz­tok meg, amik ha nem is fel­tét­le­nül jelen­te­nek töké­le­tes meg­ol­dást, egy­részt nagy­ban csök­ken­tik a prob­lé­ma nagy­sá­gát, más­részt szó­ra­koz­ta­tó­vá teszik a hely­ze­te­ket (leg­alább nekem, a hívő fél­nek kevésbé).

Sho­uld I Ans­wer? app — sok app­li­ká­ció van, ami hason­ló­kép­pen műkö­dik (egy köz­pon­ti adat­bá­zis­ból leké­ri a hívott szá­mot, és mutat­ja, ha mások már ripor­tál­ták), de nekem ez jött be eddig a leg­in­kább. Álta­lá­ban 90%-os pon­tos­ság­gal jel­zi, hogy ki hív, és így — ha fel is veszem, nem pedig lenyo­mom — már nagy­já­ból a meg­fe­le­lő han­gu­lat­ba kerü­lök. Én nem szok­tam nagyon jelen­te­ni az új szá­mo­kat (vala­hogy azt is biz­to­san lehet), de nyil­ván az a leg­hasz­no­sabb, ha így segí­ti az ember a töb­bi­e­ket. Goog­le Play / App Store

A bolond mil­li­o­mos — egy pár évvel ezelőt­ti alka­lom­mal, egy biz­to­sí­tá­si bró­ker hívott, hogy min­den­kép­pen mond­jam meg, hol van­nak az eü-biz­to­sí­tá­sa­ink, mennyit fize­tünk, mennyit kere­sünk, mennyi­re vagyunk bete­gek stb. Nyil­ván ezek olyan ada­tok, ami­ket isme­rett­sé­günk máso­dik per­cé­ben szí­ves-örö­mest meg­osz­tok egy vad­ide­gen­nel. Ilyen­kor régeb­ben min­dig udva­ri­a­san elmond­tam, hogy köszö­nöm, nem érde­kel, elé­ge­det­tek vagyunk (néha még azt is elmond­tam, hogy az Atu­pri­nál vagyunk biz­to­sít­va), ekkor viszont vala­hogy ihle­tet kap­tam. Azt vála­szol­tam, hogy nagyon magas a biz­to­sí­tá­si díj, és most kap­tuk a leve­let, hogy még maga­sabb lesz, de ez nem baj, mert annyi­ra gaz­da­gok vagyunk, hogy már nem tud­juk hova rak­ni a pénzt, és így örü­lünk, hogy vég­re fogy egy kicsit. A vonal túl­só olda­lán Reto vagy Pao­lo vagy René láza­san lapoz­ga­tott (keres­te az a részét a hívá­sos for­ga­tó­könyv­nek, ami­kor a “mennyit fizet?” kér­dés­re a delik­vens azt vála­szol­ja, hogy “sokat, de nem ele­get”), majd egy­sze­rű­en lefa­gyott. Arról a szám­ról és attól a cég­től soha töb­bet nem keres­tek, a bel­ső CRM-rend­sze­rük­ben nyil­ván kap­tam egy “bolond” cím­két egy meg­fe­le­lő­en tar­tal­mas kom­ment társaságában.

A kül­föl­di - ez idei talál­mány, és rend­kí­vül szó­ra­koz­ta­tó szá­mom­ra, bár tény, hogy nem vala­mi ked­ves. A mód­szer lénye­ge, hogy miu­tán fel­vet­tem a tele­font, és meg­bi­zo­nyo­sod­tam arról, hogy megint ügy­fél­szol­gá­la­tos áldo­za­ta let­tem, elfe­lej­tek min­den helyi nyel­vet (német, angol), és csak és kizá­ró­lag magya­rul beszé­lek. Sze­ren­csé­re magyar ügy­fél­szol­gá­la­tos­sal eddig nem talál­koz­tam, az érde­kes szi­tu­á­ció len­ne, az ún. vissza­nyal a fagyi ese­te. Egy átla­gos alka­lom­mal így néz ki a beszél­ge­tés (magyar­ra for­dít­va, de a külön­fé­le nyel­ve­ket jelöl­ve a jobb ért­he­tő­ség kedvéért):

