Karácsonyi síeléses élménybeszámoló

Sen­ki sem talál­ná ki, hogy hol vol­tunk idén utol­já­ra síel­ni: Saas-Fee­ben. Ha nem let­tem vol­na ott, csak olvas­nám, akkor már én is unnám.

Decem­ber 22-én, szom­bat dél­után érkez­tünk. Elfog­lal­tuk a szál­lást, ami lég­vo­nal­ban 30 méter­re volt a tavaly szil­vesz­te­ri kecó­tól, szó­val isme­rős volt a kör­nyék. A kilá­tás az ablak­ból elvi­sel­he­tő volt.

Az a fehér ott a hegy. Az egyik. Felül a fehér az ég. Jól lát­szik?

Kipa­kol­tuk a cuc­ca­in­kat, Regi pél­dá­ul (aki ugye nem síel­het még) stíl­sze­rű­en a sícuc­co­kat helyez­te el a közös helyi­sé­gek­be. Ami­kor fel­akasz­tot­ta a síba­kan­csa­i­mat az egyéb­ként fűt­he­tő bakancs­tar­tó fal­ra, akkor szólt nekem, hogy van egy másik feke­te bakancs, ami­vel majd ne kever­jem össze. Az enyém 45-ös, a másik 42-es; az enyé­men az olda­lán alul nincs piros csík; illet­ve az enyém aljá­nak a kiala­kí­tá­sa tel­je­sen más, szé­le­sebb és hosszabb, mint a másik. Tehát fér­fi­szem­mel néz­ve két tel­je­sen azo­nos pár síba­kancs­ról beszél­tünk.

O. nap (vasárnap)

Az ötlet az volt, hogy mivel hét­fő­től a három síké­pes csa­lád­tag síis­ko­lá­ba ment, ezért hasz­nál­juk ki vasár­na­pot, és síel­jük be magun­kat. Dél­előtt még egy kicsit szüttyög­tünk, így kb. fél 11 körül ter­vez­tük az indu­lást. Fel­öl­töz­tünk (alá­öl­tö­ző, sízok­ni, polár pul­csi, sínad­rág és ‑kabát stb.), majd kimen­tünk, hogy a fel­sze­re­lés mara­dék részét is magunk­ra app­li­kál­juk. Öröm­mel kons­ta­tál­tam, hogy csak egy feke­te síba­kancs van a táro­ló­ban, így nem kell vissza­em­lé­kez­nem, hogy melyik az enyém, mert ugye csak ez lehet az. Fel­rán­ci­gál­tam a lába­im­ra a bakan­cso­kat, nehe­zen jöt­tek fel, nyo­mott min­den­hol, de gon­dol­tam, hogy majd jobb lesz, a síe­lés az már csak ilyen kényel­met­len sport.

Kisé­tál­tunk a tőlünk 600 méter­re talál­ha­tó sípá­lyá­hoz. A sport­pá­lyán (ami nyá­ron tenisz- és fut­ball­pá­lya, télen pedig egy baro­mi nagy havas tér) mond­tam a köl­kök­nek, hogy fel­csa­to­lunk (gy.k. a léce­ket a bakancs­ra csat­la­koz­tat­juk), és így hala­dunk tovább. Ők ezt viszony­lag gya­kor­lot­tan és ügye­sen abszol­vál­ták, én viszont küsz­köd­tem. Bele­lép­tem a kötés­be a bakanccsal, és meg­le­pőd­ve kons­ta­tál­tam, hogy a bakancs ápri­lis óta vagy 3 cen­ti­vel össze­ment. Biz­tos a külön­bö­ző hőtá­gu­lá­si együtt­ha­tó a bakancs és a léc között, eset­leg a Cori­o­lis-erő — gon­dol­tam.

Szó­val sike­re­sen fel­vet­tem a lábam­nál 3 szám­mal kisebb bakan­csot. Síel­ni nem csak a fáj­da­lom­tól, de az elté­rő kötés­mé­ret­től sem tud­tam. Lecsa­tol­tat­tam a gye­re­ke­ket, és haza­in­dul­tunk. Menet köz­ben Regit tele­fo­non update-eltem, hogy mire haza­é­rünk, már lecsil­la­pod­ja­nak a kedé­lyek egy kicsit. Haza­ér­tünk. A bakan­csom sehol. Nem baj, leg­alább tudunk együtt ebé­del­ni dél­ben.

Dél­után haza­ért Uwe, a másik ven­dég, aki az én bakan­cso­mat vet­te fel. Mond­ta nekem, ami­kor talál­koz­tunk, hogy “elcse­rél­tük a bakan­csa­in­kat”. Elcse­rél­TED, gon­dol­tam, de mivel A2/B1 szin­tű néme­tem­mel min­den igét jelen­idő E/3‑ban hasz­ná­lok, inkább nem mond­tam sem­mit.

3 körül újra fel­ke­re­ked­tünk, hogy a napot még­is­csak egy kis síe­lés­sel zár­juk. Elő­ször a len­ti pályá­kon csúsz­kál­tunk kicsit, de ezt hamar meg­un­tuk. Mond­tam a köl­kök­nek, hogy akkor men­jünk fel a hegy­re, gye­rek még az idő, egy csú­szás simán bele­fér. Vélet­le­nül rossz fel­vo­nó­ra száll­tunk, így arra a hegy­re men­tünk fel, amit pont el akar­tam kerül­ni. Fura is volt, mert alig vol­tak raj­tunk kívül a gon­do­lá­ban, és azok az embe­rek is mind a fen­ti étte­rem­be men­tek, nem síel­ni. Sebaj, leg­alább lesz hely a pályán.

Figyel­jük meg a gyer­me­kek lel­kes arc­ki­fe­je­zé­sét! Zizi sze­me mint­ha azt mon­da­ná: “apa, mit kere­sünk mi itt?”, köz­ben Kata némán tűr. Zizi kabát­ja nem pixe­les, hanem direkt ilyen.

Volt. Raj­tunk kívül egy terem­tett lélek sem volt. Elkezd­tünk lecsúsz­ni hár­mas­ban, elöl Zizi, utá­na Kata, aztán én. A pálya jeges és buc­kás volt, kb. 30 méte­ren­ként vala­me­lyik gye­rek elesett, és per­ce­ket töl­töt­tünk el, amíg újra el tud­tunk indul­ni. Az egyik külö­nö­sen nehéz sza­kasz­nál Zizi elej­tet­te a bot­ját, til­ta­ko­zá­som elle­né­re Kata lecsa­tol­ta a lécét, és a botért indult. Itt már érez­tem, hogy baj lesz.

Én is lecsa­tol­tam, és vissza­men­tem értük. A botot Zizi kezé­be nyom­tam, aztán pró­bál­tam vissza­nyom­ni Kata bakan­csát a cipő­be. Tele volt havas-jeges tört­me­lék­kel, leve­re­get­tem ezt a lábá­ról és a léc­ről, köz­ben lej­jebb csúsz­tunk, kezd­tük elöl­ről. Ekkor értek oda hoz­zánk a hegyi­men­tők.

