Markert Laci blogja

Úgy lát­szik, most ilyen idő­szak van, kont­ent nuku, évfor­du­ló++.

10 éve és 2 nap­ja meg­tud­tam, hogy nem kapok meg egy MBA-ösz­tön­dí­jat Ame­ri­ká­ba. Ettől mély depresszi­ó­ba zuhan­tam, és mint az egy iga­zi magyar ember­hez illik, bána­to­mat alko­hol­ba foj­tot­tam. Volt egy BME‑s buli az E épü­let­ben, ahol hogy, hogy nem, Regi­vel beszél­ge­tés­be ele­gyed­tünk. Olyan jól elbe­szél­get­tünk, hogy ez egé­szen áthú­zó­dott május 4‑ére. Meg­egyez­tünk, hogy talál­ko­zunk más­nap (május 5.), és ott hiva­ta­los for­má­ban is közöl­tük egy­más­sal, hogy mi most járunk. Ennek pont ma 10 éve.

5 éve és 1 nap­ja ilyen­kor nagy készü­lő­dés­ben volt a csa­lád. Én jól beike­áz­tam, bará­ta­im segít­sé­gé­vel vala­hogy haza­cuc­col­tam két mázsa Vej­ne­möj­nent és Kale­va­lát lap­ra sze­rel­ve, és esté­től haj­na­lig azzal vol­tam elfog­lal­va, hogy a szek­ré­nyek­ből ágyat, az ágyak­ból asz­talt esz­ká­bál­jak. (Rela­tí­ve jól sike­rült.) Köz­ben Regi Wekk­ker­lén az utol­só (jubi­le­u­mi 100.) dobozt pakol­ta tele, este kocsi­ba vág­ta a gye­re­ke­ket, hogy meg­in­dul­ja­nak nyu­gat­nak. Május 5‑én reg­gel 7 körül értek Rafz-ba. Ennek pont ma 5 éve.

Szó­val a mai nap­pal kezd­ve Regi­vel töb­bet éltünk együtt Svájc­ban, mint Magyar­or­szá­gon. Nem sem­mi.

“A téma ezút­tal komoly, de mi még­is vic­ce­sen pró­bál­juk meg­örö­kí­te­ni.” Regi

2017. janu­ár 11., szer­da, Ágo­ta nap­ja volt (az Agá­ták­ról, Bal­ta­zá­rok­ról, Hono­rá­ták­ról, Szal­vi­ák­ról, Taszi­lók­ról, Téze­u­szok­ról, Vazu­lok­ról és Zsá­lyák­ról se feled­kez­zünk meg). A nap korán indult: Regi hete­dik mun­ka­nap­já­ra készült az új mun­ka­he­lyén, és mivel Küs­nacht­ba jár, ezért 6 körül kelt. Három­ne­gyed 7 körül már én is kiká­szá­lód­tam az ágy­ból, fel­vet­tem meleg mamu­szo­mat, és a reg­ge­li­hez készü­lőd­tem. Regi idő­köz­ben vég­zett a für­dő­ben, fel­öl­tö­zött, meg­it­ta a reg­ge­li narancs­le­vét, és 7 körül elin­dult dol­goz­ni. A gye­re­kek ezután nem sok­kal ébred­tek, én már a pirí­tó­sa­im­mal fog­la­la­tos­kod­tam, ami­kor ők még álmo­san pis­log­tak az asz­tal­nál.

7:08-kor csön­gött a tele­fo­nom. Regi hívott, 12 másod­per­cig beszél­tünk.

Regi (sír­va): Elütött egy autó!
Laci: Elütött egy autó? Hol vagy?
Regi: A Rau­tist­ras­sé­nál.
Laci: Megyek! (tele­font lerak) Bassza meg!

A gye­re­kek is hal­lot­ták a beszél­ge­tést, mi maradt meg nekik ebből? “Apa azt mond­ta, hogy bassza meg.” Meg vala­mi anyu­val van.