  • (inter­na­ci­o­ná­li­san) Lasz­lo Markert.
  • (néme­tül) Jó napot kívá­nok, a Mocs­ko­san Agresszív Biz­to­sí­tá­si Ügy­nök­ség­től keresem…
  • (magya­rul, köz­be­vág­va) Sze­vasz! Már nagyon vár­tam a hívá­so­dat. Mit sze­ret­nél? (fon­tos a tege­zés a köz­vet­len­ség miatt)
  • (néme­tül) Elné­zést, nem értem. Meg tud­ná ismételni?
  • (magya­rul) Per­sze, ne hara­gudj, biz­tos a vonal sza­ka­do­zik. Mit sze­ret­nél, barátom?
  • (néme­tül, már kicsit ide­ge­sen) Saj­nos nem értem. Tud­na beszél­ni eset­leg németül?
  • (magya­rul) Nem, jó lesz a magyar.
  • (ango­lul) Beszél angolul?
  • (magya­rul) Figyelj már, sem­mi gond nincs a magyar­ral, beszél­he­tünk tovább is így, engem abszo­lút nem zavar, ráérek. (fon­tos, hogy meg­fe­le­lő hosszú­sá­gú szö­veg­gel válaszoljak)
  • (fran­ci­á­ul) Beszél franciául?
  • (magyar) Mond­juk azt pont nem, de a magyar tény­leg tel­je­sen jó.
  • (sváj­ci néme­tül, züri­chi dia­lek­tus­ban, két­ség­be­es­ve) Beszél néme­tül, ango­lul, fran­ci­á­ul vagy albá­nul? (na, itt leg­alább kide­rült, hogy hon­nan szár­ma­zik az illető)
  • (magya­rul) Saj­nos nem, de sem­mi gond, mert ráérek, és szí­ve­sen beszél­ge­tek veled. Hogy vagy ma?
  • (csú­nya albán káromkodás)

A fen­ti mód­sze­rek sza­ba­da­lom és jog­vé­de­lem alatt nem áll­nak, szí­ve­sen adtam őket köz­re, és jó szó­ra­ko­zást a használatukhoz!

Közzétéve:
élet kategóriába sorolva

Steffi, Donald és én

Négy és fél hónap szü­net után, meg­fo­gyat­ko­zott olva­só­tá­bor­ral, koro­na­men­te­sen, bezár­va, épp itt az ide­je, hogy újfent élet­je­let adjak magamról.

Nagy nap ez a mai nekünk, Stef­finek, Donaldnak, és nekem is. Stef­fi már 51 éves lett, Donald 74, rólam meg inkább ne is beszél­jünk így direkt­ben. Ebből az alka­lom­ból készí­tet­tem egy kis össze­sí­tést, mert mivel is indít­hat­nám job­ban újra a blo­got, mint egy ilyen hülye­ség­gel. (Köz­ben a ková­szos kenyér kel, nem­so­ká­ra sütök.)

  1. Hár­man együtt össze­sen 161 éve­sek vagyunk.
  2. Össze­sen 10 gye­re­künk van, de ezek közül egyik se közös.
  3. A vagyo­nunk meg­kö­ze­lí­tő­leg 2,130 mil­li­árd dol­lár. Ebből Don­nie az első ket­tő, Stef­fi a har­ma­dik, én pedig a negye­dik szám­je­gyért vagyok fele­lős (fel­fe­lé kerekítve).
  4. Együt­te­sen nagy­já­ból három és fél év demok­ra­ti­ku­san (sic!) meg­vá­lasz­tott módon szer­zett elnö­ki tapasz­ta­la­tunk van, én ehhez egy hónap ad inte­rim BME VIK HK-elnök­sé­get teszek hozzá.
  5. Hár­man 23-szo­ros Grand Slam-győz­te­sek vagyunk, de Don sose nyert Auszt­rá­li­á­ban és Fran­cia­or­szág­ban, én pedig füvön és salakon.
  6. Össze­sen nagy­já­ból 300 BA-inter­júnk volt, de Stef­fi min­dig későn lép be, és mute-on hagy­ja magát.
  7. Stef­fi a föld­szin­ten lakik, én a negye­di­ken, Trump pedig a 66–67-68-on, tehát össze­sen a 205. emeleten.
  8. Ha össze­ad­juk a most betöl­tött korun­kat, a szü­le­té­si éve­in­ket, és eloszt­juk az egé­szet három­mal, akkor pont 2020-at kapunk — elké­pesz­tő egybeesés!
  9. Donal­dot 2017. janu­ár 20-án iktat­ták be elnök­ként, ami­kor Kata és Zizi pont 6 éve­sek let­tek — véletlen?
  10. Hár­munk­nak össze­sen három kelet-euró­pai fele­sé­günk volt, és hol van még a vége?

