Én és a gomba

Dél­után eszem­be jutott, hogy írok egy kicsit a gom­bá­ról, mert ez egy igen érde­kes téma. Kez­dés­nek meg­néz­tem, hogy mit írtam eddig. Miu­tán kiszűr­tem az olyan fals talá­la­to­kat, mint a blogom­ba vagy az Esz­tergom­ba, kide­rült, hogy írtam a kefír­gom­bá­ról, a kínai leves­ben nyo­mok­ban elő­for­du­ló gom­bá­ról, illet­ve egy iga­zi gom­ba-élmény­ről, ami az Olim­pi­á­ban ért min­ket. Olya­no­kat írtam, mint “én utá­lom a gom­bát” meg “a gom­bát kegyet­le­nül utá­lom”. Ez ide­s­to­va 6 éve volt, és soká­ig úgy tűnt, hogy ez a véle­mé­nyem kitart örök­ké.

Kap­cso­la­tunk kez­de­té­hez sok-sok évet kell vissza­men­nünk az idő­ben. Nem tudom, mikor talál­koz­tam elő­ször a gom­bá­val, mint étel­lel (a gom­bá­ra, mint STD-re tisz­táb­ban emlék­szem), de ami­óta emlé­ke­im van­nak, én tény­leg min­dig rühell­tem a gom­bát. Rán­tott gom­ba­fe­jek, gom­ba­pör­költ, gom­ba­pap­ri­kás, gom­bás piz­za, nekem tel­je­sen mind­egy volt, nem sze­ret­tem. Min­dig a gom­ba álla­gá­val és rend­szer­ta­ná­val volt gon­dom: se nem puha, se nem kemény; se nem állat, se nem növény.

Egy idő után a kis Lac­kó úgy dön­tött, hogy elég is volt ebből az ismer­ke­dés­ből, soha töb­bet meg sem kós­to­lok sem­mi­fé­le gom­bát vagy gom­bát tar­tal­ma­zó ételt. Egy alka­lom­mal, egy csa­lá­di ebéd alkal­má­val közöl­tem a szü­le­im­mel, hogy már­pe­dig én nem eszem a gom­ba­le­ves­ből, mert van ben­ne gom­ba. Nem, meg sem kós­to­lom, mert van ben­ne gom­ba. Per­sze ezt nem ilyen fino­man, úri­em­ber mód­já­ra adtam elő, hanem vala­mi ret­te­ne­tes hisz­ti­vel, csö­kö­nyös­ség­gel, kia­bá­lás­sal. Édes­apám egy idő után meg­elé­gel­te a cir­kuszt, és adott nekem egy kel­le­mes, neve­lő cél­za­tú, atyai toc­kost. A len­dü­let­től én azon nyom­ban bele­fe­jel­tem a leves­be, a gom­ba­da­ra­bok egyen­le­te­sen elosz­lot­tak az arco­mon, aztán las­san elkezd­tem kana­laz­ni a levest. Mit mond­jak, nem sze­ret­tem meg a gom­bát.

Tel­tek-múl­tak az évek, oly­kor-oly­kor bele­kós­tol­tam vala­mi gom­bás­ba, első­sor­ban vélet­le­nül. Aztán pár hónap­ja bemen­tünk a klo­te­ni Spar­ba, elmen­tem a hűtő­pult előtt, meg­lát­tam egy tál­ca friss gom­bát, és berak­tam a kosa­runk­ba. Ott­hon Regi meg­pu­col­ta (nem értet­te, mihez kez­dek majd a gom­bák­kal), én meg fel­koc­káz­tam, meg­sü­töt­tem, és meg­et­tem. Nem értem. (Regi se.) Az álla­ga még min­dig a régi, fél­úton a növény és az állat között. És nem értem, ízlik. Azóta pedig egy­foly­tá­ban gom­bát eszem, mint ami­kor vala­ki elkez­di enni az ételt, ami­től addig éve­kig el volt tilt­va. Volt olyan, hogy egy nap három­szor is ettem gom­bát. Ettem gril­le­zett gom­ba­fe­je­ket, gom­ba­krém­le­vest, gom­ba­pört­köl­töt, apró­ra vágott gom­bát süt­ve, kari­ká­kat pirít­va. Nem értem.

Itt vagyok tehát, 30 éve­sen, és egyik pil­la­nat­ról a másik­ra meg­sze­ret­tem a gom­bát. Nem tudom, van‑e ilyen beteg­ség, de ha len­ne, akkor lati­nul repen­te­fun­gusp­hi­lia len­ne a neve.

Hiltl (Sihl utca)

Ugye a cím­ből is kide­rül, hogy étte­rem­kri­ti­ka követ­ke­zik?

Regi­vel múlt héten volt egy kime­nős esténk, és meg­ün­ne­pe­len­dő sváj­ci közös éle­tünk első évfor­du­ló­ját, egyéb­ként pedig hato­dik évfor­du­lón­kat, elmen­tünk egy étte­rem­be. Válasz­tá­sunk a Haus Hiltl c. étte­rem­re esett, ahol Regi már volt egy­szer egy barát­já­val, és azóta min­den­áron el akart vin­ni.

Magam­ról annyit, hogy ami­óta fogam van, min­den nap ettem húst. Nem­rég pró­bál­tam étren­dem­be beik­tat­ni egy hús­men­tes napot, nos, este hat­kor már tik­kel­tem, és tömeg­gyil­kos gon­do­la­ta­im vol­tak. Nem vagyok egy vegán hip­pi, na.