Jó sielők Önök? — kér­dez­te az egyik. Hogy­ne! — mond­tam kevés meg­győ­ző­dés­sel. Segí­tett fel­csa­tol­ni Kata lécét, aztán nekem is, ami­kor ugyan­úgy szen­ved­tem a saját léce­im­mel. Aztán mind elin­dul­tunk lefe­lé kon­voj­ban, mint egy nagy csa­lád, ahol néhány csa­lád­tag jól tud síel­ni, mi meg nem.

Két ilyen kis gye­rek­kel egye­dül a hegyen … — mond­ta a másik új bará­tunk. Hát igen, ez nem éle­tem leg­jobb ötle­te volt — ismer­tem be. Men­tünk tovább. Este 5 körül értünk a völgy­be. Eddig­re már tök sötét volt, alig lát­tunk vala­mit, ezen pedig a söté­tí­tős síszem­üveg sem segí­tett. Így lett vége a nul­la­dik nap­nak, amit sike­res­ként köny­vel­tünk el (hiszen élet­ben marad­tunk).

Az utol­só csú­szás, a gye­re­kek GPS-es nyom­kö­ve­tő­jé­vel trek­kel­ve. A biz­ton­ság ked­vé­ért vit­tük magunk­kal, hogy meg­ta­lál­ja­nak min­ket a lavi­na alatt.

1.nap (hétfő)

A nap jól indult: a saját bakan­cso­mat vet­tem fel. A “szom­széd” a magá­é­ra öles betűk­kel ráír­ta, hogy “UWE”, így töb­bet nem tud­tuk össze­cse­rél­ni.

A síis­ko­la 10-kor kez­dő­dött min­den nap, és dél­után 1‑ig tar­tott. A lányo­kat a piros király­nő cso­port­ba osz­tot­ták be (van­nak szí­nek meg szin­tek, zöld, kék, piros, feke­te, azon belül meg her­ceg­nő, király­nő, csil­lag), én a fel­nőtt hár­mas cso­port­ba kér­tem magam (itt csak 1 és 6 között van­nak cso­por­tok, unal­mas). Aztán kide­rült, hogy túl sokan vagyunk a cso­port­ban, ezért átrak­tak a job­bak közé, így — mint utóbb kide­rült — négyes­ke let­tem, pedig leg­utóbb ket­tes vol­tam. Nem baj, leg­alább lesz kihí­vás. Tanár­nak meg­kap­tam Fabi­ant, akit lát­tunk az SRF bi de Lüt­ben (ami egy ilyen meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan TV-műsor a sváj­ci álla­mi csa­tor­nán, misze­rint ripor­te­rek elmen­nek vala­ho­va, és bemu­tat­ják az adott várost / tele­pü­lést / tér­sé­get), szó­val kije­lent­he­tő, hogy egy celeb lett a síok­ta­tóm.

  1. rész: «SRF bi de Lüt – Die Ski­leh­rer» in Saas-Fee 3x01
  2. rész: «SRF bi de Lüt – Die Ski­leh­rer» in Saas-Fee 3x02
  3. rész: «SRF bi de Lüt – Die Ski­leh­rer» in Saas-Fee 3x03

A nap jól indult: egész dél­előtt esett. Az eső és a hoz­zá tár­su­ló viha­ros ere­jű szél miatt min­den fen­ti pályát lezár­tak, így min­den­ki, aki aznap síel­ni akart, a len­ti két pályá­ra nyo­mult. Emi­att aztán 20–30 per­cig tar­tott min­den fel­vo­nós sor­ban­ál­lás, volt hát idő ala­po­san kipi­hen­ni a 2–3 per­ces csú­szá­so­kat. Köz­ben per­sze min­den­ki gyor­san átázott, és a folya­ma­tos után­pót­lás miatt egy­re mélyebb­re hatolt a ruhánk­ban a ned­ves­ség. Dél körül az eső elő­ször havas­eső­vé vált, aztán apróbb jég­da­rab­kák jöt­tek, és las­san átér­tünk hava­zás­ba. Köz­ben a hőmér­sék­let fagy­pont alá esett, emi­att a kabá­tok és nad­rá­gok elkezd­tek meg­fagy­ni, és min­den­ki­nek fur­csán dara­bos lett a moz­gá­sa. Az okta­tás 1 körül ért véget, a gye­re­kek­kel rohan­tuk haza, és ebéd után már ki sem mer­tünk jön­ni a lakás­ból.

2. nap (kedd)

Gyö­nyö­rű napos időnk volt, elállt a hava­zás is. A pályák jó álla­pot­ban, sok friss hóval vár­tak min­ket. A cso­por­tom­mal együtt fel­men­tünk az egyik maga­sabb hegy­re, ahol olyan dol­go­kat is gya­ko­rol­tunk, ami­ket egyéb­ként a len­ti liba­le­ge­lő­kön nem lehe­tett (pl. síe­lés). Itt már piros és feke­te pályák is vol­tak, nem csak kékek. Min­den­fé­le fel­ada­to­kat kap­tunk, fog­tuk magunk előtt meg a könyö­künk­kel a hátunk mögött a boto­kat, igye­kez­tünk pár­hu­za­mo­san síel­ve szűk kanya­rok­kal halad­ni. Men­tünk kigyó­ban, egy­más mel­lett szink­ron­ban, Fabi­an jó dol­go­kat taní­tott, tény­leg érez­tem, hogy fej­lő­dök. Az egyik utol­só csú­szás alkal­má­val csi­nál­tunk off-pis­te síe­lést is, ami­kor a kije­lölt pálya mel­lett men­tünk. Az egyik ilyen alka­lom­mal elvesz­tet­tem az ural­ma­mat a léce­im fölött, ugrat­tam ket­tőt-hár­mat, és hanyatt fek­ve bele­áll­tam a mély hóba. Nem érez­tem sem­mi ext­rát, de az okta­tó úr később mutat­ta, hogy sike­re­sen eltör­tem a léce­met, való­szí­nű­leg ahogy bele­üt­köz­tem egy nem lát­szó fatörzs­be vagy szik­lá­ba. Nem kell sem­mi komoly­ra gon­dol­ni, az egyik léc vége elha­sadt, és vic­ce­sen life­gett. Mikor már haza­ér­tünk, akkor szig­sza­lag­gal és pil­la­nat­ra­gasz­tó­val javí­tot­tam meg a bibit, de inkább nem fotó­zom le, hogy hogyan sike­rült.

Dél­után a jó idő­re való tekin­tet­tel fel­men­tünk a lányok­kal síel­ni újra, de ezút­tal figyel­tem a helyes sífel­vo­nó- és pálya­vá­lasz­tás­ra. A síe­lés leg­alább annyi­ra jól ment, mint az ellen­fé­nyes fotó­zás.

Nem én vagyok az új Robert Capa, de még való­szí­nű­leg a magyar Alber­to Tom­ba sem.

3. nap (szerda)

A har­ma­dik napon síe­lő-pálya­fu­tá­som során elő­ször fel­ju­tot­tam a leg­ma­ga­sabb saas-fee‑i hegy­re léc­cel és cso­port­tal, az Allalin­nal. Erről azt kell tud­ni, hogy a leg­ma­ga­sab­ban futó euró­pai “met­ró” visz fel rá, ami­től még az is klauszt­ri­fó­bi­ás lesz, aki egyéb­ként tér­iszo­nyos. Szép, napos idő volt, ha tud­nék fotóz­ni, akkor ennél szebb képet is tud­tam vol­na lőni.

