Lakásátadás (thriller, 2013)

Az októ­ber ele­jei köl­tö­zé­sünk (Rafz → Klo­ten) óta egy­re töb­bet gon­dol­tunk a lakás­át­adás­ra. Ez az, ami­kor a régi lakást kita­ka­rít­va bemu­tat­ja az ember a főbér­lő­nek, aki aztán bol­do­gan és sváj­ci-néme­tül hörög­ve jegy­zi meg, hogy poros a tera­szon a roló kül­ső éle, és ezért kény­te­len 300 fran­kot levon­ni a kau­ci­ó­ból. Per­sze ez csak egy vicc, és ne sza­lad­junk a dol­gok eli­be.

Regi­vel sokat beszél­tünk arról, hogy miként zavar­juk le az egész kiköl­tö­zés-köl­tö­zés-beköl­tö­zés-taka­rí­tás-javí­tás pro­ce­dú­rát, hogy az anya­gi­lag, ener­gia­be­fek­te­té­si­leg és a feng shui szem­pont­já­ból is ide­á­lis legyen. A köl­tö­zést néhány bará­tunk segít­sé­gé­vel gya­kor­la­ti­lag ingyen meg­úsz­tuk, a taka­rí­tás-javí­tás kap­csán pedig ugyan­azt a (hibás) dön­tést hoz­tuk, amit álta­lá­ban min­den­ki elkö­vet (első­re): majd mi meg­old­juk, nem fogunk ezért ezre(ke)t fizet­ni.

A terv a követ­ke­ző volt: mivel a kiköl­tö­zés és az átadás között bő egy hóna­punk volt, estén­ként és hét­vé­gen­te majd Regi fog taka­rí­ta­ni, míg én bébi­szit­te­lek a gye­re­kek­re. Ebből aztán az lett, hogy Regi net­tó 60 órán keresz­tül pucol­ta fényes­re a lakást, míg én pró­bál­tam Katá­ra és Zizi­re vigyáz­ni.

A taka­rí­tás nem is a leg­jobb kife­je­zés, inkább por­szem- és zsír­harc­nak mon­da­nám, néhány ext­ra finom­ság­gal meg­spé­kel­ve. A ház­tar­tá­si gépek puco­lá­sa bizo­nyult a leg­idő­igé­nye­sebb, azon­ban a leg­több fej­fá­jást egy polc okoz­ta. A nap­pa­li­ban a fal­ra fel­fúr­tunk egy ike­ás pol­cot, ami aztán 8 lyu­kat krá­tert hagyott maga után, ami­kor levet­tük. Ez a 8 lyu­kú fal sok álmat­lan éjsza­kát oko­zott, főleg miu­tán ilyen lyuk­fel­töl­tő anyag­gal, vako­lat­tal és fehér fes­ték­spray-jel “kija­ví­tot­tuk”. A vég­ered­mény nem volt túl szép, remé­nyünk sem volt arra, hogy nem veszik ész­re. Cse­ré­be viszont min­den más ragyo­gott, a sütő, a hűtő, a moso­ga­tó­gép, a vizes­blokk, a pin­cé­ben pedig a mosó­gép és szá­rí­tó­gép mind újsze­rű álla­pot­ban vol­tak. Remény­ked­tünk, hogy ez utób­bi­ak majd segí­te­nek elfe­led­tet­ni az előb­bit.

(…)

Végül eljött az Idő­pont, novem­ber 22., pén­tek, du. 2 óra. A gye­re­ke­ket egy isme­rős­nél hagy­tuk, sze­ret­tük vol­na, ha a lakás­át­adás nem okoz szá­muk­ra gyer­mek­ko­ri trau­mát. Már fél órá­val koráb­ban a hely­szín­re értünk, hogy még az utol­só utá­ni simí­tá­so­kat elvé­gez­zük, fel­szed­jünk pár reni­tens por­sze­met és néhány kel­le­met­len­ke­dő lipi­det. 13:52-kor csen­get­tek (az ember bizo­nyá­ra az akasz­tá­sa idő­pont­ját is pon­to­san meg­jegy­zi, arra a pár másod­perc­re per­sze), és mi fal­fe­hér arc­cal (hogy takar­juk a fal­hi­bá­kat, ugye) ajtót nyi­tot­tunk.

