Kovászos kenyér könnyen

A cím­ben a “kenyér” és “könnyen” sza­vak között volt ere­de­ti­leg egy csú­nya károm­ko­dás (k‑val kez­dő­dött), de Regi sze­rint ez nem illik hoz­zám. Mind­egy, így is alli­te­rál három szó. Olyan fon­tos bejegy­zés ez, hogy majd­nem csi­nál­tam egy új kate­gó­ri­át neki (kovász), de marad az étel-ital alatt.

Mint min­den jóra­va­ló Karen, az első hul­lá­mos karan­tén ide­jén én is elkezd­tem ková­szol­ni (hiszen olyan sok sza­bad­időm van). A kez­de­ti saját pró­bál­ko­zá­sok mind kudarc­ba ful­lad­tak (csak sima fehér lisz­tünk volt itt­hon), így hát egy bará­tom­hoz for­dul­tam segít­sé­gért, aki ekkor­ra már több hete ama­tőr pék­ként keres­te a kenyér­re­va­lót sütöt­te a saját kenye­rét. 2020. ápri­lis 3‑án men­tem el a köze­li Urdorf­ba, ahol meg­kap­tam a kez­dő kovászmaglöketet.

Sokat pró­bál­tam műve­lőd­ni, olvas­tam pl. Kovász Labort, néz­tem min­den­fé­le vide­ó­kat, de vala­hogy nem állt össze a fejem­ben az egész. Min­den­hol kicsit más­képp taná­csol­ták ugyan­azo­kat a dol­go­kat. Mások vol­tak az ará­nyok. Más volt a sor­rend a külön­fé­le műve­le­tek­nél. Volt ren­ge­teg kife­je­zés, ami­ket elő­ször nem értet­tem, utá­na viszont már nagy maga­biz­tos­ság­gal, kis­sé fenn­hé­jáz­va hasz­nál­tam (pl. auto­lí­zis, fer­men­to­lí­zis, fer­men­tá­ció, elő­for­má­zás, for­má­zás, kelesz­tés, sikér­szer­ke­zet). Vet­tem egy cso­mó lisz­tet. Vet­tem egy cso­mó kiegé­szí­tőt, pél­dá­ul sza­kaj­tó­kat (töb­bet is), vágó­la­po­kat, zsi­lett­pen­gét, zsi­lett­pen­ge-tar­tót, lisz­tet lesep­rő kefét, sőt még egy Danish whis­ket is, ami úgy néz ki, mint egy nagyon fur­csa (és kis­sé lisz­tes) BDSM-segéd­esz­köz. Egy apróbb gond volt csak.

Szar kenye­re­ket sütöttem.

Ezzel még nem is lett vol­na gond, tudok én szar rán­tot­tát is csi­nál­ni, ron­tot­tam már el noked­lit is, csi­nál­tam nagy­ság­ren­di méré­si hibá­kat főzés során — van ilyen. Csak vala­hogy a pénz és leg­fő­képp az idő nem volt jó befek­te­tés azok­hoz az ehe­tet­len kre­ál­má­nyok­hoz képest, amik kike­rül­tek a sütő­ből. Iga­zá­ból az ehe­tet­len nem jó kife­je­zés, mert fogyaszt­ha­tó­ak vol­tak, de vizu­á­li­san és néha hara­pás (kemény­ség) szem­pont­já­ból min­den­kép­pen volt kihívás.

Az ele­jén nagyon beza­vart, hogy egy­szer­re dol­goz­tam több­fé­le recept­ből, nem volt min­dig (a recept­hez) meg­fe­le­lő liszt, vagy eset­leg én pró­bál­tam vala­mit inno­vál­ni, eset­leg elfe­lej­tet­tem a tész­tát és/vagy hoz­zá­va­ló­kat és/vagy műve­le­te­ket. Aztán idő­vel letisz­tul­tak a dol­gok, és vol­tak siker­él­mé­nyek, jól kiné­ző és jóízű kenyerek.

Vala­mit (t)ennem kel­lett. Még a jól sike­rült kenye­rek­kel is annyi időt töl­töt­tem el, hogy inkább let­tem ide­ges és fruszt­rált, mint­sem nyu­godt a pék­ke­dés miatt. Plusz min­dig ott lógott fölöt­tem Damok­lész kard­ja­ként, hogy mi lesz, lepény vagy nyu­szi? Írtó stresszes.

Így hát elha­tá­roz­tam, hogy egy­sze­rű­sí­te­ni fogok min­dent, amennyi­re csak lehet. Ami­ben nem akar­tam meg­al­kud­ni: az íz, és hogy még­is lehes­sen jól enni a kenye­re­ket. Amit viszont min­den­kép­pen sze­ret­tem vol­na, az az, hogy keve­sebb lépés, keve­sebb net­tó idő, amit kenye­rez­nem kell, és nagyobb sikerráta.

Elő­ször: nem dagasz­tok töb­bé kéz­zel! Nincs erre időm. Vet­tünk egy kenyér­gé­pet, amit már régeb­ben is hasz­nál­tam (nagyon rit­kán) első beke­ve­rés­re, de inkább a dán­nal men­tem neki a tész­tá­nak. (Vic­ces szto­ri: a kenyér­gé­pet egy magyar úrtól vet­tük, aki itt lakik a lakó­te­le­pen. Regi hoz­ta el a kütyüt, és elmond­ta neki, hogy nem hasz­nál­ja a gépet, mert helyet­te kéz­zel dagaszt, és több­ször haj­to­gat­ja a tész­tát. Én ezen nagyon nevet­tem, hogy micso­da hülye­ség, ezzel vesződ­ni. Aztán eltelt néhány hét, és liszt­tel tisz­telt hom­lok­kal vet­tem ész­re, hogy én is itt haj­to­ga­tok… Sose ítélj el/meg sen­kit!) Mos­tan­tól csak ezt hasz­ná­lom dagasz­tás­ra, még ha ezzel magam­ra is hara­gí­tom az Inter­net magya­rul értő ková­szos közösségét.

Másod­szor: nem fogok aktív kovásszal szó­ra­koz­ni! Ez volt messze a leg­na­gyobb szí­vás, nehéz az idő­zí­tés, írtó könnyű paza­rol­ni, ha elron­tok vala­mit, utá­na a sok moso­gat­ni­va­ló stb. Olyan recep­tet aka­rok, ami csak úgy megy, kovászmaggal.

Har­mad­szor: nem fogok net­tó 10 perc­nél töb­bet kenye­rez­ni! Lehet, hogy a kenyér­re vár­ni kell egy napot (vagy töb­bet), és lehet, hogy lesz 10 külön­fé­le tevé­keny­sé­gem, de nem aka­rok ennél több időt eltöl­te­ni a konyhában.

Negyed­szer: nem fogok a sza­kaj­tó­val vesződ­ni! Ez is ren­ge­teg hibám­nak volt a for­rá­sa, bele­ra­gadt, kicsú­szott, össze­om­lott, volt min­den. Olyan meg­ol­dást keres­tem, ami­vel ezt a lépést tel­je­sen megúszom.

