szeretem az elefántokat a fagyit is szeretem
szeretem a családomat
ma van vasárnap a családal elmegyűnk brancsolni mert holnap elutaszunk
Regi balesete (S02E01)
A tavalyi nagy sikerre való tekintettel idén újra jelentkezünk a “Regi balesete” sorozat legújabb epizódjával.
Nem sok( rossz)at ígérő április másodika volt. A húsvéti hétvégét Saas-Feeben töltöttük, hogy a szezonbérletünk utolsó morzsáit is kihasználjuk. (Amikor a síszezont egy hónappal ezelőtt ünnepélyesen lezártam, akkor ez az út még halvány gondolat sem volt.) Csütörtökön érkeztünk, pénteken már síeltünk, szombaton le volt zárva az összes pálya, vasárnap megint síeltünk, hétfőn pedig a kicsekkolás után még egy búcsúsíelést terveztünk. Minden jól alakult, ragyogó napsütés, tökéletes pályák, semmi tömeg.
Miközben Regivel síeltünk, a gyerekek Darióval (aki az új Nico) tanultak. Mi dél körül végeztünk a hegyen, utána az volt a tervünk, hogy átmegyünk arra a dombra, ahol a lányok vannak, megnézzük őket, és még csúszunk egyet. Felmentünk a pálya tetejére, és nekivágtunk a szezon ténylegesen utolsó lesiklásának.
Ez a pálya annyira nem volt jó állapotban, mély volt a hó, és a napsütés miatt eléggé latyakossá olvadt. Én voltam elöl, Regi követett. Megálltam, hogy megvárjam, ő pedig egy gyors jobbkanyarral állt volna meg előttem. Itt történt a baj. A jobbosnál a jobb lába beleállt a hóba, míg a bal ment tovább. Aztán a bal is beleállt a hóba, ő pedig hasraesett. A sílécek nem csatoltak le, hanem félig oldalra, félig hátra álltak. Kb. úgy nézett ki, mint ez a hölgy itt lenn, csak a ruhája volt más színű, és a feje lefelé nézett.
Nem kell ortopédusnak lenni ahhoz, hogy sejteni lehessen, hason fekve nem jó az, ha az ember két lábfeje nem előre néz, hanem inkább oldalra-hátra. Ezt abból is sejteni lehetett, hogy Regi elkezdett kiabálni, hogy “ez nagyon fáj”. (Mondott még mást is, de ez egy korhatáros blog, a kurva életbe már!) Lecsatoltam, és visszasétáltam hozzá. Sejtettem, hogy nagy a baj, Reginek majdnem olyan magas a fájdalomküszöbe, mint nekem (az köztudott, hogy egy pattanás kinyomása az orron fájdalmasabb, mint a szülés, és én kevésbé kiabáltam az előbbi művelet alatt, mint ő az utóbbi közben). Leszedtem a sílécet a lábairól, főleg a bal tűnt eléggé zehernyésnek, nyeklett-nyaklott össze-vissza. Felsegítettem, hogy megnézzük, mekkora a kár. Járni nem tudott, állni is csak olyan furán. Fasza. Akkor talán vegyük számba, milyen lehetőségeink vannak! Egy olyan részen voltunk, ahol nem volt más síelő, segítséget nem kérhetünk senkitől. Nem is nagyon látszódtunk sehonnan, így ilyen hószánas mentőre sem számíthattunk. Mivel nem vagyunk Rega-tagok (légimentés), ezért egy helikopteres akció 50 ezer franknál egy rappennel nem kerülhetett volna többe, szóval ez sem volt opció. Maradt tehát az, hogy akkor valahogy lejussunk lécen-lábon a faluba, hogy aztán ott keressük meg Doktor Kretzschmart. Így is tettünk, Regi a botjaira támaszkodva próbált egy olyan helyre jutni, ahonnan aztán továbbcsúszhatott, én meg vittem a saját léceimet, botjaimat, és az ő léceit, mint egy alpesi Tenzing Norgay. Ehhez képest a lecsúszás szinte eseménytelen és kihívásmentes volt.
A faluban felmarkoltuk a lányokat, akik pont ekkor végeztek az utolsó órájukkal. Visszamentünk a szállodába, ahonnan már kicsekkoltunk, és az alagsori vécében utcai ruhába öltöztünk. Aztán elkezdtünk orvost keresgélni, ami húsvét hétfőn délután nem tűnt annyira egyszerűnek. Szerencsére pont ott volt a szállodatulaj házaspár mellettünk, akiknek piros telefonos forródrótjuk volt a felcserhez, ők segítettek bejelentkezni. Aztán a papi a hotel elektromos kisbuszával el is szállított minket a rendelőbe.
Minimális várakozás után Regi bejutott a röntgenbe. Gyors diagnózis: valami nem jó. Ami a képen látszik az egy kicsi szilánk, ami valahogy letört a csontból, valószínűleg ugyanúgy, mint ahogy Fábry Sándor elmesélte “A lejtő ördöge — a vaxtól a gipszig” c. klasszikusában. Egyelőre ennyit tudtunk. Regi kapott térdmerevítőt, meg két helyes mankót, amit a gyerekek következetesen kampónak hívtak, mivel annak van értelme. Hazamentünk szépen, Saas-Fee — Zürich mindössze 242 km, az a hosszú hétvégéről hazautazók között barátok közt is legfeljebb hat óra. Így zártuk a hétfői napot.
