Síszezon vége

Ma majd­nem elmen­tünk síel­ni, de helyet­te inkább a Land­es­mus­e­um­ban töl­töt­tük a dél­utánt. Ezzel hiva­ta­lo­san is lezárt­nak tekin­tem a 2017–18-as sísze­zont.

Ezen a télen baro­mi sokat síel­tünk. Ahhoz képest, hogy én 10 éve spor­tol­tam elő­ször télen (már­mint téli spor­tot űzni, úgy értem), sze­rin­tem iga­zán gya­kor­lott síző let­tem. Még min­dig ret­te­ne­te­sen megy, vala­hogy nincs hoz­zá érzé­kem, de a sok gya­kor­lás hatá­sá­ra sok­szor úgy érzem, hogy nem halok meg azon­nal. A buc­ká­kat nem sze­re­tem, de a jeges pályát sem, ha mere­dek, akkor aggó­dom, ha sokan van­nak, akkor fél­tem az embe­re­ket, ha keve­sen, akkor meg maga­mat. Egyéb­ként min­den körül­mé­nyek között szí­ve­sen síe­lek, ahogy ez ebből lát­ha­tó.

Az idei sze­zon­ban két fő- és néhány alsí­e­lé­sünk volt. Egy­szer egy hétig, másod­szor (pont a síszü­net­ben) 3 napot síel­tünk, mind­két­szer Saas-Fee­ben. (Ami ugyan­azt tud­ja, mint Zer­matt, csak csa­lád­ba­rá­tabb, kisebb, olcsóbb, mond­juk még min­dig elég drá­ga. A sze­zon­bér­let 222 frank, csak mon­dom.) Vol­tunk még Amden Wee­sen­ben is két­szer, ahol egy­szer lát­tuk a pályát, egy­szer meg akko­ra köd volt, hogy még a lécün­ket sem.

Sze­ret­nék mutat­ni három vide­ót. Az első hely­szí­ne Amden Wee­sen, ahol két pályát talál­tunk, az egyik tipi­kus liba­le­ge­lő, nagyon eny­he kék, olyan vic­cek­kel tar­kít­va, mint a pálya köze­pén elhe­lye­zett hüt­te. A másik sem mere­dek, viszont “fél­csö­vek­kel” (iga­zá­ból nyol­cad­csö­vek­kel) és ugra­tók­kal (!) van fel­sze­rel­ve. Itt tör­tént az első rög­zí­tett síbal­ese­tem éle­tem­ben. Nem kell sem­mi komoly­ra gon­dol­ni, men­tem az ugra­tó­kon, nagyon begyor­sul­tam (> 15 km/h), az utol­só előt­ti­nél fel­re­pül­tem nagyon magas­ra (> 15 cm), és az utol­só­nál jobb­nak lát­tam, hogy­ha biz­ton­sá­go­san elesem. Ez lát­szik e vide­ón, a bal olda­li pacát és az őt körül­ve­vő hófel­hőt kell néz­ni, az vol­tam én.

A követ­ke­ző videó előtt muta­tok egy képet, meg egy hát­tér­kép-gya­nús mási­kat.

Ez én vagyok, miu­tán a gye­re­kek az utol­só sízős napun­kon bemu­tat­tak egy új útvo­na­lat. Nico, a taná­ruk volt, hogy “vic­ces” legyen a síe­lés, néhány alka­lom­mal levit­te őket a pályá­ról, az erdő­be. Nem kell sem­mi veszé­lyes­re gon­dol­ni, 1%-os lej­tő, kita­po­sott útvo­nal, a gye­re­kek nagyon élvez­ték, és gond nél­kül átmen­tek. Mi viszont, nem 90 és 100 cm-es lécek­kel men­tünk, hanem nor­má­lis, fel­nőtt mére­tű­ek­kel. Emi­att aztán azo­kon a helye­ken, ahol ők simán tud­tak hóekéz­ni, mi nem tud­tunk fékez­ni, mert egy­sze­rű­en nem fért el “oldal­ra” a lécünk. Ami­kor egy job­bos kanyar­ban elém ugrott egy közön­sé­ges jege­nye­fe­nyő (Abi­es alba), nem tud­tam mást csi­nál­ni, mint fél­re­kap­ni a kor­mányt, és elte­rül­ni a szűz hóban. Regi is így járt, csak egy kicsit lej­jebb, egy szim­pa­ti­ku­sabb fánál. Ekkor kez­dett vide­óz­ni.

