Névválasztás

Hogy, hogy nem, úgy ala­kult, hogy megint csak kel­lett válasz­ta­nunk egy nevet az egyéb­ként töké­le­tes “Mar­kert” csa­lád­név mel­lé. Nem egy­sze­rű az ilyen fel­adat. Elő­ször is, van­nak prak­ti­kus meg­fon­to­lá­sok:

  1. Néme­tes veze­ték­név­hez nem olyan jó a lati­nos kereszt­név, ezért nem lehet mond­juk Mar­kert Ale­j­and­ro.
  2. Hagyo­má­nyos hang­zá­sú veze­ték­név­hez nem passzol a hala­dó szel­le­mű kereszt­név, így nem lehet Mar­kert Avi­á­na.
  3. Nem lehet mind­ket­tő hosszú, mert kifogy a tin­ta­pat­ron, így elvet­he­tő a Mar­kert Bona­ven­tú­ra.
  4. Érde­mes figyel­ni arra is, hogy ha ala­csony hang­ren­dű az egyik név, akkor a másik is legyen az, ugyan­ez magas/magas ese­tén is, de a Mar­kert az vegyes hang­ren­dű, így végü­lis erre nem kell figyel­ni?
  5. Vigyáz­ni kell a magán­hang­zók és más­sal­hang­zók ütkö­zé­sé­re, mert a Mar­kert Dzsam­alt még a len­gye­lek is nehe­zen ejtik ki.
  6. Nem árt oda­fi­gyel­ni az áthal­lá­sok­ra, mert nem mind­egy, hogy Mar­kert Esz­ter vagy Mar­ker Tesz­ter.

Ha eze­ken túl vagyunk, akkor jöhet az ötle­te­lés a mara­dék nagy­já­ból 600 poten­ci­á­lis név­vel.

Viszony­lag hamar eldön­töt­tem, hogy ha fiú len­ne az új gyer­mek, akkor az egyet­len lehet­sé­ges név az a Ben­de­gúz. Mar­kert Ben­de­gúz, baro­mi menő. Mond­juk a fen­ti 6 alap­elv­ből 2–3 sérül, de hát még­is­csak Ben­de­gúz. Mivel a csa­lád­ban van más is, muszáj volt támo­ga­tó­kat sze­rez­nem az ötle­tem­hez. Katá­val elég volt egy­szer meg­néz­ni az Indul a bak­ter­há­zat, és már rög­tön meg­volt a buy-in a részé­ről. Zizi elég­gé Regi befo­lyá­sa alá került, és azt mond­ta, hogy “ne már, Apa, ne ront­suk már el az éle­tét egy ilyen név­vel”. Non­szensz. Gon­dol­tam, csel­hez folya­mo­dok, és meg­pró­bá­lom meg­győz­ni más­hogy:

- Zizi, kapsz 20 fran­kot, ha támo­ga­tod a Ben­de­gúz nevet.

- Apa, ne hülyés­kedj már! Ezt nem lehet így eldön­te­ni!

- 50 frank.

- Oké, lehet Ben­de­gúz!

Akár­hogy is szá­mol­juk, meg­volt a két­har­mad a csa­lá­don belül, sőt, három­ne­gyed is. Regit min­den továb­bi nél­kül lesza­vaz­hat­tuk.

Kide­rült a gye­rek neme: leány.

Kata, Zizi, Laci (egy­szer­re): basszus, nem lesz Ben­de­gúz!

Men­tünk hát tovább női vona­lon, ami azért nem egy­sze­rű, mert két igen jó nevet 2011-ben már ellőt­tünk. Sőt, nem is ket­tőt, hanem négyet, hiszen Kata­lin Zóra is, Iza­bel­la pedig Han­ga. A hát­tér­ben az volt egyéb­ként ezek­kel a nevek­kel kap­cso­lat­ban az ötlet, hogy legyen egy hagyo­má­nyo­sabb és egy moder­nebb, aztán a gye­rek majd válo­gat.