Van itt min­den: hegy, ég, szik­lák, hó, gleccser. A töb­bi irány­ba is ezt lehe­tett lát­ni, csak arra volt a Nap.
Szel­fi­ben is nagyon erős vagyok. Figyel­jük meg a hát­tér­ben azt a szép táb­lát, illet­ve a szem­üve­ge­men vissza­tük­rö­ző­dő karo­mat!

Dél­után megest fel­men­tünk a lányok­kal a magos­ba, és meg­ta­lál­tuk a nyu­ga­ti világ leg­je­ge­sebb feke­te pályá­ját. Ami­kor nem estem el, akkor azt vide­óz­tam, ahogy a lányok igen.

Kata a feke­te, Zizi a másik.

4. nap (csütörtök)

Ezen a napon sem­mi emlí­tés­re mél­tó nem tör­tént.

5. nap (péntek)

Kicsiny ám annál lel­ke­sebb cso­por­tunk (ami­ben a sváj­ci síok­ta­tón és magyar infor­ma­ti­ku­son kívül volt kazah-ujgur hölgy; hol­lan­dus úr; Kana­dá­ban szü­le­tett viet­ná­mi szár­ma­zá­sú hölgy, aki 25 év Dánia után került vala­hogy Svájc­ba; maláj ex-PM hölgy, aki most terem­ke­rék­pá­ros edző, Szin­ga­púr­ban élő brit — hogy csak néhá­nyat említ­sek) az első csú­szás alkal­má­val egy akko­ra tömeg­ka­ram­bolt hozott össze, ami­ben a 9 főből 8‑an ben­ne vol­tunk. Min­de­nünk min­den­ki más min­den­jé­vel össze­akadt, olya­nok vol­tunk, mint egy sílé­ces Lao­koón-cso­port. A leg­in­kább az a hölgy lepő­dött meg, hogy kima­radt a móká­ból, aki addig min­den nap leg­alább ötször eltak­nyolt, és min­dig csak úgy tudott meg­áll­ni, hogy vala­kit ledön­tött a lábá­ról.

Miu­tán ezt is kibír­tuk, még jött egy újabb off-pis­te fel­adat, aztán már tény­leg csak egy gyors csú­szás a völgy­be. Én az egyik tel­je­sen egye­nes részen meg­inog­tam, és tel­jes sebes­ség­gel bele­ro­han­tam egy hófal­ba. Saj­nos erről sincs videó.

Gleccser.

Regi balesete (S02E01)

A tava­lyi nagy siker­re való tekin­tet­tel idén újra jelent­ke­zünk a “Regi bal­ese­te” soro­zat leg­újabb epi­zód­já­val.

Nem sok( rossz)at ígé­rő ápri­lis máso­di­ka volt. A hús­vé­ti hét­vé­gét Saas-Fee­ben töl­töt­tük, hogy a sze­zon­bér­le­tünk utol­só mor­zsá­it is kihasz­nál­juk. (Ami­kor a sísze­zont egy hónap­pal ezelőtt ünne­pé­lye­sen lezár­tam, akkor ez az út még hal­vány gon­do­lat sem volt.) Csü­tör­tö­kön érkez­tünk, pén­te­ken már síel­tünk, szom­ba­ton le volt zár­va az összes pálya, vasár­nap megint síel­tünk, hét­főn pedig a kicsek­ko­lás után még egy búcsú­sí­e­lést ter­vez­tünk. Min­den jól ala­kult, ragyo­gó nap­sü­tés, töké­le­tes pályák, sem­mi tömeg.

Én vagyok a síszem­üve­ges, Regi a másik

Miköz­ben Regi­vel síel­tünk, a gye­re­kek Dari­ó­val (aki az új Nico) tanul­tak. Mi dél körül végez­tünk a hegyen, utá­na az volt a ter­vünk, hogy átme­gyünk arra a domb­ra, ahol a lányok van­nak, meg­néz­zük őket, és még csú­szunk egyet. Fel­men­tünk a pálya tete­jé­re, és neki­vág­tunk a sze­zon tény­le­ge­sen utol­só lesik­lá­sá­nak.

Ez a pálya annyi­ra nem volt jó álla­pot­ban, mély volt a hó, és a nap­sü­tés miatt elég­gé latya­kos­sá olvadt. Én vol­tam elöl, Regi köve­tett. Meg­áll­tam, hogy meg­vár­jam, ő pedig egy gyors jobb­ka­nyar­ral állt vol­na meg előt­tem. Itt tör­tént a baj. A job­bos­nál a jobb lába bele­állt a hóba, míg a bal ment tovább. Aztán a bal is bele­állt a hóba, ő pedig has­ra­esett. A sílé­cek nem csa­tol­tak le, hanem félig oldal­ra, félig hát­ra áll­tak. Kb. úgy nézett ki, mint ez a hölgy itt lenn, csak a ruhá­ja volt más szí­nű, és a feje lefe­lé nézett.

For­rás: Pin­te­rest (nem értem én ezt a Pin­te­rest, vala­ki elma­gya­ráz­hat­ná, hogy mi ez)

Nem kell orto­pé­dus­nak len­ni ahhoz, hogy sej­te­ni lehes­sen, hason fek­ve nem jó az, ha az ember két láb­fe­je nem elő­re néz, hanem inkább oldal­ra-hát­ra. Ezt abból is sej­te­ni lehe­tett, hogy Regi elkez­dett kia­bál­ni, hogy “ez nagyon fáj”. (Mon­dott még mást is, de ez egy kor­ha­tá­ros blog, a kur­va élet­be már!) Lecsa­tol­tam, és vissza­sé­tál­tam hoz­zá. Sej­tet­tem, hogy nagy a baj, Regi­nek majd­nem olyan magas a fáj­da­lom­kü­szö­be, mint nekem (az köz­tu­dott, hogy egy pat­ta­nás kinyo­má­sa az orron fáj­dal­ma­sabb, mint a szü­lés, és én kevés­bé kia­bál­tam az előb­bi műve­let alatt, mint ő az utób­bi köz­ben). Leszed­tem a sílé­cet a lába­i­ról, főleg a bal tűnt elég­gé zeher­nyés­nek, nyek­lett-nyak­lott össze-vissza. Fel­se­gí­tet­tem, hogy meg­néz­zük, mek­ko­ra a kár. Jár­ni nem tudott, áll­ni is csak olyan furán. Fasza. Akkor talán vegyük szám­ba, milyen lehe­tő­sé­ge­ink van­nak! Egy olyan részen vol­tunk, ahol nem volt más síe­lő, segít­sé­get nem kér­he­tünk sen­ki­től. Nem is nagyon lát­szód­tunk sehon­nan, így ilyen hószán­as men­tő­re sem szá­mít­hat­tunk. Mivel nem vagyunk Rega-tagok (légi­men­tés), ezért egy heli­kop­te­res akció 50 ezer frank­nál egy rap­pen­nel nem kerül­he­tett vol­na töb­be, szó­val ez sem volt opció. Maradt tehát az, hogy akkor vala­hogy lejus­sunk lécen-lábon a falu­ba, hogy aztán ott keres­sük meg Dok­tor Kretz­sch­mart. Így is tet­tünk, Regi a bot­ja­i­ra támasz­kod­va pró­bált egy olyan hely­re jut­ni, ahon­nan aztán tovább­csúsz­ha­tott, én meg vit­tem a saját léce­i­met, bot­ja­i­mat, és az ő léce­it, mint egy alpe­si Ten­zing Nor­gay. Ehhez képest a lecsú­szás szin­te ese­mény­te­len és kihí­vás­men­tes volt.