Ez a kép lehet­ne egy ilyen moti­vá­ci­ós-csend­éle­tes hát­tér­kép. Szép faké­reg, a hát­tér­ben elmo­só­dott havas táj, gyö­nyö­rű. Az a paca megint csak én vagyok, és a len­ti videó meg­mu­tat­ja, hogyan jutot­tam el oda.

Azért hogy ne csak ilyen vide­ók­kal éges­sem magam, muta­tok egy jót is. Ez egy buc­kás ÉS jeges ÉS feke­te pálya, amin az utol­só nap utol­só csú­szá­sát tet­tem meg. Sokan azt hiszik, hogy Ilja Afa­nasz­je­vics Osz­ta­pen­ko esett le a talap­za­tá­ról, és vala­mi oltá­ri vélet­len (pont egy síléc­re esett) foly­tán síel, de nem, ez a dina­mi­kus és lej­tő­ér­zé­keny ember én vagyok. Pont ezen a pályán nem estem el egy­szer sem.

Síel­ni jó, és én nem adom fel soha. Egy­szer el fogok indul­ni egy ilyen ama­tőr síver­se­nyen, és ken­ter­be verem a 3–4 éves sváj­ci gye­re­ke­ket!

Kalandok az okmányirodában, avagy hogyan kell kijelentkezni Magyarországról gyerekkel

Újabb hatás­va­dász cím és poszt, mint az adó­zós még rég­ről. Ha hason­ló ütem­ben stag­nál az olva­só­tá­bor, akkor pár éven belül ki tudok ven­ni 10 eurót az AdSen­se-ből.

Ahogy az egy jog­kö­ve­tő magyar állam­pol­gár­tól elvár­ha­tó, las­san négy év Svájc után elkez­dett fog­lal­koz­tat­ni ez a kije­lent­ke­zé­ses dolog. Volt több kisebb-nagyobb ok is, hogy miért kel­le­ne meg­lép­ni, pl.

  • lehet­ne levél­ben sza­vaz­ni, nem kel­le­ne a követ­ség­re zarán­do­kol­ni,
  • nem pisz­kál­ná­nak min­ket a gye­re­kek óvo­dai elhe­lye­zé­se miatt,
  • ron­ta­nánk a sta­tisz­ti­ká­kat;

nyil­ván ez utób­bi volt a leg­nyo­mó­sabb érv. Szó­val szent foga­dal­mat tet­tem, hogy a leg­kö­ze­leb­bi csa­lá­di haza­té­ré­sünk alkal­má­val min­den­kép­pen sort kerí­tünk egy kis ügy­in­té­zés­re.

Mivel tisz­tá­ban vagyok a magyar ügy­fél­szol­gá­la­tok által nyúj­tott szol­gál­ta­tá­sok­kal, illet­ve Kata és Zizi igé­nye­i­vel (főleg akkor, ha nincs Inter­net az iPa­den, mert nincs adat­roa­ming!), első kör­ben egye­dül men­tem el a lakó­hely sze­rin­ti okmány­iro­dá­ba. Azért oda, mert pont arra jár­tam, egyéb­ként nem kell lakó­hely sze­rint men­ni. Ja, és nem is okmány­iro­da, hanem kor­mány­ab­lak, de a lénye­gen ez nem vál­toz­tat.

Szó­val a kis­pes­ti kor­mány­ab­lak­ba men­tem, tép­tem egy sor­szá­mot, és meg­lep­ve lát­tam, hogy 27-en van­nak előt­tem. Hét­fő dél­után 3‑kor, nem mun­ka­idő előtt-után, na mind­egy. Sokan ácso­rog­tak-ücsö­rög­tek a szá­muk­ra vár­va, még­is az volt a fur­csa, hogy a szá­mok sok­kal job­ban pörög­tek, mint az embe­rek. Nem hin­ném, hogy sta­tisz­ti­ká­kat akar­ná­nak javí­ta­ni, hogy egy nap 2000 szá­mot hív­tak, de akkor is érde­kes volt, hogy miért csak min­den 2–3. hívás­ra megy oda vala­ki vala­me­lyik ablak­hoz. Mind­egy, vár­tam, néze­lőd­tem, játék­gé­pez­tem Down the Moun­tain­nel ját­szot­tam. Szó­lí­tot­tak.

