Én vagyok Zizi

sze­re­tem az ele­fán­to­kat a fagyit is sze­re­tem

sze­re­tem a csa­lá­do­mat

ma van vasár­nap a csa­ládal elme­gyűnk bran­csol­ni mert hol­nap eluta­szunk

Regi balesete (S02E01)

A tava­lyi nagy siker­re való tekin­tet­tel idén újra jelent­ke­zünk a “Regi bal­ese­te” soro­zat leg­újabb epi­zód­já­val.

Nem sok( rossz)at ígé­rő ápri­lis máso­di­ka volt. A hús­vé­ti hét­vé­gét Saas-Fee­ben töl­töt­tük, hogy a sze­zon­bér­le­tünk utol­só mor­zsá­it is kihasz­nál­juk. (Ami­kor a sísze­zont egy hónap­pal ezelőtt ünne­pé­lye­sen lezár­tam, akkor ez az út még hal­vány gon­do­lat sem volt.) Csü­tör­tö­kön érkez­tünk, pén­te­ken már síel­tünk, szom­ba­ton le volt zár­va az összes pálya, vasár­nap megint síel­tünk, hét­főn pedig a kicsek­ko­lás után még egy búcsú­sí­e­lést ter­vez­tünk. Min­den jól ala­kult, ragyo­gó nap­sü­tés, töké­le­tes pályák, sem­mi tömeg.

Én vagyok a síszem­üve­ges, Regi a másik

Miköz­ben Regi­vel síel­tünk, a gye­re­kek Dari­ó­val (aki az új Nico) tanul­tak. Mi dél körül végez­tünk a hegyen, utá­na az volt a ter­vünk, hogy átme­gyünk arra a domb­ra, ahol a lányok van­nak, meg­néz­zük őket, és még csú­szunk egyet. Fel­men­tünk a pálya tete­jé­re, és neki­vág­tunk a sze­zon tény­le­ge­sen utol­só lesik­lá­sá­nak.

Ez a pálya annyi­ra nem volt jó álla­pot­ban, mély volt a hó, és a nap­sü­tés miatt elég­gé latya­kos­sá olvadt. Én vol­tam elöl, Regi köve­tett. Meg­áll­tam, hogy meg­vár­jam, ő pedig egy gyors jobb­ka­nyar­ral állt vol­na meg előt­tem. Itt tör­tént a baj. A job­bos­nál a jobb lába bele­állt a hóba, míg a bal ment tovább. Aztán a bal is bele­állt a hóba, ő pedig has­ra­esett. A sílé­cek nem csa­tol­tak le, hanem félig oldal­ra, félig hát­ra áll­tak. Kb. úgy nézett ki, mint ez a hölgy itt lenn, csak a ruhá­ja volt más szí­nű, és a feje lefe­lé nézett.

For­rás: Pin­te­rest (nem értem én ezt a Pin­te­rest, vala­ki elma­gya­ráz­hat­ná, hogy mi ez)

Nem kell orto­pé­dus­nak len­ni ahhoz, hogy sej­te­ni lehes­sen, hason fek­ve nem jó az, ha az ember két láb­fe­je nem elő­re néz, hanem inkább oldal­ra-hát­ra. Ezt abból is sej­te­ni lehe­tett, hogy Regi elkez­dett kia­bál­ni, hogy “ez nagyon fáj”. (Mon­dott még mást is, de ez egy kor­ha­tá­ros blog, a kur­va élet­be már!) Lecsa­tol­tam, és vissza­sé­tál­tam hoz­zá. Sej­tet­tem, hogy nagy a baj, Regi­nek majd­nem olyan magas a fáj­da­lom­kü­szö­be, mint nekem (az köz­tu­dott, hogy egy pat­ta­nás kinyo­má­sa az orron fáj­dal­ma­sabb, mint a szü­lés, és én kevés­bé kia­bál­tam az előb­bi műve­let alatt, mint ő az utób­bi köz­ben). Leszed­tem a sílé­cet a lába­i­ról, főleg a bal tűnt elég­gé zeher­nyés­nek, nyek­lett-nyak­lott össze-vissza. Fel­se­gí­tet­tem, hogy meg­néz­zük, mek­ko­ra a kár. Jár­ni nem tudott, áll­ni is csak olyan furán. Fasza. Akkor talán vegyük szám­ba, milyen lehe­tő­sé­ge­ink van­nak! Egy olyan részen vol­tunk, ahol nem volt más síe­lő, segít­sé­get nem kér­he­tünk sen­ki­től. Nem is nagyon lát­szód­tunk sehon­nan, így ilyen hószán­as men­tő­re sem szá­mít­hat­tunk. Mivel nem vagyunk Rega-tagok (légi­men­tés), ezért egy heli­kop­te­res akció 50 ezer frank­nál egy rap­pen­nel nem kerül­he­tett vol­na töb­be, szó­val ez sem volt opció. Maradt tehát az, hogy akkor vala­hogy lejus­sunk lécen-lábon a falu­ba, hogy aztán ott keres­sük meg Dok­tor Kretz­sch­mart. Így is tet­tünk, Regi a bot­ja­i­ra támasz­kod­va pró­bált egy olyan hely­re jut­ni, ahon­nan aztán tovább­csúsz­ha­tott, én meg vit­tem a saját léce­i­met, bot­ja­i­mat, és az ő léce­it, mint egy alpe­si Ten­zing Nor­gay. Ehhez képest a lecsú­szás szin­te ese­mény­te­len és kihí­vás­men­tes volt.

A falu­ban fel­mar­kol­tuk a lányo­kat, akik pont ekkor végez­tek az utol­só órá­juk­kal. Vissza­men­tünk a szál­lo­dá­ba, ahon­nan már kicsek­kol­tunk, és az alag­so­ri vécé­ben utcai ruhá­ba öltöz­tünk. Aztán elkezd­tünk orvost keres­gél­ni, ami hús­vét hét­főn dél­után nem tűnt annyi­ra egy­sze­rű­nek. Sze­ren­csé­re pont ott volt a szál­lo­da­tu­laj házas­pár mel­let­tünk, akik­nek piros tele­fo­nos for­ró­drót­juk volt a fel­cser­hez, ők segí­tet­tek beje­lent­kez­ni. Aztán a papi a hotel elekt­ro­mos kis­bu­szá­val el is szál­lí­tott min­ket a ren­de­lő­be.

Mini­má­lis vára­ko­zás után Regi beju­tott a rönt­gen­be. Gyors diag­nó­zis: vala­mi nem jó. Ami a képen lát­szik az egy kicsi szi­lánk, ami vala­hogy letört a csont­ból, való­szí­nű­leg ugyan­úgy, mint ahogy Fábry Sán­dor elme­sél­te “A lej­tő ördö­ge — a vax­tól a gip­szig” c. klasszi­ku­sá­ban. Egy­elő­re ennyit tud­tunk. Regi kapott térd­me­re­ví­tőt, meg két helyes man­kót, amit a gye­re­kek követ­ke­ze­te­sen kam­pó­nak hív­tak, mivel annak van értel­me. Haza­men­tünk szé­pen, Saas-Fee — Zürich mind­össze 242 km, az a hosszú hét­vé­gé­ről haza­u­ta­zók között bará­tok közt is leg­fel­jebb hat óra. Így zár­tuk a hét­fői napot.

Ott van a bibi!