Lerúg­tam a mamu­szo­kat, kibúj­tam a pizsa­mám­ból, kb. más­fél perc alatt fel­öl­töz­tem. (A fog­mo­sás és a borot­vál­ko­zás kima­radt, sőt, még a kon­takt­len­csé­ket se rak­tam be — marad­tam szem­üveg­ben!) A Rau­tist­ras­se nem egy messzi cél­pont, konk­ré­tan az az első utca a lakó­te­lep szé­lén, és az egyet­len zeb­ra, amin Regi az egész út alatt átkel.

Nem vagyok egy nagy futó (ld. a focis posz­tot korább­ról), ezt a 200 métert még­is sike­rült két perc alatt meg­ten­nem. (Hó volt meg jég.) Oda­ér­tem a tett szín­he­lyé­re, köze­lít­sünk is rá job­ban.

Van itt egy zeb­ra, pár­hu­za­mo­san a Flurstras­sén, a Rau­tist­ras­sén át. Közé­pen kis pihe­nő, ahol a nyug­dí­ja­sok meg­vár­hat­ják a máso­dik zöl­det, ha bera­gad­tak az első­nél. Itt kelt át Regi a zöld lám­pá­já­nál, miköz­ben a pár­hu­za­mo­san hala­dó autó­sok — a kanya­ro­dók is — tele­zöld­del halad­hat­nak. Ilyen­kor a kanya­ro­dó söfő­rök­nek el kell enged­ni­ük az egye­ne­sen hala­dó autós­tár­sa­kat, és per­sze a gya­lo­go­so­kat is. Egy feke­te Audi­val köz­le­ke­dő úr éppen a Flurstras­sé­ról kanya­ro­dott a Rau­tist­ras­sé­ra, és vala­mi­ért nem vet­te ész­re az éppen akkor a zeb­rán átke­lő Regit. Regi ennek követ­kez­té­ben a szó leg­szo­ro­sabb értel­mé­ben el lett ütve.

Való­szí­nű­leg az tör­tént, hogy Regit hátul­ról lök­te meg a kocsi, ami sze­ren­csé­re igen las­san ment. (Kanya­ro­dott is, meg egy idő után lehet, hogy fel­tűnt neki, hogy van egy gya­lo­gos előt­te.) A kereszt­csont­ja körül lök­het­te meg, mert ott van egy sérü­lés. Utá­na Regi repült egy méte­rest, és nagy­já­ból a jobb arc­csont — jobb váll — bal térd három­szö­gön lan­dolt, mert itt is van­nak sérü­lé­sek. Fel­sza­kadt a szá­ja is, ez volt a leg­fel­tű­nőbb bibi. Ami­kor oda­ér­tem, Regi az anyós­ülé­sen ült (a gázo­ló bizo­nyá­ra ráné­zés­re lát­ta, hogy nem sérült a gerin­ce, és ezért moz­gat­ha­tó), ott vér­zett csend­ben. Köz­ben már hív­ták a rend­őr­sé­get és a men­tőt is, előb­bi ért oda elő­ször, 3–4 perc után, rá 1 perc­re meg a men­tő­au­tó. Min­den­ki ret­te­ne­te­sen nyu­godt és pro­fi volt, a rend­őr­nő bemu­tat­ko­zott mind­annyi­unk­nak, és elkezd­te fel­de­rí­te­ni, hogy mi tör­tént. A men­tő­sök köz­ben fel­se­gí­tet­ték Regit, levet­ték a kabát­ját (biz­to­san azért, mert kül­föl­di), aztán az én bevo­ná­som­mal is ráfek­tet­ték egy műanyag tep­si­re, amit aztán lerak­tak a latya­kos és hideg úttest­re, Reg­is­tül. Itt komó­to­san rákö­töz­ték, aztán berak­ták a men­tő­au­tó­ba. Én köz­ben a rend­őr­nő­vel beszél­get­tem néme­tül (!), fel­vet­te az ada­ta­in­kat, fel­ír­ta a tele­fon­szá­mun­kat, meg adott egy név­jegy­kár­tyát. Köz­ben az audis is oda­jött, és nagyon őszin­tén mond­ta, hogy saj­nál­ja, és min­den jót nekünk. Aztán én is beszáll­hat­tam a men­tő­be, és elin­dul­tunk a kór­ház­ba.