A főbér­lő cég kép­vi­se­le­té­ben a fő kap­cso­lat­tar­tó lány (aki­vel az elmúlt hetek­ben volt pár össze­tű­zé­sem tele­fo­non, és aki miatt a kol­lé­gá­im igen jól meg­ta­nul­tak magya­rul károm­kod­ni), illet­ve egy Ober­sturm­bann­füh­rer maga­sabb beosz­tá­sú, idő­sebb hölgy láto­gat­tak meg min­ket, hogy ízek­re szed­jék a ren­det és tisz­ta­sá­got. Meg­kér­dez­ték, hogy magunk takarítottunk‑e, mire mi szem­le­süt­ve beval­lot­tuk, hogy igen. Elkez­dő­dött hát a szem­le. Míg a lány a kony­hát szem­re­vé­te­lez­te, a hölgy a nap­pa­li roló­ját teker­te fel. Hogy segít­sek neki, elkezd­tem én is fel­te­ker­ni a terasz roló­ját, mire akko­rát ordí­tott rám, hogy rög­tön eldob­tam a kurb­lit (nyil­ván azt is ellen­őr­zik, hogy működik‑e a roló, nem csak a cso­port­kép­hez akar­tak elég fényt been­ged­ni). A har­ma­dik perc­ben a hölgy kiszúr­ta, hogy a tera­szon a roló kül­ső éle tény­leg poros, illet­ve hogy az egyik terasz­aj­tó bel­ső és kül­ső küszö­be között tucat­nyi por­szem talál­ha­tó, de sze­ren­csé­re meg­ad­ták nekünk az esélyt a javí­tás­ra, és kita­ka­rít­hat­tuk a koszos része­ket ott és azon­nal. Rövi­de­sen meg­ér­ke­zett a követ­ke­ző bér­lő (aki­nek a veze­ték­ne­ve magya­rul azt jelen­ti, hogy vidám, hehe), így a vizs­gá­lat pár­hu­za­mo­san, a pin­cé­ben is foly­ta­tó­dott. Kb. 20 perc után lett vége a Blitzk­ri­eg­nek, és össze­gyűl­tünk a nap­pa­li­ban, hogy beis­mer­jük az összes vét­kün­ket.

A lány beszélt, és elmond­ta, hogy min­den szép, min­den tisz­ta, de saj­nos van egy kis gond a nap­pa­li falá­val (a polc!). Azt mond­ja, hogy nem olyan szép. Nem. Ki kell fes­te­ni azt az egész falat. Ki. (Köz­ben gon­dol­ko­dom, hogy mennyi lehet ez, 600 frank mun­ka­díj, 200 frank fes­ték, 400 frank taka­rí­tás utá­na? Vagy ennek a dup­lá­ja?) Jövő héten akkor jön­ne a fes­tő, és aztán majd kül­dik a szám­lát, és annak a 6/8‑át kell nekünk kifi­zet­nünk. (Mert tíz­éven­te amúgy is fes­te­ni kell, és vala­mennyi idő már eltelt, és vala­mennyit mi lak­tunk, vala­hogy úgy jön ki ez a szám.) Úgy. És hogy ez kb. 150 frank. Itt Regi­vel össze­néz­tünk, és olyan bol­do­gok let­tünk hir­te­len, hogy majd­nem fel­ki­ál­tot­tunk. Volt még egy hiba, a háló­ban a mennye­ze­ten egy elkent szú­nyo­gért még fel­szá­mol­tak 10 fran­kot. Aztán eltelt még pár perc, és vége volt az egész­nek, elkö­szön­tünk, eljöt­tünk, és remél­he­tő­leg itt is a thril­ler hap­py end­je.

Konl­kú­zió:

  • Baro­mi máz­link volt, mert hal­lot­tunk tör­té­ne­te­ket 3 órás átadás­ról is, meg olyan­ról, hogy a kon­nek­tor­ba nyúl­tak bele, hogy poros‑e. Ehhez képest mi fél óra alatt végez­tünk, és nagyon kor­rek­tek (meg­koc­káz­ta­tom, hogy felü­le­te­sek) vol­tak a főbér­lő embe­rei.
  • A követ­ke­ző köl­tö­zés­nél a taka­rí­tást biz­to­san hiva­tá­so­sak­ra bíz­zuk, mert összes­sé­gé­ben nem éri meg az ide­ges­ke­dést és a vesződ­sé­get. Van olyan taka­rí­tás is, ami­nek az ára tar­tal­maz­za a garan­ci­át az átadás­nál.
  • 14 napig még jelez­he­tik nekünk a hibá­kat, de a fen­ti­ek fényé­ben még így is nagyon olcsón meg­úsz­tuk.

Herbstmesse Rafz 2013

(Remél­he­tő­leg) utol­só, rela­tí­ve nor­má­lis hét­vé­gén­ket (illet­ve a szom­bat egy jelen­té­keny részét) a Herbst­mes­sén (Raf­zi Őszi Vásár — RŐV, kb. mint egy mini, helyi BNV) töl­töt­tük. Az itte­ni élmé­nye­ink­ből mazso­lá­zom.

A “buli” (a lányok­nak nem akar­tam se a Herbst­mes­sét, se a RŐV‑t, se mást meg­ta­ní­ta­ni, így marad­tunk egy szá­muk­ra is ért­he­tő és kiejt­he­tő kife­je­zés­nél) hiva­ta­lo­san szom­bat dél­ben indult. Mi már 11 körül elin­dul­tunk a gye­re­kek­kel, nehogy vélet­le­nül lekés­sünk bár­mi­ről is. Útköz­ben min­den­fe­lé fel­dí­szí­tett szö­kő­ku­ta­kat lát­tunk, nagyon készül­tek azok is, akik nem a vásár terü­le­tén lak­nak.

Szökőkút

Ami­kor beér­tünk a vásár­ba, még kihalt utcá­kon sétál­tunk, egy órá­val később per­sze ez már csak álom volt, addig­ra már ezren vol­tak min­den­hol.

