Meglepetés-utazás előkészületek

Mint azt bizonyára vagy tudjátok (vagy nem), június utolsó hétvégéjén Regivel Amszterdamban voltunk. Ez bizonyára nagyon érdekes, de nem erről fogok írni, hanem az előkészületekről.

Február 21-e egy szombati nap volt. Regi Budapesten volt, én pedig Zürichben. Azon a hétvégén volt a Swiss nagyszabású akciója, ami arról szólt, hogy nagyjából minden európai városba el lehetett jutni oda-vissza 119 frankból. Beizzítottam a hitelkártyámat, és sorban vásároltam a jobbnál-jobb repülőjegyeket: Zürich-Budapest, Budapest-Zürich! Egzotikus célpontok a javából. Szóval miután vettem magunknak pár hazautat, gondoltam, hogy a repülőt akár utazásra is lehetne használni, például elmenni egy helyre úgynevezett turistaként. Megkérdeztem Regit, hogy menjünk-e valamikor valahova, mondta, hogy igen, és nagyjából ennyiben is maradtunk. Nézegettem olyan városokat, mint Szentpétervár, Koppenhága, Prága, de vagy nem mertem belevágni, vagy rossz napokon volt az indulás és az érkezés is. Aztán megtaláltam Amszterdamot, és volt akciós péntek esti – hétfő reggeli repjegy. Nosza, vettem kettőt. És közben nagyon reménykedtem, hogy Regi elfelejti az egészet.

Amszterdam
Amszterdam egy meglehetős város. Én voltam már korábban többször, egyszer néhány napig, kétszer pedig átutazóban, Regi viszont még nem volt. Amióta barátaink pár hónapja egy hétvégét Amszterdamban töltöttek, azóta hallgattam Regitől, hogy “menjünk már mi is”. Én persze alibiből húztam a számat. Regi erre elkezdett szervezkedni, hogy ha velem nem, akkor majd barátnőkkel igen (mármint Amszterdamba utazni), és majd ősszel Amszterdamba repülnek egy hétvégére. Ennek az ötletnek nem kifejezetten örültem.

A hitelkártya
Még valamikor áprilisban vagy májusban, pár hónappal a repülőjegyek vásárlása után foglaltam le az amszterdami szállást a BCOM-on keresztül (én anno a HCOM-projekten dolgoztam, szóval áruló vagyok, tudom). Persze meg kellett adni hitelkártyát a foglaláshoz, de ez alap, nem is zavart, gondoltam, hogy úgyis majd “helyben” kell fizetni. Teltek a hetek, zajlott az élet, elhatároztam, hogy veszek egy Mi Bandet (a Xiaomi lépésszámláló és alvásfigyelő okoskarkötője). (Ennek semmi köze Amszterdamhoz, de a történet miatt fontos.) Nézegettem több webshopban is, és a kb. 10 dolláros karkötő szállítással együtt mindenhol 40-50 frank körül jött ki. Na, azt már nem. Aztán Gábor barátom mondta, hogy ő szokott az AliExpress-ről rendelni, minden olcsó, és pár hét alatt meg is jönnek a cuccok Kínából. Regisztráltam, keresgéltem, 17 dollárért találtam is egy Mi Bandet ajándék szíjjal. Meg is rendeltem, ki is fizettem hitelkártyával. Ez volt június 9-én, este.
Másnap reggel jön egy email a bankomtól, hogy 464 eurót terheltek a hitelkártyámra. Nocsak! Néztem a terhelés leírását, abból nem derült ki semmi. Persze gondoltam én az amszterdami szállásra, meg is néztem, hogy mennyibe kerül, de nem stimmelt az összeg. No, akkor bizony az AliExpress vagy a bolt, ahonnan vásároltam, biztos visszaéltek a hitelkártyámmal! Írtam is nekik rögtön egy reklamációt, közben meg felhívtam a bankot, hogy jelezzem, valaki visszaélt a kártyámmal. Utána le is tiltottam a kártyát, fájó szívvel, mert már tudtam kívülről a számát. És megfogadtam, hogy soha többet nem vásárolok hitelkártyával semmilyen megbízhatatlannak látszó forrásból.
Aztán pár napra rá kaptam egy levelet a szállást intéző hölgytől, hogy izgulunk-e már az utazás előtt. Írtam neki, hogy persze, jó lesz, és mellesleg megkérdeztem tőle, hogy miként lehet majd fizetni.