Szép vasár­na­pot min­den­ki­nek, aki szegedi!

Közzétéve:
élet kategóriába sorolva

Így alszom (el)

Most írhat­nék arról, hogy hason, eset­leg kis­sé spic­ce­sen háton hor­kol­va, egyéb­ként pedig 1–2 órán­ként egyik, majd másik olda­la­mon, de nem. Most az ébren­lét és alvás közöt­ti átme­ne­tet veszem gór­cső alá.

Mint sze­rin­tem majd­nem min­den­ki­nek, nekem is vol­tak (van­nak) alvás­sal kap­cso­la­tos gond­ja­im. Nagyon sok­szor volt az, hogy hiá­ba vol­tam álmos, egy­sze­rű­en nem tud­tam elalud­ni. Egy idő­ben min­dig fel­éb­red­tem haj­na­li három körül, ami köz­tu­dott, hogy az ördög órá­ja. És hiá­ba volt meg a 6–7 óra alvás, nem érez­tem magam kipi­hent­nek. Most leírok pár dol­got, hát­ha vala­ki­nek segít, illet­ve ahogy azt már koráb­ban is írtam, amennyi­ben agy­sé­rü­lés miatt elve­szí­te­ném a hosszú­tá­vú emlé­ke­ze­te­tem, akkor is jól jön majd ez nekem. (Mond­juk ez az egész blog leg­in­kább erre jó.)

Mobil — elég jól doku­men­tált téma­kör az “ágy­ban már ne tele­fo­nozz”. Hiá­ba van éjsza­kai mód a mobi­lo­mon (este 9 és reg­gel 7 között), ami­kor keve­sebb a gonosz kék fény, még­is sok­szor okoz ez álmat­lan­sá­got. Ami nekem bejött: csak ret­ten­tő unal­mas kont­en­tet fogyasz­tok vagy appo­kat hasz­ná­lok (pl. Duolin­go), de leg­in­kább az, hogy este 11 után már nem veszem elő a tele­font. Mivel az új OneP­lus 7T Pro McLa­ren-em (rek­lám helye) beál­lí­tás sze­rint 22:55-kor auto­ma­ti­ku­san kikap­csol, ez elég­gé jól megy mostanában.

Könyv — rám fan­tasz­ti­ku­san hat a papír­könyv: elég néhány oldal este, víz­szin­tes hely­zet­ben, és már esik is a hom­lo­kom­ra. Per­sze ami­kor az ember Wal­ter Isaa­cson­tól olvas­sa a Leo­nar­do da Vin­cit (1’000+ oldal, hard cover), akkor ez veszé­lyes lehet, viszont nagyon jól lelas­sít, fel­ké­szít az alvás­ra. A papír­könyv hát­rá­nya, hogy fény nél­kül elég nehéz olvas­ni, fénnyel meg az ember pár­ja nem tud alud­ni, de erre nekem van meg­ol­dá­som: Regi vett nekem másod­kéz­ből egy könyv­re rög­zít­he­tő mini olva­só­lám­pát. Ami szin­tén hasz­nos: lehe­tő­leg ne Dan Brown legyen az esti mese, mert az elég­gé fel­nyom­ja az ember vér­nyo­má­sát, helyet­te én pél­dá­ul nagyon jó ered­mé­nye­ket értem el Nádas Péter Világ­ló rész­le­tek c. epo­szá­val (ami egyi­ke azon köny­vek­nek, ami­ket az utób­bi idő­ben fél­be­hagy­tam). Ret­ten­tő unal­mas, főleg, ha az ember az adott téma­kört (pl. II. VH) már elég­gé kime­rí­tő­en átolvasta.

Ami szin­tén nagyon bejött nekem, az a Poc­ket­Book. Regi vett nekem egyet nem­rég, hát­tér­vi­lá­gí­tó­sat, így este is hasz­nál­ha­tó. Érzet­re ugyan­olyan, mint egy papír­könyv, nem izgat­ja fel se a sze­met, se a lel­ket, és adja a köny­ves élményt tel­je­sen. Mos­ta­ná­ban rászok­tam arra, hogy a meg­vett vagy aján­dék­ba kapott köny­vet inkább letöl­töm, és így olva­som el, mert annyi­val kényelmesebb.