Ked­den házi­or­vos, beuta­ló a Tri­em­li­be. Regi­nek itt már külön kar­to­no­zó­ja van, ugye itt volt tavaly is a bal­ese­te után. A bejá­rat mel­lett két beje­lent­ke­ző ablak van, az egyik fölé az van írva, hogy “Infor­ma­ti­on”, a másik fölé pedig csak annyi, hogy “Regi”. Szer­dán men­tünk oda, ekkor volt CT, majd az Ober­arzt-tal való egyez­te­tés után abban marad­tunk, hogy legyen MRI is, hogy Regi bal tér­dén az összes kép­al­ko­tó beren­de­zést egy héten belül letesz­tel­hes­sék. Magyar­or­szá­gi olva­só­ink ked­vé­ért írom, hogy MRI-re nem 2019. októ­ber­re, hanem két nap­pal később­re (pén­tek­re) kap­tunk idő­pon­tot. Ekkor­ra derült ki a pon­tos diag­nó­zis: tel­jes elül­ső kereszt­sza­lag-sza­ka­dás.

Most ott tar­tunk, hogy Regi­nek volt három fizio­te­rá­pi­á­ja, ugyan­oda jár vissza, mint tavaly. Ez megy hat hétig, addig nincs műtét, utá­na jön majd egy kon­zí­li­um, és eldön­tik (dönt­jük?), hogy mi legyen. Gyors gug­li­zás után kide­rül egyéb­ként, hogy a kereszt­sza­lag-sza­ka­dás nem olyan jó cucc, az elő­re­ho­zott fizio­te­rá­pi­á­val jó ered­mé­nye­ket lehet elér­ni, a tel­jes gyó­gyu­lás esé­lye így is nagy­já­ból 40% körül van, mint akkor, ha már rög­tön a sípá­lyán kasza­bol­ták vol­na a bete­get. Szó­val remény­ke­dünk.

Le van fog­lal­va már a decem­be­ri síe­lé­sünk ugyan­csak Saas-Fee­ben. Néz­zük a dol­gok pozi­tív olda­lát: sokat tudunk spó­rol­ni, mert Regi­nek nem kell lécet bérel­ni!

Update: Regit május 16-án műtöt­ték.

Egy választás margójának a lábjegyzetének a függelékébe

Nem szok­tam poli­ti­zál­ni. (De.)

Nem az a szo­mo­rú, hogy nyolc ilyen (milyen?) év után ez (mi?) lett az ered­mény.

Az a szo­mo­rú, hogy van ez a faj­ta “magyar vagyok” érzés. Hogy mit jelent magyar­nak len­ni. A magyar utá­nad lép be a for­gó­aj­tón, de előt­ted lép ki belő­le. A “magyar rap­per ember baj­sza, mint a magyar bika szar­va: föl­fe­lé áll, nem leko­nyul, kör­sza­káll­hoz nem haso­nul” (Bël­ga) A magya­rok­nál van az egy főre eső leg­több Nobel-díjas. (Ami egyéb­ként nem így van, csu­pa olyan ország előz meg min­ket, akik­kel foci­ban min­dig meg­szen­ve­dünk, pl. Ferö­er-szi­ge­tek, Luxem­burg, Izland.) A magyar ember ez meg az.

Hát nem. (Pedig hát­tal nem is kez­dünk mon­da­tot.)

A magyar ember elhi­szi, hogy az újhol­lan­dok leigáz­zák a vilá­got, hogy az idő­já­rást indi­ai kama­szok hek­ke­lik, és hogy a mig­ráns­hor­dák sem­mi mást nem akar­nak, csak elven­ni az ember mun­ka­he­lyét, és aztán ott ülni, és nem dol­goz­ni. Ez a szo­mo­rú.

Úgy­hogy most majd szé­pen beme­gyek a Kre­is­bü­ró­ba, meg­kér­de­zem, hogy mi kell a C per­mit­hez (lete­le­pe­dé­si enge­dély, nem “csak” mun­ka­vál­la­lá­si) pon­to­san, aztán mara­dunk.

Síszezon vége

Ma majd­nem elmen­tünk síel­ni, de helyet­te inkább a Land­es­mus­e­um­ban töl­töt­tük a dél­utánt. Ezzel hiva­ta­lo­san is lezárt­nak tekin­tem a 2017–18-as sísze­zont.

Ezen a télen baro­mi sokat síel­tünk. Ahhoz képest, hogy én 10 éve spor­tol­tam elő­ször télen (már­mint téli spor­tot űzni, úgy értem), sze­rin­tem iga­zán gya­kor­lott síző let­tem. Még min­dig ret­te­ne­te­sen megy, vala­hogy nincs hoz­zá érzé­kem, de a sok gya­kor­lás hatá­sá­ra sok­szor úgy érzem, hogy nem halok meg azon­nal. A buc­ká­kat nem sze­re­tem, de a jeges pályát sem, ha mere­dek, akkor aggó­dom, ha sokan van­nak, akkor fél­tem az embe­re­ket, ha keve­sen, akkor meg maga­mat. Egyéb­ként min­den körül­mé­nyek között szí­ve­sen síe­lek, ahogy ez ebből lát­ha­tó.

Az idei sze­zon­ban két fő- és néhány alsí­e­lé­sünk volt. Egy­szer egy hétig, másod­szor (pont a síszü­net­ben) 3 napot síel­tünk, mind­két­szer Saas-Fee­ben. (Ami ugyan­azt tud­ja, mint Zer­matt, csak csa­lád­ba­rá­tabb, kisebb, olcsóbb, mond­juk még min­dig elég drá­ga. A sze­zon­bér­let 222 frank, csak mon­dom.) Vol­tunk még Amden Wee­sen­ben is két­szer, ahol egy­szer lát­tuk a pályát, egy­szer meg akko­ra köd volt, hogy még a lécün­ket sem.

Sze­ret­nék mutat­ni három vide­ót. Az első hely­szí­ne Amden Wee­sen, ahol két pályát talál­tunk, az egyik tipi­kus liba­le­ge­lő, nagyon eny­he kék, olyan vic­cek­kel tar­kít­va, mint a pálya köze­pén elhe­lye­zett hüt­te. A másik sem mere­dek, viszont “fél­csö­vek­kel” (iga­zá­ból nyol­cad­csö­vek­kel) és ugra­tók­kal (!) van fel­sze­rel­ve. Itt tör­tént az első rög­zí­tett síbal­ese­tem éle­tem­ben. Nem kell sem­mi komoly­ra gon­dol­ni, men­tem az ugra­tó­kon, nagyon begyor­sul­tam (> 15 km/h), az utol­só előt­ti­nél fel­re­pül­tem nagyon magas­ra (> 15 cm), és az utol­só­nál jobb­nak lát­tam, hogy­ha biz­ton­sá­go­san elesem. Ez lát­szik e vide­ón, a bal olda­li pacát és az őt körül­ve­vő hófel­hőt kell néz­ni, az vol­tam én.

A követ­ke­ző videó előtt muta­tok egy képet, meg egy hát­tér­kép-gya­nús mási­kat.