A Hiltl­ről annyit, hogy a leg­ré­geb­bi vege­tá­ri­á­nus étte­rem a vilá­gon (1898 — pedig akko­ri­ban még nem volt divat a lege­lés), és saját szó­cik­ke van a Wiki­pé­di­án.

A fen­ti két bekez­dés­ből is lát­szik, hogy a Hiltl vert hely­zet­ből indult, főleg, hogy ezt meg­elő­ző­en leg­utóbb a Pam­pas­ban vol­tunk (amely­nek web­ol­da­la nemes egy­sze­rű­ség­gel a steak.hu). De Regi tény­leg annyi­ra ára­do­zott róla, hogy egy idő után már engem is nagyon érde­kelt. Féle­lem­mel vegyes vára­ko­zás­sal lép­tem be az étte­rem­be, Regi csak szimp­lán éhes volt.

Regi tapasz­ta­la­tai alap­ján úgy dön­töt­tünk, hogy a büfé­va­cso­rát választ­juk, abból is a lemé­rős ver­zi­ót. Ez annyit jelent, hogy a föld­szin­ti büfé­asz­ta­lok­ról bár­mit lehet válasz­ta­ni, min­den ugyan­annyi­ba kerül, attől füg­get­le­nül, hogy “hús”, köret, salá­ta, mousse vagy szósz. Min­den tányért le kell mér­ni, jön a blokk, aztán a pin­cér elve­szi és leköny­ve­li szé­pen. Van egyéb­ként à la car­te ren­de­lés is, illet­ve a büfé­ből 55 fran­kért all-you-can-eat mód­szer­rel is lehet táp­lál­koz­ni (ez egyéb­ként a lemé­rős ver­zi­ó­ban egy kiló­nak szá­mít).

Tányér 1

Mind­ket­ten három-három tányér­ral ettünk, két sósat (azt még­sem írha­tom, hogy húst köret­tel) és egy éde­set (desszert). Összes­sé­gé­ben sike­rült meg­kós­tol­nom leg­alább tíz­fé­le főzöld­sé­get és ugyan­ennyi mel­lék­zöld­sé­get, min­den­fé­le szín­ben, for­má­ban, elké­szí­té­si módon.

Tányér 2

Elké­pesz­tő­en vál­to­za­tos módo­kon készül­nek az éte­lek, kis túl­zás­sal tény­leg szin­te ész­re sem lehet ven­ni, hogy az ember csir­ke­mell helyett épp tofut rág­csál. Min­den nagyon kel­le­me­sen fűsze­re­zett, nem az a sót­lan-ízet­len párolt zöld­ség, ami­re asszo­ci­ál­nék. Ren­ge­teg fogá­suk van az indi­ai kony­há­ból, így kel­le­me­sen csí­pős ada­go­kat is sike­rült kifog­nom. Az egész vacso­rá­val kap­cso­lat­ban az egyet­len nega­tí­vum, ami eszem­be jut, hogy még a “három­csi­lis” éte­lek sem vol­tak erő­sek, csak csí­pő­sek.

Tányér 3

Szum­ma szum­m­árum, nagyon jó volt min­den, szép étte­rem, jó étel-ital, ked­ves sze­mély­zet. Éle­tem leg­jobb* vege­tá­ri­á­nus étter­me!

*: első

Süssünk!

Hét­vé­gén sütöt­tünk sütit is, kenye­ret is.

A süti orosz tea­sü­te­mény név­re hall­gat, és a recept­jét egy bizo­nyos Tóth Teri néni vetet­te papír­ra 1975. novem­ber 17-én. Regi nagy­ma­má­ja sütött régen min­dig ilyen sütit, most pedig mi visszük tovább a hagyo­mányt. Túl finom lett, ren­ge­te­get ettem belő­le, nem is csi­ná­lunk most egy dara­big.

Elfo­gyott a kenyér itt­hon, nem akar­tunk bolt­ba men­ni, viszont volt itt­hon liszt és élesz­tő, úgy­hogy kenyér­sü­tő­gép­pel dagasz­tot­tunk tész­tát, és sütő­ben szé­pen kisü­töt­tük. Lett négy kicsi vek­ni, egy darab bőven elég egy ember­nek egy étke­zés­hez.

Nya­mi.

Olimpia Étterem, 2. felvonás

Szom­bat este másod­szor men­tünk el Regi­vel az Olim­pi­á­ba (első láto­ga­tá­sunk­ról beszá­mo­ló itt), ezút­tal évfor­du­lót ünne­pel­ni. Elvá­rá­sa­ink nem is lehet­tek vol­na maga­sab­bak: ugyan­olyan gaszt­ro­él­ményt akar­tunk, mint múlt­kor, sőt. Nem csa­lód­tunk, sőt.

Az Olim­pia még min­dig ugyan­úgy műkö­dik: bemész, leülsz, mon­dasz egy szá­mot, aztán indul a móka. Annyi vál­to­zás tör­tént, hogy a sze­mély­zet bővült, több pin­cér lett, így Csong­rá­di Csa­bá­val keve­seb­bet talál­ko­zik a ven­dég; illet­ve telt­ház volt, így egy idő után már elég han­gos lett a hely. De ez legyen a leg­na­gyobb prob­lé­ma.

Ezút­tal mind a ket­ten 6 fogást ettünk, ami iga­zá­ból 6+3 lett. A 7 fogás­hoz képest kima­radt az “atlan­ti ton­hal”, arról nem tudunk nyi­lat­koz­ni. Ape­ri­tif­nek tol­tunk egy cigány­meggy pálin­kát, a fogá­sok között szik­vi­zet ittunk, illet­ve min­den étel­hez (ami­hez aján­lot­tak) ittunk egy pohár bort. Lás­suk a menüt!