Még kihalt

A meg­nyi­tó fél 12-kor kez­dő­dött, ezen fel­szó­lalt Rafz apra­ja-nagy­ja, min­den helyi klán­ból (a Sig­ris­tek, Neu­ko­mok, Gra­fok, Hau­ens­tei­nek a lakos­ság mint­egy két­har­ma­dát teszik ki) beszélt leg­alább egy fő. Nem mon­dom, hogy értet­tem az elhang­zot­tak felét, inkább úgy fogal­maz­nék, hogy egy büdös szó nem sok, annyit sem értet­tem. Azt tudom, hogy Rafz­ról volt szó, és hogy milyen király min­den­ki, aki segí­tett. Egyéb­ként a RŐV‑t min­den har­ma­dik évben ren­de­zik.

Megnyitó

A meg­hí­vó még tar­tott, mi azon­ban újabb izgal­mak után néz­tünk. Átvág­tunk a raf­zi bel­vá­ro­son, hogy átjus­sunk a vásár túl­só végé­hez. Tud­tuk, hogy jó helyen járunk, mert talál­tunk egy utcát, ami végig fel volt szór­va — figye­lem! — fafor­gáccsal.

Forgácsos út

Még arra sem volt időm gon­dol­ni, hogy hány hód dol­go­zott reg­gel­től estig, hód­ta­lan körül­mé­nyek között ahhoz, hogy ennyi for­gács legyen, ami­kor meg­ér­ke­zett egy jelen­tős old­ti­mer-kon­voj. Nem tudom, hogy ez csak a raf­zi külö­nít­mény volt‑e vagy az egész régi­ó­ból gyűl­tek össze, de igen impo­záns volt az egész.

Ezt köve­tő­en étkez­tünk, óri­ás­ke­re­kez­tünk, kifosz­tot­tuk a kam­pós nye­rő­gé­pet (10 fran­kért nyer­tünk 4 kínai plüss­ál­la­tot, az sze­rin­tem elég­gé bará­ti), majd elin­dul­tunk vissza­fe­lé, a vásár köz­pont­já­ba. Az út mel­lett ki volt állít­va néhány trak­tor, elvég­re vásá­ron vagyunk vagy mi. Zizi oda is állt a ked­ven­ce elé, hogy legyen egy képünk az agrár­tá­mo­ga­tás igény­lé­sé­hez.

Traktoros Zizi

Utá­na talál­tunk egy helyi kok­té­los stan­dot, ahol a kok­té­lo­kat szá­raz­jég­gel dob­ták fel, hogy legyen egy kis han­gu­lat. Kap­tunk ingyen tava­szi teker­cse­ket, aztán a ven­dég­lá­tó fele­sé­ge dal­ra fakadt. Katá­val tán­col­tam, ha vala­ki ránk nézett, örök­re bele­ég­he­tett a reti­ná­já­ba a kép: sváj­ci kis­vá­ros, Tina Turnert éne­kel egy sváj­ci, decens úri­em­ber távol-kele­ti fele­sé­ge, miköz­ben egy sze­ren­csét­len a két és fél éves gyer­me­két pör­ge­ti-for­gat­ja, az asz­ta­lon pedig kok­té­lok füs­töl­nek.

Aztán talál­tunk egy kis­vas­utat, ami per­sze nagyon tet­szett min­den gye­rek­nek. Kata elfog­lal­ta a masi­nisz­ta helyét rög­tön. Szin­te hihe­tet­len, de gye­re­ken­ként egy frank volt csak a belé­pő, és ebből 5 per­cig ment a túra.

Masiniszta Kata

Aztán a gye­re­kek meg­ta­lál­tak egy rend­őr­au­tót, ami­be szin­tén bele kel­lett ülni. Sze­ren­csé­re ez se pénz­be nem került, se baj nem volt belő­le.

Rendőr Kata

Aztán (min­den bekez­dést így kez­dek, nem tűnt fel?) sétál­tunk tovább. Meg­ta­lál­tuk a raf­zi anyu­ka­li­ga stand­ját, ahol lehe­tett fa zöld­sé­ge­ket pakol­gat­ni. A rend­őr­au­tó­nál több volt az akció.

Fa zöldségek

Leül­tünk egy helyen enni egy-egy tök­le­vest, köz­ben meg elvit­tem Katát pisil­ni. Megint elment mel­let­tünk az old­ti­mer-kon­voj, majd vissza­fe­lé talál­tunk egy Renault Twizy-t. Sok­szor lát­tam már az úton, de most elő­ször lát­tam közel­ről. Ara­nyos autócs­ka, nem is tud­tam, hogy két­ülé­ses. Ha ven­nénk egy ilyet, egy fő Kata pont befér­ne hátul­ra, bár ő ahhoz ragasz­ko­dott, hogy én üljek be mögé.