Can you debit my credit card?

Gyorsan jött a válasz.

The payment was supposed to be done already… Or still didn’t go through?

Ajajj … Rosszat sejtettem!

Did you debit my VISA credit card already? I got a debit movement on June 10th:
EUR 464.10 have been charged to card “VISA”. SumUp *MaxWolf 31208084296 GB.​

Megint jött a gyors válasz.

Yes! that’s it ))

Bázz!!! Még levelezgettünk egy kicsit, ő írta, hogy minden oké, ne izguljak, megkapták a pénzt. Én meg közben már vissza is kaptam az egész összeget a bankomtól, szóval úgy állt a helyzet, hogy a bank szponzorálja a szállásunkat. Mindegy, írtam a UBS-nek, hogy bocsesz-csocsesz, hülye voltam, mégis én költöttem el azt a pénzt, csak korábban, és nem annyit, debiteljék vissza. Egy amszterdami hétvégéért nem lennék szívesen hitelkártya-csaló.

A grillezés, a bébiszittelés, a születésnap
Májusban és júniusban is minden hétvégén volt valami dolgunk, csak az utolsó hétvége árválkodott üresen. Mondtam is Reginek már korábban, hogy azt hagyjuk is meg pihenésre, ne szervezzünk semmit se. Jó, jó, jó. Aztán valamikor közölte, hogy péntek estére csajos grillezést szervez (soha nem volt még ilyen). Persze pont arra a péntek estére, amikor mi 9-kor repülünk el. Pánik! Szóltam Nórinak (aki be volt avatva), hogy csináljon valamit, mert baromi ciki lenne Regit hétkor kirobbantani abból a grillezésből, amit ő szervezett, ráadásul úgy, hogy egyik kezében egy bratwurst, másikban meg egy üveg sör van. (Úgy nem is lehet becsekkolni a reptéren.) Nóri mondta, hogy ne aggódjak, intézkedik. Intézkedett is, szólt a meghívottaknak, hogy mondják le szépen az egészet. Regi közben persze mit sem sejtett, csak jött egymás után mindenkitől, hogy “épp elutazunk”, “már van más program”, “beteg a kecskénk”. Szerencsére nem fogott gyanút. A péntek megoldva.
Szombatra Regi csak két programot szervezett, nekem egy költöztetést, magának pedig egy bébiszittelést. Szóltam az illető családnak, hogy a költöztetés nem fog menni, de a bébiszittelésben tudunk segíteni, mert Szandra úgyis vigyáz a gyerekekre. Azt is mondtam, hogy ez nagy titok, Reginek egy szót se. Nos, ezt nem sikerült teljesen megérteniük, Regi emiatt majdnem rájött az ördögi tervre, erre utal a lenti videó végén.
Vasárnap pedig természetesen 50 fős születésnapi buliba voltunk hivatalosak Schwyz-be. Még ezt volt a legegyszerűbb lemondani, persze csak titokban.

A nőgyógyász
A félreértések elkerülése végett: Regi nem terhes, nem is várható változás ezen állapotában. Ellenben Regi ún. nő, és mint olyan, nőgyógyászhoz jár majdnem minden 1-2-3 évben. Amióta kiköltöztünk, erre még nem volt érkezése, és pont júniusban talált egy zürichi magyar nőorvost. Csütörtök délutánra kapott időpontot, ekkor nem volt semmilyen altesti motozás, csak beszélgetés 2 órán keresztül. Csütörtök este (T-24h) Regi közölte, hogy egyeztettek egy újabb időpontot, amikor kapcsolatukat fizikális síkra terelik. Az új időpont: hétfő reggel 8:30. Bázz!!! 8:25-kor száll le a gépünk … Mindegy, megoldom!
Pénteken felhívtam a nőgyógyászt, gondoltam, hogy simán elmagyarázom neki a helyzetet, magyarul nagyon meggyőző tudok lenni, meg fogja érteni. Az asszistense vette fel a telefont, aki Milena vagy Jelena névre hallgat, a lényeg, hogy nem magyar, és nem is beszél magyarul, ellenben angolul sem. Elkezdtem ipari mennyiségben izzadni, hogy hogyan fogom én ezt mind elmagyarázni neki németül. Szépen bemutatkoztam, mondtam, hogy én vagyok Herr Markert, és Frau Markert volt tegnap a vendégük. Eddig oké. Azt is mondtam, hogy Regi kapott új időpontot hétfő reggelre. Milena/Jelena: így van. No, én azt az időpontot szeretném lemondani. Az úgy van, hogy elutazunk, és nem érünk vissza, viszont erről Regi nem tud, ez a mi kis Geheimnis-ünk. M/J: ?!?! Kicsit még magyaráztam, hogy én egy ilyen vicces fickó vagyok, és meglepném az Ehefraúmat. Aztán Jelena-Milena úgy volt vele, hogy előbb szabadul, ha elhisz nekem mindent, kihúzta az időpontot, és lecsapta a telefont.