Ez én vagyok, miu­tán a gye­re­kek az utol­só sízős napun­kon bemu­tat­tak egy új útvo­na­lat. Nico, a taná­ruk volt, hogy “vic­ces” legyen a síe­lés, néhány alka­lom­mal levit­te őket a pályá­ról, az erdő­be. Nem kell sem­mi veszé­lyes­re gon­dol­ni, 1%-os lej­tő, kita­po­sott útvo­nal, a gye­re­kek nagyon élvez­ték, és gond nél­kül átmen­tek. Mi viszont, nem 90 és 100 cm-es lécek­kel men­tünk, hanem nor­má­lis, fel­nőtt mére­tű­ek­kel. Emi­att aztán azo­kon a helye­ken, ahol ők simán tud­tak hóekéz­ni, mi nem tud­tunk fékez­ni, mert egy­sze­rű­en nem fért el “oldal­ra” a lécünk. Ami­kor egy job­bos kanyar­ban elém ugrott egy közön­sé­ges jege­nye­fe­nyő (Abi­es alba), nem tud­tam mást csi­nál­ni, mint fél­re­kap­ni a kor­mányt, és elte­rül­ni a szűz hóban. Regi is így járt, csak egy kicsit lej­jebb, egy szim­pa­ti­ku­sabb fánál. Ekkor kez­dett vide­óz­ni.

Ez a kép lehet­ne egy ilyen moti­vá­ci­ós-csend­éle­tes hát­tér­kép. Szép faké­reg, a hát­tér­ben elmo­só­dott havas táj, gyö­nyö­rű. Az a paca megint csak én vagyok, és a len­ti videó meg­mu­tat­ja, hogyan jutot­tam el oda.

Azért hogy ne csak ilyen vide­ók­kal éges­sem magam, muta­tok egy jót is. Ez egy buc­kás ÉS jeges ÉS feke­te pálya, amin az utol­só nap utol­só csú­szá­sát tet­tem meg. Sokan azt hiszik, hogy Ilja Afa­nasz­je­vics Osz­ta­pen­ko esett le a talap­za­tá­ról, és vala­mi oltá­ri vélet­len (pont egy síléc­re esett) foly­tán síel, de nem, ez a dina­mi­kus és lej­tő­ér­zé­keny ember én vagyok. Pont ezen a pályán nem estem el egy­szer sem.

Síel­ni jó, és én nem adom fel soha. Egy­szer el fogok indul­ni egy ilyen ama­tőr síver­se­nyen, és ken­ter­be verem a 3–4 éves sváj­ci gye­re­ke­ket!

Az emailes-neves prank

A tör­té­net sze­rep­lő­i­nek nevét meg­vál­toz­tat­tam. Regi maradt Regi, és én is Laci vagyok, de egyéb­ként a töb­bi­e­ket nem így hív­ják. Nem raj­tuk nevet­tünk, hanem leg­in­kább egy­má­son.

Van nekem egy kol­lé­gám, nevez­zük R‑nek, aki nem magyar (tudom, hogy ez meg­döb­ben­tő, hogy sváj­ci epa­mos­ként nem csak magya­rok­kal dol­go­zom). Új lakás­ba köl­tö­zik nem­so­ká­ra, a régi­re pedig ún. Nach­mi­e­tert (után­bér­lőt, aki átve­szi a fel­mon­dá­si idő előtt a bér­le­ményt; ezt már töb­bed­szer defi­ni­ál­tam itt a blog­ban, remé­lem, most már min­den­ki meg­je­gyez­te). Fel­aján­lot­tam szé­les isme­ret­sé­gi körö­met neki, mond­tam, hogy szó­lok a töb­bi kol­lé­gá­nak, keres­le­ti piac van, egy jó albér­let nagy kincs. Regi­nek is szól­tam, hogy ha vala­kit érde­kel, itt van egy ekko­ra lakás ennyi­ért és ekkor­tól elér­he­tő.

Regi ked­den este elment jógáz­ni. Volt ott egy lány, nevez­zük Dóri­nak, aki nem­rég érke­zett a fes­tői szép­sé­gű rohadt hideg Zürich­be, ebből kifo­lyó­lag érdek­lő­dik elér­he­tő albér­le­tek iránt. Regi mesélt neki R. laká­sá­ról, és meg­ígér­te, hogy én elkül­döm majd neki a rész­le­te­ket.

Szer­da reg­gel, szo­ká­sos isko­la előt­ti készü­lő­dés, Regi eliga­zí­tást tar­tott nekem. Még este WhatsAp­pon leír­ta Dóri email címét, és a lel­kem­re kötöt­te, hogy ne felejt­sem el elkül­de­ni neki nap­köz­ben a lin­ket. Én meg­ígér­tem, hogy ha nem felej­tem el amint beérek, kül­döm a leve­let. Mivel vic­ces ember vagyok, mond­tam neki, hogy “kül­döm majd a lin­ket Vili­nek”. Ebben marad­tunk.

Reg­gel elkezd­tem dol­goz­ni, aztán idő­vel eszem­be jutott, mit is ígér­tem. Meg­ír­tam egy tel­je­sen kor­rekt leve­let Dóri­nak, elküld­tem, nagyon büsz­ke vol­tam már magam­ra. Gon­dol­tam, tovább­vi­szem a reg­ge­li vic­cet, és WhatsAp­pon leje­len­tet­tem Regi­nek, hogy a kül­de­tést sike­re­sen abszol­vál­tam. Email­ben is elküld­tem a bizo­nyí­té­kot egy for­war­dolt levél for­má­já­ban.

Mivel alap­ve­tő­en nem vagyok egy gonosz ember (de), 3 per­cig hagy­tam Regit ebben az álla­pot­ban. Gon­dol­tam, ennyi éppen elég, hogy jól kine­ves­sük magun­kat (és egy­mást), így hát fel­fed­tem a pran­ket.

Itt vége is lehet­ne a tör­té­net­nek, de nem. Csör­gött a tele­fo­nom, Regi hívott, gon­dol­tam, hogy a válás­sal és gyer­mek­el­he­lye­zés­sel kap­cso­la­tos for­ma­sá­go­kat fog­juk meg­be­szél­ni. Vala­mi olyas­mit mon­dott, hogy már írt Dóri­nak (aki nem Vili), hogy elné­zést kér­jen, ami­ért én fél­re­ér­tet­tem a nevét és a nemét. Az emlé­kem erről elég­gé homá­lyos, mert annyi­ra elkezd­tem röhög­ni, hogy be kel­lett men­nem egy tár­gya­ló­ba, ahol leve­gő­ért kap­kod­tam. Ami­kor az utol­só könny­csep­pet is kitö­röl­tem a sze­mem­ből (annyi­ra sír­tam, hogy komoly veszély­be kerül­tek a kon­takt­len­csé­im), meg­ígér­tem Regi­nek, hogy én is írok egy leve­let, ami­ben töre­del­me­sen beis­me­rem min­den hibá­mat, és elné­zést kérek.

Regi most írt neked egy leve­let, mert meg­vic­cel­tem, hogy rossz leve­let írtam neked (én ilyen vic­ces vagyok). Bocs, hogy ilyen hely­zet­be kerül­tél, más­kor pró­bá­lom a prank­e­ket más­hogy végig­vin­ni :) Az oko­zott kel­le­met­len­sé­gért elné­zést!

Hama­ro­san meg­jött a válasz is.

No para, ha nem szol­tok, esz­re se veszem. :) Nagyon koszi a lin­ket!

Még egy­szer elné­zést kérek min­den érin­tet­től: Regi­től, Dóri­tól, aki nyil­ván nem Dóri iga­zá­ból, és sem­mi­kép­pen sem Vili.