1. fogás: Kagy­ló­sa­lá­ta, mor­gó­hal salá­ta­ágyon pácol­va, házi kenyér vaj­jal
Utá­lom a kagy­lót. Nem bírom az álla­gát, a kül­se­je ilyen kemé­nyebb, a bel­se­je puhább (nem, nem a kagy­ló­héj­ról beszé­lek, hanem a húsá­ról). Nem sze­re­tem az ízét se, álta­lá­ban olyan erős hal­íze van, mint­ha az ember végig­nyal­ná egy nor­vég halász régi gumi­csiz­má­ját. No, ilyen elő­íté­le­tek­kel kez­dett nálam a kagy­ló­sa­lá­ta… Aztán meg­kós­tol­tam, és rájöt­tem, hogy az Olim­pi­á­ban tény­leg mind­egy, hogy mit sze­retsz vagy mit nem sze­retsz: min­den étel olyan, hogy ízle­ni fog. Szó­val a kagy­ló­sa­lá­ta (mind a három ujj­perc­nyi kagy­lócs­ka) iste­ni volt, finom, és vala­hogy egy­ál­ta­lán nem kagy­lós. A mor­gó­hal­da­rab­ka egy salá­ta­le­vé­len vár­ta a vég­ze­tét, ő is meg­evő­dött. A kenye­ret hely­ben sütik, nincs is rá panasz.

2. fogás: Sült kacsa­máj tok­hal­lal, mogyo­ró­krém­mel, man­gó­val és man­gó­hab­bal
Amíg Olim­pia lesz, addig ez a fogás is marad. Egy­sze­rű­en leír­ha­tat­lan a máj, ha mind a 6 (9) fogás ez len­ne, akkor sem unnám meg. A tok­hal­sze­let a tete­jén olyan egy kicsit, mint egy sze­let sovány bacon, annyi­ra jól megy a máj­hoz, hogy cso­dál­ko­zom: hogy­hogy nincs közös leszár­ma­zott­ja a kacsá­nak és a tok­hal­nak?

3. fogás: Csi­csó­ka­krém­le­ves csi­csó­ka­koc­kák­kal és pos­íro­zott tojás­sal
Ezt a csi­csó­kát nem ismer­tem eddig, de így, krém­le­ves és pirí­tott koc­ka for­má­já­ban rög­tön bejött. A krém­le­ve­se­ket egyéb­ként is sze­ret­jük, tök jó, hogy vég­re nem a hagyo­má­nyos brok­ko­li-hagy­ma-sütő­tök-fok­hagy­ma négyes­ből válasz­tot­tak alap­anya­got. A pos­íro­zás­ról nem tud­tam, micso­da (azért remél­tem, hogy legá­lis), Regi mond­ta, hogy olyan, mint a buggyan­tás, mond­juk ez se sokat segí­tett (kony­ha­hü­lye vagyok, na). Min­den­eset­re az nagyon tet­szett, hogy a tojás sár­gá­ja és fehér­je tel­je­sen egy­ne­mű lett.

4. fogás: Rák­tem­pu­ra spe­nót­tal és wasa­bi­hab­bal
A rák­tem­pu­ra azt jelen­ti, hogy pala­csin­ta­tész­tá­ban kisü­tik a rákot. (Ez volt a vacso­ra “aha!” része.) Finom volt, annyi­ra, hogy még a far­kát is elro­pog­tat­tuk (már­mint a rák­nak). Ezt a habo­zást nagyon sze­re­tik itt, jól is megy nekik, bár ha nem vagy elég gyors, kicsit elfo­lyik. A wasa­bi pont egy kicsit volt csak csí­pős.

5. fogás: Bébi­csir­ke man­du­lás újbur­go­nyá­val és men­tás cukor­bor­só­pü­ré­vel
Kicsit saj­nál­tuk a csir­két, hogy idő előtt lemé­szá­rol­ták, de hát ez van, a rán­tot­tá­hoz képest még min­dig hosszú éle­te volt. A tányé­ron a leg­fi­no­mabb étel — meg­le­pe­tés — az újbur­go­nya volt. Kivá­ló!

6. fogás: Kecs­ke gnoc­chi­val és finom­fő­ze­lék­kel
Talán ez volt a fő-főétel. Kecs­ke, még nem ette­lek, nem is értem, miért, mert finom vagy! Gnoc­chi, ti is jók vol­ta­tok! De megint csak a leg­ál­ta­lá­no­sabb, elvi­leg leg­unal­ma­sabb rész volt a leg­jobb: a finom­fő­ze­lék! A hoz­zá­va­lók nem fel­koc­káz­va, hanem fél­be­vág­va vol­tak (sár­ga­ré­pa, fehér­ré­pa, retek (?)) — mek­ko­ra ötlet! A rán­tás meg nem az a min­dent elbo­rí­tó katy­vasz volt. Ha a finom­fő­ze­lék min­dig ilyen len­ne, nem kéne finom­nak hív­ni ahhoz, hogy a gye­re­kek meg­egyék a men­zán.

