Ulti

Hete­di­kes osz­tály­ki­rán­du­lá­son tanul­tam meg ultiz­ni. Görög­or­szág­ba men­tünk ’97 nya­rán, emlé­ke­im sze­rint egy kor­rekt kis kör­uta­zás volt a szo­ká­sos hely­szí­nek­kel (Korin­thosz, Athén, Mete­or­ák és így tovább). Engem annyi­ra nem fogott meg az egész, anyu­val és apu­val hason­ló kör­uta­zá­son is vol­tunk, nya­ral­ni is több­ször jár­tunk arra. Így hát igen nyi­tott vol­tam, ami­kor két osz­tály­tár­sam meg­kör­nyé­ke­zett, hogy tanul­jak meg ultiz­ni, és akkor pont leszünk hár­man.

Innen­től kezd­ve min­den buszo­zást és bár­mi­lyen neve­ze­tes­ség meg­te­kin­té­sét átszőt­te az ulti. Buszon, busz mel­lett kajál­va, az Akro­po­li­szon, min­den­hol csak egy víz­szin­tes felü­let kel­lett, ahol lehe­tett kár­tyáz­ni. Utó­lag bele­gon­dol­va azért ez igen ciki volt, de akkor és ott, friss dro­gos­ként ultis­ként az élet új értel­mét vél­tem fel­fe­dez­ni.

Később aztán kap­tam némi okta­tást édes­apám­tól, aki nagyon jó ultis volt. Sosem felej­tem el a bőr szü­tyő­jét, ami­ben az aprót tar­tot­ta. (Sok­szor jár­tam én rá arra a buk­szá­ra, főleg a szá­za­sok­ra és a két­szá­za­sok­ra.) De vala­hogy kevés­szer tud­tam ultiz­ni, odá­ig már el sem jutot­tam, hogy a kár­tyában sze­ren­csém legyen, mert a kár­tyához se volt sze­ren­csém.

Egye­te­men aztán sike­rült pár par­tit hoz­zá­rak­nom a tapasz­ta­la­tom­hoz: két évfo­lyam­tár­sunk­kal lóg­tuk el első évben a kevés­bé fon­tos órá­kat, és az I‑épület aulá­já­ban ver­tük a blat­tot. (Ezt a kife­je­zést a blog kez­de­te óta le akar­tam írni, most vég­re alkal­mam nyílt rá.) Ekkor írtunk 2003-at.

Aztán eltelt tíz év, és szin­te soha nem ját­szot­tam. El is felej­tet­tem sok min­dent, a szá­mo­lást, hogy mi mennyit ér, hogyan kell elfog­ni a bet­lit … Szé­gyen!

(…)

Aztán múlt hét szom­ba­ton egy itte­ni kol­lé­gám, nevez­zük Gábor­nak (mert ez a neve), meg­hí­vott ultiz­ni. Igen bere­zel­tem. Regi viszont mond­ta, hogy men­jek, így hát men­tem. A har­ma­dik játé­kos, Feri, szin­tén nagy ultis, az a faj­ta, aki magá­nál tart egy ászt, ha bet­lit mond, és — meg­csi­nál­ja a bet­lit. És ott vol­tam én, a koca­ultis. Lement pár kör, rap­pen ala­pon ját­szot­tunk, és nem is vol­tam nagy bukó­ban. Néha már fel is mer­tem ven­ni a talont, mond­tam be ultit (meg­lett, aztán nem lett meg), bet­lit, én ilyen egy­sze­rű ember vagyok. Néha kiüt­kö­zött elmé­le­ti hiá­nyos­sá­gom, ami tipi­ku­san bet­li-durchm­arch vona­lon szem­be­öt­lő. Igen élvez­tem az egé­szet, de késő­re járt, így mond­tam, hogy akkor még legyen három kör, osz­tok egyet, és mene­kü­lök is. (Ekkor jár­tam ‑17 rap­pen­nél.) Osz­tot­tam, bedob­ták a par­tit (tehát nem ját­szot­tunk sem­mit se), tipi­ku­san így nem szo­kott befe­je­ződ­ni egy kár­tyá­zás. Jött a követ­ke­ző kör, és kap­tam egy olyan lapot, hogy abból még a hülye is tudott vol­na bet­lit csi­nál­ni. Fel­vet­tem a talont, ezzel lett meg a zöld alsó­ig, mel­let­te piros­ból és tök­ből a hetes és nyol­cas, és a makk tízes. Meg-fog-hat-at-lan. Bemond­tam a terí­tett bet­lit (amit én idá­ig egész éle­tem­ben telí­tett bet­li­nek mond­tam), kap­tam egy kont­rát, rekont­ráz­tam. Kijöt­tem a tízes­sel, aztán kész is vol­tunk. Csak ez a kör volt +20 és +80, így +121-en zár­tam. Oltá­ri mák.

A zöld­sé­gek király­nő­je a spár­ga, a kár­tya­já­té­kok kirá­lya az ulti.

