Most múlik, pontosan!

Nos, kevés zenei kont­en­tünk egyi­két olvas­hat­ja a tisz­telt pub­li­kum az aláb­bi­ak­ban.

Néhány hete men­tem reg­gel mun­ká­ba kocsi­val. Éppen az MR2 Akusz­tik ment SD-ről, amit pár nap­pal koráb­ban másol­tam fel. Meg­szó­lalt a Most múlik pon­to­san (Csík Zene­kar és Kiss Tibor, a mik­ro­fon­nál Majo­ro­si Mari­an­na és a szer­ző, Kiss Tibor), és én majd­nem neki­men­tem a sza­lag­kor­lát­nak. Annyi­ra meg­érin­tett vala­hogy az egész, annyi­ra szép volt, hogy csak na. Aki nem ismer­né, annak ide­ra­kom, tes­sék:

Most, hogy min­den­ki tele­fújt tucat­nyi három­ré­te­gű ult­ra puhát, rá is tér­nék a lényeg­re. Mivel annyi­ra tet­szett a szám, ezért két dol­got hatá­roz­tam el:

  1. meg­ta­nu­lom szé­pen eléne­kel­ni — ez annyi­ra sike­rült, mint 2010 Orbán Vik­tor­nak: meg­van a 2/3, meg­ta­nul­tam szé­pen éne­kel­ni;
  2. utá­na­já­rok a szö­veg­nek.

Az előb­bi­ről inkább ne beszél­jünk, nem aka­rok dicse­ked­ni, de Hor­váth Char­lie-hoz képest egy Jani­csák Veca vagyok (haji­lag leg­alább­is). Utób­bi­ról meg annyit, hogy Regi kapás­ból elmond­ta, hogy ez a szám Kiss Tibi egyik ked­ves, régi hob­bi­já­ról szól, amely­nek kere­té­ben min­den­fé­le fehér port jut­tat a szer­ve­ze­té­ben külön­fé­le, erre a cél­ra rend­sze­re­sí­tett test­nyí­lá­so­kon keresz­tül (gyk. fel­tol­ja a sütő­port ánusz­ba, hogy pezseg­jen). Most, hogy így lelőt­tük a poént, én azért állí­tok ennek a szám­nak egy kis emlé­ket itt, az Inter­net rólam elne­ve­zett bugy­rá­ban.

A cél a követ­ke­ző. Volt nekem egy kecs­kém, tudod‑e magyar­ta­ná­rom a pati­nás Veres Pál­né Gim­ná­zi­um­ban, aki nem Sch­ne­i­der Béla volt (ő az egyik leg­jobb taná­rom volt, majd talán egy­szer meg­em­lé­ke­zem róla külön), hanem — figyel­jük a monog­ra­mot! — Sza­bó Ibo­lya Anna. Nos, ked­ves Ibo­lya és Anna annak rend­je és mód­ja sze­rint kiölt belő­lem min­den mara­dék, iro­da­lom irán­ti sze­re­te­tet. Vég­te­len ver­se­ket magol­ta­tott be, és még vég­te­le­nebb vers­elem­zé­sek­kel mulat­tat­tuk fia­tal­sá­gunk leg­szebb órá­it. Ese­té­ben elő­for­dult, hogy 1.) egy négy sor­ból álló ver­set hete­ken keresz­tül, szin­te pixel­ről pixel­re ele­mez­tünk; 2.) pusz­tán az elem­zés és a köte­le­ző bema­go­lás miatt még azo­kat a ver­se­ket is meg­utál­tam, ami­ket egyéb­ként sze­ret­tem. Per­sze van ám ennek elő­nye is, pél­dá­ul igen menő dolog Tiborc pana­szá­val (rész­let) rémiszt­get­ni a népe­ket. A hát­rá­nya pedig az, ami a magyar népes­ség 99,99%-ánál jelent­ke­zik: érett­sé­gi után soha, sen­ki, sem­mi­kor nem fog töb­bé lírai szép­iro­dal­mat olvas­ni. (Aki még­is: R‑E-S-T-E-C‑P!)

Szó­val a cél a követ­ke­ző (de most már tény­leg): ele­mez­zük Kiss Tibor Most múlik pon­to­san c. köl­te­mé­nyét olyan jó gimis módon. Ne legyen értel­me, tom­pít­sa nul­lá­ra a mon­dan­dót, és vegye el a ked­vét min­den­ki­nek az élet­től is. Meg­pró­bá­lom.