Megint Kata vezet

Már haza­fe­lé menet talál­tunk egy stan­dot, amit az egyik bank állí­tott. Volt egy nagy szek­rény, sok fiók­kal, ami­ben arany­me­dál-cso­ko­lá­dék vol­tak, mind­egyik­hez tar­to­zott egy-egy kulcs. A kul­cso­kat egy leta­kart doboz­ból kel­lett kiven­ni, aztán kipró­bál­ni, hogy a kihú­zott kulcs nyitja‑e a kivá­lasz­tott fió­kot. Ha igen, akkor ki lehe­tett ven­ni egy arany­me­dált. Katá­nak nem sike­rült, aztán jött Zizi. (Ő már koráb­ban is nyert, zsák­ba­macs­kát húzott, és nyert nekünk egy kéz­mű­ves, fair trade-es chip­set a helyi fair trade shop­ban.) Kihúz­ta a kul­csot, kivá­lasz­tott egy fió­kot, és per­sze, hogy kinyi­tot­ta.

Aranyérmes Zizi

Aztán már tény­leg men­tünk haza­fe­lé, de annyi­ra nem siet­tünk, hogy ne néz­zük meg az út szé­lén álló Golf I‑et és Golf II‑t. Vala­mi­ért ezek most nagyon tren­dik, nyá­ron pél­dá­ul az egyik német élel­mi­szer­lánc­nál a főnye­re­mény egy egyes Golf kab­rió volt.

Egyes Golf, kettes Golf ... érzed!

Az utol­só képen pedig egy pálin­ka­fő­ző lát­ha­tó. Hosszú per­ce­ket áll­tam remény­ked­ve, hogy nem csak a sváj­ci nyug­dí­ja­so­kat kínál­ja meg a pálin­kás úr. De saj­nos igen. Nem kap­tam, pedig az egyik vödör már majd­nem tele volt.

Pálinka!

Ennyi volt, talál­ko­zunk 2016-ban!

Rafzi lakás kiadó

Az elmúlt hetek lakás­ke­re­sés­sel kap­cso­la­tos poszt­ja­i­nak apro­pó­ja — nem nagy meg­le­pe­tés — az volt, hogy hama­ro­san köl­tö­zünk. Rövi­den: adieu, Rafz; grü­e­zi, Klo­ten!

A jelen­le­gi hely­zet az, hogy 1.) raf­zi lakás fel­mond­va; 2.) klo­te­ni lakás alá­ír­va; 3.) dobo­zo­lás folya­mat­ban. Mivel a mos­ta­ni helyünk decem­ber­rel meg­ürül, a főbér­lő cég már fel is rak­ta az ingatlan.ch-ra (ha ha) a kecót. Vala­hogy fura érzés az egész, még­is itt élünk bő egy éve, és most meg itt a hir­de­tés.

Landstr. 80a A3

Az per­sze vic­ces, hogy a homega­te-re fel­tett fotók egyi­ke sem a mi házun­kat vagy laká­sun­kat mutat­ják. Az pedig még vic­ce­sebb, hogy a ház­ban lakó másik csa­lád (ahol a kis srác első szü­le­tés­nap­já­ra Regi­ék is meg vol­tak hív­va) szin­tén novem­ber 30-ával köl­tö­zik ki. Marad­nak a szing­lik és a párocs­kák.

Novem­ber 30‑a egyéb­ként And­rás-nap, csak úgy mon­dom.

Rafz lakosságának összetétele állampolgárságuk szerint (2012)

  • sváj­ci: 3362
  • német: 302
  • olasz: 86
  • mace­dón: 62
  • por­tu­gál: 36
  • szerb v. mon­te­neg­rói: 32
  • koszo­vói: 26
  • spa­nyol: 21
  • len­gyel: 16
  • oszt­rák: 15
  • brit, magyar, szlo­vák: 9
  • dél-afri­kai, fran­cia, török: 8
  • bos­nyák: 7
  • hol­land: 6
  • afgán, ira­ki: 5
  • ango­lai, indi­ai, román, thai: 4
  • bel­ga, erit­re­ai, irá­ni, tuné­zi­ai, ukrán: 3
  • ame­ri­kai, hor­vát, kolum­bi­ai, kubai, mál­tai, orosz: 2
  • bra­zil, dán, finn, fülöp-szi­ge­te­ki, görög, kenyai, kínai, mexi­kói, namí­bi­ai, perui: 1

Nem sem­mi.

Állásinterjú

A mai posz­tot rövid­re fogom, most (este 10) tud­tuk a lányo­kat lefek­tet­ni, és az éjsza­ka is elég döcö­gő­sen telt, elég annyi, hogy Zizi haj­na­li ötkor aludt el.. Nekem pedig ma még muszáj egy kis svic­cer­düccsöt is tanul­ni, hogy ne tör­tén­hes­sen meg még egy­szer egy hason­ló szto­ri, mint a most követ­ke­ző.

Kedd dél­után tet­tem egy kiadós két­órás túrát a falu­ban a baba­ko­csi­val föl-alá mász­kál­va. Írtam már, hogy mennyi­re barát­sá­go­sak a helyi embe­rek, min­den­ki min­den­ki­nek köszön, a séta vége felé már kicsit zson­gott a fejem és fáradt is vol­tam, de ez sem ad értel­mes magya­rá­za­tot arra, miért is áll­tam le beszél­get­ni az egyik étte­rem tula­já­val. 50 körü­li, arab  török mace­dón pasas, ráné­zés­re sem kéne vele ujjat húz­ni, de hát ha már mind­ket­ten a tole­ran­cia föld­jén vagyunk és leg­fő­képp köz­te­rü­le­ten, baj nem tör­tén­het, ugye..