Mai gyerekek

Emlék­szem az első talál­ko­zá­som­ra a szá­mí­tó­gép­pel. 1990-et írtunk talán, 6 éves vol­tam, és anyu­ék egy 286-os AT‑t vet­tek 55.000 forin­tért (meg­van a befi­ze­tést iga­zo­ló csekk), ami egyéb­ként a Kamé­le­on Gyu­ri által elfog­lalt MNB kal­ku­lá­to­ra sze­rint 620.000 2011-es forint­nak felel meg (nem sem­mi). Ele­in­te vala­mi macs­kás játék­kal ját­szot­tam: be kel­lett jut­ni a kerí­té­sen, kuká­kon ugrál­va, kutyá­kat kerül­get­ve, aztán min­den­fé­le egyéb aljá­té­kok vol­tak a ház szo­bá­i­ban. Lebi­lin­cse­lő játék­me­net, töké­le­tes gra­fi­ka, prün­työ­gő han­gok, fan­tasz­ti­kus volt az egész.

Ez csak onnan jutott eszem­be, hogy amit Kata meg Zizi művel­nek mond­juk az iPaddel, az egy­sze­rű­en fel­fog­ha­tat­lan. Lát­tam én ezer vide­ót gye­re­kek­ről, akik hibát­la­nul nyom­ják very har­don a Gui­tar Herót, vagy csu­kott szem­mel viszik végig az Unc­har­ted 84-et, de ami­kor ezt látom élő­ben a 2 éves lánya­im­tól, akkor kész vagyok tel­je­sen. (Regi is, csak ő töb­bet lát­ja ezt.) Most tény­leg ott tar­tunk, hogy akár­mit lát­nak egy­szer, simán leutá­noz­zák, vagy rájön­nek más dol­gok­ra maguk­tól. Azt máig nem értem, hogy hon­nan isme­ri az ujj­le­nyo­mat-leol­va­sót. Az iPa­den meg ők mutat­ták meg nekem, hogy hogyan lehet elér­ni a leg­utób­bi alkal­ma­zá­so­kat (négy ujjal swi­pe fel), és hogyan lehet vál­to­gat­ni a futó appok között (négy ujjal swi­pe bal­ra és jobb­ra).

Ennyi fel­ve­ze­tés után akkor talán meg is muta­tom az első vide­ót.

És most pedig a máso­di­kat.

Előbb lesz­nek iga­zi infor­ma­ti­ku­sok, mint én, az tuti.

Fajáték

Egyik kol­lé­gám (ilyen­kor szok­tam köszön­ni egyet, és ide­ír­ni a nevét, úgy­hogy — szia, Vik­tor!) hozott be pár hete egy fajá­té­kot. E kész­ség ide­á­lis volt akkor, ha vala­ki nyu­godt volt, és pár perc alatt halál­ra akar­ta magát ide­ge­sí­te­ni egy lehe­tet­len kül­de­tés­sel. Én magam sze­re­tem az ilyen logi­kai játé­ko­kat, de csak akkor, ha reá­lis esé­lyem van a siker­re. (Ezért nem sze­re­tem az ördög­la­ka­to­kat, mert azok sosem sike­rül­nek.) Ha egy játék a kezem közé jut, sok-sok per­cig, néha pár órá­ig károm­kod­va pró­bá­lok rájön­ni a nyit­já­ra. Aztán vég­re sike­rül, akkor újra­kez­dem, és meg­pró­bá­lom rekonst­ru­ál­ni a siker­hez veze­tő utat. Ezt pedig addig foly­ta­tom, amíg az egész csak ujj­gya­kor­lat lesz. Ekkor bol­do­gan tehe­tem el az esz­közt owned fel­ki­ál­tás­sal :)

Van ennek neve? Van vala­mi nagyobb cso­port, ami­be ez bele­tar­to­zik? (Szí­nes logi­kai fej­tö­rő fából?)

Guitar Hero, mint régen

Hóna­po­kig nem volt itt­hon a Gui­tar Hero szet­tünk, mert köl­csön­ad­tuk. Ma vissza­kap­tuk (köszi, Nusi!), ennek örö­mé­re most megy a játék ezer­rel.

Sike­rült a Wii Shop­ban Wii Pon­to­kat vásá­rol­ni. Ehhez per­sze be kel­lett hazud­ni, hogy UK-ben vagyunk, mert anél­kül nem megy. Utá­na viszont simán meg­et­te a magyar bank­kár­tyát, és már mienk is lett a 3000 pont.

Gui­tar Hero 5‑höz vet­tünk-veszünk jóné­hány szá­mot, job­ban meg­éri 200 pon­tért bespáj­zol­ni egy-egy ked­ven­cet, mint tizen­ezer forin­tért meg­ven­ni az új játé­kot. (FYI: 1 pont kb. 2 Ft.)

A Gui­tar Hero jó játék. Regi pedig most vág­ta ki a magas cét.

THPS2

Uh, micso­da nosz­tal­gi­kus han­gu­lat. 2000–2001, ez jött most kicsit vissza.

THPS2

Ezzel a játék­kal annyit ját­szot­tam, ami­hez csak a Championship/Football Mana­ger mér­he­tő. Akko­ri­ban az egész “klán” (Dénes, Ores, Zsol­ti, …) ezzel ját­szott, és sor­ra dön­töt­tük meg egy­más csú­csa­it.

Ja, hogy miért is mon­dom ezt. Vala­me­lyik nap keres­tem vala­mit, és meg­ta­lál­tam ezt a játé­kot. És vala­mi elké­pesz­tő, még min­dig :) Srá­cok, én csak azt mon­dom, hogy “do a kick­flip and make a sta­le­fish”. Ez kell a nép­nek.

És akkor a zené­ről még egy szót se szól­tam. Beszer­áras. Ezért akar­tam én pár hónap­ja 2000 forin­tért gör­desz­kát ven­ni a Tes­có­ban.