Most múlik pon­to­san,
Enge­dem hadd men­jen,
sza­lad­jon kife­lé belő­lem
gon­dol­tam egyet­len.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Vil­lám­lik menny­dö­rög,
ez tény­leg sze­re­lem.

A köl­tői én magát mint­egy a jelen idő­be helyez­vén, egy ellent­mon­dás­sal nyit­ja meg mon­dan­dó­ját. Ezt alá­tá­maszt­ja az erős alli­te­rá­ció, ami két tel­jes szó­ra is kiter­jed — figyel­jük meg a pár­hu­za­mot Babits Mihály mun­kás­sá­gá­val (“Szek­szár­don szü­let­tem, szí­nész­nőt sze­ret­tem”)! A máso­dik sor eny­he lazu­lá­sát a har­ma­dik sor dina­miz­mu­sa dob­ja fel hir­te­len, ezzel az olva­só­ban kimond­ha­tat­lan feszült­ség ébred. A negye­dik sor­nak sem­mi értel­me nincs. Ezt köve­tő­en a líri­kus ego két bátor taga­dás­sal feszí­ti tovább a már egyéb­ként is igen feszí­tett húrt, illet­ve ide­get. “Nem vagy itt jó nekem”, illet­ve “nem vagy való nekem” — mond­ja, ami tovább facsar­ja a már így is kifa­csart olva­sói szív­csakrát. A vers­szak utol­só előt­ti sorá­ban egy erős ter­mé­sze­ti kép dereng fel, ami egy­szer­re hat az összes (szám sze­rint 5) érzék­szerv­re: szin­te lát­juk a vil­lám­lást, hall­juk a menny­dör­gést, érez­zük az ózont, tapint­juk a feszült­sé­get, illet­ve nyal­juk a lapos­ele­met. Az utol­só sor fel­old­ja azt azt meg­elő­ző foné­mák és mor­fé­mák fel­old­ha­tat­lan ellent­mon­dá­sos­sá­gát, misze­rint itt a sze­re­lem­ről van szó. (Vagy még­sem?)

Látom, hogy elsu­han
felet­tem egy madár,
táton­gó szí­vé­ben szö­ges­drót,
cső­ré­ben szal­ma­szál.
Maga­mat rin­ga­tom,
míg ő lan­dol egy alma­fán,
az Isten kert­jé­ben
alma­bort inha­lál.

A máso­dik stró­fa ott kez­dő­dik, ahol az első abba­ma­radt, egy sor kiha­gyá­sá­val. A köl­tőt meg­sze­mé­lye­sí­tő mesé­lő egy újabb, immá­ron a vers folya­mán máso­dik ter­mé­sze­ti képet mutat fel, misze­rint egy madár repül. Ez rit­ka és egye­di pil­la­nat már önma­gá­ban is, hát még ami­kor kide­rül, hogy a madár cső­ré­ben egy szal­ma­szál lóg, zúzá­já­ba pedig egy szö­ges­drót akadt. A szal­ma­szál itt egy­ér­tel­mű­en a fleg­ma visel­ke­dés jele, szin­te lát­ja az olva­só, ahogy ez a búbos ban­ka kipök a szá­ja, pon­to­sab­ban cső­re sar­ká­ból, ezzel is véle­ményt mondd arról a világ­ról, ahol egy­szer­re dörög az ég és vil­lám­lik. A szö­ges­drót a köl­tő gyer­mek­ko­rá­ra utal­hat, ami­kor a csör­gő­jét a gonosz mos­to­ha elko­boz­ta. Ezt alá­tá­maszt­ja az ötö­dik sor nar­cisz­ti­kus képe, mikor is a köl­tői én saját magát kényez­te­ti, miköz­ben az előbb emlí­tett küsz­vá­gó csér sike­re­sen meg­te­lep­szik egy alma típu­sú gyü­mölcs­fa lomb­ko­ro­ná­já­ban. Az utol­só sorok­ban fel­sej­lik a blasz­fé­mia: egy­részt a köl­tő Isten nevét veszi szá­já­ra, pon­to­sab­ban tol­lá­ra, eset­leg író­gé­pé­re; más­részt e szö­veg­kör­nye­zet­ben a bor és az inha­lál sza­vak továb­bi áram­erős­sé­get indu­kál­nak. Nem lehet elmen­ni e bib­li­kus pár­hu­zam mel­lett: ott is volt egy alma­fa, sok madár rep­ke­dett ide és oda, vala­mint a kígyó néha eszik mada­rat.