A falu­ban fel­mar­kol­tuk a lányo­kat, akik pont ekkor végez­tek az utol­só órá­juk­kal. Vissza­men­tünk a szál­lo­dá­ba, ahon­nan már kicsek­kol­tunk, és az alag­so­ri vécé­ben utcai ruhá­ba öltöz­tünk. Aztán elkezd­tünk orvost keres­gél­ni, ami hús­vét hét­főn dél­után nem tűnt annyi­ra egy­sze­rű­nek. Sze­ren­csé­re pont ott volt a szál­lo­da­tu­laj házas­pár mel­let­tünk, akik­nek piros tele­fo­nos for­ró­drót­juk volt a fel­cser­hez, ők segí­tet­tek beje­lent­kez­ni. Aztán a papi a hotel elekt­ro­mos kis­bu­szá­val el is szál­lí­tott min­ket a ren­de­lő­be.

Mini­má­lis vára­ko­zás után Regi beju­tott a rönt­gen­be. Gyors diag­nó­zis: vala­mi nem jó. Ami a képen lát­szik az egy kicsi szi­lánk, ami vala­hogy letört a csont­ból, való­szí­nű­leg ugyan­úgy, mint ahogy Fábry Sán­dor elme­sél­te “A lej­tő ördö­ge — a vax­tól a gip­szig” c. klasszi­ku­sá­ban. Egy­elő­re ennyit tud­tunk. Regi kapott térd­me­re­ví­tőt, meg két helyes man­kót, amit a gye­re­kek követ­ke­ze­te­sen kam­pó­nak hív­tak, mivel annak van értel­me. Haza­men­tünk szé­pen, Saas-Fee — Zürich mind­össze 242 km, az a hosszú hét­vé­gé­ről haza­u­ta­zók között bará­tok közt is leg­fel­jebb hat óra. Így zár­tuk a hét­fői napot.

Ott van a bibi!

Ked­den házi­or­vos, beuta­ló a Tri­em­li­be. Regi­nek itt már külön kar­to­no­zó­ja van, ugye itt volt tavaly is a bal­ese­te után. A bejá­rat mel­lett két beje­lent­ke­ző ablak van, az egyik főle az van írva, hogy “Infor­ma­ti­on”, a másik felé pedig csak annyi, hogy “Regi”. Szer­dán men­tünk oda, ekkor volt CT, majd az Ober­arzt-tal való egyez­te­tés után abban marad­tunk, hogy legyen MRI is, hogy Regi bal tér­dén az összes kép­al­ko­tó beren­de­zést egy héten belül letesz­tel­hes­sék. Magyar­or­szá­gi olva­só­ink ked­vé­ért írom, hogy MRI-re nem 2019. októ­ber­re, hanem két nap­pal később­re (pén­tek­re) kap­tunk idő­pon­tot. Ekkor­ra derült ki a pon­tos diag­nó­zis: tel­jes elül­ső kereszt­sza­lag-sza­ka­dás.

Most ott tar­tunk, hogy Regi­nek volt három fizio­te­rá­pi­á­ja, ugyan­oda jár vissza, mint tavaly. Ez megy hat hétig, addig nincs műtét, utá­na jön majd egy kon­zí­li­um, és eldön­tik (dönt­jük?), hogy mi legyen. Gyors gug­li­zás után kide­rül egyéb­ként, hogy a kereszt­sza­lag-sza­ka­dás nem olyan jó cucc, az elő­re­ho­zott fizio­te­rá­pi­á­val jó ered­mé­nye­ket lehet elér­ni, a tel­jes gyó­gyu­lás esé­lye így is nagy­já­ból 40% körül van, mint akkor, ha már rög­tön a sípá­lyán kasza­bol­ták vol­na a bete­get. Szó­val remény­ke­dünk.

Le van fog­lal­va már a decem­be­ri síe­lé­sünk ugyan­csak Saas-Fee­ben. Néz­zük a dol­gok pozi­tív olda­lát: sokat tudunk spó­rol­ni, mert Regi­nek nem kell lécet bérel­ni!

Update: Regit május 16-án műtöt­ték.

Síszezon vége

Ma majd­nem elmen­tünk síel­ni, de helyet­te inkább a Land­es­mus­e­um­ban töl­töt­tük a dél­utánt. Ezzel hiva­ta­lo­san is lezárt­nak tekin­tem a 2017–18-as sísze­zont.

Ezen a télen baro­mi sokat síel­tünk. Ahhoz képest, hogy én 10 éve spor­tol­tam elő­ször télen (már­mint téli spor­tot űzni, úgy értem), sze­rin­tem iga­zán gya­kor­lott síző let­tem. Még min­dig ret­te­ne­te­sen megy, vala­hogy nincs hoz­zá érzé­kem, de a sok gya­kor­lás hatá­sá­ra sok­szor úgy érzem, hogy nem halok meg azon­nal. A buc­ká­kat nem sze­re­tem, de a jeges pályát sem, ha mere­dek, akkor aggó­dom, ha sokan van­nak, akkor fél­tem az embe­re­ket, ha keve­sen, akkor meg maga­mat. Egyéb­ként min­den körül­mé­nyek között szí­ve­sen síe­lek, ahogy ez ebből lát­ha­tó.

Az idei sze­zon­ban két fő- és néhány alsí­e­lé­sünk volt. Egy­szer egy hétig, másod­szor (pont a síszü­net­ben) 3 napot síel­tünk, mind­két­szer Saas-Fee­ben. (Ami ugyan­azt tud­ja, mint Zer­matt, csak csa­lád­ba­rá­tabb, kisebb, olcsóbb, mond­juk még min­dig elég drá­ga. A sze­zon­bér­let 222 frank, csak mon­dom.) Vol­tunk még Amden Wee­sen­ben is két­szer, ahol egy­szer lát­tuk a pályát, egy­szer meg akko­ra köd volt, hogy még a lécün­ket sem.

Sze­ret­nék mutat­ni három vide­ót. Az első hely­szí­ne Amden Wee­sen, ahol két pályát talál­tunk, az egyik tipi­kus liba­le­ge­lő, nagyon eny­he kék, olyan vic­cek­kel tar­kít­va, mint a pálya köze­pén elhe­lye­zett hüt­te. A másik sem mere­dek, viszont “fél­csö­vek­kel” (iga­zá­ból nyol­cad­csö­vek­kel) és ugra­tók­kal (!) van fel­sze­rel­ve. Itt tör­tént az első rög­zí­tett síbal­ese­tem éle­tem­ben. Nem kell sem­mi komoly­ra gon­dol­ni, men­tem az ugra­tó­kon, nagyon begyor­sul­tam (> 15 km/h), az utol­só előt­ti­nél fel­re­pül­tem nagyon magas­ra (> 15 cm), és az utol­só­nál jobb­nak lát­tam, hogy­ha biz­ton­sá­go­san elesem. Ez lát­szik e vide­ón, a bal olda­li pacát és az őt körül­ve­vő hófel­hőt kell néz­ni, az vol­tam én.