Ich bin bereit

Janu­ár else­jén nagy és halk (ki nem mon­dott) foga­dal­mat tet­tem: min­den nap fogok vala­mennyit néme­tül tanul­ni. Plat­form­nak a Duolin­gót válasz­tot­tam (pro­fi­lom). Reg­ge­len­te 10 perc alatt letol­tam 4–5 lec­két, ezzel tel­je­sí­tet­tem a napi 50 XP‑t, amit beál­lí­tot­tam. Mivel egy ide­je nem vol­tam aktív, min­den skil­lem lecsök­kent, az első hetek azzal men­tek el, hogy azo­kat tor­náz­tam vissza arany­ra. Utá­na foly­tat­tam a tanu­lást, és végez­tem a továb­bi lec­ké­ket egye­sé­vel, köz­ben pedig ara­nyo­san tar­tot­tam a régeb­bi­e­ket. Teg­nap este végez­tem, elér­tem a maxi­mu­mot, min­dent kima­xol­tam.

Mos­tan­tól a 69-ről a német­tu­dá­som fog eszem­be jut­ni.

Hogyan tovább?

  • El kel­le­ne kez­de­nem hasz­nál­ni a néme­tet, írás­ban és szó­ban is.
  • Vet­tem az ex-német­ta­ná­rom­tól vala­mi­lyen online hoz­zá­fé­rést, ami állí­tó­lag nagyon jó, de eddig rá se néz­tem, meg kel­le­ne pró­bál­ni.
  • Nor­má­lis online kur­zus?
  • Nor­má­lis off­line kur­zus?

Bullet Journal “light”

Ez egy ilyen unal­mas jegy­ze­te­lős bejegy­zés lesz.

Szok­tam írni. Papír­ra, tol­lal. Min­dig van jegy­zet­fü­ze­tem, viszem magam­mal meg­be­szé­lé­sek­re talál­ko­zók­ra ran­de­vúk­ra mee­tin­gek­re. Egy­részt kb. 7%-kal eme­li az ember IQ-ját, ha van nála egy feke­te notesz; más­részt meg egy igen kor­lá­to­zott memó­ri­á­val meg­ál­dott ember ese­té­ben a gon­do­la­tok és meg­be­szél­tek rög­zí­té­se egy­sze­rű­en muss sein muszáj. Múlt héten kap­tam egy új füzet­két, ennek apro­pó­já­ból gon­dol­tam, írok arról, hogy az elmúlt egy évben hogyan jegy­ze­tel­tem.

Még 2016-ban olvas­tam a Bul­let Jour­nal­ról. Egy Ryder Car­roll nevű úr talál­ta ki, és nagy­já­ból arról szól, amit tes­sék elol­vas­ni a web­ol­da­lon. Aki­nek nincs erre két per­ce, annak annyit mon­da­nék, hogy gyors jegy­ze­te­lés, néhány főbb “feje­zet”, néhány egy­sze­rű sza­bály. Azt igé­ri, hogy gyors, egy­sze­rű, átlát­ha­tó. Én 2017 leg­ele­jé­től hasz­ná­lom, az elő­ző noteszt még nem így kezd­tem el hasz­nál­ni, csak menet köz­ben áll­tam át, ebből aztán volt is néhány zava­ro­dás (ezek­re majd kité­rek). Az új noteszt viszont már tel­je­sen töl­té­nye­sí­tet­tem.

Mit kel­le­ne csi­nál­ni, azaz mi az a bul­let jour­nal?
— Rapid log­ging, azaz gyor­san leír­ni min­dent
Töl­té­nyek, azaz fel­ada­tok, ese­mé­nyek és jegy­ze­tek össze-vissza
Kieme­lők, amik szép magyar szó­val high­light­ol­ják a külön­bö­ző dol­go­kat
— Index, futu­re log, monthly log, daily log, azaz kb. külön­bö­ző feje­ze­tek a nap­ló­ban

Mit csi­ná­lok ehe­lyett, azaz mi az a bul­let jour­nal “light”?
— Rapid log­ging marad, igyek­szem min­dent egy­sze­rű­en, egy sor­ban leje­gyez­ni
— Az ese­mé­nyek tel­je­sen feles­le­ge­sek, nem hasz­ná­lom őket; fel­ada­tok (.) és jegy­ze­tek (–) van­nak
— Nincs sem­mi­fé­le mig­rá­lás, ez egy úri hun­cut­ság
— Egy­fé­le kieme­lés (*), nincs sem­mi­fé­le ins­pi­rá­ció (!) meg “majd még átné­zem” (ఠ) anno­tá­ció
— Index marad, bár egy­re keve­sebb értel­mét látom; az összes töb­bi helyett csi­nál­tam egy “impor­tant” szek­ci­ót
— Nincs futu­re log, úgy­sem műkö­dik
— Nincs monthly log sem, azt sem hasz­nál­tam soha
— Daily log van, iga­zá­ból az első két oldalt leszá­mít­va csak az van

Oké, eddig rohad­tul nem értem, és nem olvas­tam el, hogy mi az a bul­let jour­nal, akkor most még­is mi ez a bul­let jour­nal “light” még egy­szer?
— Szép és tisz­ta, új jegy­zet­fü­zet
— Az első oldal az index (kb. tar­ta­lom­jegy­zék), ide lehet fel­ír­ni, hogy melyik hónap hol kez­dő­dik és med­dig tart
— A máso­dik oldal az összes olyan fon­tos dolog, ami­ből egy évben max. 20 darab van
— A har­ma­dik oldal­tól kezd­ve jön a jegy­ze­te­lés maga
— Min­den napot új dátum­mal kez­dek, szé­pen, hosszan kiír­va, mert ez elkü­lö­ní­ti a dol­go­kat (pl. 2018.01.15. hét­fő)
— Mee­ting címe min­dig kiemelt jegy­zet (*–)
— Utá­na min­den dolog, amit fel­írok, sima jegy­zet (–)
— Teen­dők akár a jegy­ze­tek között is lehet­nek elszór­va, vagy ha több van, akkor utá­na (.)
— Fon­tos teen­dő érte­lem­sze­rű­en kiemel­ve (*.)
— Ha egy teen­dő el van végez­ve, akkor áthúz­va (*x)

Miért jó ez így?
— Nem kell szö­veg­ki­eme­lő­vel szó­ra­koz­ni, pedig vala­mi­ért koráb­ban rend­sze­re­sen csi­nál­tam ezt (nem tudom, miért)
— Nem kell azon gon­dol­kod­ni, hogy most vala­mi miért és hogyan van kiemel­ve, csak ki van emel­ve, és kész
— A teen­dők gyor­san vissza­ke­res­he­tők, mert jól lát­szód­nak
— Mini­má­lis over­headdel lehet hete­ket kitisz­tí­ta­ni, és nagyon kevés dolog felej­tő­dig el (én tavaly csak olyan dol­got felej­tet­tem el, amit nem akar­tam meg­csi­nál­ni)

Így néz ki pél­dá­ul egy adott oldal a notesz­ban.

2018.01.01. hét­fő
*– Első nap a síis­ko­lá­ban
  — Talál­ko­zás a cso­port­tár­sak­kal
  — Baro­mi szom­jas vagyok már egy óra után
*X Hol­nap­tól hoz­ni kula­csot
2018.01.02. kedd
*– Máso­dik nap a síis­ko­lá­ban
  — Síe­lés a völgy­ben
  — Talál­ko­zás a gye­re­kek­kel
  . Meg­néz­ni az útvo­na­lat, amit √2 sebes­ség­gel tet­tem meg ma
  — Rádöb­ben­ni, hogy ennek a bejegy­zés­nek sem­mi értel­me, és ettől sen­ki sem fog más­hogy jegy­ze­tel­ni
  — De ez engem annyi­ra nem zavar

A szőnyegek

Múlt héten jöt­tünk haza a síe­lés­ből, de ezt nem fel­vá­gás­ból mon­dom. (Egy képet sem pub­li­kál­tam eddig, és jó is ez így.) Viszont még ezen a héten is sza­bad­sá­gon vagyok. Az elő­ző záró­jel óta sokan rek­la­mál­tak, hogy miért nincs kép, ezért meg­haj­lok a nép­aka­rat előtt. Tes­sék, íme! Az ere­de­ti kép 4608 x 3456 pixe­les. Úgy gon­dol­tam, bőven elég ennek az 1%-a is. Tehát itt van egy kép rólunk a hütt­ében, 47 x 35 pixe­len.