7. fogás: Sajt­tál (kecs­ke­sajt szil­vás vörös­bor­re­duk­ci­ó­val, brie, gor­gon­zo­la gesz­te­nye­méz­zel)
Megint a saj­tok válasz­tot­ták el a főéte­le­ket a desszer­tek­től — nem meg­le­pő, de nekem ezzel nincs bajom. Nem tudom, a reduk­ció ebben az érte­lem­ben mit jelent, de finom volt, jól ment a kecs­ke­sajt fanyar­sá­gá­hoz. A brie az brie, imá­dom. A gor­gon­zo­la meg majd­nem szét­esett, annyi­ra érett volt — remé­lem, leg­kö­ze­lebb bevál­lal­ják a láb­sza­gú pál­pusz­ta­it is!

8. fogás: Eper meggy­zse­lé­vel, pisz­tá­ci­á­val
Egy fél­be­vá­gott eper, ben­ne egy kis meggy­zse­lé, köröt­te pisz­tá­cia­re­sze­lék — finom, de sem­mi ext­ra.

9. fogás: Zöld­tea-mousse mogyo­ró­val és cit­rom­fagy­lalt
Mél­tó vége a fogá­sok hosszú sorá­nak: édes­kés mousse, savany­kás cit­rom­fagy­lalt. Itt kicsit elkám­pi­cso­rod­tunk, mert véget ért a gaszt­ro­tú­ra (nem vagyok ám modo­ros, egy kicsit sem). A mousse-nak jó álla­ga és íze volt, az pedig, hogy zöld­te­á­ból készült, azért tet­szett, mert egy kicsit fel­dob­ta az embert, mint egy jó kávé.

Összes­sé­gé­ben: 5 pont, már­mint az ötös ská­lán. Ennél jobb és több egy étte­rem­nél nem kell és nem is nagyon lehet. Hibát­lan! Egyéb­ként az anya­gi­ak: 6 (9) fogás 7800 Ft-ért, egy pohár — az étel­hez töké­le­te­sen illő — bor 6–800 Ft, pálin­ka kb. egy ezres. Nem olcsó, de ezért az élmé­nyért tel­je­sen kor­rekt. Megyünk még sok­szor!

Arang

Az nem lehet, hogy egy hónap­ban egy poszt sem jele­nik meg. De nem ám!

Ápri­lis 11. és 15. között újfent Lon­don­ban jár­tam. (Majd­nem pont két éve vol­tam elő­ször.) Megint nem lát­tam sem­mit, dol­goz­tunk 8‑tól 6–7‑ig, utá­na alud­tam, egy­szer elmen­tünk egy ún. páb­ba, egy­szer talál­koz­tom Zsom­borékkal (és meg­néz­tünk egy OWASP-elő­adást egy kocs­má­ban, ingyen sör­rel!), egy­szer pedig elmen­tünk vacso­ráz­ni, egy hagyo­má­nyos angol étte­rem­be, az Arangba.

Ha ha, most jól kine­vet­tük magun­kat. Az Arang egy kore­ai étte­rem. Az egyik kol­lé­ga japán szár­ma­zá­sú kana­dai úr, és ő vitt min­ket ide. Meg­kap­tuk az étla­po­kat, aztán azzal a len­dü­let­tel vissza is adtuk: kore­a­i­ul és transz­li­te­rál­va (ango­lul) vol­tak az éte­lek. Így hát rábíz­tuk magun­kat “házi­gaz­dánk­ra”, aki jó 5 per­cig folya­ma­to­san ren­delt, miköz­ben mi bőszen bólo­gat­tunk.

A fel­szol­gá­lók egy idő után elkezd­ték hoz­ni az elő­éte­le­ket, aztán még töb­bet, meg még sok­kal töb­bet. Egy idő után tele volt az asz­tal, sem­mit sem vit­tek el, csak egy kicsit odébb­tol­ták. Ettünk méreg­erős káposz­ta­sa­lá­tát, ubor­kát, zöld­ba­bot, per­sze mind­ezt pál­ci­kák­kal, hogy legyen kihí­vás. Hoz­tak szó­szos tál­ká­kat is, én spe­ci­el nem hasz­nál­tam: amint sike­rült (vég­re) meg­mar­kol­nom az ételt, azon­nal a szám felé vit­tem, nem volt idő tun­kol­ni. Köz­ben kore­ai sört ittunk, de meg nem mon­dom, melyi­ket.

A kore­ai és a magyar kony­ha egyet­len közös voná­sa a nyers hús fogyasz­tá­sa. A kore­ai tatár­bífsz­tek kicsit dara­bo­sabb, sze­zám­ma­go­sabb és édes is, de egyéb­ként finom. Nyers tojás is kell rá, külön­ben hol marad­na a szal­mo­nel­la?

Az elő­éte­lek nem fogy­tak el, de az asz­tal távo­li részé­re let­tek depor­tál­va: ez jelez­te a főétel eljö­ve­te­lét. Ekkor az asz­tal köze­pét kinyi­tot­ták, meg­nyi­tot­tak egy gáz­csa­pot, és már ment is a lát­vány­grill. Több­fé­le hús is sült, volt disz­nó, mar­ha — ret­ten­te­tes mennyi­ség­ben (kis dara­bok, de túl­erő­ben). Rizs­tész­ta volt a köret, per­sze az is közös tál­ból, hogy jus­son min­den­ki­nek, meg jus­son az asz­tal­ra is bőven.

A sör után jött a szo­dzsu, ami kore­ai rizs­pá­lin­ka. 20%-os, vod­ka­sze­rű ital, amit kb. fél­li­te­res üve­gek­ben tárol­nak. Kis fele­spo­hár­ba jön, és amint bele­iszol a pohár­ba, rög­tön újra­töl­tik. Veszé­lyes! Állí­tó­lag az ubor­ka kihoz­za az ízét, ezért bele kell dob­ni az ubor­ka­re­sze­lé­ket a pohár­ba.

