Regi balesete

A téma ezút­tal komoly, de mi még­is vic­ce­sen pró­bál­juk meg­örö­kí­te­ni.” Regi

2017. janu­ár 11., szer­da, Ágo­ta nap­ja volt (az Agá­ták­ról, Bal­ta­zá­rok­ról, Hono­rá­ták­ról, Szal­vi­ák­ról, Taszi­lók­ról, Téze­u­szok­ról, Vazu­lok­ról és Zsá­lyák­ról se feled­kez­zünk meg). A nap korán indult: Regi hete­dik mun­ka­nap­já­ra készült az új mun­ka­he­lyén, és mivel Küs­nacht­ba jár, ezért 6 körül kelt. Három­ne­gyed 7 körül már én is kiká­szá­lód­tam az ágy­ból, fel­vet­tem meleg mamu­szo­mat, és a reg­ge­li­hez készü­lőd­tem. Regi idő­köz­ben vég­zett a für­dő­ben, fel­öl­tö­zött, meg­it­ta a reg­ge­li narancs­le­vét, és 7 körül elin­dult dol­goz­ni. A gye­re­kek ezután nem sok­kal ébred­tek, én már a pirí­tó­sa­im­mal fog­la­la­tos­kod­tam, ami­kor ők még álmo­san pis­log­tak az asz­tal­nál.

7:08-kor csön­gött a tele­fo­nom. Regi hívott, 12 másod­per­cig beszél­tünk.

Regi (sír­va): Elütött egy autó!
Laci: Elütött egy autó? Hol vagy?
Regi: A Rau­tist­ras­sé­nál.
Laci: Megyek! (tele­font lerak) Bassza meg!

A gye­re­kek is hal­lot­ták a beszél­ge­tést, mi maradt meg nekik ebből? “Apa azt mond­ta, hogy bassza meg.” Meg vala­mi anyu­val van.

Lerúg­tam a mamu­szo­kat, kibúj­tam a pizsa­mám­ból, kb. más­fél perc alatt fel­öl­töz­tem. (A fog­mo­sás és a borot­vál­ko­zás kima­radt, sőt, még a kon­takt­len­csé­ket se rak­tam be — marad­tam szem­üveg­ben!) A Rau­tist­ras­se nem egy messzi cél­pont, konk­ré­tan az az első utca a lakó­te­lep szé­lén, és az egyet­len zeb­ra, amin Regi az egész út alatt átkel.

Nem vagyok egy nagy futó (ld. a focis posz­tot korább­ról), ezt a 200 métert még­is sike­rült két perc alatt meg­ten­nem. (Hó volt meg jég.) Oda­ér­tem a tett szín­he­lyé­re, köze­lít­sünk is rá job­ban.

Van itt egy zeb­ra, pár­hu­za­mo­san a Flurstras­sén, a Rau­tist­ras­sén át. Közé­pen kis pihe­nő, ahol a nyug­dí­ja­sok meg­vár­hat­ják a máso­dik zöl­det, ha bera­gad­tak az első­nél. Itt kelt át Regi a zöld lám­pá­já­nál, miköz­ben a pár­hu­za­mo­san hala­dó autó­sok — a kanya­ro­dók is — tele­zöld­del halad­hat­nak. Ilyen­kor a kanya­ro­dó söfő­rök­nek el kell enged­ni­ük az egye­ne­sen hala­dó autós­tár­sa­kat, és per­sze a gya­lo­go­so­kat is. Egy feke­te Audi­val köz­le­ke­dő úr éppen a Flurstras­sé­ról kanya­ro­dott a Rau­tist­ras­sé­ra, és vala­mi­ért nem vet­te ész­re az éppen akkor a zeb­rán átke­lő Regit. Regi ennek követ­kez­té­ben a szó leg­szo­ro­sabb értel­mé­ben el lett ütve.

Való­szí­nű­leg az tör­tént, hogy Regit hátul­ról lök­te meg a kocsi, ami sze­ren­csé­re igen las­san ment. (Kanya­ro­dott is, meg egy idő után lehet, hogy fel­tűnt neki, hogy van egy gya­lo­gos előt­te.) A kereszt­csont­ja körül lök­het­te meg, mert ott van egy sérü­lés. Utá­na Regi repült egy méte­rest, és nagy­já­ból a jobb arc­csont — jobb váll — bal térd három­szö­gön lan­dolt, mert itt is van­nak sérü­lé­sek. Fel­sza­kadt a szá­ja is, ez volt a leg­fel­tű­nőbb bibi. Ami­kor oda­ér­tem, Regi az anyós­ülé­sen ült (a gázo­ló bizo­nyá­ra ráné­zés­re lát­ta, hogy nem sérült a gerin­ce, és ezért moz­gat­ha­tó), ott vér­zett csend­ben. Köz­ben már hív­ták a rend­őr­sé­get és a men­tőt is, előb­bi ért oda elő­ször, 3–4 perc után, rá 1 perc­re meg a men­tő­au­tó. Min­den­ki ret­te­ne­te­sen nyu­godt és pro­fi volt, a rend­őr­nő bemu­tat­ko­zott mind­annyi­unk­nak, és elkezd­te fel­de­rí­te­ni, hogy mi tör­tént. A men­tő­sök köz­ben fel­se­gí­tet­ték Regit, levet­ték a kabát­ját (biz­to­san azért, mert kül­föl­di), aztán az én bevo­ná­som­mal is ráfek­tet­ték egy műanyag tep­si­re, amit aztán lerak­tak a latya­kos és hideg úttest­re, Reg­is­tül. Itt komó­to­san rákö­töz­ték, aztán berak­ták a men­tő­au­tó­ba. Én köz­ben a rend­őr­nő­vel beszél­get­tem néme­tül (!), fel­vet­te az ada­ta­in­kat, fel­ír­ta a tele­fon­szá­mun­kat, meg adott egy név­jegy­kár­tyát. Köz­ben az audis is oda­jött, és nagyon őszin­tén mond­ta, hogy saj­nál­ja, és min­den jót nekünk. Aztán én is beszáll­hat­tam a men­tő­be, és elin­dul­tunk a kór­ház­ba.