Mant­ra — sze­rin­tem már vagy 2–3 éve min­den este lám­pa­ol­tás (és olva­sás) után majd­nem min­dig ugyan­azt “csi­ná­lom”. Ekkor­tájt egyik este nem tud­tam elalud­ni, és eszem­be jutott — mi más? — a 2010-es BL-dön­tő, és a ked­venc csa­pa­tom, az Inter­naz­io­nale. Meg­pró­bál­tam fel­idéz­ni a kez­dő­csa­pa­tot, hogy kik és milyen for­má­ci­ó­ban ját­szot­tak. Ez a komoly fej­tö­rés annyi­ra jól elfá­rasz­tott, hogy pár perc alatt elalud­tam. Miért jó ez? Mert ha erre kon­cent­rálsz, min­den egyéb hülye­ség hát­tér­be szo­rul, nem pörögsz az elfe­lej­tett dol­go­kon, meg hogy mi lesz majd hol­nap vagy a követ­ke­ző mun­ka­na­pon (meg­tör­tént eset, 100x).

Ezt annyi­val egé­szí­tet­tem ki a követ­ke­ző évek­ben, hogy elő­ször szé­pen elmon­dom az Arany­csa­pat össze­ál­lí­tá­sát, aztán a 2010-es Intert, végül pedig a 2017-ben és 2018-ban a szin­tén BL-dön­tőt nye­rő Real Mad­rid kez­dő­jét, ami egé­szen utá­noz­ha­tat­lan módon tel­je­sen meg­egye­zik mind­két dön­tő során.

For­rás: Wikipedia

Aki tovább­ra is álmat­lan­ság­ban szen­ved, az olvas­sa el ezt a bejegy­zést három­szor egy­más után!

Közzétéve:
élet kategóriába sorolva

Paradicsom 2019

Tavaly (ha vala­ki ezt már nem 2019-ben olvas­sa: 2018-ban) a szép és nagy tera­szun­kon elkezd­tünk para­di­cso­mot ter­mesz­te­ni. Nem nagy­ban, de ha jól emlék­szem, két tővel indí­tot­tuk meg az őster­me­lő­sé­get. Elég jól sike­rült, volt saját parink, ha nem is sok.

A nagy siker­re való tekin­tet­tel idén úgy dön­töt­tem, hogy meg­trip­lá­zom a ter­me­lő­te­rü­le­tet. Elő­ször is, fog­tam a tujá­in­kat, amik egyéb­ként is már halá­lu­kon vol­tak, és kivág­tam őket. Maradt utá­nuk némi sava­nyú föld, meg három hatal­mas erkély­lá­da. A föl­det aprán­ként (hogy ne jelent­se­nek fel a szom­szé­dok) a bio­tá­ro­ló­ba vittem.

A ládá­kat vegye­sen zöld­ség- és para­di­csom­ba­rát föld­del töl­töt­tem fel, a tete­jé­re rak­tam egy réteg mul­csot (túl­ára­zott hipsz­ter fafor­gács), aztán lát­ván, hogy van még hely föld­nek, még egy adag föl­det, és még egy réteg mul­csot. Való­szí­nű­leg ez nye­rő ötlet­nek bizo­nyult, mert a tava­lyi kiszá­ra­dá­sos tra­gé­dia idén nem tör­tént meg.

Ezt köve­tő­en vár­tam. Már janu­ár volt, és én már tel­je­sen be vol­tam sóz­va. Talán feb­ru­á­rig bír­tam, és egy tel­je­sen meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan okból kifo­lyó­lag vet­tem két tő bel­té­ri para­di­cso­mot, amik lósz­te­ro­i­dok segít­sé­gé­vel vol­tak annyi­ra fel­túr­bóz­va, hogy fejen­ként fél-fél kiló para­di­csom már lógótt raj­tuk, pedig nem vol­tak 20 cen­ti­nél maga­sab­bak. Eze­ket szé­pen kiül­tet­tem, és gyö­nyö­rű­en fej­lőd­tek abban a két nap­ban, amíg nem jött egy hide­gebb este, és tel­je­sen elfagy­tak, meghóttak.