Kedden háziorvos, beutaló a Triemlibe. Reginek itt már külön kartonozója van, ugye itt volt tavaly is a balesete után. A bejárat mellett két bejelentkező ablak van, az egyik fölé az van írva, hogy “Information”, a másik fölé pedig csak annyi, hogy “Regi”. Szerdán mentünk oda, ekkor volt CT, majd az Oberarzt-tal való egyeztetés után abban maradtunk, hogy legyen MRI is, hogy Regi bal térdén az összes képalkotó berendezést egy héten belül letesztelhessék. Magyarországi olvasóink kedvéért írom, hogy MRI-re nem 2019. októberre, hanem két nappal későbbre (péntekre) kaptunk időpontot. Ekkorra derült ki a pontos diagnózis: teljes elülső keresztszalag-szakadás.
Most ott tartunk, hogy Reginek volt három fizioterápiája, ugyanoda jár vissza, mint tavaly. Ez megy hat hétig, addig nincs műtét, utána jön majd egy konzílium, és eldöntik (döntjük?), hogy mi legyen. Gyors guglizás után kiderül egyébként, hogy a keresztszalag-szakadás nem olyan jó cucc, az előrehozott fizioterápiával jó eredményeket lehet elérni, a teljes gyógyulás esélye így is nagyjából 40% körül van, mint akkor, ha már rögtön a sípályán kaszabolták volna a beteget. Szóval reménykedünk.
Le van foglalva már a decemberi síelésünk ugyancsak Saas-Feeben. Nézzük a dolgok pozitív oldalát: sokat tudunk spórolni, mert Reginek nem kell lécet bérelni!
Update: Regit május 16-án műtötték.
Egy választás margójának a lábjegyzetének a függelékébe
Nem szoktam politizálni. (De.)
Nem az a szomorú, hogy nyolc ilyen (milyen?) év után ez (mi?) lett az eredmény.
Az a szomorú, hogy van ez a fajta “magyar vagyok” érzés. Hogy mit jelent magyarnak lenni. A magyar utánad lép be a forgóajtón, de előtted lép ki belőle. A “magyar rapper ember bajsza, mint a magyar bika szarva: fölfelé áll, nem lekonyul, körszakállhoz nem hasonul” (Bëlga) A magyaroknál van az egy főre eső legtöbb Nobel-díjas. (Ami egyébként nem így van, csupa olyan ország előz meg minket, akikkel fociban mindig megszenvedünk, pl. Feröer-szigetek, Luxemburg, Izland.) A magyar ember ez meg az.
Hát nem. (Pedig háttal nem is kezdünk mondatot.)
A magyar ember elhiszi, hogy az újhollandok leigázzák a világot, hogy az időjárást indiai kamaszok hekkelik, és hogy a migránshordák semmi mást nem akarnak, csak elvenni az ember munkahelyét, és aztán ott ülni, és nem dolgozni. Ez a szomorú.
Úgyhogy most majd szépen bemegyek a Kreisbüróba, megkérdezem, hogy mi kell a C permithez (letelepedési engedély, nem “csak” munkavállalási) pontosan, aztán maradunk.
Síszezon vége
Ma majdnem elmentünk síelni, de helyette inkább a Landesmuseumban töltöttük a délutánt. Ezzel hivatalosan is lezártnak tekintem a 2017–18-as síszezont.
Ezen a télen baromi sokat síeltünk. Ahhoz képest, hogy én 10 éve sportoltam először télen (mármint téli sportot űzni, úgy értem), szerintem igazán gyakorlott síző lettem. Még mindig rettenetesen megy, valahogy nincs hozzá érzékem, de a sok gyakorlás hatására sokszor úgy érzem, hogy nem halok meg azonnal. A buckákat nem szeretem, de a jeges pályát sem, ha meredek, akkor aggódom, ha sokan vannak, akkor féltem az embereket, ha kevesen, akkor meg magamat. Egyébként minden körülmények között szívesen síelek, ahogy ez ebből látható.
Az idei szezonban két fő- és néhány alsíelésünk volt. Egyszer egy hétig, másodszor (pont a síszünetben) 3 napot síeltünk, mindkétszer Saas-Feeben. (Ami ugyanazt tudja, mint Zermatt, csak családbarátabb, kisebb, olcsóbb, mondjuk még mindig elég drága. A szezonbérlet 222 frank, csak mondom.) Voltunk még Amden Weesenben is kétszer, ahol egyszer láttuk a pályát, egyszer meg akkora köd volt, hogy még a lécünket sem.
Szeretnék mutatni három videót. Az első helyszíne Amden Weesen, ahol két pályát találtunk, az egyik tipikus libalegelő, nagyon enyhe kék, olyan viccekkel tarkítva, mint a pálya közepén elhelyezett hütte. A másik sem meredek, viszont “félcsövekkel” (igazából nyolcadcsövekkel) és ugratókkal (!) van felszerelve. Itt történt az első rögzített síbalesetem életemben. Nem kell semmi komolyra gondolni, mentem az ugratókon, nagyon begyorsultam (> 15 km/h), az utolsó előttinél felrepültem nagyon magasra (> 15 cm), és az utolsónál jobbnak láttam, hogyha biztonságosan elesem. Ez látszik e videón, a bal oldali pacát és az őt körülvevő hófelhőt kell nézni, az voltam én.
A következő videó előtt mutatok egy képet, meg egy háttérkép-gyanús másikat.