A gyerekek
Ha péntek, akkor magyar ovi. Délután 3 és 6 között Kata és Zizi már két és fél éve a schwamendingeni (Zürich, 12. kerület) magyar óvodába járnak. Azon az ominózus pénteken is így volt, Szandra vitte el őket oviba, aztán megírta a szokásos “jó hétvégét” üzenetet, amit akkor szokott írni, amikor már nem jön haza, csak vasárnap. Persze ez csak Reginek szólt átverésként, mert Szandra hétvégre ezúttal nálunk maradt, ő vigyázott a gyerekekre. Én mentem el a lányokért 6-ra, autóval, egyébként tömegközlekedéssel szoktunk odamenni. A kocsiban aztán beavattam Katát és Zizit, mondtam nekik, hogy nagy titok van, nem szabad elmondani anyunak, és nem is kell szomorkodni, mert kapnak valami ajándékot. (Családon belüli zsarolás és megvesztegetés minősített esete.) Ebben maradtunk, úgy tűnt, mindent értenek. Hazafelé felvettük Regit, és együtt mentünk haza. A garázsban aztán Zizike azt mondta, hogy:

Anya, van egy nagy titok, de nem mondom el neked!

Én persze rögtön odaugrottam hozzá, és eltakartam a száját. Szerencsére Regi a kocsi túloldalán küzdött Katával, így nem hallotta meg a spoilert.

Nagyjából ennyi történt péntek este 7 óráig. A végjátékot a lenti videó mutatja.

ATM

Dolgozom egy projekten, nem mondom meg, hogy mit csinálunk, de nagyon sokan, és nemsokára vége van. (Nagyon jó mesélő vagyok.) Ma volt egy meeting délelőtt, amin elhangzott, hogy amit csinálunk, az ugyan még nem megy élesben, viszont a kantin előtti ATM már át van állítva a Go-Live utáni állapotra. Ez az egyetlen ilyen ATM (egyelőre) egész Svájcban.

Meeting után lerohantam az automatához, kezemben a bankkártyámmal, hogy teszteljem kipróbáljam. Sosem szoktam kérni bizonylatot (Quittung, ejtsd Kvittig), de ezúttal kértem. Szinte kitéptem a nyílásból, és néztem a …, szóval néztem azt, amit nézni kellett rajta. Jó! Sétáltam vissza az irodába, közben pont jött szembe az egyik kollégám, aki szintén ezt akarta kipróbálni. Mutattam neki a bizonylatot, nagy örömködés lett hirtelen.

Aztán valaki utánam jött, és a kezembe nyomta a pénzt, amit nyilván benne hagytam az automatában.

Ez Svájc

Miki (30) sztorija, és nekem annyira tetszett, hogy muszáj lejegyeznem. Mivel a történet tele van szereplőkkel, ezért ilyen drámai módon (mármint úgy, mint egy drámánál) felsorolom, hogy kik lesznek benne.

 – Miki, aki magyarul és angolul beszél
 – Vali, aki magyarul és németül beszél
 – A bolgár, akinek a felesége kínai (a feleség nem szerepel a történetben), nem beszél németül, csak angolul és bolgár nyelven
 – A bolgár kislánya, aki beszél kínaiul (most lényegtelen, hogy mandarin vagy kantoni) és angolul
 – A bolgár apja, aki bolgár nyelven és oroszul beszél
 – A bolgár anyósa, aki kínai, és csak kínaiul beszél
 – A svájci nyugdíjas házaspár, ahol a bácsi csak graubündeni dialektusban beszél svájcinémetül, és a felesége, aki tud rendes németül (Hochdeutsch) is

(Nem egyszerű a helyzet, a szereplők felsorolása egy kicsit hosszabb, mint a sztori maga.)