Több nevet is kipró­bál­tunk, de vala­hogy nem volt az iga­zi, nem állt rá a szánk. Volt egy hosszabb idő­szak, ami­kor a Szon­ját favo­ri­zál­tuk, de újra­néz­tük a Sofő­rö­ket, és ez min­dent elron­tott. Aztán beug­rot­tam, hogy a nagy fehér dene­vér­nek nagy fehér guá­nó­ja van Anna. Hagyo­má­nyos, szép, ki tud­ják mon­da­ni Svájc­ban is, nem ütkö­zik (nagyon) a Mar­kert­tel.

De mi legyen a másik név?

Egy­szer csak fel­iz­zott a hori­zon­ton Dénes bará­tom (aki szin­tén janu­ár 20-ai és szin­tén iker) ex-barát­nő­jé­nek a neve.

Médea, azaz Médi.

Jelen­té­se: bölcs asszony. Ízlel­get­tük, pró­bál­gat­tuk, meg­cse­len­dzsel­tük, és áll­va maradt. Elkezd­tük hasz­nál­ni, és úgy is műkö­dött. Aztán egy kel­le­mes nyá­ri napon a tera­szon henyél­tünk, beszél­get­tünk, és hir­te­len szem­be jött a név ere­de­ti­jé­ül szol­gá­ló Méde­ia Wiki­pé­dia-szó­cik­ke:

Méde­ia (görö­gül Μήδεια, „fér­fi­as­ság”) kolk­hi­szi varázs­ló­nő, Heka­té pap­nő­je a görög mito­ló­gi­á­ban.
Aié­tész király és Idü­ia lánya. Héra és Aph­ro­di­té sze­rel­met kel­tet­tek ben­ne Iaszón iránt, ezért segí­tett a Kolk­hisz­ba hajó­zott Iasz­ón­nak az arany­gyap­jú meg­szer­zé­sé­ben. Utá­na meg­szö­kött Iasz­ón­nal és az argo­na­u­ták­kal Iol­kosz­ba indul­tak. Útköz­ben meg­öl­te test­vé­rét, Apszürt­oszt, akit maguk­kal vit­tek.
Iol­kosz­ban rávet­te Peli­a­sz lánya­it, hogy öljék meg öreg édes­ap­ju­kat, mert varázs­ere­jé­vel meg fog­ja őt fia­ta­lí­ta­ni. Mivel az ígé­re­tét nem tel­je­sí­tet­te, Peli­a­sz fia kiűz­te őket a város­ból. Ezután Iaszón és Méde­ia több évig Korin­thosz­ban, Kre­ón udva­rá­ban éltek. Később Iaszón elhi­de­gült Méde­iá­tól és Kre­u­szát akar­ta fele­sé­gül ven­ni, de Méde­ia egy méreg­gel átita­tott dísz­kön­tös­sel meg­öl­te vetély­társ­nő­jét. A kitű­zött eskü­vő nap­ján Méde­ia meg­öl­te saját két gyer­me­két is, hogy ezzel is bánt­sa a hűt­len Iasz­ónt.
Ezután Athén­ba repült sár­kány­fo­ga­ton, itt Aige­usz befo­gad­ta. A haza­té­rő Thé­sze­uszt meg akar­ta mér­gez­ni, de nem sike­rült neki. A gyil­kos­sá­gi kísér­let miatt Aige­usz is elűz­te, ekkor vissza­tért Kolk­hisz­ba.

Tehát a név első és leg­hí­re­sebb vise­lő­je test­vér- és gyer­mek­gyil­kos, de szimp­lán soro­zat­gyil­kos és fel­búj­tó is.

A szó­cikk elol­va­sá­sa után Regi­vel egy­más­ra néz­tünk, és azt mond­tuk:

Jó, akkor legyen Médi!

Mond­juk az Édes Anna áthal­lás se sem­mi, nem­de­bár?