Ez én vagyok, miután a gyerekek az utolsó sízős napunkon bemutattak egy új útvonalat. Nico, a tanáruk volt, hogy “vicces” legyen a síelés, néhány alkalommal levitte őket a pályáról, az erdőbe. Nem kell semmi veszélyesre gondolni, 1%-os lejtő, kitaposott útvonal, a gyerekek nagyon élvezték, és gond nélkül átmentek. Mi viszont, nem 90 és 100 cm-es lécekkel mentünk, hanem normális, felnőtt méretűekkel. Emiatt aztán azokon a helyeken, ahol ők simán tudtak hóekézni, mi nem tudtunk fékezni, mert egyszerűen nem fért el “oldalra” a lécünk. Amikor egy jobbos kanyarban elém ugrott egy közönséges jegenyefenyő (Abies alba), nem tudtam mást csinálni, mint félrekapni a kormányt, és elterülni a szűz hóban. Regi is így járt, csak egy kicsit lejjebb, egy szimpatikusabb fánál. Ekkor kezdett videózni.
Ez a kép lehetne egy ilyen motivációs-csendéletes háttérkép. Szép fakéreg, a háttérben elmosódott havas táj, gyönyörű. Az a paca megint csak én vagyok, és a lenti videó megmutatja, hogyan jutottam el oda.
Azért hogy ne csak ilyen videókkal égessem magam, mutatok egy jót is. Ez egy buckás ÉS jeges ÉS fekete pálya, amin az utolsó nap utolsó csúszását tettem meg. Sokan azt hiszik, hogy Ilja Afanaszjevics Osztapenko esett le a talapzatáról, és valami oltári véletlen (pont egy sílécre esett) folytán síel, de nem, ez a dinamikus és lejtőérzékeny ember én vagyok. Pont ezen a pályán nem estem el egyszer sem.
Síelni jó, és én nem adom fel soha. Egyszer el fogok indulni egy ilyen amatőr síversenyen, és kenterbe verem a 3–4 éves svájci gyerekeket!
Az emailes-neves prank
A történet szereplőinek nevét megváltoztattam. Regi maradt Regi, és én is Laci vagyok, de egyébként a többieket nem így hívják. Nem rajtuk nevettünk, hanem leginkább egymáson.
Van nekem egy kollégám, nevezzük R‑nek, aki nem magyar (tudom, hogy ez megdöbbentő, hogy svájci epamosként nem csak magyarokkal dolgozom). Új lakásba költözik nemsokára, a régire pedig ún. Nachmietert (utánbérlőt, aki átveszi a felmondási idő előtt a bérleményt; ezt már többedszer definiáltam itt a blogban, remélem, most már mindenki megjegyezte). Felajánlottam széles ismeretségi körömet neki, mondtam, hogy szólok a többi kollégának, keresleti piac van, egy jó albérlet nagy kincs. Reginek is szóltam, hogy ha valakit érdekel, itt van egy ekkora lakás ennyiért és ekkortól elérhető.
Regi kedden este elment jógázni. Volt ott egy lány, nevezzük Dórinak, aki nemrég érkezett a festői szépségű rohadt hideg Zürichbe, ebből kifolyólag érdeklődik elérhető albérletek iránt. Regi mesélt neki R. lakásáról, és megígérte, hogy én elküldöm majd neki a részleteket.
Szerda reggel, szokásos iskola előtti készülődés, Regi eligazítást tartott nekem. Még este WhatsAppon leírta Dóri email címét, és a lelkemre kötötte, hogy ne felejtsem el elküldeni neki napközben a linket. Én megígértem, hogy ha nem felejtem el amint beérek, küldöm a levelet. Mivel vicces ember vagyok, mondtam neki, hogy “küldöm majd a linket Vilinek”. Ebben maradtunk.
Reggel elkezdtem dolgozni, aztán idővel eszembe jutott, mit is ígértem. Megírtam egy teljesen korrekt levelet Dórinak, elküldtem, nagyon büszke voltam már magamra. Gondoltam, továbbviszem a reggeli viccet, és WhatsAppon lejelentettem Reginek, hogy a küldetést sikeresen abszolváltam. Emailben is elküldtem a bizonyítékot egy forwardolt levél formájában.
Mivel alapvetően nem vagyok egy gonosz ember (de), 3 percig hagytam Regit ebben az állapotban. Gondoltam, ennyi éppen elég, hogy jól kinevessük magunkat (és egymást), így hát felfedtem a pranket.
Itt vége is lehetne a történetnek, de nem. Csörgött a telefonom, Regi hívott, gondoltam, hogy a válással és gyermekelhelyezéssel kapcsolatos formaságokat fogjuk megbeszélni. Valami olyasmit mondott, hogy már írt Dórinak (aki nem Vili), hogy elnézést kérjen, amiért én félreértettem a nevét és a nemét. Az emlékem erről eléggé homályos, mert annyira elkezdtem röhögni, hogy be kellett mennem egy tárgyalóba, ahol levegőért kapkodtam. Amikor az utolsó könnycseppet is kitöröltem a szememből (annyira sírtam, hogy komoly veszélybe kerültek a kontaktlencséim), megígértem Reginek, hogy én is írok egy levelet, amiben töredelmesen beismerem minden hibámat, és elnézést kérek.
Regi most írt neked egy levelet, mert megvicceltem, hogy rossz levelet írtam neked (én ilyen vicces vagyok). Bocs, hogy ilyen helyzetbe kerültél, máskor próbálom a prankeket máshogy végigvinni :) Az okozott kellemetlenségért elnézést!
Hamarosan megjött a válasz is.
No para, ha nem szoltok, eszre se veszem. :) Nagyon koszi a linket!
Még egyszer elnézést kérek minden érintettől: Regitől, Dóritól, aki nyilván nem Dóri igazából, és semmiképpen sem Vili.