Ez volt a főpróba!

Ezt köve­tő­en rámen­tem a Coop Bau & Hobby kert­rész­le­gé­re, és heten­te néz­tem, hogy jött‑e már a kiül­tet­he­tős, meg­nö­vős para­di­csom. Ők nem hülyék, így se feb­ru­ár­ban, se már­ci­us­ban nem jöt­tek elő ezzel a faj­tá­val, egé­szen ápri­li­sig kel­lett vár­ni. Akkor több tur­nus­ban három­fé­lét sze­rez­tem be, ebből egy volt a nor­má­lis pari, egy a bio kok­té­los, a mara­dék pedig a főző-féle faj­ta. Ezen jövő­re majd csi­szo­lok. Tanul­ván szin­tén a tava­lyi eset­ből, ami­kor a para­di­cso­mok a sóhaj­tás­ra is derék­szög­ben meg­dől­tek, vet­tem karó­kat is, és nagy­já­ból annyi zsi­neg­gel kötöt­tem fel- és alá a növé­nye­ket, amennyi két­szer átéri a Föl­det az Egyen­lí­tő körül. Biz­tos­ra mentem.

Meg­néz­tem egy vide­ót a You­Tu­be-on, ami arról szólt, hogyan kell a para­di­cso­mo­kat meg­nyes­ni meg levág­ni a feles­le­ges haj­tá­so­kat. Mivel ezt bar­bár­ság­nak tar­tot­tam, hagy­tam őket, hagy bur­já­noz­za­nak csak ked­vük­re. Kémi­ai segít­sé­get is nyúj­tot­tam nekik ehhez, van­nak ilyen para­di­cso­mot érle­lő golyócs­kák, azo­kat adtam nekik töven­ként vagy hár­mat. Itt nálam nem lesz éhe­zés a táp­anya­gok és nyom­ele­mek után!

Hogy az öntö­zés is jól men­jen, a meg­le­vő tíz­li­te­res locso­ló mel­lé Regi a lakó­te­le­pi Vate­rán (mond­tam már, hogy van ilyen Fre­i­la­ger App, ami egy Allthings-ins­tan­cia?) behú­zott negyed­á­ron egy sla­got és egy kony­hai csa­pos kon­ver­tert, ami­hez már csak egy másik kon­ver­tert kel­lett ven­nem, és már ment is a locso­lás. Csak a terasz felé­ig, mert a slag 5 méter. Nem baj!

A para­di­cso­mok nőt­tek. Néz­tem a pedig­ré­jü­ket, az volt ráír­va, hogy 1,5–1,8 méter, de ennek nyil­ván nem hit­tem. Aztán még tovább nőt­tek, szó sze­rint a fejünk­re nőt­tek. Ha egy hir­te­len vihar nem töri le a leg­ma­ga­sabb haj­tást, simán két és fél méter­re is fel­kú­szott vón. Ez ter­mé­sze­te­sen azt jelen­tet­te, hogy a karó­im túl kicsi­nek bizo­nyul­tak, így jövő­re ezt is más­képp fogom csi­nál­ni. Már most látom magam előtt a karók­ból és egyéb pál­cák­ból össze­esz­ká­bált para­di­csom­ke­rí­tést — mit kerítést?!lugast! — , ami majd tart­ja a 2020-as évfo­lyam növendékeit.

Fast for­ward, júli­us végén kez­dő­dött a szü­ret, és egé­szen novem­be­rig (!) tar­tott. Az egyik leg­ter­mé­ke­nyebb nap augusz­tus 10‑e volt, ami­kor majd­nem 4 kilót szed­tünk le (ld. len­ti kép), aztán ezt übe­rel­te augusz­tus 17‑e, ami­kor 5 kiló lett az eredmény.

Novem­ber­ben bezárt a bazár, leszed­tem a mara­dé­kot, aztán levág­tam az összes növényt is, és men­tek a kom­poszt­ba. Ekkor kb. 1 kiló zöld para­di­cso­mom is lett, amit ece­tes víz­ben némi fűsze­re­zés­sel (jövő­re keve­sebb bors kell!) elté­ve iga­zi sava­nyú­ság-kuri­ó­zum lett.