Szó­val a héten itt­hon vagyok. Nincs sem­mi külön­le­ges prog­ram, de teg­nap pél­dá­ul fel­hív­tam a taka­rí­tó­cé­get, akik a régi lakást készí­te­nék fel az átadás­ra. Az úr igen meg­le­pő­dött, baro­mi­ra elfe­lej­tet­te az egé­szet, aztán alig győ­zött sza­bad­koz­ni. (Leg­alább­is én ezt értet­tem, az ő német­je egy kicsit rosszabb, mint az enyém, bár tény, hogy bát­rab­ban hasz­nál­ja.) Ma sok dol­got intéz­tem: befol­toz­tam két lyu­kat az elő­szo­bá­ban, vol­tam bevá­sá­rol­ni (két­szer), lot­tó­zó­ban vet­tem fel 60 frank­nyi nye­re­ményt (igen jó ered­mény 300 frank befek­te­té­sé­vel). És elvit­tem a sző­nye­ge­ket a tisz­tí­tó­ba.

Van nekünk négy ike­ás sző­nye­günk, az elő­ző lakás­ban a háló­szo­bák­ban és a nap­pa­li­ban vol­tak. Néme­lyik már köl­tö­zött velünk egy­szer, tehát mini­mum közép­ko­rú­ak (nem közép­ko­ri, ez fon­tos különb­ség). Darab­ját 40 és 200 frank között sze­rez­tük be, a kiseb­bek vol­tak olcsób­bak, a nagyobb érte­lem­sze­rű­en kevés­bé. Szó­val van ez a négy igen koszos álla­po­tú és igen ala­csony érté­kű sző­nyeg.

A mos­ta­ni köl­tö­zés előtt abban marad­tunk, hogy amíg ren­de­sen be nem ren­dez­ke­dünk, addig nem lesz sző­nyeg, és egyéb­ként is rájuk fér­ne vala­mi ala­po­sabb taka­rí­tás. Aztán ma reg­gel gon­dol­kod­tam, hogy milyen hasz­nos dol­got tehet­nék, és eszem­be jutot­tak a sző­nye­gek. Van itt a közel­ben (20 méter) egy ilyen hát­rá­nyos hely­ze­tű­e­ket is fog­lal­koz­ta­tó műhely, ahol töb­bek között ruha­tisz­tí­tás­sal is fog­lal­koz­nak. (Ők javí­tot­ták meg a bicik­li­met a kis bal­ese­tem előtt és után is.) Meg­kér­dez­tem Regit, meg­néz­te, sző­nye­get nem vál­lal­nak. Viszont talált egy másik köze­li (500 méter) céget, nevez­zük őket Rus­so­ék­nak, akik igen.

Nosza, fel­ke­re­ked­tem, és az első bevá­sár­lás és a lot­tó­zás közé beil­lesz­tet­tem a sző­nye­gek elszál­lí­tá­sát is. Szé­pen bepa­kol­tam a kocsi­ba, oda­gu­rul­tam, lepad­káz­tam a kocsi­fel­haj­tót, majd ele­gán­san belép­tem (négy sző­nye­get ölel­ve) a bolt­ba. Szé­pen köszön­tem, mond­tam, hogy sző­nye­get tisz­tít­tat­nék, itt is van­nak, ehun, ni! Kap­tam kis cet­lit, raj­ta a szám, mond­ták, hogy mikor jöhe­tek, arri­ve­der­ci, ciao, 2 perc alatt végez­tem. Nagyon elé­ge­dett vol­tam a tel­je­sít­mé­nyem­mel.

Ebéd köz­ben beszá­mol­tam a nap ered­mé­nye­i­ről a csa­lád­nak. Regi elé­ge­det­ten bólo­ga­tott, hogy ügye­sen vet­tem egy egész cso­mag kok­tél­pa­ra­di­cso­mot, és fan­tasz­ti­kus tett volt az is, ami­kor tel­jes kiőr­lé­sű toast­ke­nye­ret válasz­tot­tam. Aztán fel­von­ta a szem­üve­gét, ami­kor a sző­nye­ges kalan­dom­hoz értem.

És mit mond­tak, mennyi­be fog kerül­ni?

Hm, nos, az úgy volt, hogy ezt spe­ci­el nem mond­ták, viszont én nem kér­dez­tem. Szó­val nem tudom. Gyors gug­li­zás és fej­szá­mo­lás után kide­rült, hogy az újon­nan 350 frank­nyi sző­nye­günk nagy­já­ból 20 m2 felü­le­tű, és a helyi átla­gos tari­fák­kal szá­mít­va leg­fel­jebb 1000 frank lesz a tisz­tí­tás költ­sé­ge.

(Itt inkább nem idéz­ném, hogy Regi mit mon­dott.)

Annyi­ban marad­tunk, hogy akkor most és azon­nal sze­rez­zük vissza a (tisz­tí­tat­lan) sző­nye­ge­ket. Éppen ebéd­szü­ne­tük volt, így nem lehe­tett se oda­men­ni, se fel­hív­ni őket. Vár­tunk. Aztán ket­tes­ben (kel­lett az erő­sí­tés) oda­men­tünk nyi­tás­ra a bolt­hoz. Ezút­tal Regi beszélt, és elmond­ta a fen­ti kal­ku­lá­ció főbb szá­ma­it. A bolt összes dol­go­zó­ja (mind­ket­ten) meg­ér­tő­en bólo­ga­tott. Baro­mi nagy máz­link volt, mert még ugyan­ott pihen­tek a sző­nye­gek, ahol hagy­tam őket, hol­nap reg­gel már elvi­tet­ték vol­na a műhely­be, és akkor (nekem) annyi. Így viszont min­den jól vég­ző­dött, és a sző­nye­gek is vilá­got lát­tak kicsit. (Mi így szel­lőz­te­tünk és poro­lunk.) A jó viszony fenn­tar­tá­sa érde­ké­ben Regi azt mond­ta Rus­so­ék­nak, hogy ha len­ne vala­mi érté­ke­sebb sző­nye­günk, akkor min­den­kép­pen velük tisz­tít­tat­nánk.

Sze­rez­nünk kell egy poros per­zsa­sző­nye­get, hogy meg­ma­rad­jon Rus­so­ék előtt a becsü­le­tünk.

Viszlát, 2017!

Ez ilyen mun­kás poszt lesz, vigyá­zat!

Néhány órán belül vég­re véget ér ez az év, ami olyan volt, mint a Well­hel­lo-film (gy.k. #soha­vé­get­ne­mé­rős), bár a film mond­juk tava­lyi, az évről pedig éppen az imént írtam, hogy mind­járt véget ér. Jó hason­lat, ket­tes, leül­het!

Milyen volt 2017? Kemény.