Én vagyok Kata

sze­re­tem a nyu­szi­kat

a ked­venc éte­lem a spa­ge­ti bolo­nyai szó­szal

sze­re­tek olvas­ni

ha nagy leszek ker­tész leszek

Én vagyok Zizi

sze­re­tem az ele­fán­to­kat a fagyit is sze­re­tem

sze­re­tem a csa­lá­do­mat

ma van vasár­nap a csa­ládal elme­gyűnk bran­csol­ni mert hol­nap eluta­szunk

A hétvége 3 képben

Szom­batGat­ter­hüt­te, Win­terthur

Nagy volt a hőség, medence nem volt, csak egy marhaitató. Az alján a lyukat egy műanyag pohár tömte be. Hideg volt a víz, kondérban forralt vízzel melegítettük meg. Fotó: én.
Nagy volt a hőség, meden­ce nem volt, csak egy mar­ha­ita­tó. Az alján a lyu­kat egy műanyag pohár töm­te be. Hideg volt a víz, kon­dér­ban for­ralt víz­zel mele­gí­tet­tük meg. Fotó: én.

Vasár­napKat­zen­see, Regens­dorf

Zizi, a gyerek, aki néha a sima kenyeret sem eszi meg, mert van rajta néhány szezámmag, úgy tolta magába a libazsíros piros arannyal telenyomott (!) kenyeret, mintha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.
Zizi, a gye­rek, aki néha a sima kenye­ret sem eszi meg, mert van raj­ta néhány sze­zám­mag, úgy tol­ta magá­ba a liba­zsí­ros piros arannyal tele­nyo­mott (!) kenye­ret, mint­ha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.

Kata, akit néha nem lehet rávenni, hogy fél másodpercig egy helyben üljön, és a kamerába meg csak grimaszolva néz, végre hagyja magát lefotózni. Fotó: Zizi (!).
Kata, akit néha nem lehet ráven­ni, hogy fél másod­per­cig egy hely­ben üljön, és a kame­rá­ba meg csak gri­ma­szol­va néz, vég­re hagy­ja magát lefo­tóz­ni. Fotó: Zizi (!).

Azon ked­ves olva­só­im­nak, akik nem ren­del­kez­nek szé­les­sá­vú inter­net­tel, le is írom cím­sza­vak­ban.
Szom­ba­ton Gábor bará­tom 40. szü­le­tés­nap­ját ünne­pel­tük. Fa-ala­pú tüzön sütött vég­te­len kaja, tucat­nyi gye­rek, róka­csap­da készí­té­se az én ter­ve­im alap­ján. Haza­fe­lé egy üveg bor elfo­gyasz­tá­sa az autó­ban (kilé­pő pohár helyett), köz­ben Wel­co­me to St. Tro­pez.
Vasár­nap kis késés­sel (4 óra) érkez­tünk egy nagy magyar (de nem nagy­ma­gyar) csa­lá­di nap­ba. Pör­költ­fő­ző-ver­seny, negye­dik hely (négy­ből), mert elaján­dé­koz­tuk a tüze­lőt. A har­ma­dik helye­zett pör­költ fel­rúg­va egy úr által, pör­költ fele a lábán, majd a por­ban. Kat­zen­see meg­is­me­ré­se, tisz­ta Bala­ton (észa­ki part). Ango­los távo­zás sza­lon­na­sü­tés előtt/helyett.

Kalandok az okmányirodában, avagy hogyan kell kijelentkezni Magyarországról gyerekkel

Újabb hatás­va­dász cím és poszt, mint az adó­zós még rég­ről. Ha hason­ló ütem­ben stag­nál az olva­só­tá­bor, akkor pár éven belül ki tudok ven­ni 10 eurót az AdSen­se-ből.

Ahogy az egy jog­kö­ve­tő magyar állam­pol­gár­tól elvár­ha­tó, las­san négy év Svájc után elkez­dett fog­lal­koz­tat­ni ez a kije­lent­ke­zé­ses dolog. Volt több kisebb-nagyobb ok is, hogy miért kel­le­ne meg­lép­ni, pl.

  • lehet­ne levél­ben sza­vaz­ni, nem kel­le­ne a követ­ség­re zarán­do­kol­ni,
  • nem pisz­kál­ná­nak min­ket a gye­re­kek óvo­dai elhe­lye­zé­se miatt,
  • ron­ta­nánk a sta­tisz­ti­ká­kat;

nyil­ván ez utób­bi volt a leg­nyo­mó­sabb érv. Szó­val szent foga­dal­mat tet­tem, hogy a leg­kö­ze­leb­bi csa­lá­di haza­té­ré­sünk alkal­má­val min­den­kép­pen sort kerí­tünk egy kis ügy­in­té­zés­re.