Az út igen gyor­san telt, mivel a Tri­em­li tőlünk 2 km-re van, és ilyen­kor max. ámok­fu­tó audi­sok van­nak az uta­kon. (Egyéb­ként az Audik­kal nyil­ván nincs bajom.) Ekkor kez­dő­dött az, ami “Regi amné­zi­á­ja” néven kerül bele a tör­té­ne­lem­köny­vek­be. Ami­kor elő­ször beszél­tem vele, elég­gé sírt, de tel­je­sen tuda­tá­nál volt, min­den­re emlé­ke­zett, már­mint arra, hogy elütöt­ték. A men­tő­ben hir­te­len elfe­lej­tet­te ezt, körül­né­zett, és meg­kér­dez­te tőlem, hogy mi tör­tént. Mond­tam neki, hogy elütöt­te egy autó, megyünk a kór­ház­ba. Erre azt kér­dez­te, hogy ugye nem ő (már­mint Regi) a hibás? Mond­tam neki, hogy nem, zöl­dön men­tél át, zeb­rán men­tél át, nem te vagy a hibás. Kicsit meg­nyu­go­dott, majd 10 másod­perc múl­va meg­kér­dez­te: Mi tör­tént? Utá­na pedig azt, hogy: Ugye nem én vagyok a hibás? És akkor újra­ját­szot­tuk a dia­ló­gust, nagy­já­ból karak­ter­re úgyan­úgy, mint fél perc­cel koráb­ban. És aztán újra, és újra, és újra. Amíg beér­tünk, és utá­na fel a Not­fall­ra, kb. hússzor (nem húsz­szor) csi­nál­tuk végig. A máso­dik­nál még azt hit­tem, hogy Regi vic­cel (még­is­csak ragad­ha­tott rá vala­mi a humo­rom­ból 10 év alatt), de nem.

A sür­gős­sé­gin Regit plat­nis­tul egy ágy­ra rak­ták, köz­ben infú­zi­ót kapott, vért vet­tek tőle, még talán eret is vág­tak raj­ta, volt ott min­den. Köz­ben per­sze beszél­get­tünk tovább (“elütöt­tek, nem te vol­tál a hibás”), las­san tel­tek a per­cek. A műanyag izé miatt köz­ben elkez­dett fáj­ni a kereszt­csont­ja (ami amúgy is fájt), plusz nyak­me­re­ví­tőt is kapott, kényel­me­sen fek­he­tett hát a CT-re vár­va. 10 után nem sok­kal vit­ték el CT-re, köz­ben befu­tott Évi is, mert a gye­re­kek ovi­ban vol­tak.

(Regi bal­ról be, sír­va)
Regi (fel­dúl­va): A gye­re­kek jól van­nak?
Mi: A gye­re­kek? Per­sze.
Regi (még job­ban fel­dúl­va): Biz­tos, hogy jól van­nak a gye­re­kek?!
Mi: Igen, ovi­ban van­nak, nem vol­tak veled.
Regi: Esküd­je­tek!!!
Mi (jobb kéz­zel a szív fölött): Regi, nem vol­tak veled a gye­re­kek, ami­kor elütöt­tek, az óvo­dá­ban van­nak.
Regi (meg­nyu­god­va): Jól van. (Aztán újra fel­dúl­va) Nem csak azért mond­já­tok ezt, hogy meg­nyu­god­jak?!
Mi: Nem!
Regi (újra nyu­god­tan): Jól van, ha vala­mi bajuk len­ne, akkor nem len­né­tek mind­ket­ten itt, és nem len­né­tek nyu­god­tak.
(Fél perc szü­net)
Regi (fel­dúl­va): A gye­re­kek jól van­nak?

Igen, átkap­csol­tunk a máso­dik fel­vo­nás­ra, és innen­től kezd­ve ezt a jele­ne­tet gya­ko­rol­tuk addig, amíg már kívül­ről ment. Köz­ben volt rönt­gen is (az is nega­tív lett, mint a CT), és az ER-ből átke­rül­tünk egy nyu­god­tabb, három­ágyas rak­tár­szo­bá­ba. (Néha bejöt­tek, és elvit­tek egy ágyat vala­ki­nek, aztán kicsit később hoz­tak egy újat, egy üre­set.) Évi köz­ben haza­ment, hogy a gye­re­ke­ket (akik­nek nincs sem­mi bajuk) fogad­ja az ovi­ból. Csi­nált is gyor­san róluk egy bizo­nyí­tó ere­jű fel­vé­telt, ami­ben elmond­ták, hogy jól van­nak, szer­da van, gyó­gyulj meg, anya stb. Ezt gyor­san le is ját­szot­tam Regi­nek, ami­kor leg­kö­ze­lebb meg­es­ke­tett a heré­im épsé­gé­re.

(Videó megy, Kata és Zizi áll­nak az ovi előtt, folya­ma­to­san dumál­nak)
Regi: Jajj, de jó! Mi tör­tént Kata arcá­val?
Laci: Hét­vé­gén beütöt­te a szek­rény­be.
Regi: Jajj, sze­gény­ke!
(Videó vége, egy perc szü­net)
Regi: A gye­re­kek jól van­nak?
Laci: Akkor talán néz­zük meg újra a vide­ót!
(Videó indul)
Regi: Mi tör­tént Kata arcá­val?
Laci: Bever­tem neki egyet, ami­kor meg­et­te Zizi zsöm­lé­jét.
Regi: Tény­leg?
Laci: Nem, neki­ment a szek­rény­nek, néz­zük csak tovább!

Ezzel is jól telt az idő, csak gyor­san merült a tele­fo­nom. (Más­kor viszek magam­mal töl­tőt, ha Regit men­tem.) Köz­ben eszem­be jutott az Incept­ion (Ere­det) c. film, és gon­dol­tam, hogy ha már ilyen fogé­kony táp­ta­laj lett Regi elmé­je, hát­ha sike­rül elvet­nem pár gon­do­lat­ma­gocs­kát, amik fel­épü­lé­se után még jól fog­nak jön­ni.

Laci: Regi, a szek­rény­nek ment neki. Ha már itt tar­tunk, fon­tos len­ne, hogy tud­jad, miként éltünk a bal­ese­ted előtt. Tudod, min­den reg­gel úgy ébresz­tet­tél, hogy … (és itt elmond­tam egy olyan ébresz­té­si módot, ami sze­rin­tem igen kel­le­mes és prak­ti­kus len­ne egy nehéz mun­ka­nap előtt)
Regi: Na, menj a franc­ba!