Jöt­tek a szo­ká­sos kér­dé­sek, ikrek‑e, fiú-lány‑e (igen, még min­dig itt tar­tunk, a rózsa­szín cipő és szi­vecs­kés napo­zó sap­ka sem győ­zi meg sok­szor az embe­re­ket), illet­ve hogy néme­tek vagyunk‑e (itt egy picit dagadt a mel­lem, hogy ennyi­re fhant­hasz­ti­kusch nyelv­tu­dá­som len­ne, vagy mi, de ez aztán hamar elmúlt). Mond­tam, hogy nem, Magyar­or­szág­ról érkez­tünk, én két hete vagyok itt, fér­jem 2 hónap­ja. Erre fel­csil­lant a sze­me, és rög­tön az üzlet­re tért, hogy men­jek hoz­zá fel­szol­gál­ni, kel­le­ne neki segít­ség. Mond­tam neki ked­ve­sen, gon­dol­ván, lát­va a gye­re­ke­ket, biz­to­san vic­cel, hogy ezt inkább kihagy­nám, nincs időm mel­let­tük, talán majd egy­szer később, pár év múl­va, ha sehol nem kapok állást (ezt nem tet­tem hoz­zá).  Kér­de­zi, hogy van‑e akkor isme­rő­söm, kol­lé­gám itt, vagy ott­hon, akit érde­kel­ne a meló? Mon­dom, ha lesz szó­lok. Na, és itt tör­tént az, amit csak a lezsib­badt agyam­nak köszön­he­tek: nem tudom hogyan, de 2 perc­cel ezután már a kert­he­lyi­ség­ben írtam föl neki egy sajt­cé­du­lá­ra a nevem és a tele­fon­szá­mom, csak hagy­jon békén, majd siet­ve távoz­tam a gye­re­kek­kel, a nap mara­dék részét pedig néma letar­gi­á­ban töl­töt­tem magam előtt szé­gyen­kez­ve, hogy két gye­rek­kel is mennyi­re naiv és befo­lyá­sol­ha­tó tudok még len­ni.

Más­nap per­sze pró­bált már hív­ni is, úgy­hogy én már a tér­ké­pen néze­get­tem, hogy tudom elke­rül­ni a főut­cán talál­ha­tó étter­mét a séták során, csak nehogy össze­fus­sak vele. Saj­nos a fia­tal magyar lányok­nak Zürich­ben nem egé­szen maku­lát­lan a hír­ne­vük, ezért biz­tos vol­tam ben­ne, hogy a maga saját nyel­vén engem min­den­fé­le mocs­kos ter­vek­be  akart bele­rán­gat­ni, miköz­ben én ehhez hülyén moso­lyog­tam, és ettől csak még inkább pánik­ba estem. Főleg, hogy amit még értet­tem a mon­dan­dó­já­ból, az az volt, hogy ne szól­jak erről sen­ki­nek.

Lényeg a lényeg, volt fél­ni­va­lóm, úgy­hogy ami­kor elin­dul­tam sétál­ni csü­tör­tö­kön, az volt a terv, hogy még az étter­me előtt jó száz méter­rel irányt vál­tok, ezt a ter­vet hóna­po­kig ismé­tel­ve talán elfe­lejt majd. Az élet viszont köz­be­szólt, 10 perc után arra let­tem figyel­mes, hogy az út túl­só olda­lán inte­get nekem a kocsi­já­ból Sabit, új bará­tom. Nem kér­dez­te, miért nem vet­tem fel teg­nap a tele­font, csak rög­tön rákezd­te a mosoly­gós, mézes­má­zos hang­ján (egy­ál­ta­lán nin­cse­nek szte­reo­tí­pi­á­im, ugyan), hogy men­jek hoz­zá dol­goz­ni, ésa­töb­bi. Meg­kö­szön­tem még egy­szer a lehe­tő­sé­get és a lányok­ra mutat­va közöl­tem, nekem erre nincs időm, nem tudom mit gon­dolt, de nekem egész nap a gye­re­ke­im­mel van dol­gom. Erre sze­gény­ről lefa­gyott a mosoly:

-hogy ők az én gye­re­ke­im?

-biza’.

Hosszú csönd, majd kb. tíz­szer kért tőlem bocsá­na­tot, mert mint kide­rült, igen­csak fél­re­ér­tet­tük egy­mást (én simán csak nem értet­tem, amit mon­dott). Azt hit­te, bébi­szit­ter­ked­ni jöt­tem ki, és hogy két hete vagyok itt még csak, és másod­ál­lás­ba akart fel­szol­gá­ló­nak, és azért mond­ta, hogy ne beszél­jek róla sen­ki­nek, mert hogy tuti ille­gá­li­san vagyok itt már most is, és még egy­szer bocsi, de ha tudok ott­hon vala­kit, aki jön­ne hoz­zá pin­cér­ked­ni, ne haboz­zak, mert neki min­den­képp magyar lány kell(?), és örül hogy talál­koz­tunk. Úgy­hogy még­sem kell a baba­ko­csi mögé búj­kál­va sétál­nom ezen­túl:)

És hogy a mai napi poszt se legyen cson­ka, íme a szo­ká­sos kép- és vide­ó­döm­ping:

sztárfotó kedvenc kecskénkről etetés közben
sztár­fo­tó ked­venc kecs­kénk­ről ete­tés köz­ben

Grüezi!