Mivel tisz­tá­ban vagyok a magyar ügy­fél­szol­gá­la­tok által nyúj­tott szol­gál­ta­tá­sok­kal, illet­ve Kata és Zizi igé­nye­i­vel (főleg akkor, ha nincs Inter­net az iPa­den, mert nincs adat­roa­ming!), első kör­ben egye­dül men­tem el a lakó­hely sze­rin­ti okmány­iro­dá­ba. Azért oda, mert pont arra jár­tam, egyéb­ként nem kell lakó­hely sze­rint men­ni. Ja, és nem is okmány­iro­da, hanem kor­mány­ab­lak, de a lénye­gen ez nem vál­toz­tat.

Szó­val a kis­pes­ti kor­mány­ab­lak­ba men­tem, tép­tem egy sor­szá­mot, és meg­lep­ve lát­tam, hogy 27-en van­nak előt­tem. Hét­fő dél­után 3‑kor, nem mun­ka­idő előtt-után, na mind­egy. Sokan ácso­rog­tak-ücsö­rög­tek a szá­muk­ra vár­va, még­is az volt a fur­csa, hogy a szá­mok sok­kal job­ban pörög­tek, mint az embe­rek. Nem hin­ném, hogy sta­tisz­ti­ká­kat akar­ná­nak javí­ta­ni, hogy egy nap 2000 szá­mot hív­tak, de akkor is érde­kes volt, hogy miért csak min­den 2–3. hívás­ra megy oda vala­ki vala­me­lyik ablak­hoz. Mind­egy, vár­tam, néze­lőd­tem, játék­gé­pez­tem Down the Moun­tain­nel ját­szot­tam. Szó­lí­tot­tak.

Egy ked­ves ügy­in­té­ző­höz kerül­tem, aki­vel nagyon nehéz volt szem­kon­tak­tust terem­te­ni. No nem azért, mert én ilyen per­verz vagyok, hanem mert ügye­sen beült a moni­tor mögé, én meg pró­bál­tam a kép­er­nyő alatt-fölött-mel­lett beszél­ni hoz­zá, kevés siker­rel. Hív­juk tehát az ügy­in­té­ző höl­gyet stíl­sze­rű­en Benq­né­nek.

Rövi­den elme­sél­tem az elmúlt négy évünk tör­té­ne­tét. Dzsent­ri élet­stí­lus, fele­ség, két kis­ko­rú gyer­mek, Svájc, kis­pes­ti állan­dó lak­cím, szán­dék, hogy admi­niszt­ratí­ve is disszi­dál­junk. Benq­né kér­te a lak­cím­kár­tyá­mat, per­sze én fel­ké­szült vol­tam tel­je­sen, már a kocsi­ban eszem­be jutott, hogy azt Regi­nél hagy­tam. Nincs, mond­tam neki, láto­ga­tá­so­mat vegye infor­má­ció­igény­lés­nek, a kije­lent­ke­zés aktu­sát hagy­juk inkább később­re, jó? Jó, bólin­tott, per­sze én ezt nem lát­tam, de a moni­tor egy kicsit meg­dőlt felém. Foly­tat­tam, mesél­tem a rém­tör­té­ne­tek­ről, ami­ket olvas­tam a külön­fé­le bal­li­be­rá­lis szenny­por­tá­lo­kon, misze­rint elve­szik a gye­re­ke­ket, fel­mé­rik a kül­föl­di lakást, és ha vala­mi nincs rend­ben, neadj­is­ten hiány­zik a gye­rek seg­gé­ről az okmány­bé­lyeg, akkor kér­de­zés nél­kül jön a brisz, már­mint nekem. Benq­né fel­ka­ca­gott vol­na hal­kan, ha lett vol­na humor­ér­zé­ke, de ehe­lyett talán ráz­ta a fejét, vagy vala­mi arra emlé­kez­te­tőt csi­nált. Azt mond­ta, hogy nincs sem­mi ilyen. Hm. Akkor mi igaz ebből a sok hülye­ség­ből? Régi lak­cím­kár­tya be, új lak­cím­kár­tya azzal a bizo­nyos “kül­föl­di cím” fel­irat­tal ki? Így van. Sze­mé­lyi iga­zol­vány be, útle­vél marad­hat? Nem a sze­mé­lyit sem veszik be. Hop­pá. Azért itt már gya­nút fog­tam, szó­val elő­vet­tem a gonosz kereszt­kér­dé­se­ket is. Elég az, ha mind­annyi­an — szü­lők, gyerek(ek) — jövünk, és jelent­ke­zünk, már­mint ki? Minek hoz­ná a gye­re­ke­ket, kér­dez­te Benq­né, maguk a gond­vi­se­lők, nem? De. Akkor nem kell gye­rek? Nem. Biz­tos? Biz­tos. Jó, de a szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­nat biz­tos kell, az sok­szor fon­to­sabb Magyar­or­szá­gon gyer­mek­el­lá­tás szem­pont­já­ból, mint a nutel­lás kalács. Nem kell. Biz­tos? Biz­tos.