A követ­ke­ző videó előtt muta­tok egy képet, meg egy hát­tér­kép-gya­nús mási­kat.

Ez én vagyok, miu­tán a gye­re­kek az utol­só sízős napun­kon bemu­tat­tak egy új útvo­na­lat. Nico, a taná­ruk volt, hogy “vic­ces” legyen a síe­lés, néhány alka­lom­mal levit­te őket a pályá­ról, az erdő­be. Nem kell sem­mi veszé­lyes­re gon­dol­ni, 1%-os lej­tő, kita­po­sott útvo­nal, a gye­re­kek nagyon élvez­ték, és gond nél­kül átmen­tek. Mi viszont, nem 90 és 100 cm-es lécek­kel men­tünk, hanem nor­má­lis, fel­nőtt mére­tű­ek­kel. Emi­att aztán azo­kon a helye­ken, ahol ők simán tud­tak hóekéz­ni, mi nem tud­tunk fékez­ni, mert egy­sze­rű­en nem fért el “oldal­ra” a lécünk. Ami­kor egy job­bos kanyar­ban elém ugrott egy közön­sé­ges jege­nye­fe­nyő (Abi­es alba), nem tud­tam mást csi­nál­ni, mint fél­re­kap­ni a kor­mányt, és elte­rül­ni a szűz hóban. Regi is így járt, csak egy kicsit lej­jebb, egy szim­pa­ti­ku­sabb fánál. Ekkor kez­dett vide­óz­ni.

Ez a kép lehet­ne egy ilyen moti­vá­ci­ós-csend­éle­tes hát­tér­kép. Szép faké­reg, a hát­tér­ben elmo­só­dott havas táj, gyö­nyö­rű. Az a paca megint csak én vagyok, és a len­ti videó meg­mu­tat­ja, hogyan jutot­tam el oda.

Azért hogy ne csak ilyen vide­ók­kal éges­sem magam, muta­tok egy jót is. Ez egy buc­kás ÉS jeges ÉS feke­te pálya, amin az utol­só nap utol­só csú­szá­sát tet­tem meg. Sokan azt hiszik, hogy Ilja Afa­nasz­je­vics Osz­ta­pen­ko esett le a talap­za­tá­ról, és vala­mi oltá­ri vélet­len (pont egy síléc­re esett) foly­tán síel, de nem, ez a dina­mi­kus és lej­tő­ér­zé­keny ember én vagyok. Pont ezen a pályán nem estem el egy­szer sem.

Síel­ni jó, és én nem adom fel soha. Egy­szer el fogok indul­ni egy ilyen ama­tőr síver­se­nyen, és ken­ter­be verem a 3–4 éves sváj­ci gye­re­ke­ket!

Első síelés

Ugyan mind­járt 8 éves a blog, mos­ta­ná­ban még­is min­den bejegy­zés úgy kez­dő­dik, hogy “első”. Ennyi­re úju­lok meg hét­ről hét­re.

Feb­ru­ár végén fel­ke­re­ked­tünk, és elin­dul­tunk, hogy első csa­lá­di síe­lé­sün­ket a már meg­szo­kott kap­ru­ni (Zell am See-régió, Auszt­ria) kör­nye­zet­ben tölt­sük. Tud­ni kell, hogy 2008-ban én ott tanul­tam meg snow­boar­doz­ni, aztán 2009-ben is vissza­tér­tünk, így ez szá­mom­ra hazai pálya.

Csak a lányok síel­nek!
 — M. Lász­ló, snow­boar­dos

Hogy mond­jam szé­pen, én nem akar­tam soha sem síel­ni. Regi több mint 7 éve (ld. #elmult8ev) pró­bált rábe­szél­ni, én annyi­ra ellen­áll­tam, hogy maxi­mum a snow­boar­do­zást vál­lal­tam be, mert az menő. Síe­lők, azok ilyen sznob nép­ség, mi, snow­boar­do­sok pedig a láza­dó ifjú­ság vagyunk! Aztán ami­kor egy­re inkább ala­kult ez a csa­lá­di tele­lés, nyil­ván­va­ló lett, hogy vala­mit ten­nem kell. Snow­boar­dos­ként ugyan ret­ten­tő menő vagyok, de mivel 7 év alatt net­tó 60 óra desz­ká­zás­nál tar­tok, nagy­já­ból annyit tudok csi­nál­ni, hogy egy szo­li­dabb lej­tőn nem halok meg azon­nal. Saj­nos két gyer­mek mel­lett ennyi tudás a téli spor­tok­ból nem elég­sé­ges, mert hiá­ba síel Regi 20+ éve, nem síok­ta­tó, és nem tud egy­szer­re két gye­re­ket (és egy snow­boar­dos fel­nőt­tet) meg­men­te­ni a pályán. Tehát kény­te­len-kel­let­len bevál­lal­tam azt, hogy síel­ni fogok, mert akkor én is tudok majd gye­re­ket men­te­ni igény ese­tén (és nem teté­zem a bajt azzal, hogy a síe­lő gye­rek­re rázu­ha­nok snow­boar­dos­tul). Fel­té­ve, hogy vala­mennyi­re meg­ta­nu­lok síel­ni.

Síok­ta­tó, minek? Után­aol­vas­tam, és néz­tem két you­tu­be-os vide­ót is. Meg­ta­nu­lok magam­tól!
 — M. Lász­ló, snow­boar­dos

Egy ese­mény­te­len (Zizi 20 km-rel a cél előtt hányt az autó­ban) uta­zást köve­tő­en elfog­lal­tuk szo­bán­kat egy ked­ves pie­send­or­fi csa­lá­di pan­zió har­ma­dik eme­le­tén. Szom­bat dél­után érkez­tünk, vasár­nap reg­gel pedig gyor­san a helyi “hegy­re” (Erleb­nis­berg Pie­send­orf) men­tünk. A hegy erős túl­zás, mert ez a dom­bocs­ka annyi­ra ala­csony, hogy még a Goog­le Maps sem írja ki a magas­sá­gát. A gye­re­ke­ket beírat­tuk síok­ta­tás­ra, kap­tak egy-egy ked­ves okta­tó nénit, akik­kel a Flum­ser­ber­gen koráb­ban végig­cso­szo­gott két óra után tovább töké­le­te­sí­tet­ték sítu­dá­su­kat. Ekkor jöt­tem én, és Regi gyor­san nekem is szer­zett egy pri­vát okta­tót. (Elvi­leg én is síis­ko­lá­ba men­tem, de egye­dül vol­tam az osz­tály­ban, így kvá­zi pri­vát okta­tást kap­tam a cso­por­tos sítan­fo­lyam árá­ért. Ez nagyon jó.) Dél­előtt Lukas, dél­után Vic­ky ver­te belém az ala­po­kat.