A hús után már majd­nem fel­lé­le­gez­tem, de ekkor jött a java: for­ró kőedény­ben csi­nál­tak vala­mi fura ételt, ami a rán­tot­ta, a zacs­kós leves és egy zöld­ség­tál sze­re­lem­gye­re­ke lehet. E nászt egy tojás — bocsá­nat — ráve­ré­sé­vel tet­ték tel­jes­sé, szó­val egy szé­pen össze­állt étel lett az ered­mény. Őszin­tén szól­va nekem nem jött be, pedig tiné­dzser­éve­im­ben volt idő, ami­kor Smac­ken éltem. De az összes töb­bi étel kivá­ló volt, kel­lő­en, de nem túl­zot­tan ext­rém egy magyar gyo­mor­nak. A desszer­tet nem fotóz­tam le, narancs volt, oszt jóna­pot.

Összes­sé­gé­ben a kore­ai kony­ha jó, az Arang pedig egy jó kore­ai étte­rem (viszo­nyí­tá­si ala­pom pedig nyil­ván nincs). Ha Lon­don­ban, a Gol­den Squ­a­re-en jár­tok, min­den­kép­pen men­je­tek be! (A vécé a bejá­rat­tól bal­ra, az alag­sor­ban van.)

Mese a tibeti kefírgombáról és a kaukázusi kefírről

Ked­ves gye­re­kek, a mai poszt­ban a ház­tar­tás leg­újabb lakó­já­ról, a tibe­ti kefír­gom­bá­ról (a továb­bi­ak­ban: gom­ba) lesz szó. A gom­ba ráné­zés­re úgy néz ki, mint egy leda­rált kar­fi­ol, de nem néz­ni kell, hanem inni. Már­mint nem a gom­bát, hanem amit csi­nál, ti. a gom­ba tej­ből kau­ká­zu­si kefírt állít elő. Egy hete kap­tam egy kol­lé­gám­tól (köszi, Balázs!), azóta szim­bi­ó­zis­ban élde­gé­lünk, én napi fél liter tejet adok neki, ő pedig reg­ge­li­re ellát kb. 3–4 deci kefír­rel. De elég a sza­vak­ból, lás­suk a tet­te­ket!

Ha tar­ta­ni akar­juk a kro­no­ló­gi­ai sor­ren­det a szü­ret során, akkor nyil­ván a kész­ter­mék­kel kell kez­de­ni: a csu­por tele van a gom­ba és a kefír keve­ré­ké­vel, szin­te bugyog kife­lé. Nincs sza­ga, de egy erős, jel­leg­ze­tes kefí­res illat­tal szá­mol­ni kell. Én álta­lá­ban leta­ka­rom egy papír­tör­lő­vel, így nem annyi­ra vészes, és nem is megy bele sem­mi­lyen állat.

A lefej­tés során a bödön­ből egy hir­te­len moz­du­lat­tal kiönt­jük a bent­la­kó­kat egy szű­rő­be, ami alatt a kefír fel­fo­gá­sá­ra szol­gá­ló tál talál­ha­tó. A lecsö­pög­te­tés hatás­fo­kát kanál­lal való nyom­ko­dás­sal javít­hat­juk, így nem megy sem­mi sem veszen­dő­be.

Miu­tán az utol­só csepp savót és kefírt is eloroz­tuk a gom­bá­tól, jöhet a für­de­tés. Folyó csap­víz­zel ala­po­san le kell öblí­te­ni, hogy ne marad­jon sem­mi se raj­ta. Ha egy kicsit nyál­kás marad, akkor nincs gond, ez egy gom­ba, nem pedig kar­fi­ol, gom­bá­ék­nál pedig ez simán bele­fér a higi­é­ni­á­ba.

A gom­ba megy vissza a kiöb­lí­tett befőt­tes­üveg­be, a fotó ked­vé­ért pedig össze­áll ked­ves barát­já­val, a kefír­rel. Az üve­get is ter­mé­sze­te­sen ki kell öblí­te­ni ala­po­san, de annyi­ra moso­gat­ni nem kell. A gom­ba ilyen­kor szem­mel meg­mér­he­tő­vé válik, ilyen­kor lehet lát­ni, hogy mennyi is van belő­le pon­to­san, mert a kefír­től meg­szív­ja magát.

Végül pedig fel­önt­jük a gom­bát tej­jel, hogy az üveg majd­nem tele legyen. Keres­ni kell neki egy csen­des kis helyet, hogy jó tibe­ti mód­já­ra el tud­jon szé­pen medi­tál­gat­ni magá­ban. Tete­jé­re mehet egy rongy vagy szal­vé­ta, vár­ni kell egy napot, és min­den kez­dő­dik elől­ről.