Ich bin bereit
Január elsején nagy és halk (ki nem mondott) fogadalmat tettem: minden nap fogok valamennyit németül tanulni. Platformnak a Duolingót választottam (profilom). Reggelente 10 perc alatt letoltam 4–5 leckét, ezzel teljesítettem a napi 50 XP‑t, amit beállítottam. Mivel egy ideje nem voltam aktív, minden skillem lecsökkent, az első hetek azzal mentek el, hogy azokat tornáztam vissza aranyra. Utána folytattam a tanulást, és végeztem a további leckéket egyesével, közben pedig aranyosan tartottam a régebbieket. Tegnap este végeztem, elértem a maximumot, mindent kimaxoltam.
Hogyan tovább?
- El kellene kezdenem használni a németet, írásban és szóban is.
- Vettem az ex-némettanáromtól valamilyen online hozzáférést, ami állítólag nagyon jó, de eddig rá se néztem, meg kellene próbálni.
- Normális online kurzus?
- Normális offline kurzus?
Bullet Journal “light”
Ez egy ilyen unalmas jegyzetelős bejegyzés lesz.
Szoktam írni. Papírra, tollal. Mindig van jegyzetfüzetem, viszem magammal megbeszélésekre találkozókra randevúkra meetingekre. Egyrészt kb. 7%-kal emeli az ember IQ-ját, ha van nála egy fekete notesz; másrészt meg egy igen korlátozott memóriával megáldott ember esetében a gondolatok és megbeszéltek rögzítése egyszerűen muss sein muszáj. Múlt héten kaptam egy új füzetkét, ennek apropójából gondoltam, írok arról, hogy az elmúlt egy évben hogyan jegyzeteltem.
Még 2016-ban olvastam a Bullet Journalról. Egy Ryder Carroll nevű úr találta ki, és nagyjából arról szól, amit tessék elolvasni a weboldalon. Akinek nincs erre két perce, annak annyit mondanék, hogy gyors jegyzetelés, néhány főbb “fejezet”, néhány egyszerű szabály. Azt igéri, hogy gyors, egyszerű, átlátható. Én 2017 legelejétől használom, az előző noteszt még nem így kezdtem el használni, csak menet közben álltam át, ebből aztán volt is néhány zavarodás (ezekre majd kitérek). Az új noteszt viszont már teljesen töltényesítettem.
Mit kellene csinálni, azaz mi az a bullet journal?
— Rapid logging, azaz gyorsan leírni mindent
— Töltények, azaz feladatok, események és jegyzetek össze-vissza
— Kiemelők, amik szép magyar szóval highlightolják a különböző dolgokat
— Index, future log, monthly log, daily log, azaz kb. különböző fejezetek a naplóban
Mit csinálok ehelyett, azaz mi az a bullet journal “light”?
— Rapid logging marad, igyekszem mindent egyszerűen, egy sorban lejegyezni
— Az események teljesen feleslegesek, nem használom őket; feladatok (.) és jegyzetek (–) vannak
— Nincs semmiféle migrálás, ez egy úri huncutság
— Egyféle kiemelés (*), nincs semmiféle inspiráció (!) meg “majd még átnézem” (ఠ) annotáció
— Index marad, bár egyre kevesebb értelmét látom; az összes többi helyett csináltam egy “important” szekciót
— Nincs future log, úgysem működik
— Nincs monthly log sem, azt sem használtam soha
— Daily log van, igazából az első két oldalt leszámítva csak az van
Oké, eddig rohadtul nem értem, és nem olvastam el, hogy mi az a bullet journal, akkor most mégis mi ez a bullet journal “light” még egyszer?
— Szép és tiszta, új jegyzetfüzet
— Az első oldal az index (kb. tartalomjegyzék), ide lehet felírni, hogy melyik hónap hol kezdődik és meddig tart
— A második oldal az összes olyan fontos dolog, amiből egy évben max. 20 darab van
— A harmadik oldaltól kezdve jön a jegyzetelés maga
— Minden napot új dátummal kezdek, szépen, hosszan kiírva, mert ez elkülöníti a dolgokat (pl. 2018.01.15. hétfő)
— Meeting címe mindig kiemelt jegyzet (*–)
— Utána minden dolog, amit felírok, sima jegyzet (–)
— Teendők akár a jegyzetek között is lehetnek elszórva, vagy ha több van, akkor utána (.)
— Fontos teendő értelemszerűen kiemelve (*.)
— Ha egy teendő el van végezve, akkor áthúzva (*x)
Miért jó ez így?
— Nem kell szövegkiemelővel szórakozni, pedig valamiért korábban rendszeresen csináltam ezt (nem tudom, miért)
— Nem kell azon gondolkodni, hogy most valami miért és hogyan van kiemelve, csak ki van emelve, és kész
— A teendők gyorsan visszakereshetők, mert jól látszódnak
— Minimális overheaddel lehet heteket kitisztítani, és nagyon kevés dolog felejtődig el (én tavaly csak olyan dolgot felejtettem el, amit nem akartam megcsinálni)
Így néz ki például egy adott oldal a noteszban.