Nagyon köszö­nöm csa­lá­dom támo­ga­tá­sát az egész év során, hogy nagy­já­ból net­tó 50 mun­ka­óra befek­te­té­sé­vel sike­rült 40 frank érté­kű para­di­cso­mot termelni.

Baleseti kárpótlás

Emlék­szik még vala­ki Regi bal­ese­té­re? Nem, nem arra, ami­kor elsza­kadt a kereszt­sza­lag­ja síe­lés­kor. Nem is arra, ami­kor átment az üveg­aj­tón arc­cal elő­re egy kis éji nasi­ért. Arra sem, ami­kor a szó szo­ros értel­mé­ben fél­re­lé­pett a rác­ke­vei nya­ra­ló lép­cső­jén. Még csak nem is arra, hogy hogyan dob­ta őt fej­be Dévé­nyi Tibi bácsi az E épü­let­ben egy pöttyös (Regi sze­rint pon­tos) lab­dá­val pár órá­val azelőtt, hogy össze­jöt­tünk vol­na. (Talán ez volt az iga­zi ok?) Arra a bal­eset­re gon­do­lok, ami las­san három éve volt, és a blog tör­té­nel­mé­be mint “Regi bal­ese­te” vonult be.

A kázus ugye 2017. janu­ár 11-én tör­tént. A követ­ke­ző hóna­pok elég ese­mény­dú­san tel­tek, jött a biz­to­sí­tós úr is, kifi­zet­ték Regi ked­venc pul­csi­ját, amit levág­tak róla. Aztán sem­mi. Eltelt két év és még egy kicsi, és még min­dig nem hal­lot­tunk sem­mi konk­ré­tu­mot. Még csak egy nyil­vá­nos brisz sem volt a tet­tes tevé­keny rész­vé­te­lé­vel a szen­ve­dő olda­lon. Nem mint­ha befek­te­té­si cél­zat­tal ütő­dött vol­na el Regi, de úgy vol­tunk vele, hogy ha már annyi szí­vás volt ebből 2017-ben, akkor legyen má’ vala­mi. Volt talán egy-két “hogy vagyunk?” tele­fon­hí­vás, de más semmi.

Aztán folyó­év szep­tem­ber 13-án hir­te­len jött egy levél a biz­to­sí­tó­tól, hogy íme, röp­ke két és fél év kel­lett, hogy kiszá­mol­juk, de tes­sék, ez az aján­la­tunk: X. Ez az összeg nagy­já­ból elég ahhoz, hogy az ember vegyen egy régi autót, eset­leg egy ekko­ra csa­lád­dal elmen­jen vala­ho­va egy hét­re (de ne túl jó hely­re és ne túl messzi­re). Oké.

Volt viszont rész­le­te­zés is. Az összeg három rész­ből jött össze: elég­té­tel, ház­tar­tá­si költ­ség­té­rí­tés, kamat. Az elég­té­tel arról szól, hogy ha vala­ki­nek tar­tó­san — illet­ve spe­ci­á­lis ese­tek­ben átme­ne­ti­leg — az élet­mi­nő­sé­ge a bal­eset miatt rom­lik, akkor neki ezért vala­mennyit fizet a biz­to­sí­tó. Az összeg a sváj­ci embe­ri erő­for­rá­sok­hoz képest (pl. mennyi egy vil­lany­sze­re­lő kiszál­lá­si díja) vic­ce­sen ala­csony volt, mivel sze­ren­csé­re Regi­nek mara­dan­dó kára nem lett (leg­alább­is egy­elő­re nem lát­juk), ezért úgy vol­tunk vele, hogy jó, legyen ennyi. A kamat az kamat, iga­zá­ból fel­fe­lé kere­kí­tet­ték gálán­san. Ami viszont az érde­ke­sebb volt, az a ház­tar­tá­si költségtérítés.

Ez arról szól, hogy mivel Regi nem volt (min­dig tel­je­sen) mun­ka­ké­pes, ezért kiszá­mol­ták, mennyi időt (nem) töl­tött a bal­eset miatt gye­rek­ne­ve­lés­sel és házi­mun­ká­val. Egy bonyo­lult egyen­le­tet rak­tak össze: input volt az adott hónap­ban Regi kiírt­sá­ga (mennyi­re nem tudott dol­goz­ni), az óra­bér, illet­ve az órák szá­ma. Hat peri­ó­dus­sal szá­mol­tak, mind­egyik­nél volt egy %, a fix óra­bér és a fix óra­szám. Ezt szá­mol­ták ki két és fél év alatt. Bravó.