Mond­juk ez nem jött össze, de a reak­ció miatt már kez­dett deren­ge­ni egy hal­vány remény­su­gár, hogy még­is vissza­tér az egy­ko­ri Regi. És tény­leg, dél­után 2–3 után hatá­ro­zot­tan keve­sebb lett a kér­dés, és egy­re több a beszél­ge­tés. Per­sze így is meg­hall­gat­tam leg­alább hét­szer, hogy “Laci, most már jól vagyok, akkor önt­sünk tisz­ta vizet a pohár­ba, és idéz­zük fel a napot az ele­jé­től kezd­ve!” — és fel­idéz­tük. Aztán tele­fo­nál­ni is nagyon akart, de ami­kor har­mad­szor hív­ta vol­na fel a lányo­kat, az ő értel­mi fej­lő­dé­sük miatt elvet­tem tőle a tele­font. Utá­na meg­pró­bál­tuk fel­mér­ni, hogy mek­ko­ra a kár, és elkezd­tünk vissza­fe­lé men­ni az emlé­kei között. Ekkor­tájt úgy tűnt, hogy kiesett a szil­vesz­ter, mind a hat mun­ka­nap azóta, a tici­nói kará­csony, a dol­gos decem­ber előt­te, az egész novem­ber, a haza­u­ta­zá­sos és auszt­ri­ai pihe­né­ses októ­ber, de még a köl­töz­kö­dé­ses júli­us­sal kap­cso­lat­ban is komoly kér­dé­sek merül­tek fel. Job­ban lát­tam hát kro­no­ló­gi­a­i­lag helyes sor­rend­ben újra­épí­te­ni az emlé­ke­it, és elkezd­tük a beszél­ge­tést 2016 janu­ár­já­ról.

Laci: Regi, emlék­szel arra, hogy mi tör­tént 2016 janu­ár­já­ban?
Regi: Nem.
Laci: Mond­juk én sem.

Azért így elég nehéz, mert az én memó­ri­ám igen sze­lek­tív tud len­ni. Utó­lag vissza­gon­dol­va már tudom, hogy akkor is volt a lányok­nak egy szü­le­tés­nap­ja (ezek a janu­á­rok már csak ilye­nek, 2011. óta), és hogy pont lekés­tem, mert akkor vol­tam elő­adó­ként egy epa­mos kon­fe­ren­ci­án Buda­pes­ten (hogy mik van­nak). Akkor ez egyi­künk­nek sem jutott eszé­be, pedig micso­da fon­tos lép­cső­fok volt a kar­ri­e­rem­ben!

Szé­pen végig­men­tünk az éven, és lát­szott, hogy aho­gyan beszé­lünk, egy­re több és több dolog jut eszé­be. De volt néhány olyan ese­mény is, ami tel­je­sen kiesett, és vic­ces szi­tu­á­ci­ók­hoz veze­tett.

Laci: Regi, most már job­ban vagy, de ugye tudod, hogy pén­te­ken nem fogsz tud­ni elutaz­ni a “csaj­bu­li­ra” Athén­ba.
Regi: Mi? Athén­ba?
Laci: Igen, men­te­tek vol­na Athén­ba. De ne izgulj, E. sem megy, ő nem bal­ese­ti sérült, hanem ter­hes.
Regi: Mi??? E. ter­hes???
Laci: Igen, ikrek­kel.
Regi: Mi???
Laci: Egy fiú, egy lány.
Regi: Mi???

Aztán ezt is elfe­lej­tet­te, de ami­kor har­mad­szor vagy negyed­szer újráz­tunk, akkor már vala­mi deren­gett neki.

Regi: E. ter­hes?
Laci: Igen.
Regi: És ezt mió­ta tudom?
Laci: Kb. októ­ber ele­je óta, azt meg, hogy ikrek, sze­rin­tem egy hónap­pal később.
Regi: Mi???
(5 perc­cel később, vala­mi tök más téma köz­ben)
Regi: Miért gon­do­lok min­dig arra, hogy E. ter­hes?

Úgy lát­szik, még­is műkö­dik az incep­ció, csak saj­nos rossz gon­do­la­tot ültet­tem el. Tel­tek-múl­tak az órák, meg­ebé­del­tem a kór­ház büfé­jé­ben (az egyet­len ven­dég­lá­tó­ipa­ri hely egész Svájc­ban, ahol csak kp‑t fogad­nak el), aztán haza­ug­rot­tam letu­sol­ni és átöl­töz­ni, hogy fris­sen és üdén mesél­hes­sem el még egy­szer a nap ese­mé­nye­it Regi­nek. A sür­gős­sé­gin egyéb­ként nem nagyon érde­kelt sen­kit sem, hogy ott van este 10 után egy láto­ga­tó, fél 11-kor azért men­tem haza, mert Regi­nek beütött az egyik szer, amit adtak neki, és bealudt.

Más­nap (csü­tör­tö­kön) reg­gel haza­en­ged­ték, elhoz­tam kocsi­val. Azóta itt­hon­ról lába­do­zik, három egész mun­ka­nap­ra írták ki, hét­főn megy dol­goz­ni (update: kapott még egy hetet), ha min­den igaz. Ma (vasár­nap) jön majd láto­ga­tó­ba hoz­zánk a rend­őr­nő (update: hét­főn jött), aki az ügy­ben nyo­moz (?), az még érde­kes lesz majd.

Itt tar­tunk most.

UPDATE: Kata még pár hete (a bal­eset előtt) raj­zol­ta ezt. Ott a kocsi, ben­ne a sofőr meg a sző­ke barát­nő­je (tény­leg ott volt mel­let­te). Ott a lám­pa tele­zöld­del. És ott egy virág. Mi volt Regi jele az óvo­dá­ban? Virág. Ez a dur­va, nem a chem­tra­il.

Foci 2016-ban

Nem vagyok egy Cris­ti­a­no Ronal­do, de még egy Bácsi Sán­dor se. Nem vagyok se tech­ni­kás, se gyors, erőn­lé­ti­leg sem vagyok éppen kima­gas­ló. Nem vagyok gól­ér­zé­keny, nem tudok jól sze­rel­ni, kapus­nak alka­lom­ad­tán jó vagyok. Fejel­ni nem tudok, jó passzok­kal tár­sa­i­mat rit­kán szol­gá­lom ki. Gimi­ben sokat fociz­tak froc­liz­tak a bará­ta­im, hogy olyan kevés gólt rúgok, hogy egy kézen meg lehet szá­mol­ni. Iga­zuk volt. Idén hát meg­szá­mol­tam, hogy hány gólt rúg­tam.

Jel­ma­gya­rá­zat:
* műfű: a sze­zon az Ele­ments of Per­for­mance nevű helyen kez­dő­dött, ahol majd­nem hússzor ját­szot­tunk. Igen fura árkép­zés­sel dol­goz­tak, mert talán 100 fran­kot fizet­tem ezért, pedig nagyon kor­rekt hely volt műfü­ves pályá­val, lab­dák­kal, tuso­ló­val. Csőd­be is ment ápri­lis­ban, kár érte. 3v3-ban ját­szot­tunk.
* fű: ami­kor jó lett az idő, a Kap­pe­li isko­la füves udva­rán ját­szot­tunk tovább. Örö­kös küz­del­met vív­tunk az ele­mek­kel, ha esett az eső, dago­nyáz­tunk, aztán a gon­dok­kal hada­koz­tunk, aki nem akar­ta, hogy tel­je­sen tönk­re­te­gyük a füvet. Igen vegyes fel­ál­lá­sok­ban ját­szot­tunk, 4v4-től 12v12-ig volt min­den, néha egye­net­le­nül eloszt­va.
* terem: elő­ször See­bach­ban, aztán az Engé­nél ját­szot­tunk. 3v3, 4v4, néha 3v4 vagy 4v3, volt min­den.