Voltunk a bolgár szomszédnál vacsorán, mert Bázelba költöznek. Együtt érkeztünk meg a svájci házaspárral. A bolgár, a kislánya, az anyósa és az apja fogadtak minket. A svájci néni meglátta a bolgár anyósát, és németül mondta a bolgárnak, hogy milyen jól tartja magát a bolgár felesége. Ezen Vali nevetett, mert ő tudta, hogy az nem a feleség. A bolgár nem nevetett, mert nem ért németül, zavartan pislogott. Vali nem akarta elmondani a bolgárnak ezt angolul, ezért elmondta nekem (Mikinek – a szerk.) magyarul, majd elmondtam ezt angolul a bolgárnak és a kislányának. Aztán a kislány lefordította kínaira a nagyanyjának, közben pedig a bolgár elmondta az apjának is. Negyed óra sem telt el, és már túl is voltunk ezen az első mondaton.

Kellene rajzolni egy gráfot, hogy ki kivel tudott kommunikálni.

Így járt anyátok velem

Gyerekek, ma egy történetet mesélek el arról, hogyan nézett ki nálunk egy átlagos péntek.

Azon a pénteken apát külföldre szólította a munka a szokásoknak megfelelően vonattal utaztunk be Zürichbe. Igenám, de én aznap visszatértem régi sikereim helyszínére, az opfikoni irodába, így aztán nem mentem Regivel Zürichig, csak Opfikonig.

Ez eddig nagyon bonyolult lehet azoknak, akik nincsenek tisztában Svájc, azon belül is Zürich kanton elhelyezkedésével, ezért ideteszek egy térképet.

Kloten a jobb felső sarokban, Opfikon mellette, Altstetten a bal alsó sarokban, Zürich alul.
Kloten a jobb felső sarokban, Opfikon mellette, Altstetten a bal alsó sarokban, Zürich alul. A kis házikó az otthon, az aktatáska az iroda.

Most, hogy mindenkinek megvan a kettes a svájci földrajz érettségin, mehetünk is tovább.

Szóval Regi ment Zürichbe, én pedig Opfikonba. Igenám, de a délelőtti meetingem után átmentem Zürichbe, az altstetteni irodába, hogy ott fejezzem be a munkanapot. Sokáig dolgoztam, fél 7 után még bőven benn voltam. Ekkortájt hívott Regi, aki időközben hazament, aztán elment az ovihoz kocsival, majd hazavitte a gyerekeket. Kérdezte, hogy eljöjjön-e értem, mert akkor tudunk együtt bevásárolni.

Mondtam neki, hogy milyen kedves, és hogy persze, jöjjön csak. Hübrisz!

7 körül hívott megint, hogy az iroda előtt áll, mehetek le. Megyek már, mondtam, még megírok egy emailt, aztán indulok is. Email elküld, gép hibernál, megyek le a lépcsőn. Már a földszinten voltam, amikor eszembe jutott, hogy a napot Opfikonban kezdtem, és milyen rendes Regi, hogy Klotenből eljön értem egészen Altstettenig, pedig ez nincs olyan közel, mint Opfikon.

Ajajj.

(telefon) Szia, Regi! Azt hiszem, hogy reggel elfelejtettem mondani neked, hogy Opfikonba megyek, de utána átmegyek Altstettenbe. Szóval most itt vagyok az altstetteni irodában, nem Opfikonban.

Fél perc néma csend a vonal túlsó oldalán. Meg az innensőn is, én ilyenkor jobbnak látom, ha hallgatok. Olyan ez, mint a farkasszem, csak vakoknak, hanggal.

Aztán eljött értem Zürichbe, és elmentünk együtt vásárolni.

#elmúlt8év

Teslát vezettem

Egy hónapja voltam a genfi autószalonon. Ott végre beleülhettem egy igazi Teslába, méghozzá az új, P85D jelű autóba. Persze ez egy kiállításon, ahol az autó áll, a kocsiban vadidegenek piszkálnak mindent, és 5-10 perc, amíg az ember egyáltalán beülhet, nem akkora élmény. Nekem mégis az volt, a rengeteg szebbnél szebb autó után annyira futurisztikus érzés volt a Tesla, mint mondjuk a Batmobil. (Mondjuk Batmobilban nem ültem, de olyan érzés lehet.) Mindegy, akkor és ott sok mindent elhatároztam: 1.) egyszer lesz egy Teslánk; 2.) egyszer vezetek egy Teslát. Ez így, ebben a sorrendben annyira nem logikus, de az álmok nem a logikáról szólnak.