Vág­tat­nék tovább veled az éjben
az álmok fol­tos indi­án lován.
Egy tál­tos szív remeg a kony­ha­kés­ben,
tal­pam alatt sár és ingo­vány.

Ret­ten­tő dina­miz­mus­sal indul útjá­ra a har­ma­dik vers­szak. Éjben vág­tat­ni, sötét­ben lova­gol­ni, ezek veszé­lyes dol­gok ám! Per­sze alma­bor inha­lá­lá­sa után bátor lesz a leg­gyá­vább köl­tői én is, hát még ez a mos­ta­ni. E mon­da­bé­li lóról is sok min­den kide­rül, pél­dá­ul hogy indi­án szár­ma­zá­sú, a sző­re pedig nyo­mok­ban fol­to­kat tar­tal­maz. Az indi­án vona­lat erő­sí­ti a har­ma­dik sor is, ahol egy tál­tos kegyet­len meg­gyil­ko­lá­sá­nak lehe­tünk tanúi. Erős ellent­mon­dás, hogy ezt a lírai én egy közön­sé­ges kony­ha­kés­sel köve­ti el, és az áldo­zat még élet­ben van akkor, ami­kor az olva­sók elvo­nul­nak a kony­há­ban zaj­ló véres ese­mé­nyek mel­lett. Az utol­só sor elhoz­za a már meg­szo­kott, a köl­tő­re jel­lem­ző ter­mé­sze­ti képet: sár van és ingo­vány és dago­nya és még több sár. Szin­te hall­juk a cup­po­gást, ahogy a köl­tő pró­bál­ja kisza­ba­dí­ta­ni láb­ik­rá­ját a fék­te­len mocsár­ból.

Azóta szün­te­len
őt látom min­den­hol.
Mered­ten nézek a távol­ba,
ott­ho­nom kőpo­kol.
Szi­lán­kos menny­or­szág,
folyé­kony torz tükör.
Szent­já­nos­bo­ga­rak
fényé­ben tün­dö­köl.

Az első sor egy értel­mez­he­tet­len múlt­ba uta­lás­sal kez­dő­dik, mert nem tud­juk meg, mió­ta. Teg­nap óta? Eset­leg a máso­dik stró­fa köze­pe óta? Sosem derül ki. Min­den­eset­re az tény, hogy a köl­tői én lát­ja min­den­hol — de mit lát? Újabb feszült­ség­for­rás, mert ez sem derül ki a köl­te­mény­ből. Való­szí­nű­leg ezzel a köl­tő is így van, mert fel­is­mer­ve, mit tett, illet­ve mit írt, nem tud mást csi­nál­ni, mint a távol­ba réved. A negye­dik sor­ban azt is meg­tud­juk, hogy egy reme­te éle­tét élő köl­tő­ről van szó, szin­te érez­zük a bar­lang szo­rí­tó nyo­má­sát a har­ma­dik csi­go­lyán­kon. Ez a vers­szak sem marad­hat blasz­fé­mia nél­kül, mert a köl­tő össze­tö­ri Isten biro­dal­mát apró dara­bok­ra. A meg­gyö­tört olva­sót egy tükör­rel szem­be­sí­ti a hato­dik sor­ban, hogy rádöb­ben­jünk, milyen ember­ré tett min­ket ez a vers és ez a vers­elem­zés. Torz­zá. Pon­to­san, mint a tükör, ahogy azt a köl­tő oly talá­ló­an elhe­lyez­te ugyan­eb­ben a sor­ban. A feszült lég­kört egy kel­le­mes benyo­más zár­ja vég­re: apró, vilá­gí­tó rova­rok, az ún. szent­já­nos­bo­ga­rak (Lampy­ris noc­ti­lu­ca) ragyo­gá­sát írja le Kiss Tibor.

Egy indi­án lidérc kísért itt ben­nem.
Szem­hé­ja­in rozs­dás szem­fe­dő.
A tük­rö­kön túl, fenn a fel­le­gek­ben
furu­lyá­ját elej­ti egy angyal­szár­nyú kígyó­bű­vö­lő.