Foci 2016-ban

Érde­kes­sé­gek (nekem):
* Ret­te­ne­te­sen zeher­nyés és hul­lám­zó tel­je­sít­ményt nyúj­tot­tam egész évben. Egy hónap­pal azt köve­tő­en, hogy 11-et rúg­tam, nul­láz­tam egy meccset, pedig terem­ben gólt nem rúg­ni a cso­dá­val hatá­ros tel­je­sít­mény.
* Álta­lá­ban elmond­ha­tó, hogy nehe­zen len­dü­lök bele, és gyor­san elfá­ra­dok. Ez igaz a meccse­ken belü­li és a hosszú­tá­vú tel­je­sít­mé­nyem­re is.
* A sze­zon leg­jobb idő­sza­ká­ban (augusz­tus), ami­kor töké­le­tes idő volt, és bele is fért a foci a nap­ja­im­ba, szin­te tel­jes és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan gól­iszony­ban szen­ved­tem. Már nem emlék­szem pon­to­san, hogy mi volt a gond (sze­rin­tem nem rúg­tam gólo­kat), de tra­gi­kus volt, az biz­tos.
* A fű a fon­tos, és ezért külö­nö­sen örü­lök annak a három mes­ter­hár­mas­nak, amit az év folya­mán ezen a borí­tá­son sze­rez­tem.
* Az év jól vég­ző­dött, 9 gól­lal fejez­tem be az utol­só meccset. Nagyon kifu­tot­tam magam, bár beteg is vol­tam kicsit. Ekkor for­dult elő velem elő­ször, hogy nem csak víz­hó­lya­gok let­tek a tal­pa­mon, de még le is jött a bőr a nagy­láb­uj­jam­ról, és kor­rek­tül átvé­rez­tem a zok­ni­mat.
* Szum­ma szum­m­árum: 75 gól műfü­vön, 19 gól füvön, 27 gól terem­ben, 121 gól össze­sen.

Ter­vem jövő­re: FC VBZ.

A bicikli

Néhány hét­tel ezelőtt elvit­tem a bicik­li­met a sze­re­lő­höz. Iga­zi “Bahn­hof­ve­lo” révén eddig nem nagyon fog­lal­koz­tam vele, de saj­nos eljár­tak felet­te az évek meg a rutin. (Kez­dő sváj­ci­ak vagy nem­kez­dő nems­váj­ci­ak ked­vé­ért: a Bahn­hof­ve­lo olyan bicik­li, amit az ember vas­út­ál­lo­más — otthon/munkahely viszony­lat­ban hasz­nál, és annyi­ra olcsó, hogy nem éri meg lelán­col­ni, hiszen úgy­sem lop­ják el — mert nem éri meg ellop­ni.) Még a sze­zon előtt vol­tam egy másik sze­re­lő­nél, de a 450 fran­kos áraján­lat a nagy­ge­ne­rál­ra nekem kicsit sok volt, lévén 220-ért vet­tem a brin­gát. Mind­egy, lép­jünk.

Szó­val néhány hete elvit­tem a bicik­li­met sze­re­lő­höz. Nem is akár­mi­lyen sze­re­lő­höz, itt, a lakó­te­le­pen nyílt egy Stif­tung RgZ‑s műhely, ami­ről azt kell tud­ni, hogy külön­fé­le sérült embe­rek (is) dol­goz­nak ott. Ez sem olcsó, de még min­dig olcsóbb, mint a töb­bi, plusz ugye meg­van az ember­ben az a jó érzés, hogy ezzel máso­kon segít. Bead­tam, mond­ták, hogy egy hét, és kész, szu­per tisz­tí­tás­sal, min­den beál­lí­tá­sá­val, fék­cse­rék­kel nem lesz több mint a brin­ga árá­nak a fele. Deal. Aztán jól elfe­lej­tet­tem, és szé­pen elmen­tünk két hét sza­bad­ság­ra, így közel egy hónap után men­tem el újra a bicik­li­ért.

Egy borús, hét­fői napon men­tem érte, vit­tem magam­mal eser­nyőt is, mert nem tud­tam, esni fog‑e, meg azt se, hogy egy­ál­ta­lán nyit­va van‑e a műhely. Gyö­nyö­rű lett. Csi­ni fék­ka­rok, baro­mi erős pat­kó­fé­kek, csil­lo­gó-vil­lo­gó váz, fris­sen ola­jo­zott lánc. Akkor volt ilyen a Cilo, ami­kor kigör­dült a Roma­nel-sur-Lau­san­ne‑i gyár­ból. (Nem mai darab, lévén 2002-ben ment csőd­be a cég.) Fizet­tem, köszön­tem, men­tem szé­pen kife­lé. Kicsit gon­dol­kod­tam, hogy melyik irány­ba indul­jak: vissza a lakás­hoz (100 méter), hogy lerak­jam a brin­gát, vagy az iro­dá­ba (200 méter), hogy haza­fe­lé már mind a 300 métert fény­se­bes­ség­gel tehes­sem meg. Ez utób­bi mel­lett dön­töt­tem, és sza­bály­kö­ve­tő, biz­ton­ság­ra törek­vő ember­ként szé­pen tol­tam a brin­gát, vál­la­mon a tás­ka (2 lap­top­pal), kezem­ben az eser­nyő, meg egy sza­tyor is. Úgy néz­tem ki, mint az IT‑s kofa, ami­kor a bol­ha­pi­ac fele tart.