Síel­ni sok­kal egy­sze­rűbb, mint snow­boar­doz­ni. A snow­board sok­kal jobb, mint a sí!
 — M. Lász­ló, snow­boar­dos

Emlék­szem, milyen rémisz­tő volt elő­ször snow­boar­doz­ni. Egy desz­ka, rákö­töz­ve mind a két lábam, még áll­ni sem tudok, vagy ülök, vagy esem, ez a két funk­ció volt kez­det­ben. Snow­board után síléc, ez hason­ló trau­ma volt szá­mom­ra. Min­dig szét­csúsz­nak a léce­im, vagy rálé­pek egyik­kel a másik­ra, nem tudok leül­ni, nincs meg a sta­bil oldal­fek­vő hely­zet sem. Fél­tem, na.

Elő­ször meg­ta­nul­tam, hogyan kell fel­csa­tol­ni a léce­ket. Vigyáz­ni kell, hogy ne legyen túl havas se a kötés, se a bakancs, mert akkor nem megy. Aztán arra is figyel­ni kell, hogy ha az egyik léc a lábon van, akkor az már csú­szik, így a mási­kat fel­ven­ni komoly sport­tel­je­sít­mény. Ha vélet­le­nül ez sike­rül, akkor még több kihí­vás vár­ja az embert, mert akkor már az összes irány­ba akar szét­csúsz­ni az összes láb. Tel­je­sen leiz­zad­tam, és még egy fél cen­tit sem síel­tem.

Mikor a taná­rom segít­sé­gé­vel átlen­dül­tem a holt­pon­ton, elkezd­tük az ala­pok­kal. Olda­laz­va lépe­ge­tés, cso­szo­gás, csu­pa olyan dolog, amit az Alpok orszá­ga­i­nak lako­sai 3 éve­sen, nem pedig 30 éve­sen sajá­tí­ta­nak el. Ami­kor ez már ment, akkor egy kötél­lel fel­von­tat­tam magam a lej­tő tete­jé­re. Oda­fenn körül­néz­tem, mielőtt első csú­szá­so­mat elkezd­tem vol­na, gon­do­lat­ban elbú­csúz­tam összes csa­lád­ta­gom­tól, bará­ta­im­tól és üzlet­fe­le­im­től. A lej­tő annyi­ra eny­he volt, hogy egy óvat­lan pil­la­nat­ban elkezd­tem fel­fe­lé csúsz­ni, de sze­ren­csé­re ez csak egy kisebb gödör miatt volt. Végül elszán­tam magam, és neki­in­dul­tam.

Ösz­tö­nö­sen az ember pont for­dít­va kanya­rog­na, mint ahogy kell. Még most is fura, hogy úgy megyek jobb­ra, hogy a bal lábam­ra helye­zem a test­sú­lyo­mat, és for­dít­va. Per­sze, értem én a dolog fizi­ká­ját, de az ösz­tö­ne­im azt súg­nák, hogy ha “leszú­rom” a bal lába­mat, akkor az nem mozog, és a jobb pedig körü­löt­te elfo­rog, és akkor bal­ra megyek. Nos, nem így van. Szó­val az, aki még nem síelt, de sze­ret­ne, az ezt az egész leszú­rós gon­do­lat­me­ne­tet felejt­se el! Jobb­ra bal láb­bal megyünk, bal­ra meg job­bal. Hogy ezt ala­po­san begya­ko­rol­juk, meg­csi­nál­tuk az összes gya­kor­la­tot, két­ke­zes térd­fo­gás, repü­lő­zés, láb­emel­ge­tés, egy lécen való csú­szás, mér­leg­hin­ta. Az volt a fur­csa, hogy köz­ben sok­szor nagyon nem ment a dolog, de aztán vala­ho­gyan 2–3 óra után össze­állt az egész, és akkor már kezd­tem úgy csúsz­ni, ahogy azt én aka­rom, nem pedig úgy, ahogy a léce­im, illet­ve a ran­dom hópely­hek.

Mielőtt még ennyi­re pro let­tem vol­na, volt egy kb. más­fél órás idő­szak, ami­kor komoly prob­lé­má­im akad­tak a jobb­ra kanya­ro­dás­sal. Bal­ra már egész jól men­tem (jobb láb­ra nehe­zed­ve, ugye), de jobb­ra csak nem . Kicsit olyan vol­tam, mint Derek Zoo­lan­der, aki csak az egyik irány­ba tud for­dul­ni (“I’m not an ambi­turner”). Sokat gon­dol­kod­tam csú­szás köz­ben, hogy mennyi­re gond ez, van‑e vala­hol olyan sípá­lya, ahol csak bal­ra kell men­ni végig, mint a Nas­carban. Aztán a sok gon­dol­ko­dás köz­ben meg­ta­nul­tam a job­bost is.

Dél­után aztán már egy komo­lyabb lej­tő­re is fel­vitt az okta­tó, itt már időn­ként 10 km/h‑s sebes­ség­re is fel­gyor­sul­tam, ha nem kanya­rod­tam elég sokat. Köz­ben meg­ta­nul­tam a csá­ká­nyos fel­vo­nó hasz­ná­la­tát, ami­ből sze­ren­csé­re egy­szer sem estem ki, és sok­kal kényel­me­sebb így fel­men­ni, mint egy kötél­be kapasz­kod­va. Egy­re fel­jebb és fel­jebb men­tünk a koráb­ban már emlí­tett hegyen, míg végül egé­szen a tete­jé­re jutot­tunk. Később mond­ta Vic­ky, az okta­tóm, hogy az első nap még sen­ki sem jutott a tanít­vá­nyai közül ilyen magas­ra. Nagyon büsz­ke vol­tam magam­ra, aztán eszem­be jutott, hogy a tanít­vá­nyai átlag 3 éve­sek lehet­nek. De ez sem ron­tot­ta el a ked­ve­met.

A síe­lés sok­kal jobb, mint a snow­boar­do­zás!
 — M. Lász­ló, síe­lő

A sok szö­veg után most már inkább meg­mu­ta­tom, hogy 3 nap, net­tó 10 óra síe­lés után hol tar­tok (pon­to­sab­ban ez a videó a 2. napon, a 6. óra körül készült).

A lányok­ról majd talán később írok, egy külön poszt­ban, mert nekik job­ban megy, és fél­té­keny vagyok.

Egy hazaút margójára

Pont ma kér­dez­te egy kol­lé­gám, hogy blogolok‑e még. Azt mond­tam, igen, pedig hát olyan az álta­lam biz­to­sí­tott blog­ol­va­sá­si élmény, mint a kutya vacso­rá­ja: vagy van, vagy nincs; és ha van, akkor se biz­tos, hogy jó.

Előz­mény: pén­te­ken, mun­ka után Regi eljött értem a gye­re­kek­kel. 3 körül (na jó, ez annyi­ra nem mun­ka “után”) indul­tunk, volt pár dugó, pár ter­ve­zett meg­ál­lás. Kata és Zizi vacso­ra után (amit egy magyar sze­mély­zet­tel ellá­tott étte­rem­ben fogyasz­tot­tunk Mün­chen után, ld. Axxe Res­ta­u­rant) szé­pen elalud­tak, végig jól visel­ked­tek. Haj­na­li három előtt értünk Göd­re.