Szi­asz­tok, Regi vagyok! Hosszas töp­ren­gés után arra jutot­tunk Laci­val, hogy ahe­lyett, hogy tele­spam­el­nénk a blog­uni­ver­zu­mot még egy újabb doma­in­nel, inkább ezen a jól ismert, bevált és nagy olva­só­tá­bor­ral (sic!) ren­del­ke­ző plat­for­mon jelent­ke­zünk élmény­be­szá­mo­ló­ink­kal a továb­bi­ak­ban svej­ci min­den­nap­ja­ink­ról, remél­he­tő­leg heti gya­ko­ri­ság­gal. Néz­zük is akkor az első hét ese­mé­nye­it!

A csa­lád női szek­ci­ó­ja Nusi­val kiegé­szül­ve pén­te­ken indult neki este 8 óra táj­ban a bő 1000 km-es útnak. Picur­ka két­sé­ge­im azért vol­tak a sike­res cél­ba­ju­tás­sal kap­cso­lat­ban, tekint­ve hogy a hat­éves, lehar­colt PDA‑n csak a magyar, szerb és mon­te­neg­rói tér­ké­pek vol­tak fel­tölt­ve, és én ezt naná­hogy csak pén­tek dél­előtt vet­tem ész­re:), úgy­hogy a navi­gá­ci­ónk végül úgy nézett ki, hogy goog­le maps­ről kimá­sol­va egy A4-es lap mind­két olda­lát tele­ír­tam a leg­fon­to­sabb elága­zá­sok­kal és leka­nya­ro­dá­sok­kal. Vég­szük­ség ese­tén azért volt nálunk egy oszt­rák atlasz, melyet min­dig olyan ügye­sen tud­tam hasz­nál­ni (nem), és két okos­te­le­fon nokia, ill. goog­le maps navi­gá­ci­ók­kal, amik­hez az ismer­ten olcsó kül­föl­di adat­roa­ming díjak miatt nem nagyon sze­ret­tem vol­na hoz­zá­nyúl­ni. Hál’is­ten­nek egyik­re sem volt szük­sé­günk, a töké­le­tes Mit­fah­rer Nuss (értsd: álmá­ból fel­ri­aszt­va is el tud­ja olvas­ni az írá­so­mat) és némi gond­vi­se­lés, illet­ve két Red Bull jóvol­tá­ból reg­gel negyed kilenc­re meg­ér­kez­tünk Rafz­ba, ahol Laci már várt min­ket, fris­sen össze­sze­relt ágyak­kal, hat köb­mé­ter­nyi egyéb IKEA-bútor­ral és egy óri­á­si cso­kor lili­om­mal, tekint­ve hogy épp aznap volt az ötéves évfor­du­lónk:)

Egy órá­val később Apu és Eri­ka befu­tot­tak a fél kis­pes­ti házat magá­ban fog­la­ló teher­au­tó­val. A nap továb­bi részé­re az alvás­hi­ány miatt már nem emlék­szem ennyi­re pon­to­san, de este nyolc­kor már úgy tud­tuk für­det­ni a lányo­kat, hogy az összes bútor össze volt sze­rel­ve, és a dobo­zok egy része is ki volt pakol­va. Nem tudom elég­szer meg­kö­szön­ni azt a segít­sé­get, amit Apu­tól, Eri­ká­tól és Nusi­tól kap­tunk ez alatt a két nap alatt!

Szom­ba­ton tehát bedől­tünk für­de­tés után rög­tön az ágy­ba, azt remél­ve, hogy majd jól kialusszuk magun­kat, de a lányok ezt más­képp gon­dol­ták… Való­szí­nül­eg a sok vál­to­zás, éjsza­kai uta­zás és továb­bi isme­ret­len okok miatt meg­kap­ták a Will­kom­men-takony­kórt, amit hama­ro­san mi is tovább­vet­tünk és azóta is ben­ne vagyunk nya­kig. Lényeg a lényeg, emi­att a vasár­na­punk sem volt tel­je­sen friss, de azért igye­kez­tünk fel­szá­mol­ni a mara­dék dobo­zo­kat, illet­ve átmen­tünk bemu­tat­koz­ni a szom­szé­dunk­ban lakó csa­lád­hoz, ahol az apa Laci kol­lé­gá­ja, és a gye­re­kek, Pan­na és Peti, szin­tén ikrek, csak egy hónap­pal fia­ta­lab­bak. Ők egy hónap­pal előt­tünk érkez­tek ide, úgy­hogy jó sok hasz­nos taná­csot kap­tunk tőlük az itte­ni min­den­na­pok­kal kap­cso­lat­ban. A gye­re­kek az elmúlt egy hét alap­ján nagyon jól elvan­nak egy­más­sal, sze­ren­csé­re eddig még Kata sem hara­pott meg sen­kit:)