Azok ked­vé­ért, akik elvesz­tet­ték a fona­lat a fen­ti, igen hosszú bekez­dés­ben, rövi­den össze­fog­la­lom.

  • Sze­mé­lye­sen lehet kije­lent­kez­ni, de nem kel­le­nek a kis­ko­rú gye­re­kek.
  • Nem veszik el a sze­mé­lyi iga­zol­ványt.
  • Kapunk új lak­cím­kár­tyát.
  • Nem kell a szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­nat, még a gye­re­ke­ké sem.
  • Tény­leg nem kel­le­nek a gye­re­kek.
  • Elég a két szü­lő, gye­re­ket nem kell vin­ni, oké?!

Soha ilyen bol­do­gan még nem áll­tam fel ügy­in­té­zés helyet­ti infor­má­ció­szer­zés után a magyar bürok­rá­cia bár­me­lyik intéz­mé­nyé­ben.

A továb­bi­ak­ban meg­tud­ha­tod, ked­ves olva­só, hogy az elmé­let után hogyan sike­rült mind­ez a gya­kor­lat­ban!

Pár nap­pal később Regi­vel elau­tóz­tunk a szi­get­szent­mik­ló­si okmány­iro­dá­ba (nem kor­mány­ab­lak — ide még nem ért el a fül­ke­for­ra­da­lom, úgy lát­szik, kom­csi egy vidék ez a Cse­pel-szi­get) kije­lent­ke­zés végett. Nem volt nálunk se Kata, se Zizi, azaz egy fő gyer­mek sem, ők akkor éppen anyu­ká­mék­kal kor­zóz­tak a szi­get­hal­mi állat­si­mo­ga­tó­ban, nem mint­ha ez kije­lent­ke­zés szem­pont­já­ból rele­váns len­ne, de infor­má­ci­ó­nak infor­má­ció. Szó­val men­tünk az okmány­iro­dá­ba, aho­va anyu­kám még idő­pon­tot is fog­lalt nekünk — ez egyéb­ként nem hát­rány, aján­lott. Negyed órá­val koráb­ban értünk oda, mint kel­lett vol­na, és csak úgy meg­szo­kás­ból sor­szá­mot is tép­tünk. Ami meg­le­pő volt, hogy azon­nal behív­tak min­ket, még a várót se talál­tuk meg idő­ben, ennyi­re gyor­san megy min­den vidé­ken. Bemen­tünk, leül­tünk — vol­na, mert csak egy szék volt, így én áll­tam. Mind­egy. Az ügy­in­té­zőt hív­juk Gizi­ké­nek, mert őt spe­ci­el lehe­tett lát­ni, de a nevé­re saj­nos nem emlék­szem.