2018.01.01. hétfő
*– Első nap a síiskolában
— Találkozás a csoporttársakkal
— Baromi szomjas vagyok már egy óra után
*X Holnaptól hozni kulacsot
2018.01.02. kedd
*– Második nap a síiskolában
— Síelés a völgyben
— Találkozás a gyerekekkel
. Megnézni az útvonalat, amit √2 sebességgel tettem meg ma
— Rádöbbenni, hogy ennek a bejegyzésnek semmi értelme, és ettől senki sem fog máshogy jegyzetelni
— De ez engem annyira nem zavar
A szőnyegek
Múlt héten jöttünk haza a síelésből, de ezt nem felvágásból mondom. (Egy képet sem publikáltam eddig, és jó is ez így.) Viszont még ezen a héten is szabadságon vagyok. Az előző zárójel óta sokan reklamáltak, hogy miért nincs kép, ezért meghajlok a népakarat előtt. Tessék, íme! Az eredeti kép 4608 x 3456 pixeles. Úgy gondoltam, bőven elég ennek az 1%-a is. Tehát itt van egy kép rólunk a hüttében, 47 x 35 pixelen.
Szóval a héten itthon vagyok. Nincs semmi különleges program, de tegnap például felhívtam a takarítócéget, akik a régi lakást készítenék fel az átadásra. Az úr igen meglepődött, baromira elfelejtette az egészet, aztán alig győzött szabadkozni. (Legalábbis én ezt értettem, az ő németje egy kicsit rosszabb, mint az enyém, bár tény, hogy bátrabban használja.) Ma sok dolgot intéztem: befoltoztam két lyukat az előszobában, voltam bevásárolni (kétszer), lottózóban vettem fel 60 franknyi nyereményt (igen jó eredmény 300 frank befektetésével). És elvittem a szőnyegeket a tisztítóba.
Van nekünk négy ikeás szőnyegünk, az előző lakásban a hálószobákban és a nappaliban voltak. Némelyik már költözött velünk egyszer, tehát minimum középkorúak (nem középkori, ez fontos különbség). Darabját 40 és 200 frank között szereztük be, a kisebbek voltak olcsóbbak, a nagyobb értelemszerűen kevésbé. Szóval van ez a négy igen koszos állapotú és igen alacsony értékű szőnyeg.
A mostani költözés előtt abban maradtunk, hogy amíg rendesen be nem rendezkedünk, addig nem lesz szőnyeg, és egyébként is rájuk férne valami alaposabb takarítás. Aztán ma reggel gondolkodtam, hogy milyen hasznos dolgot tehetnék, és eszembe jutottak a szőnyegek. Van itt a közelben (20 méter) egy ilyen hátrányos helyzetűeket is foglalkoztató műhely, ahol többek között ruhatisztítással is foglalkoznak. (Ők javították meg a biciklimet a kis balesetem előtt és után is.) Megkérdeztem Regit, megnézte, szőnyeget nem vállalnak. Viszont talált egy másik közeli (500 méter) céget, nevezzük őket Russoéknak, akik igen.
Nosza, felkerekedtem, és az első bevásárlás és a lottózás közé beillesztettem a szőnyegek elszállítását is. Szépen bepakoltam a kocsiba, odagurultam, lepadkáztam a kocsifelhajtót, majd elegánsan beléptem (négy szőnyeget ölelve) a boltba. Szépen köszöntem, mondtam, hogy szőnyeget tisztíttatnék, itt is vannak, ehun, ni! Kaptam kis cetlit, rajta a szám, mondták, hogy mikor jöhetek, arrivederci, ciao, 2 perc alatt végeztem. Nagyon elégedett voltam a teljesítményemmel.
Ebéd közben beszámoltam a nap eredményeiről a családnak. Regi elégedetten bólogatott, hogy ügyesen vettem egy egész csomag koktélparadicsomot, és fantasztikus tett volt az is, amikor teljes kiőrlésű toastkenyeret választottam. Aztán felvonta a szemüvegét, amikor a szőnyeges kalandomhoz értem.
És mit mondtak, mennyibe fog kerülni?
Hm, nos, az úgy volt, hogy ezt speciel nem mondták, viszont én nem kérdeztem. Szóval nem tudom. Gyors guglizás és fejszámolás után kiderült, hogy az újonnan 350 franknyi szőnyegünk nagyjából 20 m2 felületű, és a helyi átlagos tarifákkal számítva legfeljebb 1000 frank lesz a tisztítás költsége.
…
(Itt inkább nem idézném, hogy Regi mit mondott.)
Annyiban maradtunk, hogy akkor most és azonnal szerezzük vissza a (tisztítatlan) szőnyegeket. Éppen ebédszünetük volt, így nem lehetett se odamenni, se felhívni őket. Vártunk. Aztán kettesben (kellett az erősítés) odamentünk nyitásra a bolthoz. Ezúttal Regi beszélt, és elmondta a fenti kalkuláció főbb számait. A bolt összes dolgozója (mindketten) megértően bólogatott. Baromi nagy mázlink volt, mert még ugyanott pihentek a szőnyegek, ahol hagytam őket, holnap reggel már elvitették volna a műhelybe, és akkor (nekem) annyi. Így viszont minden jól végződött, és a szőnyegek is világot láttak kicsit. (Mi így szellőztetünk és porolunk.) A jó viszony fenntartása érdekében Regi azt mondta Russoéknak, hogy ha lenne valami értékesebb szőnyegünk, akkor mindenképpen velük tisztíttatnánk.
Szereznünk kell egy poros perzsaszőnyeget, hogy megmaradjon Russoék előtt a becsületünk.
Viszlát, 2017!
Ez ilyen munkás poszt lesz, vigyázat!
Néhány órán belül végre véget ér ez az év, ami olyan volt, mint a Wellhello-film (gy.k. #sohavégetnemérős), bár a film mondjuk tavalyi, az évről pedig éppen az imént írtam, hogy mindjárt véget ér. Jó hasonlat, kettes, leülhet!