Továb­bi tip­pek-trük­kök-érde­kes­sé­gek:

  • Sem­mi sem lehet fém­ből, ami a gom­bá­val érint­ke­zik. Műanyag tál, szű­rő és kanál, befőt­tes­üveg, vagy ezek bár­mi­lyen nem­fém szi­no­ní­má­ja (pl. faka­nál) hasz­nál­ha­tó.
  • A gom­ba kb. két hét alatt a dup­lá­já­ra nő. Kom­men­tek­ben lehet jelez­ni, ha vala­ki sze­ret­ne kap­ni belő­le, mert akkor majd adok, ha lesz sok.
  • A tej lehet bár­mi­lyen, én pró­bál­tam hideg­gel, meleg­gel; UHT-val, fris­sel; 1,5%, 2,8% és 3,5% zsír­tar­ta­lom­mal, és nagy­já­ból min­den eset­ben hason­ló kefírt kap­tam.
  • A kész kefír a fen­ti képen savó­val együtt lát­ha­tó. Aki ezt nem annyi­ra csí­pi (egyéb­ként a kefír csíp egy kicsit), az óva­to­san vagy az üveg tete­jé­nek segít­sé­gé­vel leönt­he­ti a savót, így a meg­ma­ra­dó kefír sűrűbb lesz. Viszont a savó nagyon egész­sé­ges, így inkább a ket­tő együt­tes fogyasz­tá­sát javas­lom.
  • Lehet enni magá­ban (ha sűrű), inni magá­ban (ha híg), dzsem­mel, gyü­möl­csök­kel, müz­li­vel fogyasz­ta­ni. Mivel ez se nem jog­hurt, se nem tej, hanem kefír, így fel kell rá készül­ni, hogy elég­gé sava­nyú. Egy cso­kis müz­li a szén­sa­vas-savany­kás-csí­pős kau­ká­zu­si kefír­rel elég merész ötlet, én diós-mogyo­rós Vita­lis-szal és nek­ta­rin­nal pró­bál­tam eddig.
  • A gom­ba a fen­ti­e­ket leszá­mít­va annyi­ra nem kényes, nyu­god­tan lehet nyom­kod­ni a kefír­rel való harc köz­ben, leöb­lí­te­ni bár­mi­lyen folyó­víz­zel jó (mond­juk 40°C alatt), egyéb­ként meg amíg fehér szí­nű és kel­le­me­sen tak­nyos tapin­tá­sú, addig műkö­dő­ké­pes.

Még annyit zár­szó­nak, hogy az ilyen ember-gom­ba szim­bi­ó­zist nagyon sze­re­tem, ha bele­gon­do­lok, nem nagyon tudom elkép­zel­ni, hogy ez a gom­ba a ter­mé­szet­ben hogy más­hogy jut­na tej­hez, mint tőlünk; a kau­ká­zu­si kefír meg csak így gyárt­ha­tó. Ez a töké­le­tes csa­pat­mun­ka, majd­nem olyan jó, mint egy W. Sne­ij­der — D. Mili­to össz­já­ték.

M. (Kertész utca)

Csi­nál­junk egy gaszt­ro­po­sz­tot, az úgy sem olyan gya­ko­ri ide­ha­za :)

Szó­val teg­nap vol­tunk Boró­val és Balázzsal a hosszú nevű M‑ben (tel­jes neve: M. Étte­rem) vacso­rá­zás cél­já­ból. A hely­ről annyit, hogy ez egy ilyen kevés fogás­sal ope­rá­ló, mini­ma­lis­ta étte­rem, lehet néz­ni képe­ket pl. itt. A “beren­de­zés” (azért írom így, mivel papír­ba van cso­ma­gol­va belül­ről a hely, és arra van fel­raj­zol­va köny­ves­polc, szó­dás­szi­fon, gyer­tya­tar­tó stb.) nagy­já­ból tet­szett, leg­alább ötle­tes, és nem köl­töt­tek erre feles­le­ge­sen. Alul vol­tunk, ahol kegyet­len hideg volt egy dara­big, aztán csak hideg, miu­tán becsuk­ták az ajtót.

A menü elvi­leg napon­ta vál­to­zik, gya­kor­la­ti­lag viszont csak 1–2 fogás vál­to­zik napon­ta (ami per­sze nem baj). Van min­dig pár leves és elő­étel, jóné­hány főétel (köz­te vega meg­le­pe­tés, ami­ről tény­leg nem mon­da­nak sem­mit), és néhány desszert, ennyi. Én elég válo­ga­tós vagyok, de így is sike­rült kivá­lasz­ta­nom egy három­fo­gá­sos menüt viszony­lag gyor­san, szó­val sze­rin­tem ezzel nincs gond.

Elő­étel

Camam­bert fon­dant-tal kezd­tünk, ami azt jelen­ti, hogy sze­gény kamam­bé’ saj­tot berak­ják a sütő­be pár perc­re, ő meg jól meg­ol­vad bel­ső­leg. Adtak hoz­zá diót (nya­mi), almát, friss kenye­ret. Az olvadt sajt finom volt, tel­je­sen más lett az íze, mint ami­kor kive­szed a hűtő­ből, és három­fo­ko­san bele­tö­rik a fogad. Szép adag, meg­érős.

Főétel

Én ettem egy malac­csül­köt, csak mert estén­ként min­dig sovány, fehér hús­ra vágyom. Úgy meg volt süt­ve, hogy a husi szin­te kiesett a bőr­ből, omló­sz volt, a bőr néhol meg finom ropo­gós. Mel­lé a lecsó jól illett, bár a hatal­mas adag hús­hoz képest szin­te elenyé­sző volt, illet­ve egy ilyen zsí­ros kaja mel­lé én inkább vala­mi olyat adtam vol­na, ami fel­itat, nem pedig ami még job­ban tocsog. Per­sze ott volt a kenyér köret­ként, de hát az szén­hid­rát. Összes­sé­gé­ben azon­ban nem volt gond, ez is jól el volt talál­va.

Regi kacsa­com­bot evett, ami így kívül­ről néz­ve bizo­nyá­ra ízlett neki, mivel nem kínál­ta :) Az illa­ta olyan jó volt, hogy desszert után, mikor nagy­üzem­ben bein­dult a kacsa­comb kony­hai gyár­tá­sa, Balázzsal komo­lyan elgon­dol­kod­tunk egy kacsa­com­bos utó­desszer­ten, de aztán inkább még­sem.