Megest fel­vá­zol­tuk láto­ga­tá­sunk cél­ját, elmond­tuk, hogy mi bizony kül­föl­dön élő magyar állam­pol­gár­ként kíván­juk a továb­bi­ak­ban magun­kat defi­ni­ál­ni, ehhez pedig a magyar­or­szá­gi lak­cím meg­le­he­tő­sen kont­ra­in­di­kált. Volt pár gyors kér­dé­se Gizi­ké­nek, ami­ket csí­pő­ből meg­vá­la­szol­tunk, illet­ve pár aka­dé­kos­ko­dá­sa, ami­ket csí­rá­já­ban elfoj­tot­tunk. Nem, nem töl­töt­tünk ki sem­mi­lyen lapot elő­re. Nem, nem hoz­tunk szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­na­tot. Itt Gizi­ke fel­ad­ta, lát­ta, hogy gya­kor­lott ügyet inté­ző állam­pol­gá­rok­kal van dol­ga, és mivel ő ilyen ügyet még nem inté­zett, áthív­ta Mari­kát a 3‑as szo­bá­ból. Ami­kor már Mari­ka is ismer­te az egész csa­lá­dun­kat, úgy dön­töt­tek, hogy meg­ke­gyel­mez­nek, és adnak négy darab A4-es “Kül­föl­di lete­le­pe­dés­re vonat­ko­zó nyi­lat­ko­zat” c. papírt, ami­ket min­den­ki­re egye­sé­vel ki kel­lett töl­te­ni. Nem egy bonyo­lult dolog, név, szü­le­té­si hely és idő, régi lak­cím, új lak­cím, házas­ság­kö­tés ide­je és helye — mond­juk ez utób­bit elron­tot­tam, de azon túl, hogy Regi furán nézett rám, ebből admi­niszt­rá­ci­ós gond nem lett. A kitöl­tött nyom­tat­vány mel­lé oda­ad­tuk min­den­ki­nek min­den léte­ző papír­ját — a szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­na­tot nem! — útle­vél, sze­mé­lyi (a lányok­nak nincs), lak­cím­kár­tya, Auslän­der­a­us­weis. Ez utób­bi érde­kes, mert ebben a kül­föl­di cím nem sze­re­pel (mos­ta­ná­ban nem írják bele, ha az ember köl­tö­zik), így a cím abszo­lút bemon­dás­ra megy, javas­lom ang­li­ai olva­só­im­nak a “10 Dow­ning Street, Lon­don, UK” hasz­ná­la­tát pél­dá­ul. Az aus­weis-okat és az útle­ve­le­ket nem is néz­ték meg Gizi­ék, csak a nyi­lat­ko­za­to­kat, azok alap­ján intéz­ték a kije­lent­ke­zést vala­me­lyik szép eMa­gyar­or­szág alme­nü­ben. Nagy­já­ból sze­mé­lyen­ként 5 perc az egész, ebben ben­ne van már a régi lak­cím­kár­tya kilyu­kasz­tá­sa és az új kinyom­ta­tá­sa és lami­ná­lá­sa is, szó­val megy min­den flot­tul.

Ilyen egy­sze­rű az egész. Annyi­ra könnyen ment a kije­lent­ke­zés, hogy el is gon­dol­kod­tam azon, hogy haza­köl­tö­zünk, és akkor meg­pró­bál­hat­juk ennek az egész­nek a recip­ro­kát. Not.

A szmájli

Még csak feb­ru­ár van, és már meg is van az első idei poszt.

Teg­nap vol­tak nálunk ven­dé­gek. Kata és Zizi jó nagyot ját­szot­tak a gye­re­kek­kel, el is fárad­tak ala­po­san. Kata meg­le­he­tő­sen zeher­nyés lesz egy idő után, ami­kor az álmos­sá­ga elér egy bizo­nyos, kri­ti­kus szin­tet. Ilyen­kor tet­sző­le­ges, nem várt és nega­tív ese­mény hatá­sá­ra nem túl ked­ve­sen rea­gál, ejtsd hisz­ti­zik. Teg­nap este ez a ven­dég­ség végén, búcsúz­ko­dás után tör­tént, ami­kor tel­je­sen kiakadt, mert pizsa­má­ban és orosz­lá­nos mamusz­ban nem mehe­tett ki a par­ko­ló­ba. Hogy anna­pet­iger­gő­sen fejez­zem ki magam,

keser­ve­sen sír­va fakadt”.