Egy ked­ves ügy­in­té­ző­höz kerül­tem, aki­vel nagyon nehéz volt szem­kon­tak­tust terem­te­ni. No nem azért, mert én ilyen per­verz vagyok, hanem mert ügye­sen beült a moni­tor mögé, én meg pró­bál­tam a kép­er­nyő alatt-fölött-mel­lett beszél­ni hoz­zá, kevés siker­rel. Hív­juk tehát az ügy­in­té­ző höl­gyet stíl­sze­rű­en Benq­né­nek.

Rövi­den elme­sél­tem az elmúlt négy évünk tör­té­ne­tét. Dzsent­ri élet­stí­lus, fele­ség, két kis­ko­rú gyer­mek, Svájc, kis­pes­ti állan­dó lak­cím, szán­dék, hogy admi­niszt­ratí­ve is disszi­dál­junk. Benq­né kér­te a lak­cím­kár­tyá­mat, per­sze én fel­ké­szült vol­tam tel­je­sen, már a kocsi­ban eszem­be jutott, hogy azt Regi­nél hagy­tam. Nincs, mond­tam neki, láto­ga­tá­so­mat vegye infor­má­ció­igény­lés­nek, a kije­lent­ke­zés aktu­sát hagy­juk inkább később­re, jó? Jó, bólin­tott, per­sze én ezt nem lát­tam, de a moni­tor egy kicsit meg­dőlt felém. Foly­tat­tam, mesél­tem a rém­tör­té­ne­tek­ről, ami­ket olvas­tam a külön­fé­le bal­li­be­rá­lis szenny­por­tá­lo­kon, misze­rint elve­szik a gye­re­ke­ket, fel­mé­rik a kül­föl­di lakást, és ha vala­mi nincs rend­ben, neadj­is­ten hiány­zik a gye­rek seg­gé­ről az okmány­bé­lyeg, akkor kér­de­zés nél­kül jön a brisz, már­mint nekem. Benq­né fel­ka­ca­gott vol­na hal­kan, ha lett vol­na humor­ér­zé­ke, de ehe­lyett talán ráz­ta a fejét, vagy vala­mi arra emlé­kez­te­tőt csi­nált. Azt mond­ta, hogy nincs sem­mi ilyen. Hm. Akkor mi igaz ebből a sok hülye­ség­ből? Régi lak­cím­kár­tya be, új lak­cím­kár­tya azzal a bizo­nyos “kül­föl­di cím” fel­irat­tal ki? Így van. Sze­mé­lyi iga­zol­vány be, útle­vél marad­hat? Nem a sze­mé­lyit sem veszik be. Hop­pá. Azért itt már gya­nút fog­tam, szó­val elő­vet­tem a gonosz kereszt­kér­dé­se­ket is. Elég az, ha mind­annyi­an — szü­lők, gyerek(ek) — jövünk, és jelent­ke­zünk, már­mint ki? Minek hoz­ná a gye­re­ke­ket, kér­dez­te Benq­né, maguk a gond­vi­se­lők, nem? De. Akkor nem kell gye­rek? Nem. Biz­tos? Biz­tos. Jó, de a szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­nat biz­tos kell, az sok­szor fon­to­sabb Magyar­or­szá­gon gyer­mek­el­lá­tás szem­pont­já­ból, mint a nutel­lás kalács. Nem kell. Biz­tos? Biz­tos.

Azok ked­vé­ért, akik elvesz­tet­ték a fona­lat a fen­ti, igen hosszú bekez­dés­ben, rövi­den össze­fog­la­lom.

  • Sze­mé­lye­sen lehet kije­lent­kez­ni, de nem kel­le­nek a kis­ko­rú gye­re­kek.
  • Nem veszik el a sze­mé­lyi iga­zol­ványt.
  • Kapunk új lak­cím­kár­tyát.
  • Nem kell a szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­nat, még a gye­re­ke­ké sem.
  • Tény­leg nem kel­le­nek a gye­re­kek.
  • Elég a két szü­lő, gye­re­ket nem kell vin­ni, oké?!

