Category: család

Újabb hatás­va­dász cím és poszt, mint az adó­zós még rég­ről. Ha hason­ló ütem­ben nő stag­nál az olva­só­tá­bor, akkor pár éven belül ki tudok ven­ni 10 eurót az AdSen­se-ből.

Ahogy az egy jog­kö­ve­tő magyar állam­pol­gár­tól elvár­ha­tó, las­san négy év Svájc után elkez­dett fog­lal­koz­tat­ni ez a kije­lent­ke­zé­ses dolog. Volt több kisebb-nagyobb ok is, hogy miért kel­le­ne meg­lép­ni, pl.

• lehet­ne levél­ben sza­vaz­ni, nem kel­le­ne a követ­ség­re zarán­do­kol­ni,
• nem pisz­kál­ná­nak min­ket a gye­re­kek óvo­dai elhe­lye­zé­se miatt,
• ron­ta­nánk a sta­tisz­ti­ká­kat;

nyil­ván ez utób­bi volt a leg­nyo­mó­sabb érv. Szó­val szent foga­dal­mat tet­tem, hogy a leg­kö­ze­leb­bi csa­lá­di haza­té­ré­sünk alkal­má­val min­den­kép­pen sort kerí­tünk egy kis ügy­in­té­zés­re.

Mivel tisz­tá­ban vagyok a magyar ügy­fél­szol­gá­la­tok által nyúj­tott szol­gál­ta­tá­sok­kal, illet­ve Kata és Zizi igé­nye­i­vel (főleg akkor, ha nincs Inter­net az iPa­den, mert nincs adat­roa­ming!), első kör­ben egye­dül men­tem el a lakó­hely sze­rin­ti okmány­iro­dá­ba. Azért oda, mert pont arra jár­tam, egyéb­ként nem kell lakó­hely sze­rint men­ni. Ja, és nem is okmány­iro­da, hanem kor­mány­ab­lak, de a lénye­gen ez nem vál­toz­tat.

Szó­val a kis­pes­ti kor­mány­ab­lak­ba men­tem, tép­tem egy sor­szá­mot, és meg­lep­ve lát­tam, hogy 27-en van­nak előt­tem. Hét­fő dél­után 3‑kor, nem mun­ka­idő előtt-után, na mind­egy. Sokan ácso­rog­tak-ücsö­rög­tek a szá­muk­ra vár­va, még­is az volt a fur­csa, hogy a szá­mok sok­kal job­ban pörög­tek, mint az embe­rek. Nem hin­ném, hogy sta­tisz­ti­ká­kat akar­ná­nak javí­ta­ni, hogy egy nap 2000 szá­mot hív­tak, de akkor is érde­kes volt, hogy miért csak min­den 2–3. hívás­ra megy oda vala­ki vala­me­lyik ablak­hoz. Mind­egy, vár­tam, néze­lőd­tem, játék­gé­pez­tem Down the Moun­tain­nel ját­szot­tam. Szó­lí­tot­tak.

Egy ked­ves ügy­in­té­ző­höz kerül­tem, aki­vel nagyon nehéz volt szem­kon­tak­tust terem­te­ni. No nem azért, mert én ilyen per­verz vagyok, hanem mert ügye­sen beült a moni­tor mögé, én meg pró­bál­tam a kép­er­nyő alatt-fölött-mel­lett beszél­ni hoz­zá, kevés siker­rel. Hív­juk tehát az ügy­in­té­ző höl­gyet stíl­sze­rű­en Benq­né­nek.