A janu­ár jól kez­dő­dött, már­mint a leg­ele­jén. Min­den szép és jó volt, kel­le­mes tici­nói tele­lés után kel­le­mes züri­chi szil­vesz­ter, jó évkez­det. Elő­lép­tet­tek. 11-én egy bal­fék audis elütöt­te Regit a zeb­rán, és ez elég­gé rányom­ta a bélye­gét az azt köve­tő hetek­re, hóna­pok­ra. 20-án nem csak a lányok 6. szü­le­tés­nap­ját ünne­pel­tük, de Trump beik­ta­tá­sát is sirat­tuk. (Nem vagyok egy alt-right.)

A feb­ru­ár érde­kes volt. A pro­jek­ten dol­go­zó főnö­köm (iga­zá­ból főnök­asszony) a sem­mi­ből beje­len­tet­te, hogy elmegy a pro­jekt­ről, sőt, 10+ év után a bank­tól is. Az addig se kevés mun­ka egy han­gya­bo­ká­nyit több lett.

Már­ci­us­ban aztán elment a hölgy, és ki más kap­ta meg a sta­fé­tát, mint én. Ez azért volt jó, mert az addi­gi mun­kám mel­lé meg­kap­tam az övét, plusz nagy­já­ból ugyan­ak­kor elment a 60%-os PMO (pro­jekt­asszisz­tens) hölgy is a pro­jekt­ről, így már­ci­us­tól kezd­ve 2,6 FTE vol­tam egy sze­mély­ben. 24-én vol­tunk Bern­ben útle­ve­let csi­nál­tat­ni.

Az ápri­lis jó volt, mert tele volt mun­ka­szü­ne­ti napok­kal, viszont rossz volt, mert kezd­tem baro­mi­ra elfá­rad­ni. A pro­jekt addi­gi leg­na­gyobb release‑e volt a hónap köze­pén, mond­juk az sike­rült. Viszont elkez­dő­dött a füves (borí­tás, nem ciga­ret­ta) foci­sze­zon, rend­sze­re­sen fociz­tunk ebéd­idő­ben (ebéd helyett).

Május­ban kap­tam egy céges “kitün­te­tést”, a kar­ri­e­rem során az elsőt, ez mond­juk jól esett. Aztán a hónap végén kap­tam segít­sé­get a pro­jek­ten, ez is jó volt. Köz­ben jött a jó idő, egy­re jobb lett a kedv, bár nőtt a fáradt­ság. Vol­tam ott­hon 15 éves érett­sé­gi talál­ko­zón.

Júni­us­ban 33 let­tem, krisz­tu­si kor, nem tudom, ez most jó hír vagy sem. A pro­jek­ten kemény idő­szak volt, nem kap­tam jó híre­ket. Nagyon fárad­tam, vár­tam már a követ­ke­ző hóna­pot.

Júli­us­ban elő­ször a tör­té­ne­lem során három hétig sza­bad­sá­gon vol­tam. Bár elég nehe­zen indult (nem olyan egy­sze­rű átkap­csol­ni pihe­nés­be, ami­kor az ember elő­ző nap este 11-ig dol­go­zik, és haj­na­li 2‑kor arra ébred, hogy mit felej­tett még el), de nagyon jó volt. Olyan hosszú volt, hogy átnyúlt egé­szen augusz­tus­ba.

Augusz­tus­ban nem unat­koz­tam. Az első mun­ka­na­po­mon rög­tön este 8‑ig vol­tam benn, volt egy elég kemény pro­duc­ti­on issue-nk, amit aztán 3 nap alatt sike­rült meg­ol­da­ni. Meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nem, hogy én nem erről a pro­jekt­ről sze­ret­nék nyug­díj­ba men­ni, így szól­tam, hogy nekem ennyi elég volt.

Szep­tem­ber­ben meg­ta­lál­ták az utó­do­mat, aki­nek aztán a követ­ke­ző hóna­pok­ban sike­rült átad­nom a mun­ká­mat. Fogal­mam sincs, mi tör­tént a hónap­ban, biz­tos dol­goz­gat­tam egy kicsit.

Októ­ber­ben jött megint 2 hét sza­bad­ság, de itt már kicsit úgy vol­tam vele, hogy annyi­ra hasz­nos ilyen mun­ka köz­ben a sza­bad­ság, mint halott­nak a beön­tés. Szom­ba­ton men­tünk haza Magyar­or­szág­ra, végig­te­le­fo­nál­tam az utat, mert akkor volt egy nagy go-live. Vasár­nap 12 órát dol­goz­tam reg­gel hat­tól kezd­ve, Regi nem örült. Köz­ben inter­júz­tam a FIFÁ-hoz, aho­va fel­vet­tek, de vissza­mond­tam.

Novem­ber­ben elkezd­tem pszi­cho­ló­gus­hoz jár­ni, ez nagyon jó volt. Egy­re job­ban kivo­nul­tam a pro­jekt éle­té­ből, bár nagyon nehe­zen enged­tem el a dol­go­kat. A hónap végén átad­tam a mun­kát és a fele­lős­sé­get az utó­dom­nak. Köz­ben Regi 30 éves lett, ott­hon ünne­pel­tük egy elég­gé jól sike­rült buli­val.

Decem­ber­ben lezár­tam a dol­ga­i­mat, újra elkezd­tem azok­kal a fel­ada­ta­im­mal fog­lal­koz­ni (pl. inter­júz­ta­tás, pipe­line manag­ement), amik­re a pro­jekt mel­lett nem volt időm. Elköl­töz­tünk, aztán jött a kará­csony, és jöt­tek a roko­nok (anyós el, após jön, anyá­mék jön­nek, após el, mi el). A két ünnep között dol­goz­tam, nem sza­kad­tam meg. 30-án Saas-Fee-be utaz­tunk, ahon­nan eze­ket a soro­kat írom.

Mit várok 2018-tól a mun­ká­ban?

  • Keve­sebb túl­órát.
  • Keve­sebb (vagy leg­alább­is más) fele­lős­sé­get.
  • Több sza­bad­sá­got a mun­ká­ban.
  • PMP-re készü­lést, eset­leg egy újabb szint­lé­pést és elő­lép­te­tést.

BÚÉK!

Karácsonyi költözés

Elég ciki, de a leg­utób­bi köl­tö­zés­sel kap­cso­la­tos bejegy­zés óta (ami egyéb­ként arról szólt, hogy vég­re nem köl­töz­tünk 2014-ben) már két­szer is köl­töz­tünk. Szin­te hihe­tet­len, de a köl­tö­zés szem­pont­já­ból ese­mény­te­len 2014-es esz­ten­dőt egy szin­tén helyi­leg állan­dó 2015 követ­te. Hogy ezt ellen­sú­lyoz­zuk, tavaly elköl­töz­tünk Klo­ten­ből Zürich­be, idén (pon­to­sab­ban múlt héten) pedig a lakó­te­le­pen belül moz­dul­tunk nagy­já­ból 150 métert.