Soha ilyen bol­do­gan még nem áll­tam fel ügy­in­té­zés helyet­ti infor­má­ció­szer­zés után a magyar bürok­rá­cia bár­me­lyik intéz­mé­nyé­ben.

A továb­bi­ak­ban meg­tud­ha­tod, ked­ves olva­só, hogy az elmé­let után hogyan sike­rült mind­ez a gya­kor­lat­ban!

Pár nap­pal később Regi­vel elau­tóz­tunk a szi­get­szent­mik­ló­si okmány­iro­dá­ba (nem kor­mány­ab­lak — ide még nem ért el a fül­ke­for­ra­da­lom, úgy lát­szik, kom­csi egy vidék ez a Cse­pel-szi­get) kije­lent­ke­zés végett. Nem volt nálunk se Kata, se Zizi, azaz egy fő gyer­mek sem, ők akkor éppen anyu­ká­mék­kal kor­zóz­tak a szi­get­hal­mi állat­si­mo­ga­tó­ban, nem mint­ha ez kije­lent­ke­zés szem­pont­já­ból rele­váns len­ne, de infor­má­ci­ó­nak infor­má­ció. Szó­val men­tünk az okmány­iro­dá­ba, aho­va anyu­kám még idő­pon­tot is fog­lalt nekünk — ez egyéb­ként nem hát­rány, aján­lott. Negyed órá­val koráb­ban értünk oda, mint kel­lett vol­na, és csak úgy meg­szo­kás­ból sor­szá­mot is tép­tünk. Ami meg­le­pő volt, hogy azon­nal behív­tak min­ket, még a várót se talál­tuk meg idő­ben, ennyi­re gyor­san megy min­den vidé­ken. Bemen­tünk, leül­tünk — vol­na, mert csak egy szék volt, így én áll­tam. Mind­egy. Az ügy­in­té­zőt hív­juk Gizi­ké­nek, mert őt spe­ci­el lehe­tett lát­ni, de a nevé­re saj­nos nem emlék­szem.

Megest fel­vá­zol­tuk láto­ga­tá­sunk cél­ját, elmond­tuk, hogy mi bizony kül­föl­dön élő magyar állam­pol­gár­ként kíván­juk a továb­bi­ak­ban magun­kat defi­ni­ál­ni, ehhez pedig a magyar­or­szá­gi lak­cím meg­le­he­tő­sen kont­ra­in­di­kált. Volt pár gyors kér­dé­se Gizi­ké­nek, ami­ket csí­pő­ből meg­vá­la­szol­tunk, illet­ve pár aka­dé­kos­ko­dá­sa, ami­ket csí­rá­já­ban elfoj­tot­tunk. Nem, nem töl­töt­tünk ki sem­mi­lyen lapot elő­re. Nem, nem hoz­tunk szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­na­tot. Itt Gizi­ke fel­ad­ta, lát­ta, hogy gya­kor­lott ügyet inté­ző állam­pol­gá­rok­kal van dol­ga, és mivel ő ilyen ügyet még nem inté­zett, áthív­ta Mari­kát a 3‑as szo­bá­ból. Ami­kor már Mari­ka is ismer­te az egész csa­lá­dun­kat, úgy dön­töt­tek, hogy meg­ke­gyel­mez­nek, és adnak négy darab A4-es “Kül­föl­di lete­le­pe­dés­re vonat­ko­zó nyi­lat­ko­zat” c. papírt, ami­ket min­den­ki­re egye­sé­vel ki kel­lett töl­te­ni. Nem egy bonyo­lult dolog, név, szü­le­té­si hely és idő, régi lak­cím, új lak­cím, házas­ság­kö­tés ide­je és helye — mond­juk ez utób­bit elron­tot­tam, de azon túl, hogy Regi furán nézett rám, ebből admi­niszt­rá­ci­ós gond nem lett. A kitöl­tött nyom­tat­vány mel­lé oda­ad­tuk min­den­ki­nek min­den léte­ző papír­ját — a szü­le­té­si anya­köny­vi kivo­na­tot nem! — útle­vél, sze­mé­lyi (a lányok­nak nincs), lak­cím­kár­tya, Auslän­der­a­us­weis. Ez utób­bi érde­kes, mert ebben a kül­föl­di cím nem sze­re­pel (mos­ta­ná­ban nem írják bele, ha az ember köl­tö­zik), így a cím abszo­lút bemon­dás­ra megy, javas­lom ang­li­ai olva­só­im­nak a “10 Dow­ning Street, Lon­don, UK” hasz­ná­la­tát pél­dá­ul. Az aus­weis-okat és az útle­ve­le­ket nem is néz­ték meg Gizi­ék, csak a nyi­lat­ko­za­to­kat, azok alap­ján intéz­ték a kije­lent­ke­zést vala­me­lyik szép eMa­gyar­or­szág alme­nü­ben. Nagy­já­ból sze­mé­lyen­ként 5 perc az egész, ebben ben­ne van már a régi lak­cím­kár­tya kilyu­kasz­tá­sa és az új kinyom­ta­tá­sa és lami­ná­lá­sa is, szó­val megy min­den flot­tul.