Rövi­den elme­sél­tem az elmúlt négy évünk tör­té­ne­tét. Dzsent­ri élet­stí­lus, fele­ség, két kis­ko­rú gyer­mek, Svájc, kis­pes­ti állan­dó lak­cím, szán­dék, hogy admi­niszt­ratí­ve is disszi­dál­junk. Benq­né kér­te a lak­cím­kár­tyá­mat, per­sze én fel­ké­szült vol­tam tel­je­sen, már a kocsi­ban eszem­be jutott, hogy azt Regi­nél hagy­tam. Nincs, mond­tam neki, láto­ga­tá­so­mat vegye infor­má­ció­igény­lés­nek, a kije­lent­ke­zés aktu­sát hagy­juk inkább később­re, jó? Jó, bólin­tott, per­sze én ezt nem lát­tam, de a moni­tor egy kicsit meg­dőlt felém. Foly­tat­tam, mesél­tem a rém­tör­té­ne­tek­ről, ami­ket olvas­tam a külön­fé­le bal­li­be­rá­lis szenny­por­tá­lo­kon, misze­rint elve­szik a gye­re­ke­ket, fel­mé­rik a kül­föl­di lakást, és ha vala­mi nincs rend­ben, neadj­is­ten hiány­zik a gye­rek seg­gé­ről az okmány­bé­lyeg, akkor kér­de­zés nél­kül jön a brisz, már­mint nekem. Benq­né fel­ka­ca­gott vol­na hal­kan, ha lett vol­na humor­ér­zé­ke, de ehe­lyett talán ráz­ta a fejét, vagy vala­mi arra emlé­kez­te­tőt csi­nált. Azt mond­ta, hogy nincs sem­mi ilyen. Hm. Akkor mi igaz ebből a sok hülye­ség­ből? Régi lak­cím­kár­tya be, új lak­cím­kár­tya azzal a bizo­nyos “kül­föl­di cím” fel­irat­tal ki? Így van. Sze­mé­lyi iga­zol­vány be, útle­vél marad­hat? Nem a sze­mé­lyit sem veszik be. Hop­pá. Azért itt már gya­nút fog­tam, szó­val elő­vet­tem a gonosz kereszt­kér­dé­se­ket is. Elég az, ha mind­annyi­an — szü­lők, gyerek(ek) — jövünk, és jelent­ke­zünk, már­mint ki? Minek hoz­ná a gye­re­ke­ket, kér­dez­te Benq­né, maguk a gond­vi­se­lők, nem? De. Akkor nem kell gye­rek? Nem. Biz­tos? Biz­tos. Jó, de a szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­nat biz­tos kell, az sok­szor fon­to­sabb Magyar­or­szá­gon gyer­mek­el­lá­tás szem­pont­já­ból, mint a nutel­lás kalács. Nem kell. Biz­tos? Biz­tos.

Azok ked­vé­ért, akik elvesz­tet­ték a fona­lat a fen­ti, igen hosszú bekez­dés­ben, rövi­den össze­fog­la­lom.

• Sze­mé­lye­sen lehet kije­lent­kez­ni, de nem kel­le­nek a kis­ko­rú gye­re­kek.
• Nem veszik el a sze­mé­lyi iga­zol­ványt.
• Kapunk új lak­cím­kár­tyát.
• Nem kell a szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­nat, még a gye­re­ke­ké sem.
• Tény­leg nem kel­le­nek a gye­re­kek.
• Elég a két szü­lő, gye­re­ket nem kell vin­ni, oké?!

Soha ilyen bol­do­gan még nem áll­tam fel ügy­in­té­zés helyet­ti infor­má­ció­szer­zés után a magyar bürok­rá­cia bár­me­lyik intéz­mé­nyé­ben.

A továb­bi­ak­ban meg­tud­ha­tod, ked­ves olva­só, hogy az elmé­let után hogyan sike­rült mind­ez a gya­kor­lat­ban!

Pár nap­pal később Regi­vel elau­tóz­tunk a szi­get­szent­mik­ló­si okmány­iro­dá­ba (nem kor­mány­ab­lak — ide még nem ért el a fül­ke­for­ra­da­lom, úgy lát­szik, kom­csi egy vidék ez a Cse­pel-szi­get) kije­lent­ke­zés végett. Nem volt nálunk se Kata, se Zizi, azaz egy fő gyer­mek sem, ők akkor éppen anyu­ká­mék­kal kor­zóz­tak a szi­get­hal­mi állat­si­mo­ga­tó­ban, nem mint­ha ez kije­lent­ke­zés szem­pont­já­ból rele­váns len­ne, de infor­má­ci­ó­nak infor­má­ció. Szó­val men­tünk az okmány­iro­dá­ba, aho­va anyu­kám még idő­pon­tot is fog­lalt nekünk — ez egyéb­ként nem hát­rány, aján­lott. Negyed órá­val koráb­ban értünk oda, mint kel­lett vol­na, és csak úgy meg­szo­kás­ból sor­szá­mot is tép­tünk. Ami meg­le­pő volt, hogy azon­nal behív­tak min­ket, még a várót se talál­tuk meg idő­ben, ennyi­re gyor­san megy min­den vidé­ken. Bemen­tünk, leül­tünk — vol­na, mert csak egy szék volt, így én áll­tam. Mind­egy. Az ügy­in­té­zőt hív­juk Gizi­ké­nek, mert őt spe­ci­el lehe­tett lát­ni, de a nevé­re saj­nos nem emlék­szem.