De nagyon kiván­csi let­tem. Milyen lehet a bicaj? Könnyebb a vál­tás? Hogy fog­nak a fékek? Csattog‑e még? Gon­dol­tam, nagy baj nem lehet, guru­lok egy kicsit, las­san, óva­to­san, mind­járt itt az iro­da. Ha már guru­lok, akkor meg­néz­tem a vál­tó­kat (jók let­tek), kipró­bál­tam a féke­ket (nagyon jók let­tek), igen elé­ge­dett vásár­ló vol­tam. Köz­ben jöt­tek szem­be a jár­dán az embe­rek, kerül­get­tem őket, nem volt gond, volt már ilyen. Az utol­só kanyar­nál még kike­rül­tem egy furán járó kínai höl­gyet, ami­kor …

Baton Roue

Szó­val ahogy kike­rül­tem a gya­lo­gost, bal­ra kor­má­nyoz­tam. Mivel jobb­ke­zes vagyok, ügyel­tem rá, hogy a jobb kezem­ben rela­tí­ve kevés dolog legyen bicik­li­zés köz­ben, ezért ebben volt a sza­tyor. A bal­ban pedig az eser­nyő. Az eser­nyőt én koráb­ban is vit­tem már magam­mal, ilyen­kor min­dig beakasz­tot­tam a kor­mány­ba, és végig­ve­zet­tem a vázon, hátul pedig rög­zí­tet­tem. Most, erre a 200 méter­re minek? — gon­dol­tam. A balos­nál tehát a hety­kén lógó eser­nyő (egy ere­de­ti Knirps, Regi­től kap­tam) tehe­tet­len­sé­ge foly­tán jobb­ra ren­dült. Mi volt ott? Az első kerék. Ami pont töké­le­tes ütem­ben rán­tot­ta kül­lői közé a “botot”. A kis sebes­ség­nek hála “áll­va estem el”, iga­zá­ból csak tökön­vág­tam magam a kor­mánnyal, majd ele­gán­san leszáll­tam oldal­ra, gyor­san körül­néz­ve, hogy hányan lát­ták a mutat­ványt. Regi hátát még pont lát­tam, előt­tem ment 20 méter­rel, majd­nem utol­ér­tem. Mögöt­tem egy magyar kolléga/szomszéd tel­jes csa­lád­ja érke­zett, de ezt már csak akkor tud­tam meg, ami­kor a kere­ket vizs­gál­va hal­lot­tam, hogy: Mit csi­nál a bácsi? Bicik­lit sze­rel.

Az eser­nyő és az első vil­la szkan­de­ré­ből előb­bi került ki győz­te­sen, utób­bi csú­nyán hát­ra­haj­lott, meg­aka­dá­lyoz­va a tovább­ha­la­dást. Egy dara­big pró­bál­gat­tam, hogy vissza tudom‑e rak­ni a kere­ket (nem), aztán fel­ad­tam. Egyik kezem­ben a brin­ga, másik­ban a kerék, a sza­tyor és az eser­nyő, hát­ra arcot csi­nál­tam, és vissza­men­tem a szer­víz­be. Ott már isme­rős­ként fogad­tak, és abban marad­tunk, hogy akkor majd hív­nak, ha kide­rül, mennyi az annyi. Új vil­la kell, az biz­tos, a töb­bi majd kide­rül.

Így bicik­li­zem én az első mun­ka­na­po­mon sza­bad­ság után.

Kép for­rá­sa: Know Your Meme

Magyarországon majdnem elpazarolták Markert tehetségét”

And­re­as Möl­ler, a magyar lab­da­rú­gó-válo­ga­tott pálya­edző­je sze­rint Mar­kert Lász­ló jó kezek­ben van a sváj­ci FC Kap­pe­li­ben.

Nagyon örü­lünk Lász­ló pozi­tív fej­lő­dé­sé­nek – mond­ta Andy Möl­ler a Bild­nek. – Még rela­tí­ve fia­tal játé­kos (Király Gábor­hoz képest), és fej­lőd­ni, tanul­ni akar. Ugyan nem lő jól, de leg­alább keve­set fut, rend­kí­vül sta­ti­kus fut­bal­lis­ta, oda csap a pályán, ahol az ellen­fél­nek fáj (ver­bá­li­san). Rövid idő alatt mókás tag­ja lett a ked­di és csü­tör­tö­ki ebéd­szü­net helyett fut­bal­lo­zó csa­pat­nak, ezt rend­kí­vü­li szor­gal­má­val és kivá­ló hoz­zá­ál­lá­sá­val érde­mel­te ki. Elfo­gad­ja a taná­cso­kat, és min­dig meg­kér­de­zi, mit csi­nál­hat­na még job­ban. Még csi­szol­nia kell egy kicsit a játé­kán, néha hek­ti­kus és elra­gad­ja a hév. Azt mond­tuk neki leg­utóbb, hogy dol­goz­nia kell a haté­kony­sá­gán, mert arány­ta­la­nul keve­set fut ahhoz képest, hogy mennyit fut egy fél­lá­bú kecs­ke. Meg kell pró­bál­nia töb­bet a lab­da köze­lé­ben len­ni, és ekkor lehet iga­zán érté­kes. Alt­stet­ten­ben jó kezek­ben van, a hát­só füves pedig jó lépés­nek bizo­nyult. Magyar­or­szá­gon majd­nem hogy elpa­za­rol­ták a tehet­sé­gét!

For­rás: NSO

A hétvége 3 képben

Szom­batGat­ter­hüt­te, Win­terthur

Nagy volt a hőség, medence nem volt, csak egy marhaitató. Az alján a lyukat egy műanyag pohár tömte be. Hideg volt a víz, kondérban forralt vízzel melegítettük meg. Fotó: én.
Nagy volt a hőség, meden­ce nem volt, csak egy mar­ha­ita­tó. Az alján a lyu­kat egy műanyag pohár töm­te be. Hideg volt a víz, kon­dér­ban for­ralt víz­zel mele­gí­tet­tük meg. Fotó: én.

Vasár­napKat­zen­see, Regens­dorf

Zizi, a gyerek, aki néha a sima kenyeret sem eszi meg, mert van rajta néhány szezámmag, úgy tolta magába a libazsíros piros arannyal telenyomott (!) kenyeret, mintha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.
Zizi, a gye­rek, aki néha a sima kenye­ret sem eszi meg, mert van raj­ta néhány sze­zám­mag, úgy tol­ta magá­ba a liba­zsí­ros piros arannyal tele­nyo­mott (!) kenye­ret, mint­ha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.
Kata, akit néha nem lehet rávenni, hogy fél másodpercig egy helyben üljön, és a kamerába meg csak grimaszolva néz, végre hagyja magát lefotózni. Fotó: Zizi (!).
Kata, akit néha nem lehet ráven­ni, hogy fél másod­per­cig egy hely­ben üljön, és a kame­rá­ba meg csak gri­ma­szol­va néz, vég­re hagy­ja magát lefo­tóz­ni. Fotó: Zizi (!).