Az elhatározást tett követte: jelentkeztem tesztvezetésre, online. (Mármint online jelentkeztem, nem online tesztvezetésre.) Kb. 1 perc az egész, név, cím, mobil, email-cím (tesla at markert dot hu, nyilván), ennyi. Pár napra rá fel is hívtak, és telefonon lecsekkolták, hogy nem vagyok-e túl komolytalan érdeklődő. Elmondtam nagyjából az igazat, miszerint van egy Audink, nemrég ültem egy Teslában, és most, hogy az autónk már lassan 3 éves, ideje a cserének, és mi egy Model S-re gondolunk. Ebből majdnem minden igaz, kivéve az autócserét meg a Teslát, de ezt nyilván nem mondtam nekik. Örültek, és szépen le is egyeztettünk egy kellően távoli időpontot, április 18-át, szombatot, délután 1 órát.

A megbeszélt időpontra családilag felsorakoztunk, aztán Regiéknek gyorsan lekonyult a zsúrsapijuk, mivel se gyerekülést nem vittünk, se 6-7. ülés nem volt az autóban. Egyedül maradtam.

A shopban kérdezték, hogy melyik modellt óhajtom vezetni, a P85D-t (691 lóerő, 931 Nm), vagy beérem-e a gyengébbikkel, ami mindössze 420 lóerős. Mondtam, hogy számomra a 420 szűken elég lesz, a 170 lóerős Audi után lehet, hogy ez is egy elég nagy ugrás. Volt még némi technológiai bevezető, aláírtam, hogy ha megtöröm a kocsit, akkor az unokáim is bánni fogják.

Sluszkulcs az nincs. Van egy ilyen kis matchbox, pont olyan alakú, mint a kocsi. Amikor közelítek az ajtóhoz, akkor kiugrik a kilincs, kb. akkor, amikor nyúlnék hozzá, mert érzi, hogy érkezem. Beszarás. Beültünk, Marco (a mitfárer) és én.

A Tesla csak “automata váltós”, illetve ez így hülyeség, mivel 1 fokozat van, nincs is váltó. Szóval nem manuális. Miközben Marco éppen a belső tér formabontó ötleteit sorolta, én magamban azért imádkoztam, hogy ne “kuplungoljak” végre, mert minden nem manuális autóban eddig legalább egyszer benyomtam ballal a féket véletlenül, lassítás közben, hogy ne fulladjak le. A manuális beidegződések, ugye.

Belül elképesztő a Tesla. Ott van az az iPad 17 középen, nincs egy gomb se, csak az a baszomnagy érintőképernyő. Ott lehet mindent állítani, levegőkeringtetés, standard v. sport fokozat, kormány “force feedback”, hasmagasság. Van böngésző, van Rdio, van Google Maps. Európában mindenhol ingyenes a használat, nincs roaming, mert a Tesla minden országban megállapodott egy vagy több szolgáltatóval. Beszarás. Apropó, hasmagasság. Ha az ember pl. kiáll a garázsból, és megemeli a kocsit, mert van egy nagy fekvőrendőr, akkor azt elég egyszer beállítani, utána a Tesla megjegyzi. Régen nem volt ez így, de szóltak a userek, hogy jó lenne, hát belerakták egy OTA update-tel.

Itt volt az a pont, hogy Marco is és én is arra gondoltunk, hogy akkor akár vezethetnék is. Oké. Nincs slusszkulcs, nincs start-stop, nincs gomb. Kérdezem, hogy akkor most mitől indul be, mondjam, hogy “Siri, gehen Sie bitte!” vagy mi? Nem, viszont ott van az a kar jobb oldalon, ott nyomjak egy D-t, és akkor drive van, lehet menni. Vagy R, és akkor rükverc. Megcsináltam, elengedtem óvatosan a féket, és … elindultunk!

Korábban gondolkoztam azon, hogy milyen lesz elindulni a Teslával. Nincs neki túl sok hangja, az tény, az a valami, ami van, az kb. olyan, mint a villanyautó (dodzsem az egykori Vidámparkban), amikor gyorsít. Még fél óra vezetés után is néha nevetnem kellett, mert olyan vicces az egész. Marco túl volt az 500. tesztvezetésén, és érthetően nem volt őszinte a mosolya, amikor kiröhögtem a 83.000 frankról induló kocsiját.