Megest fel­vá­zol­tuk láto­ga­tá­sunk cél­ját, elmond­tuk, hogy mi bizony kül­föl­dön élő magyar állam­pol­gár­ként kíván­juk a továb­bi­ak­ban magun­kat defi­ni­ál­ni, ehhez pedig a magyar­or­szá­gi lak­cím meg­le­he­tő­sen kont­ra­in­di­kált. Volt pár gyors kér­dé­se Gizi­ké­nek, ami­ket csí­pő­ből meg­vá­la­szol­tunk, illet­ve pár aka­dé­kos­ko­dá­sa, ami­ket csí­rá­já­ban elfoj­tot­tunk. Nem, nem töl­töt­tünk ki sem­mi­lyen lapot elő­re. Nem, nem hoz­tunk szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­na­tot. Itt Gizi­ke fel­ad­ta, lát­ta, hogy gya­kor­lott ügyet inté­ző állam­pol­gá­rok­kal van dol­ga, és mivel ő ilyen ügyet még nem inté­zett, áthív­ta Mari­kát a 3‑as szo­bá­ból. Ami­kor már Mari­ka is ismer­te az egész csa­lá­dun­kat, úgy dön­töt­tek, hogy meg­ke­gyel­mez­nek, és adnak négy darab A4-es “Kül­föl­di lete­le­pe­dés­re vonat­ko­zó nyi­lat­ko­zat” c. papírt, ami­ket min­den­ki­re egye­sé­vel ki kel­lett töl­te­ni. Nem egy bonyo­lult dolog, név, szü­le­té­si hely és idő, régi lak­cím, új lak­cím, házas­ság­kö­tés ide­je és helye — mond­juk ez utób­bit elron­tot­tam, de azon túl, hogy Regi furán nézett rám, ebből admi­niszt­rá­ci­ós gond nem lett. A kitöl­tött nyom­tat­vány mel­lé oda­ad­tuk min­den­ki­nek min­den léte­ző papír­ját — a szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­na­tot nem! — útle­vél, sze­mé­lyi (a lányok­nak nincs), lak­cím­kár­tya, Auslän­der­a­us­weis. Ez utób­bi érde­kes, mert ebben a kül­föl­di cím nem sze­re­pel (mos­ta­ná­ban nem írják bele, ha az ember köl­tö­zik), így a cím abszo­lút bemon­dás­ra megy, javas­lom ang­li­ai olva­só­im­nak a “10 Dow­ning Street, Lon­don, UK” hasz­ná­la­tát pél­dá­ul. Az aus­weis-okat és az útle­ve­le­ket nem is néz­ték meg Gizi­ék, csak a nyi­lat­ko­za­to­kat, azok alap­ján intéz­ték a kije­lent­ke­zést vala­me­lyik szép eMa­gyar­or­szág alme­nü­ben. Nagy­já­ból sze­mé­lyen­ként 5 perc az egész, ebben ben­ne van már a régi lak­cím­kár­tya kilyu­kasz­tá­sa és az új kinyom­ta­tá­sa és lami­ná­lá­sa is, szó­val megy min­den flot­tul.

Ilyen egy­sze­rű az egész. Annyi­ra könnyen ment a kije­lent­ke­zés, hogy el is gon­dol­kod­tam azon, hogy haza­köl­tö­zünk, és akkor meg­pró­bál­hat­juk ennek az egész­nek a recip­ro­kát. Not.