Milyen volt 2017? Kemény.
A január jól kezdődött, mármint a legelején. Minden szép és jó volt, kellemes ticinói telelés után kellemes zürichi szilveszter, jó évkezdet. Előléptettek. 11-én egy balfék audis elütötte Regit a zebrán, és ez eléggé rányomta a bélyegét az azt követő hetekre, hónapokra. 20-án nem csak a lányok 6. születésnapját ünnepeltük, de Trump beiktatását is sirattuk. (Nem vagyok egy alt-right.)
A február érdekes volt. A projekten dolgozó főnököm (igazából főnökasszony) a semmiből bejelentette, hogy elmegy a projektről, sőt, 10+ év után a banktól is. Az addig se kevés munka egy hangyabokányit több lett.
Márciusban aztán elment a hölgy, és ki más kapta meg a stafétát, mint én. Ez azért volt jó, mert az addigi munkám mellé megkaptam az övét, plusz nagyjából ugyanakkor elment a 60%-os PMO (projektasszisztens) hölgy is a projektről, így márciustól kezdve 2,6 FTE voltam egy személyben. 24-én voltunk Bernben útlevelet csináltatni.
Az április jó volt, mert tele volt munkaszüneti napokkal, viszont rossz volt, mert kezdtem baromira elfáradni. A projekt addigi legnagyobb release‑e volt a hónap közepén, mondjuk az sikerült. Viszont elkezdődött a füves (borítás, nem cigaretta) fociszezon, rendszeresen fociztunk ebédidőben (ebéd helyett).
Májusban kaptam egy céges “kitüntetést”, a karrierem során az elsőt, ez mondjuk jól esett. Aztán a hónap végén kaptam segítséget a projekten, ez is jó volt. Közben jött a jó idő, egyre jobb lett a kedv, bár nőtt a fáradtság. Voltam otthon 15 éves érettségi találkozón.
Júniusban 33 lettem, krisztusi kor, nem tudom, ez most jó hír vagy sem. A projekten kemény időszak volt, nem kaptam jó híreket. Nagyon fáradtam, vártam már a következő hónapot.
Júliusban először a történelem során három hétig szabadságon voltam. Bár elég nehezen indult (nem olyan egyszerű átkapcsolni pihenésbe, amikor az ember előző nap este 11-ig dolgozik, és hajnali 2‑kor arra ébred, hogy mit felejtett még el), de nagyon jó volt. Olyan hosszú volt, hogy átnyúlt egészen augusztusba.
Augusztusban nem unatkoztam. Az első munkanapomon rögtön este 8‑ig voltam benn, volt egy elég kemény production issue-nk, amit aztán 3 nap alatt sikerült megoldani. Megfogalmazódott bennem, hogy én nem erről a projektről szeretnék nyugdíjba menni, így szóltam, hogy nekem ennyi elég volt.
Szeptemberben megtalálták az utódomat, akinek aztán a következő hónapokban sikerült átadnom a munkámat. Fogalmam sincs, mi történt a hónapban, biztos dolgozgattam egy kicsit.
Októberben jött megint 2 hét szabadság, de itt már kicsit úgy voltam vele, hogy annyira hasznos ilyen munka közben a szabadság, mint halottnak a beöntés. Szombaton mentünk haza Magyarországra, végigtelefonáltam az utat, mert akkor volt egy nagy go-live. Vasárnap 12 órát dolgoztam reggel hattól kezdve, Regi nem örült. Közben interjúztam a FIFÁ-hoz, ahova felvettek, de visszamondtam.
Novemberben elkezdtem pszichológushoz járni, ez nagyon jó volt. Egyre jobban kivonultam a projekt életéből, bár nagyon nehezen engedtem el a dolgokat. A hónap végén átadtam a munkát és a felelősséget az utódomnak. Közben Regi 30 éves lett, otthon ünnepeltük egy eléggé jól sikerült bulival.
Decemberben lezártam a dolgaimat, újra elkezdtem azokkal a feladataimmal foglalkozni (pl. interjúztatás, pipeline management), amikre a projekt mellett nem volt időm. Elköltöztünk, aztán jött a karácsony, és jöttek a rokonok (anyós el, após jön, anyámék jönnek, após el, mi el). A két ünnep között dolgoztam, nem szakadtam meg. 30-án Saas-Fee-be utaztunk, ahonnan ezeket a sorokat írom.
Mit várok 2018-tól a munkában?
- Kevesebb túlórát.
- Kevesebb (vagy legalábbis más) felelősséget.
- Több szabadságot a munkában.
- PMP-re készülést, esetleg egy újabb szintlépést és előléptetést.
BÚÉK!
Karácsonyi költözés
Elég ciki, de a legutóbbi költözéssel kapcsolatos bejegyzés óta (ami egyébként arról szólt, hogy végre nem költöztünk 2014-ben) már kétszer is költöztünk. Szinte hihetetlen, de a költözés szempontjából eseménytelen 2014-es esztendőt egy szintén helyileg állandó 2015 követte. Hogy ezt ellensúlyozzuk, tavaly elköltöztünk Klotenből Zürichbe, idén (pontosabban múlt héten) pedig a lakótelepen belül mozdultunk nagyjából 150 métert.
Tehát így nézett ki az #elmúlt10év:
- 2007: Szigethalom → Göd
- 2008: Göd → Budapest, XXI. ker.
- 2009: Budapest, XXI. ker. → Budapest, XIX. ker.