Hét­főn meg­ej­tet­tünk egy kisebb bevá­sár­lást a határ túl­ol­da­lán lévő Ede­ká­ban, mint­egy tájé­ko­zó­dás­képp az árak felől, és ezután el is hatá­roz­tuk, hogy innen­től a jövő­ben lehe­tő­ség sze­rint csak Német­or­szág­ban fogunk bevá­sá­rol­ni, mivel kocsi­val 5 perc­re van a leg­kö­ze­leb­bi szu­per­mar­ket, és az árak is jóval bará­tib­bak. Sőt, ha szólsz a pénz­tár­nál, akkor olyan szám­lát adnak, ami­vel a német-sváj­ci áfa­kü­lönb­ség miatt még kb. az összeg 10%-át vissza is tudod igé­nyel­ni, nagyon dur­va, főleg hogy nem 10–20%-os árkü­lönb­ség­ről beszé­lünk, hanem a leg­több­ször 200–300%-osról… Szó­val, ich bin nicht blöd:) Amúgy nem csak mi vagyunk így ezzel, ezek­nek a bol­tok­nak a par­ko­ló­i­ban elvét­ve talál­ni olyan autót, amely­nek nem züri­chi rend­szá­ma van.

Ked­den vol­tunk elő­ször sétál­ni a lányok­kal, Nóra (a másik anyu­ka) meg­mu­tat­ta Rafz babá­kat érde­kel­he­tő főbb neve­ze­tes­sé­ge­it, ami sor­rend­ben a nyug­dí­ja­sott­hon előtt talál­ha­tó papa­gáj­ket­rec kb. 50 madár­ral, a tej­gaz­da­ság ren­ge­teg boci­val, és a kecske/csirkekert. Az a leg­jobb ezek­ben, hogy mind­ezek kb. 100 méter­re talál­ha­tó­ak tőlünk, úgy­hogy a séta elő­ször min­dig ide vezet. Az állat­ker­te­zés után pedig kilyu­ka­dunk egy föld­út­ra, ahol 1–2 kmen keresz­tül lehet tol­ni a baba­ko­csit a sem­mi­be, mind­két olda­lon szán­tó­föld, kilá­tás az erdők­re. Nem hang­zik első­re nagy dolog­nak, de ami­kor elő­ször men­tem itt egye­dül, a gon­do­la­ta­im­ba feled­kez­ve, és csak a táj­ra kon­cent­rál­tam, hihe­tet­len élmény volt, azt vet­tem ész­re egy idő után, hogy folya­ma­to­san mosoly­gok:) Ami­kor vissza­érünk a beton­út­ra, és így a köz­ség cent­ru­má­ba is, nem sok min­den vál­to­zik ebben a nyu­ga­lom­ban: nem rit­kák a 3–400 éves han­za­vá­ro­sok épü­le­te­i­re haja­zó geren­da­be­té­tes házak, az utcán min­den­ki min­den­ki­nek köszön, legyen idős bácsi­ka vagy éppen 7–8 éves szö­kő­kút­ban für­dő­ző kis­lá­nyok.  Néha olyan érzé­sem van, hogy annyi­ra rend­ben van itt min­den, hogy itt mi csak elron­ta­ni tud­juk a ren­det:)

Egy rela­tí­ve nyű­gös és tak­nyos szer­da után csü­tör­tö­kön dél­előtt és dél­után is lent vol­tunk a jó idő­ben a lányok­kal, bir­tok­ba vet­ték a ház mel­let­ti ját­szó­te­ret. Egy olyan ház­ban lakunk, ami egy tavaly épült négy­épü­le­tes lakó­park egyik szé­lén helyez­ke­dik el, Nórá­ék a másik szél­ső ház­ban lak­nak, az épü­le­tek között pedig ját­szó­te­rek van­nak, össze­sen három, ami bőven elég az össze­sen 38 lakás­ban lakó gye­rek­nek, és így a nagyob­bak sem zavar­ják a kicsi­ket és for­dít­va, diszk­ré­ten tovább lehet áll­ni ha a 10–11 éves kis­ka­ma­szok meg­ro­ha­moz­zák hár­man együtt az egy szem hin­tát:)

Ami­kor egy­más mel­lett-mögött hala­dunk a két iker­ko­csi­val az utcán, elég fel­tű­nő­ek vagyunk ahhoz, hogy oda­jöj­je­nek az embe­rek ismer­ked­ni, nega­tív reak­ci­ó­val még egy­szer sem talál­koz­tunk. Itt zaj­lik a tár­sa­sá­gi élet, fura módon a mi házunk­ból eddig még egy lakó­nak sem tud­tunk bemu­tat­koz­ni, de egy cso­mó más min­den­ki­nek igen. Az elmúlt pár nap alatt meg­is­mer­tük Ada­mot és Sam­mit, a szom­széd­ban lakó két tizen­éves kis­srá­cot aki­kért a gye­rek­csa­pat lány­tag­jai már oda­van­nak, egy anyu­kát, aki dán, de Ang­li­á­ban nőtt fel, és két éve lakik itt a sváj­ci fér­jé­vel és szin­tén 15 hóna­pos Anna lányuk­kal; egy német nagy­ma­mát, aki 12 évig élt Por­tu­gá­li­á­ban és min­dig a 8 hóna­pos uno­ká­já­val sétál szin­te egész nap, és még sok másik ember­rel, aki­ket igyek­szem memo­ri­zál­ni:)