Ötöd­ször: egy­sze­rű recep­tet aka­rok! Nem lesz élesz­tős ráse­gí­tés (az nem ková­szos kenyér onnan­tól), és nem aka­rok sem­mi túl­bo­nyo­lí­tást se. Kovász, víz, liszt, só, és maxi­mum annyi lépés (és olyan ará­nyok), ami­ket meg tudok jegyez­ni, és nem kell min­dig utánanézni.

Hatod­szor: biz­ton­sá­gos meg­ol­dást kere­sek! Nem aka­rom, hogy min­dig 50–50 legyen, hogy most akkor lesz‑e kenyér az asz­ta­lon, vagy megint croû­tont gyár­tot­tam (true sto­ry), hanem olyan biz­ton­sá­got, hogy min­dig (na jó, majd­nem min­dig) sike­rül­jön a kenyér.

Szed­jük tehát össze! Gépi dagasz­tás, kovász­mag, max. 10 perc, sza­kaj­tó­men­tes­ség, egy­sze­rű­en és biz­to­san. Ha ez nem alkí­mia, akkor sem­mi. Sike­rült? Igen. Íme, köz­re­adom a recep­tet, ami­vel tény­leg lehet könnyen ková­szos kenye­ret csinálni.

Hozzávalók

  • 440 gramm liszt
    • én álta­lá­ban 40–120 gramm söté­tebb liszt­tel dol­go­zom (pl. tel­jes­ki­őr­lé­sű, bar­na, Svájc­ban van ilyen, hogy Ruc­h­mehl), a mara­dék pedig vagy fehér, vagy félbarna
  • 300+ gramm víz
    • 300 gram­mal nagyon könnyű dol­goz­ni, de elég kemény lesz a tész­ta; minél több a nem fehér liszt, annál több legyen a víz; én álta­lá­ban 320-at hasz­ná­lok, de men­tem már fel 340-re is (mond­juk azt el is szúr­tam, de az más kér­dés); illet­ve a vize­sebb tész­ta gyor­sab­ban kel
  • 15 gramm kovászmag
    • iga­zá­ból mind­egy, hogy milyen, az én anya­ko­vá­szom Ruc­h­mehl-ala­pú, és 10–20-30 ará­nyú, tehát 66%-os hidratáltságú
  • 9 gramm só
    • lehet kicsit több vagy kevesebb
  • (kenyér­gép, ilyen őzge­rinc izé a kelesz­tés­hez és sütés­hez, sütő­pa­pír, sütő)

Elkészítés

  1. A kovász­ma­got bele­ra­kom a keve­rő­be, ráön­töm a vizet, elke­ve­rem ala­po­san (1 perc munka)
  2. Hoz­zá­adom a liszt(ek)et (0,5 perc)
  3. Egy gyors tész­ta­prog­ra­mot tolok rá, ami 45 per­cig megy (0,5 perc)
  4. Hoz­zá­adom a sót is, és megy még egy keve­rés (0,5 perc)
  5. Ha lejárt, kive­szem, és egy lefed­he­tő üveg­edény­be rakom (1 perc)
  6. Lisz­tek­től, hőmér­sék­let­től, kovász­tól, illet­ve a Sza­tur­nusz állá­sá­tól füg­gő­en 8–12 órán keresz­tül érle­lem a tész­tát, amíg kb. más­fél­sze­re­sé­re nő
  7. A ked­vem, ren­del­ke­zés­re álló időm, memó­ri­ám függ­vé­nyé­ben haj­to­ga­tok, álta­lá­ban pár óra után és néhány órán­ként (1 perc)
  8. Ha kész a tész­ta, elő­for­má­zom egy lisz­te­zett felü­le­ten, kinyúj­tom, majd szé­pen kenyér­for­má­ra ala­kí­tom (2 perc)
  9. Fél-egy órát pihen­te­tem kony­ha­ru­ha alatt
  10. Mehet be a for­má­ba, alá sütő­pa­pír, rá némi liszt, leta­kar­va kony­ha­ru­há­val (1 perc)
  11. Még 8–12 órát kelesz­tem így, a végén elő­me­le­gí­tem a sütőt
  12. Ha olyan ked­vem van, akkor bevá­gom a tete­jét, ha nem, akkor nem, aztán irány a sütő (0,5 perc)
  13. Kb. 20 per­cig sütöm maga­sabb hőfo­kon (220–240 fok), ha úgy gon­do­lom, akkor rakok be mel­lé-alá-fölé vala­mi­lyen gőz­for­rást (pl. tep­si­be öntök for­ró vizet) (0,5 perc)
  14. Kb. 20 per­cig sütöm ala­cso­nyabb hőfo­kon (180–190 fok), így nagy­já­ból elké­szül a kenyér (0,5 perc)
  15. Ha sze­ret­nék rá egy kis kér­get, akkor kive­szem a for­má­ból, és még vissza­ra­kom 5–10 perc­re sül­ni (0,5 perc)
  16. Ha készen van, kive­szem a sütő­ből, és rácson, kony­ha­ru­ha alatt pihen­te­tem, a feles­le­ges lisz­tet lesze­dem róla (0,5 perc)
  17. 1–2 óra után ehe­tő­re hül

Nagy­já­ból ennyi. Nekem ez műkö­dik, és mivel a közel­jö­vő­ben nem várok komoly vál­to­zást az élet­hely­ze­te­met (mun­ka­mennyi­ség, sza­bad­idő, csa­lá­di álla­pot) ille­tő­en, így ehhez tar­tom magam. De lehet, hogy megint bepró­bál­ko­zom egy aktív kovász­ma­gos meg­ol­dás­sal, eset­leg ráme­gyek az öntött­vas ser­pe­nyő­re, vagy kéz­be veszem a dánt.

Fel­hasz­nált iro­da­lom: egy­részt ezek ins­pi­rál­tak, más­részt ezek­kel a recep­tek­kel fog­lal­koz­tam koráb­ban, vagy csak nagyon menő­nek tartom.

Közzétéve:
étel-ital kategóriába sorolva

Gin-kóstolás

Volt egy ilyen prog­ram, fakul­ta­tív, hogy lehet men­ni gint kós­tol­ni. Alant a vál­toz­ta­tás nél­kü­li logo­mat lehet olvasni.