Az út igen gyor­san telt, mivel a Tri­em­li tőlünk 2 km-re van, és ilyen­kor max. ámok­fu­tó audi­sok van­nak az uta­kon. (Egyéb­ként az Audik­kal nyil­ván nincs bajom.) Ekkor kez­dő­dött az, ami “Regi amné­zi­á­ja” néven kerül bele a tör­té­ne­lem­köny­vek­be. Ami­kor elő­ször beszél­tem vele, elég­gé sírt, de tel­je­sen tuda­tá­nál volt, min­den­re emlé­ke­zett, már­mint arra, hogy elütöt­ték. A men­tő­ben hir­te­len elfe­lej­tet­te ezt, körül­né­zett, és meg­kér­dez­te tőlem, hogy mi tör­tént. Mond­tam neki, hogy elütöt­te egy autó, megyünk a kór­ház­ba. Erre azt kér­dez­te, hogy ugye nem ő (már­mint Regi) a hibás? Mond­tam neki, hogy nem, zöl­dön men­tél át, zeb­rán men­tél át, nem te vagy a hibás. Kicsit meg­nyu­go­dott, majd 10 másod­perc múl­va meg­kér­dez­te: Mi tör­tént? Utá­na pedig azt, hogy: Ugye nem én vagyok a hibás? És akkor újra­ját­szot­tuk a dia­ló­gust, nagy­já­ból karak­ter­re úgyan­úgy, mint fél perc­cel koráb­ban. És aztán újra, és újra, és újra. Amíg beér­tünk, és utá­na fel a Not­fall­ra, kb. hússzor (nem húsz­szor) csi­nál­tuk végig. A máso­dik­nál még azt hit­tem, hogy Regi vic­cel (még­is­csak ragad­ha­tott rá vala­mi a humo­rom­ból 10 év alatt), de nem.

A sür­gős­sé­gin Regit plat­nis­tul egy ágy­ra rak­ták, köz­ben infú­zi­ót kapott, vért vet­tek tőle, még talán eret is vág­tak raj­ta, volt ott min­den. Köz­ben per­sze beszél­get­tünk tovább (“elütöt­tek, nem te vol­tál a hibás”), las­san tel­tek a per­cek. A műanyag izé miatt köz­ben elkez­dett fáj­ni a kereszt­csont­ja (ami amúgy is fájt), plusz nyak­me­re­ví­tőt is kapott, kényel­me­sen fek­he­tett hát a CT-re vár­va. 10 után nem sok­kal vit­ték el CT-re, köz­ben befu­tott Évi is, mert a gye­re­kek ovi­ban vol­tak.

(Regi bal­ról be, sír­va)
Regi (fel­dúl­va): A gye­re­kek jól van­nak?
Mi: A gye­re­kek? Per­sze.
Regi (még job­ban fel­dúl­va): Biz­tos, hogy jól van­nak a gye­re­kek?!
Mi: Igen, ovi­ban van­nak, nem vol­tak veled.
Regi: Esküd­je­tek!!!
Mi (jobb kéz­zel a szív fölött): Regi, nem vol­tak veled a gye­re­kek, ami­kor elütöt­tek, az óvo­dá­ban van­nak.
Regi (meg­nyu­god­va): Jól van. (Aztán újra fel­dúl­va) Nem csak azért mond­já­tok ezt, hogy meg­nyu­god­jak?!
Mi: Nem!
Regi (újra nyu­god­tan): Jól van, ha vala­mi bajuk len­ne, akkor nem len­né­tek mind­ket­ten itt, és nem len­né­tek nyu­god­tak.
(Fél perc szü­net)
Regi (fel­dúl­va): A gye­re­kek jól van­nak?