Pén­te­ken kihasz­nál­tuk azt, hogy hat­kor kel­tek a lányok, és már nyi­tás­ra oda­men­tünk a köz­ség­há­zá­hoz, hogy gyor­san beje­lent­sük magun­kat és kér­vé­nyez­zük a tar­tóz­ko­dá­si enge­délyt. Laci az ügy­in­té­ző hölgy kér­dé­sé­re, misze­rint, milyen val­lá­sú­ak vagyunk, faarc­cal meg­pró­bál­ta befül­len­te­ni, hogy sem­mi­lyen, de ben­nem meg­szó­lalt az erkölcs és emi­att, nomeg a kelet­ke­zett elég hülye hely­zet miatt ( Laci néz rám sokat sej­te­tő­en, én meg bam­bu­lok rá vissza értet­le­nül, az ügy­in­té­ző szin­tén, már csak kb. a kacsin­tás hiány­zott) beval­lot­tam, hogy kato­li­ku­sok. Tisz­tá­ban vol­tam vele, hogy ezzel továb­bi nem kevés szá­za­lé­kot fog­nak tőlünk levon­ni egy­ház­adó címén, de úgy vol­tam vele, hogy az elmúlt három évben még­is­csak volt egy egy­há­zi eskü­vőnk és keresz­te­lő is, úgy­hogy illik őszin­té­nek marad­ni, még ha nem is fogunk itt sokat misé­re jár­ni (bár ki tud­ja, állí­tó­lag nagy élet folyik itt vasár­na­pon­ként:)).

Pén­te­ken este a 35 fok­ban még nagy­be­vá­sá­rol­tunk egyet, ami kicsit lefá­rasz­tot­ta a lányo­kat, de nem marad­tak soká­ig éhe­sek, mert a fel­vá­got­tas pult­nál jár­va meg­kér­dez­te tőlünk az eladó néni, hogy húst ehetnek‑e, és ami­kor mond­tuk hogy igen, kanya­rí­tott Katá­nak egy sze­le­tet, és oda­ad­ta, hogy sze­gény ne hal­jon éhen:) Lehet hogy majd itt­hon is bepró­bál­ko­zok ezzel a Spar­ban:)

Ma haj­nal­ra elért hoz­zánk a rossz idő, azóta esik és max 10 fok van, úgy­hogy a mai nap­ról sokat nem tudok nyi­lat­koz­ni, taka­rí­tás, orr­szí­vás, láz­csil­la­pí­tás és sok sírás jel­le­mez­te a mai napot, de mos­tan­ra sze­ren­csé­re mind­két manó alszik.

Vége­ze­tül néhány dolog, ami még erre a hét­re jel­lem­ző volt:

- a levél­szek­rény min­dig tele van, leg­több­ször saj­nos csek­kel, de folya­ma­to­san érkez­nek a züri­chi napi­la­pok, kb két hónap­ra elég olvas­ni­va­lóm van, min­den­ki azt akar­ja, hogy az ő lap­já­ra fizes­sünk elő:)

- Laci csü­tör­tö­kön dél­után adta le a társ­bank­kár­tya igény­lést, teg­nap meg­jött a pin­kód, ma pedig a kár­tya is, no com­ment

- Rafz­ba való beje­lent­ke­zés­kor kap­tunk egy nagy pak­kot, ben­ne min­den lehet­sé­ges infor­má­ci­ó­val, tér­kép­pel, ese­mény­nap­tár­ral, isko­lai nap­tár­ral, gye­rek­prog­ra­mok elér­he­tő­sé­gé­vel, két pél­dány szí­nes 2012-es nap­tár­ral, ami csak azt tar­tal­maz­za, mikor milyen hul­la­dé­kot visz­nek el (na, az nagy szí­vás, kez­dünk bele­ful­lad­ni a sze­lek­tív sze­me­tünk­be, szom­bat dél­előtt van nyit­va a hul­la­dék­gyűj­tő udvar, és pont lekés­tük, sima sze­me­tes­zsák­ba nem érde­mes dob­ni, mert a 35 lite­res darab­ja két frank~500Ft)

- a lányok elkezd­tek a takony­kór és a köl­töz­kö­dés tete­jé­be még dur­ván fog­za­ni is, Katá­nak már rög­tön két fel­ső rágó­fo­ga kibújt, vic­ce­sen néz ki:) e mel­lett átlag két­na­pon­ta vala­me­lyi­kük belá­za­so­dik, köszön­he­tő­en a ren­ge­teg oltás­nak, ami­ket indu­lás előt­ti napon kap­tak…

Hosszú, és néhol össze­füg­gés­te­len poszt lett ez, de sok min­den tör­tént egy hét alatt, jövő héten már remél­he­tő­leg tömö­rebb írás­sal jövünk! Puszi min­den­ki­nek!