  1. Bom­bay — 200 év, nem lehet mel­lé­nyúl­ni, ha nem tud­ja az ember, hogy mit szeretne
  2. Bro­kers — 200 éves, csa­lá­di recept, standard
  3. Hend­rick’s — bor­sos, ubor­ká­val jó
  4. Mon­key 47 — naran­csos, gyógy­sze­res üveg, naranccsal és öngyúj­tó­val nagyon jó
  5. Elep­hant — Ham­burg, támo­gat­ják az ele­fán­to­kat, almával
  6. Roku — japán, hat fűszer a hat szög­le­tű üveg­ben és hat évszak? nem értem
  7. Tan­gue­ray no. 10 — 47%-os, kék lett, tonik­kal meg lila, teát rakott bele, úgy könnyű
  8. Stu­der — sváj­ci, könnyű, tök más, mint a többi
  9. Bobby’s — cit­rom­fű, hol­lan­dus, tény­leg nagyon erős az íze, de azért bele­do­bott egy egész cit­rom­fü­vet, hát­ha hülye vagyok
    (Sze­rin­tem a negye­dik után már bebasz­tam, de men­jünk tovább! Lehet, hasz­nál­ni kel­lett vol­na a köpő­csé­szét? De én nem olyan hely­ről származom!)
  10. Le Gin — f’an­cia, és az a neve, ami, almás a sza­ga vagy izé,a szom­széd az asz­tal­nál sváj­ci, nem isme­ri a pálin­kát, ez gyász. Cal­va­dos! Nem sze­re­tem a cal­va­fost, azt sem tudom, mi az.
    (Hány­ni fogok. Haza­fe­lé, a folyo­són, ami­kor ezt a blog­posz­tot írom.)
    (Nem látok. A gye­re­kek­től min­dig azt kér­de­zem, mit inná­nak, etil- vagy metil-alko­holt? Nem mind­egy!)
    (Én bírom az alko­holt.)
    (Végem van!)
  11. Mar­co­ni — olasz, annyi a fűszer ben­ne, mint az üzem ház­szá­ma, ami 46, ők gyárt­ják a gra­p­pát, amit utá­lok, üt a sza­ga, és kemény az íze, nem is tud­tam, hogy még érzek íze­ket, van remény
    (Fin­uc­ci!)
    (Velem szem­ben van az a csó­ka, aki egy rikí­tó Lam­borg­hi­ni SUV-vel jött, és Arma­ni-mele­gí­tő­ben csek­kolt be. Stí­lu­sos. Csak irigy­ke­dem, ven­nÁk egy pink Lambót!)
  12. Saff­ron — asszem ez is fran­cia, a sáf­rány miatt szép sár­ga, ízre olyan gin ízű, de van neki egy kis sáf­rá­nyos fel­hang­ja, hogy a fel­ta­pa­dá­sá­ról szó ne is essék
    (Pipil­nem kell.)
    (Nem tudom, a szom­elié mikor húz­ta le a maszk­ját, de azóta értem, amit mond. Mond­juk sokat segí­tett vol­na, ha az ele­jén szó­lok, hogy nyolc év Svejc után se értek ren­de­sen néme­tül. Büsz­ke vagyok!)
    (Jön az utol­só! János-áldás! Sze­re­tek mindenkit!)
  13. Sloe — fran­cia és likőr, mi baj lehet, piros ez talán, vagy narancs
    (Narancs és cit­rom, bong­ja St. Cle­ment harang­ja. Jó egy 1984-idé­zet­tel zárni.)
Közzétéve:
étel-ital kategóriába sorolva

Paradicsom 2019

Tavaly (ha vala­ki ezt már nem 2019-ben olvas­sa: 2018-ban) a szép és nagy tera­szun­kon elkezd­tünk para­di­cso­mot ter­mesz­te­ni. Nem nagy­ban, de ha jól emlék­szem, két tővel indí­tot­tuk meg az őster­me­lő­sé­get. Elég jól sike­rült, volt saját parink, ha nem is sok.

A nagy siker­re való tekin­tet­tel idén úgy dön­töt­tem, hogy meg­trip­lá­zom a ter­me­lő­te­rü­le­tet. Elő­ször is, fog­tam a tujá­in­kat, amik egyéb­ként is már halá­lu­kon vol­tak, és kivág­tam őket. Maradt utá­nuk némi sava­nyú föld, meg három hatal­mas erkély­lá­da. A föl­det aprán­ként (hogy ne jelent­se­nek fel a szom­szé­dok) a bio­tá­ro­ló­ba vittem.

A ládá­kat vegye­sen zöld­ség- és para­di­csom­ba­rát föld­del töl­töt­tem fel, a tete­jé­re rak­tam egy réteg mul­csot (túl­ára­zott hipsz­ter fafor­gács), aztán lát­ván, hogy van még hely föld­nek, még egy adag föl­det, és még egy réteg mul­csot. Való­szí­nű­leg ez nye­rő ötlet­nek bizo­nyult, mert a tava­lyi kiszá­ra­dá­sos tra­gé­dia idén nem tör­tént meg.

Ezt köve­tő­en vár­tam. Már janu­ár volt, és én már tel­je­sen be vol­tam sóz­va. Talán feb­ru­á­rig bír­tam, és egy tel­je­sen meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan okból kifo­lyó­lag vet­tem két tő bel­té­ri para­di­cso­mot, amik lósz­te­ro­i­dok segít­sé­gé­vel vol­tak annyi­ra fel­túr­bóz­va, hogy fejen­ként fél-fél kiló para­di­csom már lógótt raj­tuk, pedig nem vol­tak 20 cen­ti­nél maga­sab­bak. Eze­ket szé­pen kiül­tet­tem, és gyö­nyö­rű­en fej­lőd­tek abban a két nap­ban, amíg nem jött egy hide­gebb este, és tel­je­sen elfagy­tak, meghóttak.

Ez volt a főpróba!

Ezt köve­tő­en rámen­tem a Coop Bau & Hobby kert­rész­le­gé­re, és heten­te néz­tem, hogy jött‑e már a kiül­tet­he­tős, meg­nö­vős para­di­csom. Ők nem hülyék, így se feb­ru­ár­ban, se már­ci­us­ban nem jöt­tek elő ezzel a faj­tá­val, egé­szen ápri­li­sig kel­lett vár­ni. Akkor több tur­nus­ban három­fé­lét sze­rez­tem be, ebből egy volt a nor­má­lis pari, egy a bio kok­té­los, a mara­dék pedig a főző-féle faj­ta. Ezen jövő­re majd csi­szo­lok. Tanul­ván szin­tén a tava­lyi eset­ből, ami­kor a para­di­cso­mok a sóhaj­tás­ra is derék­szög­ben meg­dől­tek, vet­tem karó­kat is, és nagy­já­ból annyi zsi­neg­gel kötöt­tem fel- és alá a növé­nye­ket, amennyi két­szer átéri a Föl­det az Egyen­lí­tő körül. Biz­tos­ra mentem.

Meg­néz­tem egy vide­ót a You­Tu­be-on, ami arról szólt, hogyan kell a para­di­cso­mo­kat meg­nyes­ni meg levág­ni a feles­le­ges haj­tá­so­kat. Mivel ezt bar­bár­ság­nak tar­tot­tam, hagy­tam őket, hagy bur­já­noz­za­nak csak ked­vük­re. Kémi­ai segít­sé­get is nyúj­tot­tam nekik ehhez, van­nak ilyen para­di­cso­mot érle­lő golyócs­kák, azo­kat adtam nekik töven­ként vagy hár­mat. Itt nálam nem lesz éhe­zés a táp­anya­gok és nyom­ele­mek után!

Hogy az öntö­zés is jól men­jen, a meg­le­vő tíz­li­te­res locso­ló mel­lé Regi a lakó­te­le­pi Vate­rán (mond­tam már, hogy van ilyen Fre­i­la­ger App, ami egy Allthings-ins­tan­cia?) behú­zott negyed­á­ron egy sla­got és egy kony­hai csa­pos kon­ver­tert, ami­hez már csak egy másik kon­ver­tert kel­lett ven­nem, és már ment is a locso­lás. Csak a terasz felé­ig, mert a slag 5 méter. Nem baj!