Desszert

Nem akar­tam desszer­tet enni, mert már elég­gé tele vol­tam, de egy olyan sajt­tál­nak sosem tudok ellen­áll­ni, ahol csak egy sajt­fé­lét isme­rek. (Brie, a töb­bi: maas­dam­mer, bleu d’a­u­ver­gne, mor­bi­er, saint nec­taire.) Mind­egyik sajt fin­csi volt, néme­lyik annyi­ra érett, hogy ahhoz képest egy pál­pusz­tai az sima trap­pis­ta. Aján­lom!

Regi pedig cso­ki­tor­tát evett, ami szin­tén ízlett neki sze­rin­tem :)

Szum­ma
Min­den finom volt, kap­tunk aján­dék alma­pá­lin­kát, ked­ve­sek vol­tak, viszony­lag gyor­san került az étel az asz­ta­lunk­ra. Alko­ho­li­zá­lás nél­kül fejen­ként 4–5.000 forin­tért 2–3 fogást lehet enni, ami szin­tén bará­ti. És van 4sq-en :)

Süssünk-főzzünk maradékból

Van már nekünk kb. 10 sza­kács­köny­vünk, az elmúlt 4 hónap során vet­tünk is, kap­tunk is, meg elhoz­tuk innen-onnan. Jók ezek a sza­kács­köny­vek, csak ami­kor egy recept így kez­dő­dik, hogy “végy egy meg­nyú­zott kap­pant, két deci­li­ter szá­rí­tott füge­olaj-ece­tet, egy ser­cin­tés zsá­lyab­likk­fan­got és egy kávés­ka­nál száz­fű­lé-főze­tet”, akkor fel­me­rül ben­nem, hogy 1.) hon­nan? 2.) miből? 3.) mi a … lehet egy­ál­ta­lán ez a …: fűszer, állat, szósz vagy mi?

Szó­val az a jó és érde­kes sütés-főzés, mikor viszony­lag álta­lá­nos hoz­zá­va­ló­kat hasz­nál az ember — sze­rin­tem. Aztán az külön ext­ra, ha nem kell min­de­nért kör­be­utaz­ni a Föl­det, hanem elég benyúl­ni a szekrénybe/hűtőbe/fagyasztóba, és kez­dőd­het a cso­da. Ez tör­tént velünk.

Alap­anya­gok: néhány darab mara­dék lasa­gne-tész­ta­lap (csi­nál­tunk több­ször lasagnét, de mi több hús­sal és keve­sebb tész­tá­val sze­ret­jük, így min­dig meg­ma­rad pár tész­ta­le­vél); fél cso­mag pan­ga­si­us-filé (ez nem fel­vá­gás, hanem a leg­ol­csóbb, de még finom mire­lit hal­fi­lé a Tes­có­ban); egy cso­mag brok­ko­li (ez min­dig van itt­hon); egy doboz pasz­í­ro­zott para­di­csom (ez is); némi fok­hagy­ma (alap).

Kel­lé­kek: tep­si, muf­fin­sü­tő (!).

Köret: Muf­fin­sü­tő­ben sütött hal­fi­lé és brok­koli­da­ra­bok­kal
Az apró­ra vágott brok­ko­lit és hal­fi­lét halas fűszer­só­val íze­sít­jük. A muf­fin­sü­tő aljá­ra némi vajat rakunk, aztán mehet bele a brok­ko­li és a hal. 30 perc ~200 fokon, ennyi.

Főétel: Lasa­gne-tész­ta canel­lo­ni­ként, hal­fi­lé­vel tölt­ve, para­di­cso­mo­san
A lasa­gne-tész­tát két per­cig elő­főz­zük, majd ha meg­pu­hult, kivesszük a víz­ből. Vékony hal­sze­le­te­ket vágunk, rárak­juk a tész­tá­ra, majd fel­te­ker­jük. Min­den tekercs megy szé­pen egy­más mel­lé a kiva­ja­zott tep­si­be. A pasz­í­ro­zott para­di­csom­ba nyo­munk pár (négy!) gerezd fok­hagy­mát, rakunk hoz­zá bazsa­li­ko­mot, kicsit meg­rottyant­juk, aztán mehet rá a halas teker­csek­re. 30 perc ~200 fokon, ez is ennyi.

Nagyon finom, mennyi­sé­gi­leg meg négy adag lett.

Olimpia Étterem

Hét­főn Boró és Balázs tár­sa­sá­gá­ban Regi­vel meg­lá­to­gat­tuk a rég­óta áhí­tott Olim­pia étter­met. (Nem írom a cím­be, hogy Alpár utca, pedig az.) Rövi­den: jó, hosszan: iste­ni volt!

Hosszas tana­ko­dás és gon­dol­ko­dás után a lányok 5, a fiúk 6 (ez csak egy ilyen irány­szám) fogást válasz­tot­tunk. (Ti. itt nincs étlap, nincs válasz­tá­si lehe­tő­ség, csak meg­mon­dod, hogy hány fogást sze­ret­nél, és kapod egy­más után a cso­dás étke­ket.) Gaszt­ro­nó­mi­ai beszá­mo­ló követ­ke­zik.

1. fogás: Diós és fehér kenyér házi vaj­jal
Elő­étel­nek nagyon jó, min­den­ki annyit evett, amennyit sze­re­tett vol­na. Volt, aki később­re tar­to­gat­ta, más fogá­sok közé.