- 2010: TbMLBKÖ (Tetőtér-beépítés Miatti Lakáson Belüli Költözés — Összehúzódás)
- 2011: TbMLBKSz (Tetőtér-beépítés Miatti Lakáson Belüli Költözés — Szétterülés)
- 2012: Budapest → (Zürich →) Rafz
- 2013: Rafz → Kloten
- 2014: N/A
- 2015: N/A
- 2016: Kloten → Zürich
- 2017: Zürich → Zürich (a házszámunkat 29-cel csökkentettük, az emelet számát viszont 2‑vel növeltük)
Már akkor megfogalmazódott bennünk, hogy az előző lakás nem lesz a mi nyugdíjas éveinknek tanúja, amikor az első lakbért leemelte a főbérlő egy csoportos beszedési megbízás keretein belül a bankszámláról. Semmi extrára nem kell gondolni, de a havi lakbérből egyes afrikai törzsek évszázadokon keresztül jutnának elegendő enni- és innivalóhoz, és maradna még egy kevés takarékoskodni. Szép lakás (újépítésű, első beköltözők voltunk), nagy lakás (143 m2), városi lakás (ha Altstetten a zürichi Kőbánya [BP, X. ker.], akkor Albisrieden nagyjából Kispest [BP, XIX. ker.] jobbik felének felel meg), drága lakás — iyen egyszerű. Nagyjából az idei év elejétől kezdve töltöttük (főleg Regi) időnk egyre jelentékenyebb részét lakáskereséssel. Mivel nem akartunk a gyerekeknek óvoda‑, majd később iskolaváltoztatást, ezért a keresgélést egy zsebkendőnyi (attól függ, milyen nagyítással nézi az ember a térképet) területen folytattuk. Ennek elősegítése érdekében én készítettem egy saját térképet, ahol bejelöltem az osztálytársak lakhelyét, hogy lehessen látni, meddig nyújtózkodhatunk Zürichen belül. Erre nagyon büszke vagyok még most is.
Feliratkoztunk mindenféle filterekre a különböző svájci ingatlan.com-utánzatokon, gyakorlatilag real-time monitoroztuk az altstetteni-albisriedeni ingatlankínálatot. Nem volt valami rózsás a helyzet. Egyrészt a környéken nagyon sok a szövetkezeti lakás (Zurlinden, Sonnengarten, Schönheim — ezek valakiknek biztos jelentenek valamit), amiket külföldi expatként nem egyszerű megkapni. (Túl kevés a gyerek; túl sokat keresünk; túl hoch a Deutsch, amit beszélünk.) Másrészt meg valahogy az emberek itt nem mocorognak, mintha ez az Albisrieden eléggé bejönne az ittlakóknak, és nem nagyon akarnának elköltözni. (Végülis ez ránk is igaz.) Szóval vártunk, várakoztunk. Néha felcsillant egy sudár reménysugár, néha megnéztünk egy-egy lakást is. Találtunk olyat, amiben kb. 25 méter hosszú folyosó volt, így ideális lett volna bowlingozáshoz, lakni kevésbé. Volt olyan, ami nyáron is olyan sötét volt, hogy zseblámpával járták végig az érdeklődők a különböző helyiségeket. Láttunk olyat, aminek a konyhabútora idősebb (és használtabb) volt, mint mi mindannyian, együttvéve. Aztán volt olyan is, ami szuper volt, nagyon tetszett, megpályáztuk, támogatott minket az előző bérlő, de egy szomszéd beelőzött minket, és mégsem mi kaptuk meg.
Aztán október legvégén a lakótelep appján (!) Regi talált egy apróhirdetést, amiben pont egy olyan lakásra kerestek Nachmietert (utóbérlőt, aki átveszi a lakást felmondási időn belül), amilyet mi kerestünk. Írtunk is neki rögvest, megnéztük gyorsan, de már látatlanban tudtuk, hogy megpályázzuk, mert ez kell. Így is történt, hogy pár napra rá megkapjuk a hírt, hogy nem kapjuk meg a lakást. Kb. ugyanaz történt, mint korábban, csak a reciproka: most mi voltunk azok, akiket nem ajánlott a bérlő (mert egy szomszéd ugrott rá a lakásra), viszont mi beelőztünk a főbérlőnél, de mivel a szomszéd volt kedvezőbb helyzetben, őket választották. Fasza.
Aztán már november eleje volt, amikor kiderült, hogy valamiért visszalépett az ajánlott szomszéd, és miénk a lepattanó! Ez egyrészt jó, mert megszereztük a lakást, másrészt meg ezzel a pár napos csúszással pont azt érték el, hogy csak február végével mondhattuk fel a mi kecónkat. Ez pedig egy olyan aprócska rizikót hordozott magában, hogy két hónapig kell két lakást párhuzamosan fizetnünk. Így mulat a magyar! Persze aztán nagyon hamar kiderült, hogy nem lesz ez így, meghirdettük a mi lakásunkat (most mi kerestünk Nachmietert), jött egy csomó érdeklődő, ketten pályáztak is, aztán sok egyeztetés és kavarás után megegyeztünk január közepében, így lett a rémes 2 hónap átfedésből kényelmes 2 hét.
Gyakorlatilag a pozitív hír (hogy megkapjuk a lakást) pillanatától kezdve indult maga a költözködés aktusa. Regi elkezdett Tót-módra dobozolni: elpakolta a csetreszeket-limlomokat-biszbaszokat, aztán növekvő fontossági sorrendben egyre több és több dolgot. Én első nekifutásra szétszedtem a legnagyobb polcos szekrényt, amiben a legtöbb dolog volt. Leszereltük az étkezőszekrényt, aminek az alkatrészeit saját magába gyömöszöltük bele. Gyakorlott mozdulatokkal (harmadszor csináltam) szétszereltem az ágyunkat, így majd’ két hónapig aludtunk a földön (Trainspotting-nosztalgia).