A para­di­cso­mok nőt­tek. Néz­tem a pedig­ré­jü­ket, az volt ráír­va, hogy 1,5–1,8 méter, de ennek nyil­ván nem hit­tem. Aztán még tovább nőt­tek, szó sze­rint a fejünk­re nőt­tek. Ha egy hir­te­len vihar nem töri le a leg­ma­ga­sabb haj­tást, simán két és fél méter­re is fel­kú­szott vón. Ez ter­mé­sze­te­sen azt jelen­tet­te, hogy a karó­im túl kicsi­nek bizo­nyul­tak, így jövő­re ezt is más­képp fogom csi­nál­ni. Már most látom magam előtt a karók­ból és egyéb pál­cák­ból össze­esz­ká­bált para­di­csom­ke­rí­tést — mit kerítést?!lugast! — , ami majd tart­ja a 2020-as évfo­lyam növendékeit.

Fast for­ward, júli­us végén kez­dő­dött a szü­ret, és egé­szen novem­be­rig (!) tar­tott. Az egyik leg­ter­mé­ke­nyebb nap augusz­tus 10‑e volt, ami­kor majd­nem 4 kilót szed­tünk le (ld. len­ti kép), aztán ezt übe­rel­te augusz­tus 17‑e, ami­kor 5 kiló lett az eredmény.

Novem­ber­ben bezárt a bazár, leszed­tem a mara­dé­kot, aztán levág­tam az összes növényt is, és men­tek a kom­poszt­ba. Ekkor kb. 1 kiló zöld para­di­cso­mom is lett, amit ece­tes víz­ben némi fűsze­re­zés­sel (jövő­re keve­sebb bors kell!) elté­ve iga­zi sava­nyú­ság-kuri­ó­zum lett.

Nagyon köszö­nöm csa­lá­dom támo­ga­tá­sát az egész év során, hogy nagy­já­ból net­tó 50 mun­ka­óra befek­te­té­sé­vel sike­rült 40 frank érté­kű para­di­cso­mot termelni.

Én és a gomba

Dél­után eszem­be jutott, hogy írok egy kicsit a gom­bá­ról, mert ez egy igen érde­kes téma. Kez­dés­nek meg­néz­tem, hogy mit írtam eddig. Miu­tán kiszűr­tem az olyan fals talá­la­to­kat, mint a blogom­ba vagy az Esz­tergom­ba, kide­rült, hogy írtam a kefír­gom­bá­ról, a kínai leves­ben nyo­mok­ban elő­for­du­ló gom­bá­ról, illet­ve egy iga­zi gom­ba-élmény­ről, ami az Olim­pi­á­ban ért min­ket. Olya­no­kat írtam, mint “én utá­lom a gom­bát” meg “a gom­bát kegyet­le­nül utá­lom”. Ez ide­s­to­va 6 éve volt, és soká­ig úgy tűnt, hogy ez a véle­mé­nyem kitart örökké.

Kap­cso­la­tunk kez­de­té­hez sok-sok évet kell vissza­men­nünk az idő­ben. Nem tudom, mikor talál­koz­tam elő­ször a gom­bá­val, mint étel­lel (a gom­bá­ra, mint STD-re tisz­táb­ban emlék­szem), de ami­óta emlé­ke­im van­nak, én tény­leg min­dig rühell­tem a gom­bát. Rán­tott gom­ba­fe­jek, gom­ba­pör­költ, gom­ba­pap­ri­kás, gom­bás piz­za, nekem tel­je­sen mind­egy volt, nem sze­ret­tem. Min­dig a gom­ba álla­gá­val és rend­szer­ta­ná­val volt gon­dom: se nem puha, se nem kemény; se nem állat, se nem növény.

Egy idő után a kis Lac­kó úgy dön­tött, hogy elég is volt ebből az ismer­ke­dés­ből, soha töb­bet meg sem kós­to­lok sem­mi­fé­le gom­bát vagy gom­bát tar­tal­ma­zó ételt. Egy alka­lom­mal, egy csa­lá­di ebéd alkal­má­val közöl­tem a szü­le­im­mel, hogy már­pe­dig én nem eszem a gom­ba­le­ves­ből, mert van ben­ne gom­ba. Nem, meg sem kós­to­lom, mert van ben­ne gom­ba. Per­sze ezt nem ilyen fino­man, úri­em­ber mód­já­ra adtam elő, hanem vala­mi ret­te­ne­tes hisz­ti­vel, csö­kö­nyös­ség­gel, kia­bá­lás­sal. Édes­apám egy idő után meg­elé­gel­te a cir­kuszt, és adott nekem egy kel­le­mes, neve­lő cél­za­tú, atyai toc­kost. A len­dü­let­től én azon nyom­ban bele­fe­jel­tem a leves­be, a gom­ba­da­ra­bok egyen­le­te­sen elosz­lot­tak az arco­mon, aztán las­san elkezd­tem kana­laz­ni a levest. Mit mond­jak, nem sze­ret­tem meg a gombát.

Tel­tek-múl­tak az évek, oly­kor-oly­kor bele­kós­tol­tam vala­mi gom­bás­ba, első­sor­ban vélet­le­nül. Aztán pár hónap­ja bemen­tünk a klo­te­ni Spar­ba, elmen­tem a hűtő­pult előtt, meg­lát­tam egy tál­ca friss gom­bát, és berak­tam a kosa­runk­ba. Ott­hon Regi meg­pu­col­ta (nem értet­te, mihez kez­dek majd a gom­bák­kal), én meg fel­koc­káz­tam, meg­sü­töt­tem, és meg­et­tem. Nem értem. (Regi se.) Az álla­ga még min­dig a régi, fél­úton a növény és az állat között. És nem értem, ízlik. Azóta pedig egy­foly­tá­ban gom­bát eszem, mint ami­kor vala­ki elkez­di enni az ételt, ami­től addig éve­kig el volt tilt­va. Volt olyan, hogy egy nap három­szor is ettem gom­bát. Ettem gril­le­zett gom­ba­fe­je­ket, gom­ba­krém­le­vest, gom­ba­pört­köl­töt, apró­ra vágott gom­bát süt­ve, kari­ká­kat pirít­va. Nem értem.

Itt vagyok tehát, 30 éve­sen, és egyik pil­la­nat­ról a másik­ra meg­sze­ret­tem a gom­bát. Nem tudom, van‑e ilyen beteg­ség, de ha len­ne, akkor lati­nul repen­te­fun­gusp­hi­lia len­ne a neve.

Hiltl (Sihl utca)

Ugye a cím­ből is kide­rül, hogy étte­rem­kri­ti­ka következik?

Regi­vel múlt héten volt egy kime­nős esténk, és meg­ün­ne­pe­len­dő sváj­ci közös éle­tünk első évfor­du­ló­ját, egyéb­ként pedig hato­dik évfor­du­lón­kat, elmen­tünk egy étte­rem­be. Válasz­tá­sunk a Haus Hiltl c. étte­rem­re esett, ahol Regi már volt egy­szer egy barát­já­val, és azóta min­den­áron el akart vinni.