2. fogás: Kacsa­máj tok­hal­lal és man­gó­pü­ré­vel
A máj és a hal együtt iste­ni fino­mak vol­tak, a man­gó­pü­ré pedig jól ellen­sú­lyoz­ta az ízü­ket. Szép, finom — mi kell még? Per­sze, hogy bor, ittunk is egy pohár finom, kel­le­mes fehé­ret.

3. fogás: Gyöm­bé­res alma­le­ves szó­ja­csí­rá­val
Ez annyi­ra nem ízlett, a leves finom, a gyöm­bér miatt kicsit csí­pős volt. A tete­jén mini­má­lis jog­hurt (én össze­ke­ver­tem a leves­sel, ettől úgy nézett ki, mint a kutya­ka­ja), az alján sok szó­ja­csí­ra gyűlt össze. Nekem annyi­ra nem jött be ez a szó­ja­csí­ra, nem tud­tam hova ten­ni.

4. fogás: Zöld­sé­ges rizot­tó var­gá­nyá­val
A gom­bát kegyet­le­nül utá­lom, de kb. 12 év eltel­té­vel önként ettem ismét. Nem volt finom, de ahhoz képest, hogy gom­ba, nem volt rossz se. Viszont maga a rizot­tó önma­gá­ban is jó lett vol­na.

5. fogás: Bor­jú­nyak sütő­tök­kel
Iste­ni finom volt! A bor­jú­nyak vala­mi­lyen isme­ret­len tech­ni­ká­val készült, és hihe­tet­len állag­gal és ízvi­lág­gal bírt. Mel­lé a sütő­tök kel­le­me­sen sem­mi­lyen volt, pazar! Itt ren­del­tünk még egy bort, ezút­tal egy egész üveg Gál Tibor-féle vörö­set. Nagyon ment ehhez a fogás­hoz, de a követ­ke­zők­höz is jól passzolt.

6. fogás: Kacsa­sze­le­tek endí­vi­á­val, zel­ler­rel és retek­kel
A hús nekem kicsit rágós­nak tűnt, de az íze megint csak iste­ni volt. Nem vagyok egy nagy retekegér-pár­ti, de az is jól esett mel­lé.

7. fogás: Bárány­sze­le­tek sült cék­lá­val
Ezt csak mi kap­tuk, Regi­ék nem. Miből marad­tak ki… Ezek a bárá­nyok, ha tud­ták vol­na, mi lesz belő­lük, hát fülig érő vigyor­ral sza­lad­tak vol­na a vágó­híd felé. Cék­la szá­ras­tul-gyö­ke­res­tül, meg­süt­ve? Ezt hogy talál­ták ki? És mennyi­re finom már!

8. fogás: Sajt­tál gesz­te­nye­méz­zel
Mini tányé­ron mini kék­sajt (méz­zel csur­gat­va), kis brie és egy tom (?) nevű fran­cia sajt. Nya­mi, pont jó volt a desszert elé.

9. fogás: Ama­dei cso­ko­lá­dé­val töl­tött olasz tész­ta kókusz­hab­bal és men­ta­szósszal
A cso­ki 65%-os volt, a tész­ta kicsit kemény, a hab finom, a men­tát nem sze­re­tem. Nem mon­dom, hogy iste­ni volt, mert nem volt az, de minő­sé­gét tekint­ve mél­tó befe­je­zé­se volt a vacso­rá­nak.

Igen, ez kilenc fogás volt. Nem volt mind­egyik mini­a­tűr, sőt, vol­tak igen szé­pen kimért ada­gok is (a Pomo D’O­ro-ban vol­tak ekko­ra főéte­lek is…), de nem mond­hat­ni, hogy halá­lo­san tele­et­tük magun­kat. Főleg úgy, hogy 3 órát vol­tunk benn. De pont olyan és pont akko­ra volt a menü, hogy azt mond­has­suk: pont ilyet kép­zel­tünk el!

Rántott degu

Hoz­zá­va­lók:
— 2 húsos degu
— tojás, liszt, zsem­le­mor­zsa a rán­tás­hoz
— só, bors

Elké­szí­tés:
Ha már ele­günk van a deguk­ból, akkor fog­juk őket, ölés-nyú­zás-fűsze­re­zés-paní­ro­zás, majd meg­esszük.

Kaja

Na jó, vicc volt. A deguk élnek, virul­nak, jól érzik magu­kat a Grand Hotel fan­tá­zia­ne­vű ket­rec­ben. Ilyen volt újon­nan, mutat­tam már?

Ketrec

Most már per­sze nem így néz ki, mert ezek a dögök min­den lehet­sé­ges helyen meg­rág­ták a műanyag alkat­ré­sze­ket… No sebaj.

Szó­val, a fön­ti kaja nem rán­tott degu, hanem… Ste­fá­nia sze­let! Van is tör­té­ne­te neki.

Regi elkül­dött vásá­rol­ni, hogy vegyek 1. krump­lit; 2. darált húst a szom­bat esti főzés­hez. Kicsit össze­ke­ve­red­tek a fejem­ben a mennyi­sé­gek, így vélet­le­nül 50 dkg hús helyett 2,2 kg-ot vet­tem… Szó­val meg­csi­nál­tuk szom­bat este a tep­sis húsos krump­lit (jó lett), majd ma ki kel­lett vala­mit talál­ni a mara­dék hús­ra. És ez lett a Ste­fá­nia sze­let, ami szin­tén jól sike­rült. Nem ékes­ke­dünk ide­gen tol­lak­kal, Mind­me­get­tén talál­tuk a recep­tet.