Mi köz­ben a háló­szo­bánk­ból inte­get­tünk kife­lé, ami­kor Kata a leg­ve­he­men­seb­ben hisz­ti­zett. Elég han­gos volt, aztán fej­jel bele­ug­rott az ágy­ba, arc­cal lefe­lé, ettől a hang­erő a töre­dé­ké­re esett vissza. Per­sze ez nem tar­tott soká­ig, mert elég nehéz léle­gez­ni a har­minc cen­tis Vej­ne­möj­nen-mat­ra­con keresz­tül. Kata fel­kelt, és kiro­hant a szo­bá­ból (Zizi így talál­ko­zott elő­ször a Dopp­ler-effek­tus­sal). Ez maradt a lepe­dőn Kata után.

Kata nem boldog

Nekem rög­tön a For­rest Gump-féle saras póló jutott az eszem­be.

forrest_boldog

Az élet a leg­jobb ren­de­ző, én meg a leg­jobb fény­ké­pész.

Gyerekek ’15 Q4 update

Nem hogy gye­re­kes update nem volt, egy ide­je már sem­mi­lyen update sem volt. Pedig írhat­nék éle­tem első hac­kat­hon-élmé­nyé­ről, az idei Movem­ber­ről, vagy arról, hogy hogyan teszem meg Magyar­or­szág EB-győ­zel­mét 501-sze­res ods-szal.

Mind­egy, amíg a gye­re­kek nem tud­nak til­ta­koz­ni, hogy fény­ké­pe­zem és vide­ó­zom őket, addig most miért ne?

Elő­ször is, kezem­be vet­tem a zenei nevel­te­té­sü­ket, most tar­tunk a Hap­py Gang­nél és Csá­szár Előd­nél (akit mint zenész, nem sze­re­tek, ember­ként pedig kife­je­zet­ten utá­lom).

Kata erős Booms­ha­ká­ban.

Zizi pedig min­den­kit meg­ta­lál.

Mehe­tünk is tovább. Ren­del­tem magam­nak a Dein­de­al­ről (a.k.a. sváj­ci Bónusz Bri­gád) egy pár sílé­cet, mert ugyan hó nincs és nem is lesz, viszont ha len­ne, akkor idén is inkább síel­nék, mint snow­boar­doz­nék. A lécek két nap alatt érkez­tek meg pos­tán, egy akko­ra doboz­ban, ami alig fért be az ajtón. Per­sze Kata és Zizi rög­tön kisa­já­tí­tot­ták a dobozt, kiszí­nez­ték, fel­mat­ri­cáz­ták. A len­ti vide­ón pedig éppen csúsz­da­ként funk­ci­o­nál. Azóta már kidob­tuk, miu­tán hatod­szor estünk át raj­ta egy éjsza­ka alatt.

Ma csen­de­sü­lős napot tar­tot­tunk, mely­nek kere­té­ben — töb­bek között — VLC-ikont készí­tet­tünk papír­ból. Mi egy ilyen hala­dó szel­le­mű warez-csa­lád vagyunk.

Csoki és VLC

Ennyi.

Bogyó és Babóca a valóságban

Évek óta olva­sunk Bogyó és Babó­cát a gye­re­kek­nek. 5 éves koruk­ra las­san leszok­tak róla, kinőt­ték sze­ren­csé­re. Nem tudom, hány B&B‑mese van össze­sen, de annyi­fé­lét lát­tam már, olyan vál­to­za­tos fel­ál­lá­sok­ban sze­re­pel­nek a rova­rok és egyéb állat­faj­ták, hogy azt egy köze­pe­sen tehet­sé­ges Pri­vate Gold-ren­de­ző is meg­iri­gyel­het­né. Két dolog zavart ret­ten­tő­en:

  1. A sze­rep­lők hol akko­rák, mint iga­zá­ból (ld. Bogyó és Babó­ca 1x01, A barát­ság) — a két kis dög akko­ra, mint egy cse­resz­nye vs. min­den másik mese, ahol meg tojást tör­nek fel, mak­kot esz­nek stb. Mind­egy, ezen átug­rot­tam, a Macs­ka­fo­gó­ban is elfo­gad­tam, hogy Gra­bows­ki bele­má­szik a kólás­üveg­be, ami­ből a pat­kány ivott, pedig egyéb­ként kb. ugyan­ak­ko­rák.
  2. A sze­rep­lők miért élnek ekko­ra barát­ság­ban ahe­lyett, hogy akku­rá­tu­san meg­en­nék egy­mást?