Az utol­só, meg­le­he­tő­sen, de nem szo­kat­la­nul rövid (emlé­kez­zünk csak a har­ma­dik stró­fá­ra) vers­szak­ban újra fel­tű­nik Karl May Win­net­o­u­ja, aki végig elkí­sért min­ket a vers folya­mán. Itt ter­mé­sze­te­sen már csak mint lidérc van jelen, hiszen már rég halott, bár hal­ha­tat­lan. Ezt a halált mutat­ja a szem­fe­dő is, amit halott indi­á­no­kon is szok­tak hasz­nál­ni. Újra elő­ke­rül a szem­be­sí­tő hatá­sú tükör, de az olva­só maga mögött hagy­ja, és tovább tör fel­fe­lé, a fel­hők közé, hogy utol­ér­je a lírai indi­ánt. Végül pedig egy bal­eset­nek lehe­tünk szem­ta­núi: egy tes­ti fogya­té­kos, indi­án szár­ma­zá­sú kígyó­bű­vö­lő elej­ti a hang­sze­rét. Újabb hüb­risz: ugyan mi jár­jon annak a köl­tő­nek, aki a gya­nút­lan olva­só­ra magas­ról egy indi­án furu­lyát ejt?!

Rammstein 2011

Vol­tunk teg­nap­előtt a Rammste­in kon­cer­ten. Nagy kon­cert­re járó­sak vagyunk mi, majd­nem min­den évben elju­tunk egy egész kon­cert­re, és az az egy az min­dig Rammste­in. Tavaly már­ci­us 16-án (aznap volt az első EPAM-os mun­ka­na­pom) vol­tunk, idén pedig novem­ber 10-én. Ha jövő­re jön­nek, akkor is men­ni fogunk, és ha a fene fenét eszik, akkor is álló­hely­re megyünk.

A Rammste­in a leg­ki­rá­lyabb kon­cer­te­ző együt­te­sek egyi­ke, pedig nem is kife­je­zet­ten sze­re­tem őket, nem isme­rem sok szá­mu­kat, a szö­ve­get pedig 5%-ban se értem. De még­is, annyi­ra kemé­nyen oda­te­szik magu­kat ezek az ötven felé köze­lí­tő volt NDK‑s urak, hogy csak na, min­dig hatal­mas a han­gu­lat, még a nyug­dí­jas szek­tor­ban is, ahol min­dig ülünk. Engem min­dig lenyű­göz az a ren­ge­teg effekt, láng­nyelv, rob­ba­nás, habot löve­lő óri­ás­fasz stb., ami­ket bevet­nek, és köz­ben a hang­zás sem síny­li meg az egé­szet. Pedig azért nem lehet egy­sze­rű ilyen körül­mé­nyek között zenél­ni, a láng hőjét mi 100 méter­ről is for­ró­nak érez­tük, el sem tudom kép­zel­ni, milyen lehet az köz­vet­len közel­ről. Nem fáz­nak, azt biz­tos.

Egy a lényeg: ha jövő­re vagy bár­mi­kor később jön a Rammste­in, veszek két jegyet, álló­je­gyet. Idő­ben kime­gyünk, hogy oda­fér­jünk a szín­pad első sorá­ba, aztán már csak azt kell meg­ol­da­ni, hogy 4–5 órá­ig kibír­juk pisi­lés nél­kül — ez főleg a piro­tech­ni­ka isme­re­té­ben lesz nagy kihí­vás.

Karaoke, mindenki boldog

EFOTT 2009, Baja
Edda: A kör. Elő­ad­ják: Buci, Bálint, isme­ret­len lány, Laci, Annus­ka, Regi.

Az nem (csak) az én han­gom.

Csörög

Meg­ta­lál­tam az ide­á­lis csör­gés­kom­bi­ná­ci­ót a magán és a céges tele­fo­nom­ra, vég­re.

Magán: nár­cisz­ti­kus haj­la­mom miatt Fí Szig­ma Epszi­lon — Desz­ka nél­kül.

Céges: a fen­ti pár­ja, tehát Blo­od­ho­und Gang — Penn­syl­va­nia.

Ha ango­lul csöng, ango­lul kell fel­ven­ni, egyéb­ként meg magya­rul.

Nek­tek mit csö­rög?

Hehe, cipőm

Regi most látott egy kli­pet a VH1-on, ami­ben ben­ne volt a ket­tő­vel ezelőt­ti cipőm. Sze­gény fehér Lacos­te már nagyon meg­vi­selt, egy hete ki lett nevez­ve mun­kás­ci­pő­nek, azóta már pur­ha­bos is lett. Bocsi.

A klip meg itt lát­ha­tó: jútyúb. 1:34-nél kell néz­ni, de sok­szor meg­je­le­nik. Huhu.