Ilyen egy­sze­rű az egész. Annyi­ra könnyen ment a kije­lent­ke­zés, hogy el is gon­dol­kod­tam azon, hogy haza­köl­tö­zünk, és akkor meg­pró­bál­hat­juk ennek az egész­nek a recip­ro­kát. Not.

Gyerekek ’15 Q4 update

Nem hogy gye­re­kes update nem volt, egy ide­je már sem­mi­lyen update sem volt. Pedig írhat­nék éle­tem első hac­kat­hon-élmé­nyé­ről, az idei Movem­ber­ről, vagy arról, hogy hogyan teszem meg Magyar­or­szág EB-győ­zel­mét 501-sze­res ods-szal.

Mind­egy, amíg a gye­re­kek nem tud­nak til­ta­koz­ni, hogy fény­ké­pe­zem és vide­ó­zom őket, addig most miért ne?

Elő­ször is, kezem­be vet­tem a zenei nevel­te­té­sü­ket, most tar­tunk a Hap­py Gang­nél és Csá­szár Előd­nél (akit mint zenész, nem sze­re­tek, ember­ként pedig kife­je­zet­ten utá­lom).

Kata erős Booms­ha­ká­ban.

Zizi pedig min­den­kit meg­ta­lál.

Mehe­tünk is tovább. Ren­del­tem magam­nak a Dein­de­al­ről (a.k.a. sváj­ci Bónusz Bri­gád) egy pár sílé­cet, mert ugyan hó nincs és nem is lesz, viszont ha len­ne, akkor idén is inkább síel­nék, mint snow­boar­doz­nék. A lécek két nap alatt érkez­tek meg pos­tán, egy akko­ra doboz­ban, ami alig fért be az ajtón. Per­sze Kata és Zizi rög­tön kisa­já­tí­tot­ták a dobozt, kiszí­nez­ték, fel­mat­ri­cáz­ták. A len­ti vide­ón pedig éppen csúsz­da­ként funk­ci­o­nál. Azóta már kidob­tuk, miu­tán hatod­szor estünk át raj­ta egy éjsza­ka alatt.

Ma csen­de­sü­lős napot tar­tot­tunk, mely­nek kere­té­ben — töb­bek között — VLC-ikont készí­tet­tünk papír­ból. Mi egy ilyen hala­dó szel­le­mű warez-csa­lád vagyunk.

Csoki és VLC

Ennyi.

Lánykérés 1926-ban à la Markert

Anyu ott­hon meg­ta­lál­ta az apai nagy­ma­mám fran­cia “sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyát”, ben­ne pedig két érde­kes leve­let apai nagy­pa­pám­tól.

Személyi

Tud­ni kell, hogy a nagy­szü­le­im Párizs­ban ismer­ked­tek meg. Igen, a csa­lá­dunk már 100 évvel ezelőtt is gaz­da­sá­gi kiván­dor­ló volt, úgy lát­szik, ez a vérem­ben van.