Játsszunk már, játsszunk már! – mondta régen Pokrivtsák Mónika, szóval akkor elmondom, milyen érzés volt Teslát vezetni, ha már azt ígértem, hogy elmondom, milyen érzés volt Teslát vezetni, ld. “Teslát vezettem” a cím fenn.

Jó.

Először Zürichben mentünk pár kilométert. Néha rossz helyre soroltam be, mert Marco többet tud a Tesláról, mint a zürichi közlekedésről. Igen, ott volt az iPad középen, de azon éppen mindenféle beállításokat eszközöltünk, navigációra nem futotta. Méretre nekem nem volt szokatlan a kocsi, kb. olyan, mint az A4-et vezetni, nagyjából annyi látszik a motorháztetőből és az útból is. Nekem kicsit nehéz volt a kilátás jobbra-balra, mintha zártabb lenne az autó, persze az is lehet, hogy nem állítottam be jól a tükröket, vagy Marco lógott bele mindig a holttérbe.

Gáz. Amikor gázt ad az ember, akkor a fent taglalt villanyos hang mellett úgynevezett gyorsulás is tapasztalható. A városban nem padlóztam (erről majd később mesélek), de így is éreztem, hogy az autó bizony igen erős. Amikor leveszi az ember a lábát a gázról, akkor rögtön fékez az autó, nem a szokásos óvatos motorfék van, hanem azonnal egy erősebb fékhatás. Ez amiatt van, hogy ilyenkor tölt vissza a kocsi, és ez jobban csökkenti a sebességet, mintha csak simán pörögnének a kerekek. Néhány fékezés után meg lehet szokni, az óvatos lassításhoz csak annyi kell, hogy nagyon óvatosan engedje fel az ember a gázt, esetleg ne is teljesen.

Kamera. Kettő biztosan van, egy elöl, egy hátul. Az első leolvassa a táblákat (!), így tudja az autó, hogy mennyi a megengedett sebesség. Ki is írja rögtön, beszarás. Mi, teslások, összetartunk, így az autók ezt az információt megosztják egymással, így ha nem látszik éppen egy tábla (mert takarja egy IFA), akkor sincs vész, ha ment már arra korábban Tesla. Radar. Az is van, látja az autókat előttünk, meg az egyéb akadályokat is. Ha megy a tempomat, akkor visszaveszi a sebességet, ha valakit utolérünk; és aztán újra gyorsít, ha előzünk. És lehet állítani, hogy magyaros vagy svájci legyen a követési távolság, vagy valahol a kettő között.

Hatótáv. Megkérdeztem, hogy miként jutunk el Budapestre. Mármint nem Marco meg én, hanem mondjuk Regi, Kata, Zizi, Laci, ha épp véletlenül Teslát veszünk. A mitfárer pattintott is egy Google Maps-et, belőtte BP-t, és a kocsi rögtön mutatta is, hogy melyik superchargereket kell érinteni. Az itinerben az is benne van okosan, hogy ne töltse az ember tele a “tankot” (700 kiló akkumulátor az egész autó alján, ugye), hanem csak félig. Ez meg azért van, mert az első 50% kb. 20 perc, utána a következő 50% pedig még kb. 40. Így simán hazaér az ember 12 óra alatt, nem kell 13. A fogyasztás teljesen útfüggő egyébként, amikor lejtőn van a kocsi, akkor értelemszerűen nő a hatótáv, gyorsításnál, araszolásnál meg kevésbé. És mindezt folyamatosan lehet nézni többféle felbontású grafikonokon.

Kényelem. Nagyon kényelmesek az ülések, jó a könyöktámasz, kellemes a kormány, minden szupi-szuper. Viszonylag gyorsan lehet érezni egy autónál, hogy hosszabb távon mennyire hátgyilkos. Szerintem a Model S nem az, ezt 30 egész kilométer után nagy bizonyossággal ki merem jelenteni. Főleg, ha minden 2-3 órában meg kell állni tölteni, haha. Apropó, kényelem. A kesztyűtartó gombbal nyílik, a belső világítást biztosító lámpa pedig úgy, ha megnyomja az ember. Mármint a lámpát, ott nincs gomb. A napfénytetőnek sincs gombja, azt a képernyőről kell hátraswipe-olni.