Ennél vic­ce­sebb volt, hogy mik is vol­tak ezek az inpu­tok. A szá­za­lé­kok­kal túl sok gond nem volt, anno Regi tény­leg úgy volt kiír­va, hogy az egyik hónap­ban 80%-ban volt mun­ka­kép­te­len, aztán 70%-ban, és néhány hul­lám­zás után ez szé­pen lement 0‑ra. Az óra­bér­nél a biz­to­sí­tó­sok a hasuk­ra csap­tak, és azt mond­ták: 27. Egy óra házi­mun­ka és/vagy gye­rek­ne­ve­lés, amit Regi végez, az 27 fran­kot ér sze­rin­tük. Az óra­szám pedig úgy jött ki nekik, hogy van a mun­ka­nap és a hét­vé­ge: Regi mun­ka­na­pon­ként egy (!) órát, hét­vé­gen­te napon­ta három (!) órát “dol­go­zott” itthon.

Ami­kor ezt végig­ol­vas­tam, akkor azt mond­tam: nono. Tény­leg küld egy biz­to­sí­tó egy hiva­ta­los papírt, amin azt írják, hogy egy ikres anya heti 11 órát végez házi­mun­kát és nevel gye­re­ke­ket? Hát mi folyik itt, Gyöngyösön?!

Tol­lat ragad­tam. Ugyan Regi azt mond­ta, hogy hagy­juk, jó ez így, meg kar­ma. De én gya­kor­la­ti­lag azért tanul­tam meg írni, hogy az ilyen ese­tek­ben tud­jak rek­la­mál­ni. Pont­ról pont­ra ízek­re szed­tem az aján­la­tot, rávi­lá­gí­tot­tam, hogy micso­da fasisz­ta-kapi­ta­lis­ta elnyo­más áldo­za­tai let­tünk mi itt. Öt perc gug­li­zás után kita­lál­tam egy reá­li­sabb óra­bért, a házimunkás/gyerekezős órák szá­mát pedig meg­há­rom­szo­roz­tam. Fittyet hány­tam és fityiszt mutat­tam arra a kité­tel­re, hogy min­den rek­la­má­ció újra­in­dít­ja az egész pro­cesszt — ha már majd’ három évet vár­tunk, mi azzal a gond, ha ebből csak 2022-re lesz ered­mény? Elküld­tem a levelet.

Köz­ben írtam egy ügy­véd­nek, hogy kel­le­ne némi segít­ség. Fizet­tem 100 fran­kot egy ötper­ces tele­fo­ná­lá­sért és egy ema­i­lért, majd kap­tam egy 1’000+-os aján­la­tot tovább­ol­va­sá­sért. Ezt ennyi­ben is hagytam.

Eltelt egy hét, gon­dol­tam, hogy azért egy emailt ennyi idő alatt el lehet olvas­ni. Fel­hív­tam az ille­té­kes biz­to­sí­tós urat, és meg­kér­dez­tem, hogy hogy érzi magát ezen a nap­fé­nyes hét­fői napon. Könnyek között ismer­te be, hogy ugyan lát­ta már a leve­le­met, de még nem tud­ta végig­ol­vas­ni. Nem baj, mond­tam, min­den­ki­nek van­nak hibái, akkor ha már úgy­is meg­ta­lál­tad az emailt, akkor talán hagyd is meg­nyit­va, olvasd el, és talán vála­szolj rá! Úgy lesz, a követ­ke­ző napok­ban min­den­kép­pen sort kerít rá.

Cso­dák cso­dá­ja, két nap kel­lett csak, és már jött is az újabb aján­lat. Az óra­bért mini­má­li­san emel­te (30), az óra­szám­nál meg majd­nem meg­ad­ta az egé­szet, amit kér­tem (30). Ezzel sike­rült az ere­de­ti ház­tar­tá­sos össze­get meg­há­rom­szo­roz­ni, az egész aján­la­tot pedig bőven meg­dup­láz­ni (az ugye már két régi autó vagy két hét nyaralás).

Meg­ér­te? A leve­let meg­ír­ni igen. Regit elüt­ni nem.

Közzétéve:
élet kategóriába sorolva