Szétszedtem — mit szétszedtem? — atomjaira törtem és leselejteztem a gyerekek conforámás (francia/low-budget Ikea) emeletes ágyát, így már ők is földön aludtak. Szétszereltem az összes szekrényt, ami nem volt akkora törés az életünkben, mivel minden ruhánk már így is bedobozolva szendergett a pincében. Olyan serény voltam, hogy még azt a pár ikeás összeszerelési útmutatót is kidobtam, amik véletlenül túlélték azt, amikor az összes fajtársukat vittem el a szelektívhulladék-gyűjtőbe — emiatt Regi cseppet sem dicsért meg. Én magabiztos voltam: az első hetekben nem felejtettem el felírni azt, hogy melyik csavarkészlet melyik szekrényhez tartozik, csak később.
Időközben sikerült találni költöztetőcéget is: a megbízható Camelen Umzug GmbH-ra esett a választás, akiket a továbbiakban nyugodtan nevezhetünk tevéknek. Csütörtökre (dec. 21.) hívtuk őket tudva, hogy szerdán délután kapjuk meg a kulcsokat. Szerdán munka után még mozgósítottunk jónéhány ismerőst-barátot-kollégát, akik majdnem este 11-ig segítettek nekünk átpakolni, felcuccolni, összeszerelni. Túl egyszerű lett volna a dolguk, ha nem keverem össze a bútorok 90%-át, így aztán csak imádkozni tudtunk, hogy a szekrényből szekrény legyen, és ne bárpult. Végül egyébként minden jól alakult, nagyjából olyan bútorokat építettünk, amilyeneket Älmhultban elképzeltek.
Csütörtök reggel 8‑ra megérkezett a karaván. Három teve sorakozott fel, akiknek a nevét nem sikerült megjegyezni, de mint később kiderült, kurdok voltak mind. A tavalyi költözködés (amit egyébként a vérprofi Schäfli Transport AG intézett) igen magasra tette a lécet, szóval nem vártam mást, mint hogy professzionálisan megoldják azt a feladatot, miszerint 150 métert mozgatnak néhány dobozt és bútort. El kell ismerni, fóliázásban nagyon erősek voltak, úgy befollpackoztak néhány kisebb bútort, hogy alig fértek ki vele az ajtón. Cserébe viszont rettentő ráérősen és amatőr módon tevékenykedtek. A megérkezésük első percében törték ki a húzható-tolható négykerekű kiskocsijuk egyik kerekét, amit így nem is tudtak egyáltalán használni. A fotelünkkel sikerült egy akkora karistolást ejteniük a nappali kellős közepén, amit még az Uetliberg (zürichi Gellért-hegy) tetejéről is látni. Egyikőjük, akit nevezzünk csak Főtevének, az idő jelentős részét a teherautóban való ücsörgéssel és dohányzással töltötte. Mindegy, olcsó tevének rossz a húsa, tartja a kurd közmondás, és ez tényleg így van.
Csütörtök délután 3‑kor végeztünk a költözés keményebb, fizikai részével. Ekkorra a bútorok majd mindegyike abban a szobában foglalt helyet — a szerencsésebbek összeszerelve, a kevésbé szerencsések lapra szerelten agonizálva -, ahova azt megálmodtuk. A dobozokat nehézségüknek megfelelően 3–4‑5 emeletes kupacokba rendeztük, szigorúan ügyelve arra, hogy a poharakkal teli “FRAGILE” feliratú legyen legalul, fölötte pedig a többi, sorrendben a súlyzós, a könyves, és a szerszámokkal teli. A nap végére már mindenki az új lakásban aludt, és nemhogy matracon, de ágyban (!).
Pénteken (dec. 22.) tovább folyt a kidobozolás és szerelés. Két szekrénynek kidobtam a hátlapját, mert annyira rossz állapotba került az ikeás papundekli, hogy az már nekem is vállalhatatlan volt. Hátlap nem lévén a szekrények meglehetősen stabilak voltak, amikor az ember komolyabban rájuk nézett, akkor egy kissé meginogtak.
Természetesen igényes mérnökember vagyok, így négy darab egyfrankos ikeás fém keresztléc segítségével minden szekrényt úgy stabilizáltam, hogy az vizuálisan is kielégítő legyen: csukott ajtóknál egyáltalán nem látszik, mennyire ordenáré gányolást csináltam. A cél szentesíti az eszközt.
Szombaton (dec. 23.) emlékeim szerint az utolsó dobozokkal végzett Regi, közben én halált megvető bátorsággal villanyszereltem. A kedvenc részem ilyenkor mindig az, amikor elfelejtem lekapcsolni a biztosítékot, és ez akkor derül ki, amikor a kezemben (mármint a foglalatban, természetesen) felgyullad a villanykörte. Ezt leszámítva ez a mérnöki feladat is gond nélkül végződött.
Vasárnap (dec. 24.) csak óvatosan mozgolódtunk (ld. karácsony). Hogy odafigyeljek a szomszédokra és a velük való korrekt viszonyra, ezért ekkor raktam fel a képeket a falra. Azóta mondjuk nem köszönnek.
Így érkezett el a karácsony. Egyesek szerint olyan állapotban van a lakás, mintha már évek óta itt laknánk. Ezt jó jelnek vesszük.
Jövőre nem tervezünk költözést. De legalábbis nem a tevékkel.