Igen, átkap­csol­tunk a máso­dik fel­vo­nás­ra, és innen­től kezd­ve ezt a jele­ne­tet gya­ko­rol­tuk addig, amíg már kívül­ről ment. Köz­ben volt rönt­gen is (az is nega­tív lett, mint a CT), és az ER-ből átke­rül­tünk egy nyu­god­tabb, három­ágyas rak­tár­szo­bá­ba. (Néha bejöt­tek, és elvit­tek egy ágyat vala­ki­nek, aztán kicsit később hoz­tak egy újat, egy üre­set.) Évi köz­ben haza­ment, hogy a gye­re­ke­ket (akik­nek nincs sem­mi bajuk) fogad­ja az ovi­ból. Csi­nált is gyor­san róluk egy bizo­nyí­tó ere­jű fel­vé­telt, ami­ben elmond­ták, hogy jól van­nak, szer­da van, gyó­gyulj meg, anya stb. Ezt gyor­san le is ját­szot­tam Regi­nek, ami­kor leg­kö­ze­lebb meg­es­ke­tett a heré­im épsé­gé­re.

(Videó megy, Kata és Zizi áll­nak az ovi előtt, folya­ma­to­san dumál­nak)
Regi: Jajj, de jó! Mi tör­tént Kata arcá­val?
Laci: Hét­vé­gén beütöt­te a szek­rény­be.
Regi: Jajj, sze­gény­ke!
(Videó vége, egy perc szü­net)
Regi: A gye­re­kek jól van­nak?
Laci: Akkor talán néz­zük meg újra a vide­ót!
(Videó indul)
Regi: Mi tör­tént Kata arcá­val?
Laci: Bever­tem neki egyet, ami­kor meg­et­te Zizi zsöm­lé­jét.
Regi: Tény­leg?
Laci: Nem, neki­ment a szek­rény­nek, néz­zük csak tovább!

Ezzel is jól telt az idő, csak gyor­san merült a tele­fo­nom. (Más­kor viszek magam­mal töl­tőt, ha Regit men­tem.) Köz­ben eszem­be jutott az Incept­ion (Ere­det) c. film, és gon­dol­tam, hogy ha már ilyen fogé­kony táp­ta­laj lett Regi elmé­je, hát­ha sike­rül elvet­nem pár gon­do­lat­ma­gocs­kát, amik fel­épü­lé­se után még jól fog­nak jön­ni.

Laci: Regi, a szek­rény­nek ment neki. Ha már itt tar­tunk, fon­tos len­ne, hogy tud­jad, miként éltünk a bal­ese­ted előtt. Tudod, min­den reg­gel úgy ébresz­tet­tél, hogy … (és itt elmond­tam egy olyan ébresz­té­si módot, ami sze­rin­tem igen kel­le­mes és prak­ti­kus len­ne egy nehéz mun­ka­nap előtt)
Regi: Na, menj a franc­ba!

Mond­juk ez nem jött össze, de a reak­ció miatt már kez­dett deren­ge­ni egy hal­vány remény­su­gár, hogy még­is vissza­tér az egy­ko­ri Regi. És tény­leg, dél­után 2–3 után hatá­ro­zot­tan keve­sebb lett a kér­dés, és egy­re több a beszél­ge­tés. Per­sze így is meg­hall­gat­tam leg­alább hét­szer, hogy “Laci, most már jól vagyok, akkor önt­sünk tisz­ta vizet a pohár­ba, és idéz­zük fel a napot az ele­jé­től kezd­ve!” — és fel­idéz­tük. Aztán tele­fo­nál­ni is nagyon akart, de ami­kor har­mad­szor hív­ta vol­na fel a lányo­kat, az ő értel­mi fej­lő­dé­sük miatt elvet­tem tőle a tele­font. Utá­na meg­pró­bál­tuk fel­mér­ni, hogy mek­ko­ra a kár, és elkezd­tünk vissza­fe­lé men­ni az emlé­kei között. Ekkor­tájt úgy tűnt, hogy kiesett a szil­vesz­ter, mind a hat mun­ka­nap azóta, a tici­nói kará­csony, a dol­gos decem­ber előt­te, az egész novem­ber, a haza­u­ta­zá­sos és auszt­ri­ai pihe­né­ses októ­ber, de még a köl­töz­kö­dé­ses júli­us­sal kap­cso­lat­ban is komoly kér­dé­sek merül­tek fel. Job­ban lát­tam hát kro­no­ló­gi­a­i­lag helyes sor­rend­ben újra­épí­te­ni az emlé­ke­it, és elkezd­tük a beszél­ge­tést 2016 janu­ár­já­ról.