(Ha bera­kok egy vide­ót, azt kb. két napon belül tör­lik, nem tudom, miért. Szó­val nem rakom be, hát­ha így nem tör­lik.)

Ken Lee csengőhang

Ugye a “Ken Lee Girl” művész­név alatt futó bol­gár nénit sen­ki­nek se kell bemu­tat­ni?

[audio:2008/03/ken_lee_ring.mp3]

Leszed­tem a vide­ót you­tu­be-ról, leszed­tem a hang­sá­vot, kivág­tam a rele­váns részt, és már­is kész a töké­le­tes csen­gő­hang.
Lehet töl­te­ni innen: Ken Lee csen­gő­hang.

EMA 2007

Ez nagyon rossz volt. Nagyon. A kom­men­tár, a díjak, Amy Wine­hou­se pont 4g-vel töb­bet lőtt, mint kel­lett vol­na. Szé­gyen. A 30Y‑t nem is jelöl­ték sem­mi­re.

Green Day Top10@10

Most lett vége, jó is meg érde­kes is volt.

10. Bas­ket Case (Doo­kie)
9. Time Of Your Life (Nim­rod)
8. Boule­vard Of Brok­en Dre­ams (Ame­ri­can Idi­ot)
7. Stu­ck With Me (Insom­niac)
6. Holi­day (Ame­ri­can Idi­ot)
5. War­ning (War­ning)
4. Wake Me Up When Sep­tem­ber Ends (Ame­ri­can Idi­ot)
3. Mino­rity (War­ning)
2. Ame­ri­can Idi­ot (Ame­ri­can Idi­ot)
1. Bas­ket Case (Doo­kie)

Tud­juk be a magyar MTV gye­rek­be­teg­sé­gé­nek, hogy kihagy­ták a Wor­king Class Hero‑t, hogy a Stu­ck With Me-nek nem sike­rült kiír­ni a cim­ké­jét, illet­ve hogy a Bas­ket Case egy­szer­re tize­dik és első.

Himmel for MTV



Min­den nagy blo­gon ez van, hát akkor legyen itt is, meg per­sze én is himm­eles vagyok tulaj­don­kép­pen.

Fi Szigma Epszilon — Deszka nélkül

Fi Szig­ma Epszi­lon — Desz­ka nél­kül

Üldö­gé­lünk a top℗on,
Az uccsó Hei­ne­kent bon­tom,
Unott fej­jel ugrok
Még egyet a meden­cé­be!

A par­ko­ló­ban par­ty van,
Az isko­lá­val a fasz kivan!
Per­cek kér­dé­se, hogy
Mikor leszek merev­ré­szeg!

Béz­bólsap­kám fel­ve­szem,
Leto­lom a far­me­rem:
Alsó­ga­tyám kilóg,
Kicsit — vágod — mert ezt így kell!

Köz­ben Beas­tie Boys visít:
Oh My God, That’s The Fun­ky Shit!
Fel is han­go­sí­tom,
Ma éjsza­ka min­den stim­mel!

Fi, Szig­ma, Epszi­lon:
Desz­ka nél­kül desz­ká­zom!
Fi, Szig­ma, Epszi­lon:
Csú­csa a világ­szín­vo­nal­nak!

Fi, Szig­ma, Epszi­lon:
Lenn nyom­juk a bícspar­ton!
Fi, Szig­ma, Epszi­lon:
Csú­csa a világ­szín­vo­nal­nak!

Estén­ként piros pohár
A kezem­ben, és visz az ár.
Reg­gel nyolc órá­ra
Nem megyek be inkább még­se’!

A kínai mel­lé sört verek,
Száz mega­bit a könyv helyett.
A null­kre­dit se zavar,
Csak legyen már vég­re pén­tek!

Fi, Szig­ma, Epszi­lon:
Desz­ka nél­kül desz­ká­zom!
Fi, Szig­ma, Epszi­lon:
Csú­csa a világ­szín­vo­nal­nak!

Fi, Szig­ma, Epszi­lon:
Lenn nyom­juk a bícspar­ton!
Fi, Szig­ma, Epszi­lon:
Apuk Zreh­nöhcs, Anyuk Zreh­nöhcs!

A poszt apro­pó­ja meg az, hogy két éve (2005.09.29.) szü­le­tett meg ez a szám. Egyéb­ként meg sehol sincs meg a szö­ve­ge, mert a zeneszöveg.hu kicen­zú­ráz­ta.