Magam­ról annyit, hogy ami­óta fogam van, min­den nap ettem húst. Nem­rég pró­bál­tam étren­dem­be beik­tat­ni egy hús­men­tes napot, nos, este hat­kor már tik­kel­tem, és tömeg­gyil­kos gon­do­la­ta­im vol­tak. Nem vagyok egy vegán hip­pi, na.

A Hiltl­ről annyit, hogy a leg­ré­geb­bi vege­tá­ri­á­nus étte­rem a vilá­gon (1898 — pedig akko­ri­ban még nem volt divat a lege­lés), és saját szó­cik­ke van a Wikipédián.

A fen­ti két bekez­dés­ből is lát­szik, hogy a Hiltl vert hely­zet­ből indult, főleg, hogy ezt meg­elő­ző­en leg­utóbb a Pam­pas­ban vol­tunk (amely­nek web­ol­da­la nemes egy­sze­rű­ség­gel a steak.hu). De Regi tény­leg annyi­ra ára­do­zott róla, hogy egy idő után már engem is nagyon érde­kelt. Féle­lem­mel vegyes vára­ko­zás­sal lép­tem be az étte­rem­be, Regi csak szimp­lán éhes volt.

Regi tapasz­ta­la­tai alap­ján úgy dön­töt­tünk, hogy a büfé­va­cso­rát választ­juk, abból is a lemé­rős ver­zi­ót. Ez annyit jelent, hogy a föld­szin­ti büfé­asz­ta­lok­ról bár­mit lehet válasz­ta­ni, min­den ugyan­annyi­ba kerül, attől füg­get­le­nül, hogy “hús”, köret, salá­ta, mousse vagy szósz. Min­den tányért le kell mér­ni, jön a blokk, aztán a pin­cér elve­szi és leköny­ve­li szé­pen. Van egyéb­ként à la car­te ren­de­lés is, illet­ve a büfé­ből 55 fran­kért all-you-can-eat mód­szer­rel is lehet táp­lál­koz­ni (ez egyéb­ként a lemé­rős ver­zi­ó­ban egy kiló­nak számít).

Tányér 1

Mind­ket­ten három-három tányér­ral ettünk, két sósat (azt még­sem írha­tom, hogy húst köret­tel) és egy éde­set (desszert). Összes­sé­gé­ben sike­rült meg­kós­tol­nom leg­alább tíz­fé­le főzöld­sé­get és ugyan­ennyi mel­lék­zöld­sé­get, min­den­fé­le szín­ben, for­má­ban, elké­szí­té­si módon.

Tányér 2

Elké­pesz­tő­en vál­to­za­tos módo­kon készül­nek az éte­lek, kis túl­zás­sal tény­leg szin­te ész­re sem lehet ven­ni, hogy az ember csir­ke­mell helyett épp tofut rág­csál. Min­den nagyon kel­le­me­sen fűsze­re­zett, nem az a sót­lan-ízet­len párolt zöld­ség, ami­re asszo­ci­ál­nék. Ren­ge­teg fogá­suk van az indi­ai kony­há­ból, így kel­le­me­sen csí­pős ada­go­kat is sike­rült kifog­nom. Az egész vacso­rá­val kap­cso­lat­ban az egyet­len nega­tí­vum, ami eszem­be jut, hogy még a “három­csi­lis” éte­lek sem vol­tak erő­sek, csak csípősek.

Tányér 3

Szum­ma szum­m­árum, nagyon jó volt min­den, szép étte­rem, jó étel-ital, ked­ves sze­mély­zet. Éle­tem leg­jobb* vege­tá­ri­á­nus étterme!

*: első

Süssünk!

Hét­vé­gén sütöt­tünk sütit is, kenye­ret is.

A süti orosz tea­sü­te­mény név­re hall­gat, és a recept­jét egy bizo­nyos Tóth Teri néni vetet­te papír­ra 1975. novem­ber 17-én. Regi nagy­ma­má­ja sütött régen min­dig ilyen sütit, most pedig mi visszük tovább a hagyo­mányt. Túl finom lett, ren­ge­te­get ettem belő­le, nem is csi­ná­lunk most egy darabig.

Elfo­gyott a kenyér itt­hon, nem akar­tunk bolt­ba men­ni, viszont volt itt­hon liszt és élesz­tő, úgy­hogy kenyér­sü­tő­gép­pel dagasz­tot­tunk tész­tát, és sütő­ben szé­pen kisü­töt­tük. Lett négy kicsi vek­ni, egy darab bőven elég egy ember­nek egy étkezéshez.

Nya­mi.

Közzétéve:
étel-ital kategóriába sorolva

Olimpia Étterem, 2. felvonás

Szom­bat este másod­szor men­tünk el Regi­vel az Olim­pi­á­ba (első láto­ga­tá­sunk­ról beszá­mo­ló itt), ezút­tal évfor­du­lót ünne­pel­ni. Elvá­rá­sa­ink nem is lehet­tek vol­na maga­sab­bak: ugyan­olyan gaszt­ro­él­ményt akar­tunk, mint múlt­kor, sőt. Nem csa­lód­tunk, sőt.

Az Olim­pia még min­dig ugyan­úgy műkö­dik: bemész, leülsz, mon­dasz egy szá­mot, aztán indul a móka. Annyi vál­to­zás tör­tént, hogy a sze­mély­zet bővült, több pin­cér lett, így Csong­rá­di Csa­bá­val keve­seb­bet talál­ko­zik a ven­dég; illet­ve telt­ház volt, így egy idő után már elég han­gos lett a hely. De ez legyen a leg­na­gyobb probléma.

Ezút­tal mind a ket­ten 6 fogást ettünk, ami iga­zá­ból 6+3 lett. A 7 fogás­hoz képest kima­radt az “atlan­ti ton­hal”, arról nem tudunk nyi­lat­koz­ni. Ape­ri­tif­nek tol­tunk egy cigány­meggy pálin­kát, a fogá­sok között szik­vi­zet ittunk, illet­ve min­den étel­hez (ami­hez aján­lot­tak) ittunk egy pohár bort. Lás­suk a menüt!

1. fogás: Kagy­ló­sa­lá­ta, mor­gó­hal salá­ta­ágyon pácol­va, házi kenyér vajjal
Utá­lom a kagy­lót. Nem bírom az álla­gát, a kül­se­je ilyen kemé­nyebb, a bel­se­je puhább (nem, nem a kagy­ló­héj­ról beszé­lek, hanem a húsá­ról). Nem sze­re­tem az ízét se, álta­lá­ban olyan erős hal­íze van, mint­ha az ember végig­nyal­ná egy nor­vég halász régi gumi­csiz­má­ját. No, ilyen elő­íté­le­tek­kel kez­dett nálam a kagy­ló­sa­lá­ta… Aztán meg­kós­tol­tam, és rájöt­tem, hogy az Olim­pi­á­ban tény­leg mind­egy, hogy mit sze­retsz vagy mit nem sze­retsz: min­den étel olyan, hogy ízle­ni fog. Szó­val a kagy­ló­sa­lá­ta (mind a három ujj­perc­nyi kagy­lócs­ka) iste­ni volt, finom, és vala­hogy egy­ál­ta­lán nem kagy­lós. A mor­gó­hal­da­rab­ka egy salá­ta­le­vé­len vár­ta a vég­ze­tét, ő is meg­evő­dött. A kenye­ret hely­ben sütik, nincs is rá panasz.