Vasár­nap reg­gel 10 előtt indul­tam vissza Svájc­ba Göd­ről. Buda­pes­ten vagy egy óra volt átver­gőd­ni, pedig nem volt vala­mi for­ga­lom. Ahogy elhagy­tam a város­ha­tárt, szin­te varázs­ütés­re eltűn­tek a kátyúk, nem is értem, ez vala­mi urbá­nus hagyo­mány lehet mife­lénk. Már majd­nem Moson­ma­gyar­óvár­nál vol­tam, ami­kor fel­hí­vott Pityu bará­tom, aki pont a kim­lei albér­le­té­ben volt Andi­val, szó­val beug­rot­tam hoz­zá­juk.

Ez a beszá­mo­ló egy­re inkább hason­lít az “Egy nap a Car­na­tion­ben” c. klasszi­kus­ra. Ragad­juk is meg az alkal­mat, és olvas­suk el Scrib­den.

Szó­val az ütő újra­hú­ro­zá­sa után, de még köz­vet­le­nül az Unre­al-par­ty előtt tovább­in­dul­tam Auszt­ria irá­nyá­ba. Bécs­nél ezút­tal nem téved­tem el, ez hír. Mond­juk navi­gá­ció mel­lett csak a hülyék tud­nak elté­ved­ni. Mond­juk a múlt­ko­ri elté­ve­dés­nél is ment a GPS.

Bécs után irány St. Pöl­ten, amit én min­dig Szent Pölk­ten­nek mon­dok, ez a város vala­hogy kíván­ja azt a köz­be­éke­lő­dő k betűt. St. Pöl­ten­ről egy dol­got érde­mes tud­ni: Dét­ári “Döme” Lajos ’96-tól ’98-ig ját­szott ott, köz­vet­le­nül a sváj­ci légi­ós­ko­dá­sa után. Eskü­szöm, hogy ha vala­ha Svájc­ban fogok pro­fi szin­ten fociz­ni, utá­na én is a szent pölk­te­ni VSÉ-ben fogok leve­zet­ni. Fut­ball­ban kihí­vá­sok­kal küsz­kö­dő olva­só­im ked­vé­ért elmon­dom, hogy a leve­ze­tés azt jelen­ti, hogy az ember öre­gen sok pénzt keres azzal, amit sze­ret csi­nál­ni, és még meg sem kell sza­kad­nia. Én spe­ci­el 2 kilós kett­le­bel­lek­kel aka­rok majd leve­zet­ni.

St. Pöl­ten után a követ­ke­ző emlí­tés­re érde­mes város Linz, de azt ki is kerül­tem. Utá­na jön Salz­burg, ahol szin­tén van foci­csa­pat, nem is akár­mi­lyen. Itt szólt a navi­gá­ció a TMC miatt, hogy dugó van, és tér­jek le az autó­pá­lyá­ról. Hö, milyen dugó, gon­dol­tam magam­ban, tök üres az út. Ja, pont addig volt üres, amíg el nem hagy­tam a lehaj­tót, utá­na olyan szép dugó lett, hogy le a kalap­pal előt­te. Az volt fur­csa, hogy a bel­ső sáv­ban és a leál­ló­sáv­ban áll­tak a kocsik. Nem lát­tam még ilyet.

Mind­egy, ennek is vége lett, tan­kol­tam egy jóízűt, és tovább­ha­lad­tam nyu­gat­nak. Már Német­or­szág­ban vol­tam, ami­kor besö­té­te­dett (ez ugye dél­után 4 órát jelent mos­tan­ság). Itt három­sá­vos­sá szé­le­se­dett az autó­pá­lya, ahol megint olyat tapasz­tal­tam, mint még soha. Bel­ső sáv, 100 km/h; közép­ső sáv, 120 km/h; kül­ső sáv, tök­üres. Nem értem, azóta sem. Mind­egy, men­tem a kül­ső sáv­ban, meg néha a közép­ső­ben.

Mün­chen­nél már kicsit fáradt vol­tam, azért még­is­csak 700 km volt addig az út. Pont azt szá­mol­gat­tam, hogy milyen gyor­san érek majd haza, este 8‑kor már a befek­te­té­si ban­kok sze­rel­mi éle­té­ről olva­sok majd a Kind­le-ön a kád­ban. Aztán elkez­dett szál­lin­góz­ni a hó, aztán meg sza­kad­ni. Mün­chen után 200 km‑t men­tem sza­ka­dó hóesés­ben, havas autó­pá­lyán. 100-nál töb­bel nem ment sen­ki, én néha egé­szen 80-ig gyor­sul­tam. Szar volt, na.

A sváj­ci határ előtt meg­áll­tam a ked­venc Shel­lem­nél, ahol min­dig veszem az autó­pá­lya-mat­ri­cát. Ami­kor kiszáll­tam, reme­gett kezem-lábam. Ez főleg pipi­lés köz­ben jött jól. Tan­kol­tam, aztán átgu­rul­tam a hatá­ron. Még esett a hó, a hatá­ron még muta­tó­ba se volt sen­ki, az oszt­rá­kok nyil­ván meccset néz­tek, a sváj­ci­ak pedig fondüz­tek.

A határ­tól még 100 km‑t jöt­tem. Aztán meg­ér­kez­tem, pont este 10-re.

Szó­val csak ennyit akar­tam írni. Meg hogy 210-nél még húzott vol­na a kocsi, de én már nem mer­tem gyor­sí­ta­ni …

Hegyet hágék, ötöt lépék

(Tudom, hogy “lőtőt lép­ék”, a cím direkt más.)

Teg­nap Miki kol­lé­gám­mal úgy dön­töt­tünk, hogy ren­de­zünk egy kis­cso­por­tos osz­tály­ki­rán­du­lást. Kocsi­ba vág­tuk magun­kat, és meg sem áll­tunk Luzer­nig.

Luzern egy gyö­nyö­rű város, 80.000 lako­sa iga­zán örül­het annak, hogy ilyen körül­mé­nyek között ten­get­he­ti sváj­ci éle­tét. A HB-nál rak­tuk le a kocsit, onnan indul­tunk meg a Kapell­b­rüc­ke irá­nyá­ba, ami­ről annyit kell tud­ni, hogy Euró­pa leg­idő­sebb fate­te­jű híd­ja — len­ne, ha nem égett vol­na le 1993-ban egy ciga­ret­ta­csikk­től (!). Állí­tó­lag ben­ne van a Világ 100 cso­dá­já­ban is, most keres­gél­tem egy kicsit, de nem talál­tam olyan lis­tát, amin raj­ta len­ne. Egyéb­ként tény­leg szép, ügye­sen hely­re­ál­lí­tot­ták, a pad­lás pedig tele van fest­mé­nyek­kel. Azt mond­juk nem értem, hogy miért átló­san visz át a híd a Reuss folyón, biz­tos túl sok volt a fa.