Azon ked­ves olva­só­im­nak, akik nem ren­del­kez­nek szé­les­sá­vú inter­net­tel, le is írom cím­sza­vak­ban.
Szom­ba­ton Gábor bará­tom 40. szü­le­tés­nap­ját ünne­pel­tük. Fa-ala­pú tüzön sütött vég­te­len kaja, tucat­nyi gye­rek, róka­csap­da készí­té­se az én ter­ve­im alap­ján. Haza­fe­lé egy üveg bor elfo­gyasz­tá­sa az autó­ban (kilé­pő pohár helyett), köz­ben Wel­co­me to St. Tro­pez.
Vasár­nap kis késés­sel (4 óra) érkez­tünk egy nagy magyar (de nem nagy­ma­gyar) csa­lá­di nap­ba. Pör­költ­fő­ző-ver­seny, negye­dik hely (négy­ből), mert elaján­dé­koz­tuk a tüze­lőt. A har­ma­dik helye­zett pör­költ fel­rúg­va egy úr által, pör­költ fele a lábán, majd a por­ban. Kat­zen­see meg­is­me­ré­se, tisz­ta Bala­ton (észa­ki part). Ango­los távo­zás sza­lon­na­sü­tés előtt/helyett.

Svájci Vöröskereszt logó

A múlt­ko­ri home auto­ma­ti­on pro­jekt után áll­jon itt leg­újabb mun­kám, ami ezút­tal a design terü­le­té­ről szár­ma­zik. Ebből is lát­szik, hogy mek­ko­ra poli­hisz­tor vagyok én!

Swiss Red Cross

Egye­sek sze­rint ez vic­ces.

Home Automation Project v1

Aki ismer, az tud­ja, hogy én alap­já­ban véve egy mér­nök­em­ber vagyok. Min­dig van nálam egy col­stok (csak leír­ni nem tudom), ács­ce­ru­za (a magyar nyelv­ben az egyet­len szó, ami­ben elő­for­dul a CSC-betű­kom­bi­ná­ció, ha leszá­mít­juk a pöcs­cen­tit, mert az csú­nya szó) és fázis­ce­ru­za (sokat vet­tem már éle­tem­ben, de egyik sem fogott). Ennél már csak az nagyobb tri­vi­a­li­tás velem kap­cso­lat­ban, hogy sokat és ered­mé­nye­sen prog­ra­mo­zom.

Ami­kor szem­be jön velem egy prob­lé­ma, min­dig pró­bá­lok egy iga­zi, mér­nö­ki meg­ol­dást talál­ni rá. A világ szá­mom­ra nem más, mint egy komp­lex rend­szer, amit fel kell nyit­ni, meg kell érte­ni, job­bá kell ten­ni. CPU-val, elekt­ro­mo­tor­ral, kis­meg­sza­kí­tó­val.

Volt nekünk egy komoly gon­dunk a háló­szo­bá­ban. Az egyik szek­rény­nek szo­rult a két alsó fiók­ja, és hiá­ba WD40-eztem újra meg újra, a fa és a zok­nik min­dig beszív­ták maguk­ba a kenő­anya­got. Nem­egy­szer csúsz­tam el magam is a saját cipőm­ben belül, mert által volt ázva a zok­nim. Prob­lé­ma, ami mér­nö­ki meg­ol­dá­sért kiált!

Vet­tem egy Rasp­ber­ry Pi‑t, dró­tok, ellen­ál­lá­sok és kon­den­zá­to­rok ter­mé­sze­te­sen kor­lát­lan szám­ban áll­nak a ren­del­ke­zé­sem­re. Kel­lett még pár kap­cso­ló, szen­zor, mik­ro­fon, pot­mé­ter és egy jóko­ra pese. Eze­ket kínai web­áru­há­zak­ból fil­lé­re­kért lehet besze­rez­ni. Miköz­ben érkez­tek az esz­kö­zök, a koráb­bi, szal­vé­tá­ra fel­vá­zolt kap­cso­lá­si raj­zot bevit­tem Auto­CAD-be.

Kapcsolási rajz

Ami­kor meg­jött min­den, neki­áll­tam, és egy vasár­nap dél­után, ami­kor Regi elvit­te a gyer­me­ke­ket az öku­me­ni­kus isten­tisz­te­let­re, össze­for­rasz­tot­tam min­dent a 40 éves, szov­jet, más érin­tés­vé­del­mi osz­tály­ba sorolt for­rasz­tó­pá­ká­val. Egy kicsit még hazár­dos, de alap­ve­tő­en jól műkö­dik.

#HUNPOR Lyonban (rövid beszámoló)

Szer­dán Lyon­ban vol­tam meccsen. Magyar­or­szág — Por­tu­gá­lia 3–3, ugye.

7‑kor indul­tunk kocsi­val. 9 után értünk át fran­cia Svájc­ba (FCH, nem össze­té­vesz­ten­dő GCH-val és ICH-val, ugye), itt meg is áll­tunk reg­ge­liz­ni. Itt két fon­tos dolog tör­tént:

  1. Kide­rült, hogy FCH még drá­gább, mint GCH (vagy Zürich), leg­alább­is ilyen kevés reg­ge­lit 20 fran­kért még nem ettem.
  2. Az autós­pi­he­nő / Autogrill egy ilyen kilá­tás­sal szol­gált ven­dé­gei szá­má­ra.

Kilátás

Men­tünk tovább, ren­dü­let­le­nül. Dél körül már Lyon kör­nyé­kén vol­tunk, mivel a sta­di­on (Parc Olym­pi­que Lyon­na­is) a sem­mi köze­pén van, ezért a város­ból maxi­mum a Kőbá­nya- és Kis­pest-jel­le­gű kül­vá­ro­so­kat lát­tuk. Viszont Lyon-Kőbá­nya és Lyon-Kis­pest is viszony­lag taka­ros kerü­le­tek.

Egy órát bolyong­tunk autó­val, mert olyan fran­ci­á­san volt min­den kitáb­láz­va. Volt három par­ko­ló, P2, P56, P57, mond­juk én a fran­cia szá­mo­zá­son azóta nem lepő­döm meg, hogy kide­rült, hogy a kilenc­ven az náluk “négy húsz tíz” (quat­re vingt dix). P2 be volt zár­va, P56 VIP-par­ko­ló, P57 meg csak busz. Elő­ször egy helyi Tes­co (E.Leclerc) par­ko­ló­já­ban áll­tunk meg, de utá­na inkább elmen­tünk onnan, mert elvi­leg nem lehe­tett ott par­kol­ni. (Maradt ott vagy 2000 magyar autó, kiván­csi vagyok, hogy mi lett azok­kal.)