Az első levél egy ilyen bemu­tat­ko­zás, amit Laci nagy­pa­pám írt leen­dő anyó­sá­nak. Nyil­ván volt vala­mi­lyen előz­mé­nye, mert arra vála­szol, való­szí­nű­leg vala­mi “Ki maga, és mit akar Klá­ri lányom­tól?!” lehe­tett.

Levél 1/1

Levél 1/2

Párizs, 7–1‑1926
Mélyen tisz­telt Asszo­nyom!
Nagy­ra becsült leve­lét folyó hóban kéz­hez vet­tem.
Tel­je­sen meg tudom érte­ni jogos aggo­dal­mát, ért­he­tő, hogy min­den anya a leg­bol­do­gabb­nak óhajt­ja lát­ni leá­nyát, külö­nö­sen akkor, ha a leg­ki­seb­bik­ről, talán a leg­ked­ve­seb­bik­ről van ilyen for­mán szó.
Vala­mit kita­lál­ni egyet lehet. És pedig haza­men­ni, ami egy kicsit bajos, mert oda­ha­za még ma sem lehet úgy létez­ni, mint a mos­ta­ni rossz viszo­nyok között itt, Párizs­ban.
Ellen­ben ha Asszo­nyom ragasz­ko­dik a sze­mé­lyes meg­is­mer­ke­dé­sünk­höz, kény­te­len leszek bár­mily nehéz­ség­be ütkö­zik is, haza­men­ni, és ott­hon meg­pró­bál­ni azt, amit innen lehe­tet­len­nek látok, meg­le­he­tős hosszú idő­re elvá­laszt­va len­ni Klá­ri­ká­tól.
Magam­ról írni? Rosszat nem aka­rok. Jót? Azt meg nem írha­tok anél­kül, hogy maga­mat ki ne ten­ném a dicse­ke­dő jel­ző­nek.
Erre néz­ve már könnyebb meg­ol­dást talál­ni. Meg­le­he­tő­sen ismer Jani Lajos, ha eset­leg tud­nak vele össze­köt­te­tést talál­ni. Ő talán, ha akar, töb­bet tud Önök­nek mon­da­ni, hogy hova és kihez for­dul­ja­nak fel­vi­lá­go­sí­tá­sért sze­rény­sé­ge­met ille­tő­leg.
Csa­lá­dom­ra vonat­ko­zó­lag ellen­ben sze­mé­lye­sen job­ban saját kezű­leg óhaj­tom meg­ad­ni a választ. Atyám 1919-ben elhunyt, fog­lal­ko­zá­sa szin­tén mun­kás volt. Anyám él, róla a köte­les­sé­ge­men kívül is csak jót írha­tok. A leg­idő­sebb nővé­rem Szek­szár­don él apó­sá­val, mert fáj­da­lom, fér­je, ki ott gépész volt, tavaly hir­te­len meg­halt. Karo­lin nővé­rem Ame­ri­ká­ban él fér­jé­vel, és két szép fiú­nak any­ja. Húgom pedig egy pes­ti tiszt­vi­se­lő­nek meny­asszo­nya, fog­lal­ko­zá­sa mani­cur. Öcsém 19 esz­ten­dős faszob­rász­se­géd, turis­ta, sport fiú, erős, egész­sé­ges, mint egész csa­lá­dom.
Bőveb­bet, ha óhajt­ja Asszo­nyom, a követ­ke­ző leve­lem­ben.
Kéz­csó­ko­ló tisz­te­let­tel, Mar­kert L.

A máso­dik levél pedig maga … a leány­ké­rés! Levél­ben, távol­ból, nem úgy, ahogy illik (gyk. Sop­ron­ban, Volt Fesz­ti­vá­lon, Pro­digy-kon­cer­ten).