Kapellbrücke Kép @ KB
Virág @ KB Kilátás

A Kapell­b­rüc­ke meg­te­kin­té­se után elin­dul­tunk lefe­lé a folyó men­tén, az egyik olda­lon igé­nyes piac (zöld­ség, sajt, méz), a mási­kon pedig ret­te­ne­te­sen izgal­mas bol­ha­pi­ac volt. Itt talál­tunk egy másik fahi­dat, amit Spre­u­erb­rüc­ké­nek hív­nak, és iga­zá­ból pont ugyan­az, mint a Kapell­b­rüc­ke, csak kisebb, keve­sebb a turis­ta, és nincs kiír­va, hogy “tilos a dohány­zás”.

Spreuerbrücke

Luzern­nek van egy Váci utcá­ja is, nem kevés bolt­tal és gyö­nyö­rű épü­le­tek­kel. A város­né­zés után vissza­in­dul­tunk a pálya­ud­var­hoz, ahol mind­össze 5 és fél fran­kért (ez tény­leg olcsó­nak szá­mít) ettünk egy-egy hot­do­got. Nekem hiány­zott az ebéd utá­ni kávé, ezért keres­tem egy auto­ma­tát, hogy ott kof­fe­int véte­lez­zek. Talál­tam is egyet, ez a tipi­kus teke­rős készü­lék, ahol beadod, hogy mit sze­ret­nél, és a spi­rál ala­kú izé kite­ke­ri neked a ter­mé­ket. Volt is ben­ne dobo­zos kávé 2,50-ért, nosza, be is dob­tam 4 fran­kot. Beütöt­tem a kódot, kidob­ta a kávét — és kiír­ta, hogy “cre­dit: 4.00”. Hm! Néz­tem, hogy mit lehet­ne még loo­tol­ni, talál­tam is snack kol­bászt, beütöm a kód­ját, kidob­ja, “cre­dit: 4.00”. Hm, hm! :) “Vet­tünk” még egy jeg­es­te­át, cso­ki­go­lyót, gumi­cuk­rot, cso­kit, és még min­dig “cre­dit: 4.00”. Na, itt pofát­la­nul meg­pró­bál­tuk kiven­ni a vissza­já­rót, nem sike­rült, annyi baj legyen. Még jó, hogy volt nálam háti­zsák. Szó­val ha vala­ki ingyen kávé­ra vagy nasi­ra vágyik, aján­lom a luzer­ni pálya­ud­var auto­ma­tá­ját, olcsón meg lehet úsz­ni. :)

Ezután autó­val tovább halad­tunk Alp­nach irá­nyá­ba, ahon­nan a Pila­tus­bahn indul fel a hegy­re. Meg­vet­tük a retúr­je­gyet (68 frank!), volt még egy óra, úgy­hogy kiül­tünk söröz­ni a tó part­já­ra. Ekko­ra hegyek között ekko­ra tó, azért ezt a lát­ványt még szok­nom kell. A Pila­tus­bahn a leg­me­re­de­kebb vas­út (iga­zá­ból fogas­ke­re­kű) a Vilá­gon, nagy élmény az uta­zás, egé­szen addig, míg bele nem gon­dolsz, hogy mi len­ne, ha nem üzem­sze­rű­en meg­in­dul­na lefe­lé…

Stég Pilatusbahn
Nagy a jókedv

Kb. fél óra az út fel­fe­lé, a 2100 méter magas Pila­tus­ra. Hiá­ba volt meleg, nap­sü­té­ses idő, a sok fel­hő miatt nem lehe­tett messzi­re ellát­ni. Mivel sport­em­be­rek vagyunk, nem elé­ged­tünk meg a Pila­tus­sal, áttú­ráz­tunk a Tom­lis­horn nevű csúcs­ra (ld. Endom­on­do rou­te). Beval­lom, én pisz­ko­sul fél­tem, nem vagyok egy nagy hegy­má­szó, így nekem még ez a 0‑s nehéz­sé­gű túra is kemény volt. Az a len­ti kép, ahol állok a buc­kán, nos ott mögöt­tem egy méter­rel konk­ré­tan egy száz­mé­te­res sza­ka­dék volt. (Per­sze minek fél­ni, úgy­sem lát­szott a mély­ség, mert min­den ködös volt.)

Pilatuson Félelem és reszketés
E'repü't! Hotel

Még vissza­fe­lé fel­men­tünk a Pila­tus “iga­zi” tete­jé­re is, ahon­nan jó idő­ben ellát­ni egé­szen a Jung­fra­u­ig. Ebben a köd­ben el lehe­tett lát­ni egé­szen a lép­csőn fel­jö­vő japán turis­tá­kig, ennyi. De a pano­rá­ma szép volt így is.

Panoráma
Pano­rá­ma

Dachstein 2011

Megyünk ma Dachs­te­in­be. Pon­to­sab­ban Sch­lad­ming­ba, még pon­to­sab­ban egy Rohr­mo­os nevű város­ká­ba. Nagy téli spor­to­lók vagyunk mi, majd­nem min­den évben akár egy hetet is a hegyek­ben töl­tünk. Tavaly pél­dá­ul egé­szen Mát­ra­szent­ist­vá­nig jutot­tunk, ahol a 145 méte­res szint­kü­lönb­sé­get snow­boar­doz­tuk be két tel­jes napig. Úgy érez­tem magam, mint egy Alber­to Tom­ba.

A sísze­zon arra­fe­lé decem­ber 3‑án kez­dő­dik, de sebaj, mert van gleccser. Ahogy néz­zük a hóje­len­tést, egy hónap­ja esett utol­já­ra, van egy méter­nyi hó, viszont egész szé­pen üze­mel­nek a pályák és a fel­vo­nók. Már csak egy prob­lé­mát kell leküz­de­nem: csá­ká­nyos fel­vo­nók van­nak, amik az olyan gyógy­s­now­boar­do­sok leg­na­gyobb ellen­sé­gei, mint ami­lyen én vagyok. Sível nagyon egy­sze­rű és kényel­mes a hasz­ná­la­tuk, de snow­board­dal rémes, leg­alább­is szá­mom­ra. Érkez­tem én már meg úgy a hegy­te­tő­re, hogy fél­úton eles­tem, de nem akar­tam vissza­csúsz­ni, így — mint egy gólt ünnep­lő focis­ta — két tér­den csúsz­tam fel­fe­lé néhány száz métert, ügye­sen fel­szánt­va az egész pályát.

Egy (ket­tő) a lényeg: nyu­ga­lom és kikap­cso­ló­dás.

Kaprun, megest

Szer­vusz­tok.

Hol­nap (szom­bat) haj­nal­ban lelé­pünk Regi­vel, és meg sem állunk Kap­run, AT-ig. Ott leszünk egy hétig, tehát nem leszünk itt­hon. Ha lesz wifi, blo­go­lunk is.

Hó az van, dögi­vel. Kitzs­te­in­hor­non jelen­leg három méter, és a ‑10 fok­ban nem vár­ha­tó nagyobb olva­dás se.

Snow­boar­do­zunk, csak és kizá­ró­lag, mert a snow­board menő, a szán­kó viszont nem.

Apro­pó, tud­já­tok, hogy mit jelent a fül­hall­ga­tó­kon az R meg L betű? Azt nekünk csi­nál­ták, az R‑es Regié, az L‑es meg az enyém. Milyen ked­ve­sek azért :) (Erre az értünk-való-össze­es­kü­vés-elmé­let­re Regi jött rá.)

Min­den jót!