Nagy keres­gé­lés után kide­rült, hogy van Lyon­ban egy expo, és annak a par­ko­ló­ja a hiva­ta­los par­ko­ló. Elő­ször fur­csa volt, hogy a sta­di­on­tól kb. 10 per­cet kel­lett autóz­ni (az nem séta­tá­vol­ság), de aztán még­is lepar­kol­tunk. Ekkor volt kb. 2 óra (v.ö. a meccs 6‑kor kez­dő­dött), gon­dol­tuk, hogy akkor most elbu­szo­zunk a shutt­le buszok­kal a sta­di­on­hoz, aztán még arra is lesz idő, hogy bemen­jünk a város­ba vagy csi­nál­junk vala­mi huli­gán­ko­dást. Arra viszont nem szá­mí­tot­tunk, hogy ez is fran­ci­á­san lesz meg­szer­vez­ve.

Ami­kor mi oda­ér­tünk, már sok szá­zan lepar­kol­tak. Utá­na men­tünk mind­annyi­an arra, amer­re érzés­re a buszok lehet­nek. Meg is talál­tuk a “vég­ál­lo­mást”, viszont hama­ro­san kide­rült, hogy a buszok (még) nem jár­nak, arra vár­ni kell egy órács­kát. Emlé­kez­zünk rá, hogy nem a város­ban vagyunk, hanem a város szé­lén, a sem­mi köze­pén (Goog­le Maps). Behaj­tás­nál nem volt kiír­va, hogy “ne gye­re be 3 előtt, paraszt, mert úgy­is itt ragadsz”, sehol egy hoszt/esz, sem­mi. Szó­val ültünk a domb­ol­dal­ban, egy bon­sai árnyé­ká­ban, és vár­tunk.

3 után tény­leg bein­dult a busz­já­rat, és 10–15 perc sor­ban­ál­lás után fel is jutot­tunk az egyik busz­ra. Lég­kon­di nuku, mond­juk max. 30 fok volt árnyék­ban, a busz pedig a napon állt, ez legyen a leg­na­gyobb gond. Még ülő­hely is volt, szó­val nem panasz­kod­hat­tunk. 10 perc alatt értünk a sta­di­on­hoz, ahol már nagy volt a tömeg és a han­gu­lat (pedig még min­dig majd­nem 3 órá­val vol­tunk a meccs előtt). Ott készült a len­ti kép.

Stadion és én

Itt véget is érhet­ne a pre-meccs beszá­mo­ló, de csak most kez­dő­dik iga­zán. Tud­ni kell, hogy nekem két jegyem volt, Regi­vel akar­tam men­ni. Viszont Regi­nek köz­be­jött egy műtét (ezek a műté­tek csak így jön­nek), és az orvo­sa jelez­te, hogy a sétá­lás, ácsor­gás, ugrá­lás erő­sen kont­ra­in­di­kál­tak. Mivel a meccs gya­kor­la­ti­lag csak ebből áll, ezért úgy dön­töt­tünk, hogy ő szo­mo­rú­an, de kihagy­ja. Szó­val volt egy sza­bad jegyem, amit egy kol­lé­gám­nak adtam el. Ige­nám, viszont ő nem velünk jött Lyon­ba, hanem egy másik tár­sa­ság­gal, másik autó­val, másik par­ko­ló­ba. Adva van hát a hely­zet: talál­já­tok meg egy­mást egy város­ban, ahol még egyi­kő­tök se volt soha.

Chal­len­ge accep­ted.

(Itt jön­ne az, hogy elme­sé­lem hányat­ta­tott túrá­mat a tűző napon, végig Lyon kül­vá­ro­sán keresz­tül, nagy­já­ból 6 km-en és 1,5 órán át, de helyet­te inkább jöj­jön egy kép, ami­kor már meg­ta­lál­tam a bagázst.)

Mi

Innen­től kezd­ve már majd­nem min­den rend­ben volt. Sört is sze­rez­tünk (ami nem volt tri­vi­á­lis, mert meccs­na­po­kon alko­hol­ti­la­lom van már Fran­cia­or­szág­ban), a sta­di­ont is meg­ta­lál­tuk, egy­mást sem vesz­tet­tük el. Belép­te­tés­nél nem volt nagy dugó, ami­kor a moto­zás volt, meg is értet­tem, miért. Koráb­ban vol­tam már sok meccsen, és meg­szok­tam, hogy a meccs előt­ti moto­zás és a prosz­ta­ta­vizs­gá­lat között annyi a különb­ség, hogy a biz­ton­sá­gi őrön nincs kesz­tyű (vagy gumi­ujj). De nem Fran­cia­or­szág­ban! Ter­ror­ve­szély, köp­nek rá, a moto­zás kb. úgy nézett ki, hogy levet­te a sil­bak a sap­ká­mat, hogy lás­sa, nem csempészek‑e be vala­mit a feje­men, meg­ölelt bará­ti­lag, aztán azt mond­ta, hogy good match. Ennyi. Remé­lem, hogy nem lesz sem­mi­lyen ese­mény a későb­bi­ek­ben sem, mert egy eb-meccsen csak az nem ter­ro­ri­zál, aki nem akar.

5 körül értünk be a sta­di­on­ba, meg­ta­lál­tuk a helyün­ket is, vet­tünk megint sört (bent már lehet kap­ni), mond­juk a 0,5%-os Carls­berg­nél rosszab­bat rég nem ittam. A mi szek­to­runk pont a por­tu­gá­lo­ké mel­lett volt, se egy kerí­tés, se sem­mi, a lép­cső bal olda­lán #POR, a jobb olda­lán pedig #HUN druk­ke­rek, vic­ces. Jött a beme­le­gí­tés, lát­tuk a becses magyar csa­pa­tot és a csúnya/rossz por­tu­gá­lo­kat is. CR7 nagyon gya­ko­rol­ta a sza­bad­rú­gá­so­kat, de már akkor sem ment neki.

6‑kor vég­re elkez­dő­dött a meccs, remé­lem, min­den­ki lát­ta. Mivel a han­gu­la­tot és az egé­szet kép­te­len­ség átad­ni, ezért csak pár gon­do­lat:

  • A magyar szur­ko­lás feno­me­ná­lis volt. Nekem a fél­idő köze­pén ment el a han­gom, de attól még kia­bál­tam tovább, csak job­ban fájt. Egy­foly­tá­ban éne­kel­tünk, tap­sol­tunk, űztük-haj­tot­tuk a csa­pa­tot. A másik olda­lon (por­tu­gá­lok, ugye) annyi volt a szur­ko­lás, hogy ami­kor gólt lőt­tek vagy ami­kor hely­zet­be kerül­tek, akkor hörög­tek, egyéb­ként volt kb. 10x “PORTUGAL”-kántálás, ennyi. Nekünk meg 100x Az éjjel soha nem érhet véget :)
  • Meleg volt, nagyon. 30 fok árnyék­ban, mi leg­alább nem a napon vol­tunk, mint a magyar szur­ko­lók jelen­tős része. Cse­ré­be az utol­só előt­ti sor­ban vol­tunk, a sta­di­on tete­jé­hez igen közel. “A meleg leve­gő fel­száll”, tud­juk jól álta­lá­nos 4. osz­tály óta, azt meg most tud­tuk meg, hogy “a sta­di­on tete­jén pedig bera­gad”. Sza­u­na volt, ülve is izzad­tunk folya­ma­to­san, szó­val inkább ugrál­tunk, akkor járt a leve­gő körü­löt­tünk.
  • Le a kalap­pal a csa­pat előtt! Ilyen jó meccset rég nem lát­tam, fan­tasz­ti­kus élmény volt. Az, hogy tar­ta­lé­ko­san így tudunk ját­sza­ni, egy ilyen ellen­fél­lel, hát az nem sem­mi.