2. fogás: Sült kacsa­máj tok­hal­lal, mogyo­ró­krém­mel, man­gó­val és mangóhabbal
Amíg Olim­pia lesz, addig ez a fogás is marad. Egy­sze­rű­en leír­ha­tat­lan a máj, ha mind a 6 (9) fogás ez len­ne, akkor sem unnám meg. A tok­hal­sze­let a tete­jén olyan egy kicsit, mint egy sze­let sovány bacon, annyi­ra jól megy a máj­hoz, hogy cso­dál­ko­zom: hogy­hogy nincs közös leszár­ma­zott­ja a kacsá­nak és a tokhalnak?

3. fogás: Csi­csó­ka­krém­le­ves csi­csó­ka­koc­kák­kal és pos­íro­zott tojással
Ezt a csi­csó­kát nem ismer­tem eddig, de így, krém­le­ves és pirí­tott koc­ka for­má­já­ban rög­tön bejött. A krém­le­ve­se­ket egyéb­ként is sze­ret­jük, tök jó, hogy vég­re nem a hagyo­má­nyos brok­ko­li-hagy­ma-sütő­tök-fok­hagy­ma négyes­ből válasz­tot­tak alap­anya­got. A pos­íro­zás­ról nem tud­tam, micso­da (azért remél­tem, hogy legá­lis), Regi mond­ta, hogy olyan, mint a buggyan­tás, mond­juk ez se sokat segí­tett (kony­ha­hü­lye vagyok, na). Min­den­eset­re az nagyon tet­szett, hogy a tojás sár­gá­ja és fehér­je tel­je­sen egy­ne­mű lett.

4. fogás: Rák­tem­pu­ra spe­nót­tal és wasabihabbal
A rák­tem­pu­ra azt jelen­ti, hogy pala­csin­ta­tész­tá­ban kisü­tik a rákot. (Ez volt a vacso­ra “aha!” része.) Finom volt, annyi­ra, hogy még a far­kát is elro­pog­tat­tuk (már­mint a rák­nak). Ezt a habo­zást nagyon sze­re­tik itt, jól is megy nekik, bár ha nem vagy elég gyors, kicsit elfo­lyik. A wasa­bi pont egy kicsit volt csak csípős.

5. fogás: Bébi­csir­ke man­du­lás újbur­go­nyá­val és men­tás cukorborsópürével
Kicsit saj­nál­tuk a csir­két, hogy idő előtt lemé­szá­rol­ták, de hát ez van, a rán­tot­tá­hoz képest még min­dig hosszú éle­te volt. A tányé­ron a leg­fi­no­mabb étel — meg­le­pe­tés — az újbur­go­nya volt. Kiváló!

6. fogás: Kecs­ke gnoc­chi­val és finomfőzelékkel
Talán ez volt a fő-főétel. Kecs­ke, még nem ette­lek, nem is értem, miért, mert finom vagy! Gnoc­chi, ti is jók vol­ta­tok! De megint csak a leg­ál­ta­lá­no­sabb, elvi­leg leg­unal­ma­sabb rész volt a leg­jobb: a finom­fő­ze­lék! A hoz­zá­va­lók nem fel­koc­káz­va, hanem fél­be­vág­va vol­tak (sár­ga­ré­pa, fehér­ré­pa, retek (?)) — mek­ko­ra ötlet! A rán­tás meg nem az a min­dent elbo­rí­tó katy­vasz volt. Ha a finom­fő­ze­lék min­dig ilyen len­ne, nem kéne finom­nak hív­ni ahhoz, hogy a gye­re­kek meg­egyék a menzán.

7. fogás: Sajt­tál (kecs­ke­sajt szil­vás vörös­bor­re­duk­ci­ó­val, brie, gor­gon­zo­la gesztenyemézzel)
Megint a saj­tok válasz­tot­ták el a főéte­le­ket a desszer­tek­től — nem meg­le­pő, de nekem ezzel nincs bajom. Nem tudom, a reduk­ció ebben az érte­lem­ben mit jelent, de finom volt, jól ment a kecs­ke­sajt fanyar­sá­gá­hoz. A brie az brie, imá­dom. A gor­gon­zo­la meg majd­nem szét­esett, annyi­ra érett volt — remé­lem, leg­kö­ze­lebb bevál­lal­ják a láb­sza­gú pál­pusz­ta­it is!

8. fogás: Eper meggy­zse­lé­vel, pisztáciával
Egy fél­be­vá­gott eper, ben­ne egy kis meggy­zse­lé, köröt­te pisz­tá­cia­re­sze­lék — finom, de sem­mi extra.

9. fogás: Zöld­tea-mousse mogyo­ró­val és citromfagylalt
Mél­tó vége a fogá­sok hosszú sorá­nak: édes­kés mousse, savany­kás cit­rom­fagy­lalt. Itt kicsit elkám­pi­cso­rod­tunk, mert véget ért a gaszt­ro­tú­ra (nem vagyok ám modo­ros, egy kicsit sem). A mousse-nak jó álla­ga és íze volt, az pedig, hogy zöld­te­á­ból készült, azért tet­szett, mert egy kicsit fel­dob­ta az embert, mint egy jó kávé.

Összes­sé­gé­ben: 5 pont, már­mint az ötös ská­lán. Ennél jobb és több egy étte­rem­nél nem kell és nem is nagyon lehet. Hibát­lan! Egyéb­ként az anya­gi­ak: 6 (9) fogás 7800 Ft-ért, egy pohár — az étel­hez töké­le­te­sen illő — bor 6–800 Ft, pálin­ka kb. egy ezres. Nem olcsó, de ezért az élmé­nyért tel­je­sen kor­rekt. Megyünk még sokszor!

Közzétéve:
étel-ital kategóriába sorolva

Arang

Az nem lehet, hogy egy hónap­ban egy poszt sem jele­nik meg. De nem ám!

Ápri­lis 11. és 15. között újfent Lon­don­ban jár­tam. (Majd­nem pont két éve vol­tam elő­ször.) Megint nem lát­tam sem­mit, dol­goz­tunk 8‑tól 6–7‑ig, utá­na alud­tam, egy­szer elmen­tünk egy ún. páb­ba, egy­szer talál­koz­tom Zsom­borékkal (és meg­néz­tünk egy OWASP-elő­adást egy kocs­má­ban, ingyen sör­rel!), egy­szer pedig elmen­tünk vacso­ráz­ni, egy hagyo­má­nyos angol étte­rem­be, az Arangba.

Ha ha, most jól kine­vet­tük magun­kat. Az Arang egy kore­ai étte­rem. Az egyik kol­lé­ga japán szár­ma­zá­sú kana­dai úr, és ő vitt min­ket ide. Meg­kap­tuk az étla­po­kat, aztán azzal a len­dü­let­tel vissza is adtuk: kore­a­i­ul és transz­li­te­rál­va (ango­lul) vol­tak az éte­lek. Így hát rábíz­tuk magun­kat “házi­gaz­dánk­ra”, aki jó 5 per­cig folya­ma­to­san ren­delt, miköz­ben mi bőszen bólogattunk.