Laci: Regi, emlék­szel arra, hogy mi tör­tént 2016 janu­ár­já­ban?
Regi: Nem.
Laci: Mond­juk én sem.

Azért így elég nehéz, mert az én memó­ri­ám igen sze­lek­tív tud len­ni. Utó­lag vissza­gon­dol­va már tudom, hogy akkor is volt a lányok­nak egy szü­le­tés­nap­ja (ezek a janu­á­rok már csak ilye­nek, 2011. óta), és hogy pont lekés­tem, mert akkor vol­tam elő­adó­ként egy epa­mos kon­fe­ren­ci­án Buda­pes­ten (hogy mik van­nak). Akkor ez egyi­künk­nek sem jutott eszé­be, pedig micso­da fon­tos lép­cső­fok volt a kar­ri­e­rem­ben!

Szé­pen végig­men­tünk az éven, és lát­szott, hogy aho­gyan beszé­lünk, egy­re több és több dolog jut eszé­be. De volt néhány olyan ese­mény is, ami tel­je­sen kiesett, és vic­ces szi­tu­á­ci­ók­hoz veze­tett.

Laci: Regi, most már job­ban vagy, de ugye tudod, hogy pén­te­ken nem fogsz tud­ni elutaz­ni a “csaj­bu­li­ra” Athén­ba.
Regi: Mi? Athén­ba?
Laci: Igen, men­te­tek vol­na Athén­ba. De ne izgulj, E. sem megy, ő nem bal­ese­ti sérült, hanem ter­hes.
Regi: Mi??? E. ter­hes???
Laci: Igen, ikrek­kel.
Regi: Mi???
Laci: Egy fiú, egy lány.
Regi: Mi???

Aztán ezt is elfe­lej­tet­te, de ami­kor har­mad­szor vagy negyed­szer újráz­tunk, akkor már vala­mi deren­gett neki.

Regi: E. ter­hes?
Laci: Igen.
Regi: És ezt mió­ta tudom?
Laci: Kb. októ­ber ele­je óta, azt meg, hogy ikrek, sze­rin­tem egy hónap­pal később.
Regi: Mi???
(5 perc­cel később, vala­mi tök más téma köz­ben)
Regi: Miért gon­do­lok min­dig arra, hogy E. ter­hes?

Úgy lát­szik, még­is műkö­dik az incep­ció, csak saj­nos rossz gon­do­la­tot ültet­tem el. Tel­tek-múl­tak az órák, meg­ebé­del­tem a kór­ház büfé­jé­ben (az egyet­len ven­dég­lá­tó­ipa­ri hely egész Svájc­ban, ahol csak kp‑t fogad­nak el), aztán haza­ug­rot­tam letu­sol­ni és átöl­töz­ni, hogy fris­sen és üdén mesél­hes­sem el még egy­szer a nap ese­mé­nye­it Regi­nek. A sür­gős­sé­gin egyéb­ként nem nagyon érde­kelt sen­kit sem, hogy ott van este 10 után egy láto­ga­tó, fél 11-kor azért men­tem haza, mert Regi­nek beütött az egyik szer, amit adtak neki, és bealudt.

Más­nap (csü­tör­tö­kön) reg­gel haza­en­ged­ték, elhoz­tam kocsi­val. Azóta itt­hon­ról lába­do­zik, három egész mun­ka­nap­ra írták ki, hét­főn megy dol­goz­ni (update: kapott még egy hetet), ha min­den igaz. Ma (vasár­nap) jön majd láto­ga­tó­ba hoz­zánk a rend­őr­nő (update: hét­főn jött), aki az ügy­ben nyo­moz (?), az még érde­kes lesz majd.

Itt tar­tunk most.

UPDATE: Kata még pár hete (a bal­eset előtt) raj­zol­ta ezt. Ott a kocsi, ben­ne a sofőr meg a sző­ke barát­nő­je (tény­leg ott volt mel­let­te). Ott a lám­pa tele­zöld­del. És ott egy virág. Mi volt Regi jele az óvo­dá­ban? Virág. Ez a dur­va, nem a chem­tra­il.