Tehát így nézett ki az #elmúlt10év:

  • 2007: Szi­get­ha­lom → Göd
  • 2008: Göd → Buda­pest, XXI. ker.
  • 2009: Buda­pest, XXI. ker. → Buda­pest, XIX. ker.
  • 2010: TbMLB­KÖ (Tető­tér-beépí­tés Miat­ti Laká­son Belü­li Köl­tö­zés — Össze­hú­zó­dás)
  • 2011: TbMLBKSz (Tető­tér-beépí­tés Miat­ti Laká­son Belü­li Köl­tö­zés — Szét­te­rü­lés)
  • 2012: Buda­pest → (Zürich →) Rafz
  • 2013: Rafz → Klo­ten
  • 2014: N/A
  • 2015: N/A
  • 2016: Klo­ten → Zürich
  • 2017: Zürich → Zürich (a ház­szá­mun­kat 29-cel csök­ken­tet­tük, az eme­let szá­mát viszont 2‑vel növel­tük)

Már akkor meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nünk, hogy az elő­ző lakás nem lesz a mi nyug­dí­jas éve­ink­nek tanú­ja, ami­kor az első lak­bért leemel­te a főbér­lő egy cso­por­tos besze­dé­si meg­bí­zás kere­te­in belül a bank­szám­lá­ról. Sem­mi ext­rá­ra nem kell gon­dol­ni, de a havi lak­bér­ből egyes afri­kai tör­zsek évszá­za­do­kon keresz­tül jut­ná­nak ele­gen­dő enni- és inni­va­ló­hoz, és marad­na még egy kevés taka­ré­kos­kod­ni. Szép lakás (újépí­té­sű, első beköl­tö­zők vol­tunk), nagy lakás (143 m2), váro­si lakás (ha Alt­stet­ten a züri­chi Kőbá­nya [BP, X. ker.], akkor Alb­is­rie­den nagy­já­ból Kis­pest [BP, XIX. ker.] job­bik felé­nek felel meg), drá­ga lakás — iyen egy­sze­rű. Nagy­já­ból az idei év ele­jé­től kezd­ve töl­töt­tük (főleg Regi) időnk egy­re jelen­té­ke­nyebb részét lakás­ke­re­sés­sel. Mivel nem akar­tunk a gye­re­kek­nek óvoda‑, majd később isko­la­vál­toz­ta­tást, ezért a keres­gé­lést egy zseb­ken­dő­nyi (attól függ, milyen nagyí­tás­sal nézi az ember a tér­ké­pet) terü­le­ten foly­tat­tuk. Ennek elő­se­gí­té­se érde­ké­ben én készí­tet­tem egy saját tér­ké­pet, ahol beje­löl­tem az osz­tály­tár­sak lak­he­lyét, hogy lehes­sen lát­ni, med­dig nyúj­tóz­kod­ha­tunk Züri­chen belül. Erre nagyon büsz­ke vagyok még most is.

Fel­irat­koz­tunk min­den­fé­le fil­te­rek­re a külön­bö­ző sváj­ci ingatlan.com-utánzatokon, gya­kor­la­ti­lag real-time moni­to­roz­tuk az alt­stet­te­ni-alb­is­rie­de­ni ingat­lan­kí­ná­la­tot. Nem volt vala­mi rózsás a hely­zet. Egy­részt a kör­nyé­ken nagyon sok a szö­vet­ke­ze­ti lakás (Zur­lin­den, Sonn­eng­ar­ten, Schön­heim — ezek vala­kik­nek biz­tos jelen­te­nek vala­mit), ami­ket kül­föl­di expat­ként nem egy­sze­rű meg­kap­ni. (Túl kevés a gye­rek; túl sokat kere­sünk; túl hoch a Deutsch, amit beszé­lünk.) Más­részt meg vala­hogy az embe­rek itt nem moco­rog­nak, mint­ha ez az Alb­is­rie­den elég­gé bejön­ne az itt­la­kók­nak, és nem nagyon akar­ná­nak elköl­töz­ni. (Végü­lis ez ránk is igaz.) Szó­val vár­tunk, vára­koz­tunk. Néha fel­csil­lant egy sudár remény­su­gár, néha meg­néz­tünk egy-egy lakást is. Talál­tunk olyat, ami­ben kb. 25 méter hosszú folyo­só volt, így ide­á­lis lett vol­na bow­lin­go­zás­hoz, lak­ni kevés­bé. Volt olyan, ami nyá­ron is olyan sötét volt, hogy zseb­lám­pá­val jár­ták végig az érdek­lő­dők a külön­bö­ző helyi­sé­ge­ket. Lát­tunk olyat, ami­nek a kony­ha­bú­to­ra idő­sebb (és hasz­nál­tabb) volt, mint mi mind­annyi­an, együtt­vé­ve. Aztán volt olyan is, ami szu­per volt, nagyon tet­szett, meg­pá­lyáz­tuk, támo­ga­tott min­ket az elő­ző bér­lő, de egy szom­széd beelő­zött min­ket, és még­sem mi kap­tuk meg.

Aztán októ­ber leg­vé­gén a lakó­te­lep app­ján (!) Regi talált egy apró­hir­de­tést, ami­ben pont egy olyan lakás­ra keres­tek Nach­mi­e­tert (utó­bér­lőt, aki átve­szi a lakást fel­mon­dá­si időn belül), ami­lyet mi keres­tünk. Írtunk is neki rög­vest, meg­néz­tük gyor­san, de már látat­lan­ban tud­tuk, hogy meg­pá­lyáz­zuk, mert ez kell. Így is tör­tént, hogy pár nap­ra rá meg­kap­juk a hírt, hogy nem kap­juk meg a lakást. Kb. ugyan­az tör­tént, mint koráb­ban, csak a recip­roka: most mi vol­tunk azok, aki­ket nem aján­lott a bér­lő (mert egy szom­széd ugrott rá a lakás­ra), viszont mi beelőz­tünk a főbér­lő­nél, de mivel a szom­széd volt ked­ve­zőbb hely­zet­ben, őket válasz­tot­ták. Fasza.

Aztán már novem­ber ele­je volt, ami­kor kide­rült, hogy vala­mi­ért vissza­lé­pett az aján­lott szom­széd, és miénk a lepat­ta­nó! Ez egy­részt jó, mert meg­sze­rez­tük a lakást, más­részt meg ezzel a pár napos csú­szás­sal pont azt érték el, hogy csak feb­ru­ár végé­vel mond­hat­tuk fel a mi kecón­kat. Ez pedig egy olyan aprócs­ka rizi­kót hor­do­zott magá­ban, hogy két hóna­pig kell két lakást pár­hu­za­mo­san fizet­nünk. Így mulat a magyar! Per­sze aztán nagyon hamar kide­rült, hogy nem lesz ez így, meg­hir­det­tük a mi laká­sun­kat (most mi keres­tünk Nach­mi­e­tert), jött egy cso­mó érdek­lő­dő, ket­ten pályáz­tak is, aztán sok egyez­te­tés és kava­rás után meg­egyez­tünk janu­ár köze­pé­ben, így lett a rémes 2 hónap átfe­dés­ből kényel­mes 2 hét.

Gya­kor­la­ti­lag a pozi­tív hír (hogy meg­kap­juk a lakást) pil­la­na­tá­tól kezd­ve indult maga a köl­töz­kö­dés aktu­sa. Regi elkez­dett Tót-mód­ra dobo­zol­ni: elpa­kol­ta a cset­re­sze­ket-lim­lo­mo­kat-bisz­ba­szo­kat, aztán növek­vő fon­tos­sá­gi sor­rend­ben egy­re több és több dol­got. Én első neki­fu­tás­ra szét­szed­tem a leg­na­gyobb pol­cos szek­rényt, ami­ben a leg­több dolog volt. Lesze­rel­tük az étke­ző­szek­rényt, ami­nek az alkat­ré­sze­it saját magá­ba gyö­mö­szöl­tük bele. Gya­kor­lott moz­du­la­tok­kal (har­mad­szor csi­nál­tam) szét­sze­rel­tem az ágyun­kat, így majd’ két hóna­pig alud­tunk a föl­dön (Tra­ins­pot­ting-nosz­tal­gia).