A fel­szol­gá­lók egy idő után elkezd­ték hoz­ni az elő­éte­le­ket, aztán még töb­bet, meg még sok­kal töb­bet. Egy idő után tele volt az asz­tal, sem­mit sem vit­tek el, csak egy kicsit odébb­tol­ták. Ettünk méreg­erős káposz­ta­sa­lá­tát, ubor­kát, zöld­ba­bot, per­sze mind­ezt pál­ci­kák­kal, hogy legyen kihí­vás. Hoz­tak szó­szos tál­ká­kat is, én spe­ci­el nem hasz­nál­tam: amint sike­rült (vég­re) meg­mar­kol­nom az ételt, azon­nal a szám felé vit­tem, nem volt idő tun­kol­ni. Köz­ben kore­ai sört ittunk, de meg nem mon­dom, melyiket.

A kore­ai és a magyar kony­ha egyet­len közös voná­sa a nyers hús fogyasz­tá­sa. A kore­ai tatár­bífsz­tek kicsit dara­bo­sabb, sze­zám­ma­go­sabb és édes is, de egyéb­ként finom. Nyers tojás is kell rá, külön­ben hol marad­na a szalmonella?

Az elő­éte­lek nem fogy­tak el, de az asz­tal távo­li részé­re let­tek depor­tál­va: ez jelez­te a főétel eljö­ve­te­lét. Ekkor az asz­tal köze­pét kinyi­tot­ták, meg­nyi­tot­tak egy gáz­csa­pot, és már ment is a lát­vány­grill. Több­fé­le hús is sült, volt disz­nó, mar­ha — ret­ten­te­tes mennyi­ség­ben (kis dara­bok, de túl­erő­ben). Rizs­tész­ta volt a köret, per­sze az is közös tál­ból, hogy jus­son min­den­ki­nek, meg jus­son az asz­tal­ra is bőven.

A sör után jött a szo­dzsu, ami kore­ai rizs­pá­lin­ka. 20%-os, vod­ka­sze­rű ital, amit kb. fél­li­te­res üve­gek­ben tárol­nak. Kis fele­spo­hár­ba jön, és amint bele­iszol a pohár­ba, rög­tön újra­töl­tik. Veszé­lyes! Állí­tó­lag az ubor­ka kihoz­za az ízét, ezért bele kell dob­ni az ubor­ka­re­sze­lé­ket a pohárba.

A hús után már majd­nem fel­lé­le­gez­tem, de ekkor jött a java: for­ró kőedény­ben csi­nál­tak vala­mi fura ételt, ami a rán­tot­ta, a zacs­kós leves és egy zöld­ség­tál sze­re­lem­gye­re­ke lehet. E nászt egy tojás — bocsá­nat — ráve­ré­sé­vel tet­ték tel­jes­sé, szó­val egy szé­pen össze­állt étel lett az ered­mény. Őszin­tén szól­va nekem nem jött be, pedig tiné­dzser­éve­im­ben volt idő, ami­kor Smac­ken éltem. De az összes töb­bi étel kivá­ló volt, kel­lő­en, de nem túl­zot­tan ext­rém egy magyar gyo­mor­nak. A desszer­tet nem fotóz­tam le, narancs volt, oszt jónapot.

Összes­sé­gé­ben a kore­ai kony­ha jó, az Arang pedig egy jó kore­ai étte­rem (viszo­nyí­tá­si ala­pom pedig nyil­ván nincs). Ha Lon­don­ban, a Gol­den Squ­a­re-en jár­tok, min­den­kép­pen men­je­tek be! (A vécé a bejá­rat­tól bal­ra, az alag­sor­ban van.)

Mese a tibeti kefírgombáról és a kaukázusi kefírről

Ked­ves gye­re­kek, a mai poszt­ban a ház­tar­tás leg­újabb lakó­já­ról, a tibe­ti kefír­gom­bá­ról (a továb­bi­ak­ban: gom­ba) lesz szó. A gom­ba ráné­zés­re úgy néz ki, mint egy leda­rált kar­fi­ol, de nem néz­ni kell, hanem inni. Már­mint nem a gom­bát, hanem amit csi­nál, ti. a gom­ba tej­ből kau­ká­zu­si kefírt állít elő. Egy hete kap­tam egy kol­lé­gám­tól (köszi, Balázs!), azóta szim­bi­ó­zis­ban élde­gé­lünk, én napi fél liter tejet adok neki, ő pedig reg­ge­li­re ellát kb. 3–4 deci kefír­rel. De elég a sza­vak­ból, lás­suk a tetteket!

Ha tar­ta­ni akar­juk a kro­no­ló­gi­ai sor­ren­det a szü­ret során, akkor nyil­ván a kész­ter­mék­kel kell kez­de­ni: a csu­por tele van a gom­ba és a kefír keve­ré­ké­vel, szin­te bugyog kife­lé. Nincs sza­ga, de egy erős, jel­leg­ze­tes kefí­res illat­tal szá­mol­ni kell. Én álta­lá­ban leta­ka­rom egy papír­tör­lő­vel, így nem annyi­ra vészes, és nem is megy bele sem­mi­lyen állat.

A lefej­tés során a bödön­ből egy hir­te­len moz­du­lat­tal kiönt­jük a bent­la­kó­kat egy szű­rő­be, ami alatt a kefír fel­fo­gá­sá­ra szol­gá­ló tál talál­ha­tó. A lecsö­pög­te­tés hatás­fo­kát kanál­lal való nyom­ko­dás­sal javít­hat­juk, így nem megy sem­mi sem veszendőbe.

Miu­tán az utol­só csepp savót és kefírt is eloroz­tuk a gom­bá­tól, jöhet a für­de­tés. Folyó csap­víz­zel ala­po­san le kell öblí­te­ni, hogy ne marad­jon sem­mi se raj­ta. Ha egy kicsit nyál­kás marad, akkor nincs gond, ez egy gom­ba, nem pedig kar­fi­ol, gom­bá­ék­nál pedig ez simán bele­fér a higiéniába.

A gom­ba megy vissza a kiöb­lí­tett befőt­tes­üveg­be, a fotó ked­vé­ért pedig össze­áll ked­ves barát­já­val, a kefír­rel. Az üve­get is ter­mé­sze­te­sen ki kell öblí­te­ni ala­po­san, de annyi­ra moso­gat­ni nem kell. A gom­ba ilyen­kor szem­mel meg­mér­he­tő­vé válik, ilyen­kor lehet lát­ni, hogy mennyi is van belő­le pon­to­san, mert a kefír­től meg­szív­ja magát.

Végül pedig fel­önt­jük a gom­bát tej­jel, hogy az üveg majd­nem tele legyen. Keres­ni kell neki egy csen­des kis helyet, hogy jó tibe­ti mód­já­ra el tud­jon szé­pen medi­tál­gat­ni magá­ban. Tete­jé­re mehet egy rongy vagy szal­vé­ta, vár­ni kell egy napot, és min­den kez­dő­dik előlről.