Levél 2/1

Levél 2/2

Párizs, 20-12-1926
Mélyen tisz­telt Uram, Asszo­nyom!
Első­sor­ban bocsá­na­tu­kat kell kér­nem, hogy mint ide­gen, alkal­mat­lan­ko­dom, zava­rom Önö­ket.
Leve­lem két okból író­dott. Az egyik bemu­tat­ko­zá­som óhajt len­ni, ami így, papí­ron, kis­sé fur­csán hat. Fur­csa, de meg kell ragad­nom az egyet­len alkal­mat, ami ren­del­ke­zé­sem­re áll, mert a távol­ság, mely Önök­től elvá­laszt, tér­ben nagy.
Nevem Mar­kert Lász­ló, r. k. val­lá­sú. Újpes­ten, 1898. XII. 18-án szü­let­tem. Apám 1919-ben elhunyt. Anyám izr. val­lá­sú, ami­ért nincs okom szé­gyen­kez­ni. Apám mun­kás ember volt, így sze­ré­nyen, egy­sze­rű­en nevelt, gép­la­ka­tos­nak tanít­ta­tott. Közép­ma­gas, bar­na ember vagyok.
Miu­tán sze­rény­sé­gem­mel nagy vona­lak­ban végez­tem, bátor­ko­dom leve­lem tulaj­don­kép­pe­ni oká­ra tér­ni.
Itt akad meg a tol­lam, nem talá­lok kel­lő sza­va­kat, melyek­kel kéré­se­met elő­ad­hat­nám.
Nem a féle­lem vagy a dicse­ked­ni vágyás akaszt­ja meg, hogy minél cif­ráb­ban leír­jam azt, amit így, papí­ron, nem tar­tok a leg­he­lye­sebb mód­nak.
“A cél szen­te­sí­ti az esz­közt.” Vagyok bátor ked­ves leá­nyuk, Klá­ri­ka kezét tisz­te­let­tel­je­sen kér­ni.
Klá­ri­kát Párizs­ba jöve­te­le óta isme­rem, nem hosszú idő, de elég arra, hogy engem erre a fon­tos, egész élet­re kiha­tó lépés­re kész­tes­sen.
Elha­tá­ro­zá­som szi­lárd. Szán­dé­kom becsü­le­tes, komoly.
Kéré­se­met ismé­tel­ve, nagy­be­csű vála­szu­kat vár­va …
Marad­tam mély tisz­te­let­tel, Mar­kert L.

Töké­le­tes, egy­sze­rű­en töké­le­tes. Hogy legyen válasz, írt címet is, fran­ci­ásí­tott név­vel: Luci­en Mar­kert, 10. Rue Trous­seau, 11. arr., Paris.

Cím

Az a ház már való­szí­nű­leg nem áll, a helyén egy újabb épü­let van, ami egy youth hos­tel (Auber­ge Inter­na­ti­o­nale des Jeu­nes, Paris). Ha leg­kö­ze­lebb Párizs­ba megyünk majd ott szál­lunk meg.

Coming out — dupla különkiadás

Néhá­nyan már tud­ják, néhá­nyan még nem, most már tel­je­sen nyil­vá­nos és “azon­nal közöl­he­tő”. Aki nem érti, hogy a fen­ti kép mit ábrá­zol, annak szí­ve­sen segí­tek. A nagy nap (elvi­leg): 2011. feb­ru­ár 26.

E com­ing out apro­pó­ja pedig Lin­da első szü­li­nap­ja az első házas­sá­gi évfor­du­lónk, hur­rá!

Fekete macska és foci

Teg­nap éjfél körül jöt­tünk haza kocsi­val az Üllői úton. A Kli­ni­kák magas­sá­gá­ban sze­mem sar­ká­ból látom, hogy vala­mi feke­te­ség rohan át az úton. Egy feke­te macs­ka futott át előt­tünk. Fékez­tem, pont átért a szem­be­sáv­ba a macsek, ahol az ott köz­le­ke­dő Q7-essel már nem volt olyan mák­ja, mint velünk. Szó­val sze­ret­nék kér­ni egy perc néma csen­det a feke­te macs­ka emlé­ké­re, aki saját magá­nak nem hozott sze­ren­csét.

Köszö­nöm.

Ma pedig a terv a követ­ke­ző:
— elmo­so­ga­tás;
— kaka­sze­dés a kert­ben;
— fűnyí­rás (igen, a kert­ben);
— sok-sok foci­zás az Apá­czai­ban, mert ott reg­gel 9‑től este 9‑ig “sport­nap” van.

Gel­lért­hegy ügy­ben annyi az elő­re­lé­pés, hogy elfo­gyott a sitt, és most éppen taka­rí­tás folyik. Lehet, hogy vasár­nap ott foly­ta­tom a test­edzést.