A mul­ti­mé­dia jegyé­ben rakok még ide két vide­ót, amit a meccsen vet­tem fel. Az első CR7 első gól­ja (ezzel egyen­lí­tet­tek 2–2‑re), a máso­dik pedig Dzs­u­dzsák 2. gól­ja (ezzel lett 3–2). Egyéb­ként ezt a két vide­ót csi­nál­tam az egész meccsen.

Hol­nap nyol­cad­dön­tő, júli­us 1‑én Lil­le-ben negyed­dönt­ő­zünk Wales ellen, utá­na júli­us 6‑án vissza­té­rünk Lyon­ba, hogy megint elszo­mo­rít­suk a por­tu­gá­lo­kat, utá­na pedig már jöhet Fran­cia­or­szág júli­us 10-én a Saint-Denis­ben. Ez utób­bi meccs­re van két jegyem (per­sze csak ha Magyar­or­szág bejut, de hát ilyen tri­vi­á­lis dol­go­kat nem is kell emlí­te­ni).

A paraszt

Nem áru­lok el egy nagy tit­kot, hogy a cím­sze­rep­lő én vagyok.

Pár hét­tel ezelőtt, egy borús züri­chi napon, dél felé indul­tunk. Aznap egyet­len helyen volt Svájc­ban nap­sü­tés: Tici­nó­ban, az olasz kan­ton­ban. Nem vol­tunk ezzel egye­dül: gya­kor­la­ti­lag egész Svájc torony­iránt arra tar­tott. Emi­att egy olyan kor­rekt dugó­ban ültünk nagy­já­ból 4 és fél órát, ami­lyet még egy, a buda­pes­ti dugók­hoz szo­kott ember sem tud nyu­god­tan visel­ni. Öten zsú­fo­lód­tunk össze a kocsi­ban (apó­som is velünk tar­tott), hátul a gye­re­kek egy­foly­tá­ban kia­bál­tak, vala­ki­nek min­dig pisil­nie kel­lett, fáradt is vol­tam. Nem vagyok messze az igaz­ság­tól, ha azt mon­dom, mire Luga­nó­ba értünk, ideg­ál­la­pot­ba kerül­tem.

Lepar­kol­tunk egy par­ko­ló­ház­ban (ahol nem volt vécé), és elin­dul­tunk a város­ba gya­log. Egy sötét sétá­ló­ut­cá­ban halad­tunk a cent­rum felé, fújt a szél, a gye­re­kek a koc­ka­kö­ve­ket fog­dos­ták, nekem vissza­fo­got­tan fájt a fejem. Ebben a pil­la­nat­ban vala­ki azt mond­ta hátul­ról:

Szi­asz­tok! Ti is magya­rok vagy­tok?

Hát­ra­for­dul­tam: egy huszon­va­la­hány éves nő, ráné­zés­re turis­ta, volt a hang for­rá­sa. Mivel eldön­ten­dő kér­dést sze­ge­zett hoz­zánk, gon­dol­tam, udva­ri­a­san, de lako­ni­ku­san vála­szo­lok:

Igen.

Részem­ről le is zár­tam a beszél­ge­tést, men­tem tovább, köz­ben pedig elkezd­tem mon­da­ni a maga­mét Regi­nek. Hogy miért talál­nak meg min­ket min­dig, min­den­hol. Hogy miért nem lehet min­ket béké­ben hagy­ni. (Tud­ni kell rólam, hogy én ezt a “sziatiismagyarokvagytok?”-dolgot nem sze­re­tem. Ha én kül­föl­dön — főleg Svájc­ban — magyar szót hal­lok, akkor inkább arrébb megyek. Élni és élni hagy­ni, ugye. Nem bírom. Bocs.) Nem han­go­san és nem soká­ig panasz­kod­tam Regi­nek, és ekkor kide­rült, hogy ez a mono­ló­gom hiba volt a javá­ból.

Ugyan­is a nő köz­ben végig mögöt­tem volt. Már­mint köz­vet­le­nül. Már­mint hal­ló­tá­vol­sá­gon belül. Hal­lot­ta.

Ez onnan derült ki, hogy egy­szer csak elém ugrott, és azt kér­dez­te:

Elné­zést, vala­mi rosszat mond­tam?

Ekkor velem három dolog tör­tént egy­szer­re:

  1. meg­le­pőd­tem,
  2. elszé­gyell­tem magam,
  3. kis­sé meg­ijed­tem.

Ilyen­kor az ember — ha meg­le­pő­dik; rájön, hogy vala­mi hülye­sé­get csi­nált; meg­ijed — álta­lá­ban fel­te­szi a kezét, és azt mond­ja: elné­zést! Nem úgy értet­tem, nem akar­tam meg­bán­ta­ni, “ideg­ál­la­pot” stb. De nem ám a mi Lacink, nem ám! Hogyan lehet egy ilyen hely­ze­tet tovább ron­ta­ni?

A négyes-hato­son sem ismer­ke­dem.

Jujj. (El kell azért ismer­ni, hogy ez a ret­ten­tő­en bun­kó beszó­lás azért nyo­mok­ban humort tar­tal­maz. Nem jó humort, de egyes mik­ro­k­özös­sé­gek­ben az ilye­nen moso­lyog­nak.) Talált, süllyedt, előt­te ket­té­tört, utá­na meg­fa­gyott.

A nő nem volt bol­dog. Vala­mi csú­nyát mon­dott, ami­ben ben­ne volt az, hogy “Orbán”, és hogy “magyar” meg hogy “kül­föld”. De nem ez volt a leg­dur­vább, amit aznap hal­lot­tam, hanem amit később kap­tam Regi­től. Utó­lag elis­me­rem, jogo­san.

Tanul­ság: ne légy paraszt!

Üze­net a nőnek, ha vala­hogy eljut­na hoz­zá: bocsá­nat!