Továb­bi tippek-trükkök-érdekességek:

  • Sem­mi sem lehet fém­ből, ami a gom­bá­val érint­ke­zik. Műanyag tál, szű­rő és kanál, befőt­tes­üveg, vagy ezek bár­mi­lyen nem­fém szi­no­ní­má­ja (pl. faka­nál) használható.
  • A gom­ba kb. két hét alatt a dup­lá­já­ra nő. Kom­men­tek­ben lehet jelez­ni, ha vala­ki sze­ret­ne kap­ni belő­le, mert akkor majd adok, ha lesz sok.
  • A tej lehet bár­mi­lyen, én pró­bál­tam hideg­gel, meleg­gel; UHT-val, fris­sel; 1,5%, 2,8% és 3,5% zsír­tar­ta­lom­mal, és nagy­já­ból min­den eset­ben hason­ló kefírt kaptam.
  • A kész kefír a fen­ti képen savó­val együtt lát­ha­tó. Aki ezt nem annyi­ra csí­pi (egyéb­ként a kefír csíp egy kicsit), az óva­to­san vagy az üveg tete­jé­nek segít­sé­gé­vel leönt­he­ti a savót, így a meg­ma­ra­dó kefír sűrűbb lesz. Viszont a savó nagyon egész­sé­ges, így inkább a ket­tő együt­tes fogyasz­tá­sát javaslom.
  • Lehet enni magá­ban (ha sűrű), inni magá­ban (ha híg), dzsem­mel, gyü­möl­csök­kel, müz­li­vel fogyasz­ta­ni. Mivel ez se nem jog­hurt, se nem tej, hanem kefír, így fel kell rá készül­ni, hogy elég­gé sava­nyú. Egy cso­kis müz­li a szén­sa­vas-savany­kás-csí­pős kau­ká­zu­si kefír­rel elég merész ötlet, én diós-mogyo­rós Vita­lis-szal és nek­ta­rin­nal pró­bál­tam eddig.
  • A gom­ba a fen­ti­e­ket leszá­mít­va annyi­ra nem kényes, nyu­god­tan lehet nyom­kod­ni a kefír­rel való harc köz­ben, leöb­lí­te­ni bár­mi­lyen folyó­víz­zel jó (mond­juk 40°C alatt), egyéb­ként meg amíg fehér szí­nű és kel­le­me­sen tak­nyos tapin­tá­sú, addig működőképes.

Még annyit zár­szó­nak, hogy az ilyen ember-gom­ba szim­bi­ó­zist nagyon sze­re­tem, ha bele­gon­do­lok, nem nagyon tudom elkép­zel­ni, hogy ez a gom­ba a ter­mé­szet­ben hogy más­hogy jut­na tej­hez, mint tőlünk; a kau­ká­zu­si kefír meg csak így gyárt­ha­tó. Ez a töké­le­tes csa­pat­mun­ka, majd­nem olyan jó, mint egy W. Sne­ij­der — D. Mili­to összjáték.

Közzétéve:
étel-ital kategóriába sorolva

M. (Kertész utca)

Csi­nál­junk egy gaszt­ro­po­sz­tot, az úgy sem olyan gya­ko­ri idehaza :)

Szó­val teg­nap vol­tunk Boró­val és Balázzsal a hosszú nevű M‑ben (tel­jes neve: M. Étte­rem) vacso­rá­zás cél­já­ból. A hely­ről annyit, hogy ez egy ilyen kevés fogás­sal ope­rá­ló, mini­ma­lis­ta étte­rem, lehet néz­ni képe­ket pl. itt. A “beren­de­zés” (azért írom így, mivel papír­ba van cso­ma­gol­va belül­ről a hely, és arra van fel­raj­zol­va köny­ves­polc, szó­dás­szi­fon, gyer­tya­tar­tó stb.) nagy­já­ból tet­szett, leg­alább ötle­tes, és nem köl­töt­tek erre feles­le­ge­sen. Alul vol­tunk, ahol kegyet­len hideg volt egy dara­big, aztán csak hideg, miu­tán becsuk­ták az ajtót.

A menü elvi­leg napon­ta vál­to­zik, gya­kor­la­ti­lag viszont csak 1–2 fogás vál­to­zik napon­ta (ami per­sze nem baj). Van min­dig pár leves és elő­étel, jóné­hány főétel (köz­te vega meg­le­pe­tés, ami­ről tény­leg nem mon­da­nak sem­mit), és néhány desszert, ennyi. Én elég válo­ga­tós vagyok, de így is sike­rült kivá­lasz­ta­nom egy három­fo­gá­sos menüt viszony­lag gyor­san, szó­val sze­rin­tem ezzel nincs gond.

Elő­étel

Camam­bert fon­dant-tal kezd­tünk, ami azt jelen­ti, hogy sze­gény kamam­bé’ saj­tot berak­ják a sütő­be pár perc­re, ő meg jól meg­ol­vad bel­ső­leg. Adtak hoz­zá diót (nya­mi), almát, friss kenye­ret. Az olvadt sajt finom volt, tel­je­sen más lett az íze, mint ami­kor kive­szed a hűtő­ből, és három­fo­ko­san bele­tö­rik a fogad. Szép adag, megérős.

Főétel

Én ettem egy malac­csül­köt, csak mert estén­ként min­dig sovány, fehér hús­ra vágyom. Úgy meg volt süt­ve, hogy a husi szin­te kiesett a bőr­ből, omló­sz volt, a bőr néhol meg finom ropo­gós. Mel­lé a lecsó jól illett, bár a hatal­mas adag hús­hoz képest szin­te elenyé­sző volt, illet­ve egy ilyen zsí­ros kaja mel­lé én inkább vala­mi olyat adtam vol­na, ami fel­itat, nem pedig ami még job­ban tocsog. Per­sze ott volt a kenyér köret­ként, de hát az szén­hid­rát. Összes­sé­gé­ben azon­ban nem volt gond, ez is jól el volt találva.

Regi kacsa­com­bot evett, ami így kívül­ről néz­ve bizo­nyá­ra ízlett neki, mivel nem kínál­ta :) Az illa­ta olyan jó volt, hogy desszert után, mikor nagy­üzem­ben bein­dult a kacsa­comb kony­hai gyár­tá­sa, Balázzsal komo­lyan elgon­dol­kod­tunk egy kacsa­com­bos utó­desszer­ten, de aztán inkább mégsem.

Desszert

Nem akar­tam desszer­tet enni, mert már elég­gé tele vol­tam, de egy olyan sajt­tál­nak sosem tudok ellen­áll­ni, ahol csak egy sajt­fé­lét isme­rek. (Brie, a töb­bi: maas­dam­mer, bleu d’a­u­ver­gne, mor­bi­er, saint nec­taire.) Mind­egyik sajt fin­csi volt, néme­lyik annyi­ra érett, hogy ahhoz képest egy pál­pusz­tai az sima trap­pis­ta. Aján­lom!

Regi pedig cso­ki­tor­tát evett, ami szin­tén ízlett neki szerintem :)

Szum­ma
Min­den finom volt, kap­tunk aján­dék alma­pá­lin­kát, ked­ve­sek vol­tak, viszony­lag gyor­san került az étel az asz­ta­lunk­ra. Alko­ho­li­zá­lás nél­kül fejen­ként 4–5.000 forin­tért 2–3 fogást lehet enni, ami szin­tén bará­ti. És van 4sq-en :)