Mivel időm mint a ten­ger (kifo­lyik a keze­im közül), ezért az aláb­bi gyűj­tés­sel pró­bá­lom fel­dol­goz­ni e máso­dik pon­tot. Miu­tán meg­ta­lál­tam a meg­fe­le­lő hen­te­lős vide­ót, akkor utá­na nagyon han­go­san nevet­tem, ami­kor lefo­tóz­tam a vonat­ko­zó részt a meg­fe­le­lő mese­könyv­ből. Néha meg­döb­ben­tő­en stim­mel­nek az arc­ki­fe­je­zé­sek, mint­ha tény­leg mind­járt egy­más­nak esné­nek, oszt Bogyó izom­ból leha­rap­ná Babó­ca 2. bal kezét. (A poszt apro­pó­ja egy 444-es cikk, amit nem olyan régen olvas­tam: Nincs az a bele­zős hor­ror, ami vete­ked­het­ne a lát­vánnyal, ahogy az egyik állat meg­eszi a mási­kat.)

Fel­hí­vás: ezek a vide­ók nem cuki kis álla­to­kat mutat­nak. Illet­ve cukik, egy dara­big, de aztán az egyik meg­eszi a mási­kat. Vagy a másik az egyi­ket. Vagy csak har­col­nak. Vagy har­col­nak, és az egyik meg­eszi a mási­kat. Olyan nincs, hogy csak úgy elvan­nak egy­más­sal, mon­da­nak egy­más­nak vala­mit, és akkor az egyik keser­ve­sen sír­va fakad. (Vagy Anna/Peti/Gergő fakad keser­ve­sen sír­va? Eze­ket min­dig keve­rem.) Az élet nem ilyen. Ne nézd meg eze­ket a vide­ó­kat!

Száz­lá­bú és az egér
Százlábú és az egér

Bogyó és a száz­lá­bú
Bogyó és Százlábú

Babó­ca (vagy iga­zá­ból akár­ki, ez a bar­lan­gi pók a leg­ki­rí­vóbb sze­rep­lő) és a bar­lan­gi pók
Babóca és a barlangi pók

Babó­ca és Bal­ta­zár
Babóca és Baltazár

Ven­del és Bal­ta­zár
Vendel és Baltazár

Bogyó és Sün Soma
Bogyó és Sün Soma

Sün Soma és Bal­ta­zár
Sün Soma és Baltazár

Bogyó és a han­gyák
Bogyó és a hangyák

Ha Bar­tos Eri­ka néni­nek nem tet­szik, hogy a gyö­nyö­rű raj­za­it és az élet­hű sze­rep­lő­it ilyen alan­tas témá­hoz hasz­nál­tam, akkor kész­ség­gel lesze­dem az összes képet és min­den egyéb uta­lást. Sőt, írok és raj­zo­lok egy saját mese­köny­vet, ami­ben a sze­rep­lők nem alá-fölé­ren­delt­sé­gi viszony­ban lesz­nek a táp­lá­lék­lánc­ban!

Ezúton feje­zem ki köszö­ne­te­met Regi­nek, aki hol­nap tovább öreg­szik. Csak annyit kel­lett kér­dez­nem tőle, hogy melyik mesé­ben van ben­ne X és Y, és már mond­ta is, hogy a kis okker­sár­ga könyv­ben, ami­kor eluta­zik az egész bagázs vidék­re hak­niz­ni, hogy talál­koz­za­nak Bogyó eltit­kolt fél­ke­gyel­mű fél­test­vé­ré­vel.