Szép hét­vé­gét min­den­ki­nek. Anyu­kám­nak pedig nagyon bol­dog szü­le­tés­na­pot!

Angol félreértés

Van nekem egy nagyon ked­ves távo­li roko­nom (a pon­tos rokon­sá­gi fokot nem mon­da­nám meg, mert nem tudom, nekem már az uno­ka­test­vér is olyan kap­cso­lat, amit fél per­cig gon­do­lok végig, hogy akkor most ki ‑kivel-mikor-mit csi­nált, hogy az ered­mény az én uno­ka­test­vé­rem legyen). E távo­li roko­nom Jo név­re hall­gat, egy 70 (80?) év fölöt­ti, nagyon ara­nyos hölgy, Ame­ri­ká­ban él (óh, Cali­for­na), vala­mint van egy nála is kicsit idő­sebb fér­je, Jack. Velük vagyok most már jóide­je rend­sze­res leve­lez­ge­tés­ben, havi 1–2 leve­let vál­tunk: mi van velünk, mi van velük, meg ilyen álta­lá­nos dol­gok, amik egy magyar gyö­ke­rek­kel ren­del­ke­ző ame­ri­ka­it érde­kel­het­nek.

Hála a kilenc IBM-es hóna­pom­nak olyan túl nagy prob­lé­mám az angol­lal (főleg írás­ban) már nincs, rit­kán kell szó­tár­hoz nyúl­ni. De néha-néha elő­for­dul, hogy vala­mi hir­te­len nem ugrik be, ilyen­kor elő­ka­pom meg­nyi­tom a szotar.sztaki.hu nevű fan­tasz­ti­kus oldalt, kike­re­sem, ami kell, és már megyek is tovább a gon­do­la­tom fona­la men­tén.

Két tény a szta­ki szó­tár­ral kap­cso­lat­ban:

  1. köz­is­mert, hogy kihí­vá­sok­kal küsz­kö­dik;
  2. köz­is­mert, hogy a szta­ki más pró­bál­ko­zá­sai sem túl jól működ­nek.

Mind­ezek elle­né­re eddig túl sok prob­lé­ma nem volt vele, ami kel­lett, meg­mond­ta, örü­lés.

De.

Írtam egy leve­let nem­rég, ami­ben bizo­nyos okok­ból kifo­lyó­lag kel­lett az “össze­köl­tö­zés” szó. Tudom, tudom, “move toget­her”, értem, de én vala­mi szo­fisz­ti­kál­tab­bat sze­ret­tem vol­na. Nosza, szotar.sztaki.hu meg is mond­ja a fran­kót:

shack up

Azért le is ellen­őriz­tem, hogy vissza­fe­le se legyen vala­mi rej­tett jelen­tés:

shack up

Szó­val leír­tam, hogy “shack up”, és men­tem tovább a levél­lel. Kész lett, örül­tem, elküld­tem. Erre mi jön a válasz­le­vél­ben:

I won­der whe­re you lear­ned the exp­r­es­si­on ‘shac­king up’????? It’s a slang exp­r­es­si­on which, in the USA, is dera­ga­to­ry. In the U.S. of A., people who ‘shack up’ have other than honor­ab­le int­ent­ions (…)

Eh, dur­va. Szó­val ráke­res­tem a “shack up”-ra:

shack up

Kor­rekt. Köszi, szta­ki. Hasz­nál­ja­tok dic­fort :)

Apu

Apu

Teg­nap pedig meg­ta­lál­tuk vég­re ezt is:

Diploma
“… a Vil­la­mos művek elő­adá­son a pro­fesszor úr szá­já­ból elhang­zott, hogy a sza­bad­ve­ze­té­kek vek­tor­áb­rá­ját dip­lo­ma­terv védé­sén nem kér­de­zik. Mit kér­dez­tek tőlem? Ezt az egyet.”

Szüleim

Szüleim

Még tavaly elmen­tünk Eger­be. A vár­ban sétál­tunk, nálam volt a fény­ké­pe­ző­gép. Oda­for­dul­tam hoz­zá­juk, és mond­tam, hogy vág­ja­nak vala­mi jó kis gri­maszt. Vág­tak.