Szét­szed­tem — mit szét­szed­tem? — atom­ja­i­ra tör­tem és lese­lej­tez­tem a gye­re­kek con­fo­rá­más (fran­ci­a/­low-bud­get Ikea) eme­le­tes ágyát, így már ők is föl­dön alud­tak. Szét­sze­rel­tem az összes szek­rényt, ami nem volt akko­ra törés az éle­tünk­ben, mivel min­den ruhánk már így is bedo­bo­zol­va szen­der­gett a pin­cé­ben. Olyan serény vol­tam, hogy még azt a pár ike­ás össze­sze­re­lé­si útmu­ta­tót is kidob­tam, amik vélet­le­nül túl­él­ték azt, ami­kor az összes faj­tár­su­kat vit­tem el a sze­lek­tív­hul­la­dék-gyűj­tő­be — emi­att Regi csep­pet sem dicsért meg. Én maga­biz­tos vol­tam: az első hetek­ben nem felej­tet­tem el fel­ír­ni azt, hogy melyik csa­var­kész­let melyik szek­rény­hez tar­to­zik, csak később.

Idő­köz­ben sike­rült talál­ni köl­töz­te­tő­cé­get is: a meg­bíz­ha­tó Came­len Umzug GmbH-ra esett a válasz­tás, aki­ket a továb­bi­ak­ban nyu­god­tan nevez­he­tünk tevék­nek. Csü­tör­tök­re (dec. 21.) hív­tuk őket tud­va, hogy szer­dán dél­után kap­juk meg a kul­cso­kat. Szer­dán mun­ka után még moz­gó­sí­tot­tunk jóné­hány isme­rőst-bará­tot-kol­lé­gát, akik majd­nem este 11-ig segí­tet­tek nekünk átpa­kol­ni, fel­cuc­col­ni, össze­sze­rel­ni. Túl egy­sze­rű lett vol­na a dol­guk, ha nem keve­rem össze a búto­rok 90%-át, így aztán csak imád­koz­ni tud­tunk, hogy a szek­rény­ből szek­rény legyen, és ne bár­pult. Végül egyéb­ként min­den jól ala­kult, nagy­já­ból olyan búto­ro­kat épí­tet­tünk, ami­lye­ne­ket Älm­hult­ban elkép­zel­tek.

Csü­tör­tök reg­gel 8‑ra meg­ér­ke­zett a kara­ván. Három teve sora­ko­zott fel, akik­nek a nevét nem sike­rült meg­je­gyez­ni, de mint később kide­rült, kur­dok vol­tak mind. A tava­lyi köl­töz­kö­dés (amit egyéb­ként a vér­pro­fi Schäf­li Tran­sport AG inté­zett) igen magas­ra tet­te a lécet, szó­val nem vár­tam mást, mint hogy pro­fesszi­o­ná­li­san meg­old­ják azt a fel­ada­tot, misze­rint 150 métert moz­gat­nak néhány dobozt és bútort. El kell ismer­ni, fóli­á­zás­ban nagyon erő­sek vol­tak, úgy befoll­pac­koz­tak néhány kisebb bútort, hogy alig fér­tek ki vele az ajtón. Cse­ré­be viszont ret­ten­tő ráérő­sen és ama­tőr módon tevé­keny­ked­tek. A meg­ér­ke­zé­sük első per­cé­ben tör­ték ki a húz­ha­tó-tol­ha­tó négy­ke­re­kű kis­ko­csi­juk egyik kere­két, amit így nem is tud­tak egy­ál­ta­lán hasz­nál­ni. A fote­lünk­kel sike­rült egy akko­ra karis­to­lást ejte­ni­ük a nap­pa­li kel­lős köze­pén, amit még az Uet­li­berg (züri­chi Gel­lért-hegy) tete­jé­ről is lát­ni. Egyi­kő­jük, akit nevez­zünk csak Főte­vé­nek, az idő jelen­tős részét a teher­au­tó­ban való ücsör­gés­sel és dohány­zás­sal töl­töt­te. Mind­egy, olcsó tevé­nek rossz a húsa, tart­ja a kurd köz­mon­dás, és ez tény­leg így van.

Csü­tör­tök dél­után 3‑kor végez­tünk a köl­tö­zés kemé­nyebb, fizi­kai részé­vel. Ekkor­ra a búto­rok majd mind­egyi­ke abban a szo­bá­ban fog­lalt helyet — a sze­ren­csé­seb­bek össze­sze­rel­ve, a kevés­bé sze­ren­csé­sek lap­ra sze­rel­ten ago­ni­zál­va -, aho­va azt meg­ál­mod­tuk. A dobo­zo­kat nehéz­sé­gük­nek meg­fe­le­lő­en 3–4‑5 eme­le­tes kupa­cok­ba ren­dez­tük, szi­go­rú­an ügyel­ve arra, hogy a poha­rak­kal teli “FRAGILE” fel­ira­tú legyen leg­alul, fölöt­te pedig a töb­bi, sor­rend­ben a súly­zós, a köny­ves, és a szer­szá­mok­kal teli. A nap végé­re már min­den­ki az új lakás­ban aludt, és nem­hogy mat­ra­con, de ágy­ban (!).

Pén­te­ken (dec. 22.) tovább folyt a kido­bo­zo­lás és sze­re­lés. Két szek­rény­nek kidob­tam a hát­lap­ját, mert annyi­ra rossz álla­pot­ba került az ike­ás papun­dek­li, hogy az már nekem is vál­lal­ha­tat­lan volt. Hát­lap nem lévén a szek­ré­nyek meg­le­he­tő­sen sta­bi­lak vol­tak, ami­kor az ember komo­lyab­ban rájuk nézett, akkor egy kis­sé meg­inog­tak.

Ter­mé­sze­te­sen igé­nyes mér­nök­em­ber vagyok, így négy darab egy­fran­kos ike­ás fém kereszt­léc segít­sé­gé­vel min­den szek­rényt úgy sta­bi­li­zál­tam, hogy az vizu­á­li­san is kielé­gí­tő legyen: csu­kott ajtók­nál egy­ál­ta­lán nem lát­szik, mennyi­re orde­ná­ré gányo­lást csi­nál­tam. A cél szen­te­sí­ti az esz­közt.

Szom­ba­ton (dec. 23.) emlé­ke­im sze­rint az utol­só dobo­zok­kal vég­zett Regi, köz­ben én halált meg­ve­tő bátor­ság­gal vil­lany­sze­rel­tem. A ked­venc részem ilyen­kor min­dig az, ami­kor elfe­lej­tem lekap­csol­ni a biz­to­sí­té­kot, és ez akkor derül ki, ami­kor a kezem­ben (már­mint a fog­la­lat­ban, ter­mé­sze­te­sen) fel­gyul­lad a vil­lany­kör­te. Ezt leszá­mít­va ez a mér­nö­ki fel­adat is gond nél­kül vég­ző­dött.

Vasár­nap (dec. 24.) csak óva­to­san moz­go­lód­tunk (ld. kará­csony). Hogy oda­fi­gyel­jek a szom­szé­dok­ra és a velük való kor­rekt viszony­ra, ezért ekkor rak­tam fel a képe­ket a fal­ra. Azóta mond­juk nem köszön­nek.

Így érke­zett el a kará­csony. Egye­sek sze­rint olyan álla­pot­ban van a lakás, mint­ha már évek óta itt lak­nánk. Ezt jó jel­nek vesszük.

Jövő­re nem ter­ve­zünk köl­tö­zést. De leg­alább­is nem a tevék­kel.