Gyorsulás. Horgenig mentünk az autópályán, ott letértünk, hogy a másik oldalon visszajöhessünk. Ekkor Marco benyomta az SPM-et – szép volt, pajti! a Sport fokozatot, mert addig unalmas Standardban autóztunk. Ott volt előttem a gyorsítósáv, és mondta M., hogy akkor padló. Fogom a gázt, azt benyomom tövig, közben kapaszkodtam a kormányba. Be-he-sza-ha-rá-hás. Jó, persze annyira nem durva, mint amit Handrás leírt a P85D-ről, de így is egészen elképesztő. Semmi csikorgás, semmi megingás, nyílegyenesen (már ha úgy van a kormány) kilő az autó, közben a szokásos másfél voltos ceruzaelem-hang helyére belép a kilenc voltos zsebtelep-feeling. Én nem szoktam meg az ilyet, jött az adrenalin, éreztem a torkomat is, nagyon jó volt az a közel két másodperc, amit gyorsítottam.

Ár. Drága, de nem úgy drága, mint egy Ferrari. Megfizethetően drága, és közben meg sok szempontból olcsó. A supercharger ingyenes. 100 km kb. 3 frankból jön ki. Egy teleelem 15 frank. Olajcsere, ja, az nincs. 30.000 kilométerenként ajánlott teljes szervíz, ebben benne van minden beállítása és cseréje (!), ez 600 frank, de van rá előfizetés is az első négy évre, úgy még olcsóbb. Kocsiadó nincs. A biztosítás olcsóbb, mint egy ugyanilyen kategóriájú autónak. Marco küldött egy XLS-t, ami a “Total Cost of Ownership” címre hallgat, és egy Audi A6 Avant (eddig úgy volt, hogy ez lesz a következő kocsink) vs. Tesla Model S összehasonlítását tartalmazza.

Tesla Model S vs Audi A6 Avant

Ebből az jön le, hogy a két autó ára közötti különbség annyi, mint amennyivel az üzemeltetés 5 év / 100.000 km után olcsóbb a Teslánál. Instant get leasing?

Röviden ennyi. Se kép, se videó.

Első síelés

Ugyan mindjárt 8 éves a blog, mostanában mégis minden bejegyzés úgy kezdődik, hogy “első”. Ennyire újulok meg hétről hétre.

Február végén felkerekedtünk, és elindultunk, hogy első családi síelésünket a már megszokott kapruni (Zell am See-régió, Ausztria) környezetben töltsük. Tudni kell, hogy 2008-ban én ott tanultam meg snowboardozni, aztán 2009-ben is visszatértünk, így ez számomra hazai pálya.

Csak a lányok síelnek!
 — M. László, snowboardos

Hogy mondjam szépen, én nem akartam soha sem síelni. Regi több mint 7 éve (ld. #elmult8ev) próbált rábeszélni, én annyira ellenálltam, hogy maximum a snowboardozást vállaltam be, mert az menő. Síelők, azok ilyen sznob népség, mi, snowboardosok pedig a lázadó ifjúság vagyunk! Aztán amikor egyre inkább alakult ez a családi telelés, nyilvánvaló lett, hogy valamit tennem kell. Snowboardosként ugyan rettentő menő vagyok, de mivel 7 év alatt nettó 60 óra deszkázásnál tartok, nagyjából annyit tudok csinálni, hogy egy szolidabb lejtőn nem halok meg azonnal. Sajnos két gyermek mellett ennyi tudás a téli sportokból nem elégséges, mert hiába síel Regi 20+ éve, nem síoktató, és nem tud egyszerre két gyereket (és egy snowboardos felnőttet) megmenteni a pályán. Tehát kénytelen-kelletlen bevállaltam azt, hogy síelni fogok, mert akkor én is tudok majd gyereket menteni igény esetén (és nem tetézem a bajt azzal, hogy a síelő gyerekre rázuhanok snowboardostul). Feltéve, hogy valamennyire megtanulok síelni.

Síoktató, minek? Utánaolvastam, és néztem két youtube-os videót is. Megtanulok magamtól!
 — M. László, snowboardos

Egy eseménytelen (Zizi 20 km-rel a cél előtt hányt az autóban) utazást követően elfoglaltuk szobánkat egy kedves piesendorfi családi panzió harmadik emeletén. Szombat délután érkeztünk, vasárnap reggel pedig gyorsan a helyi “hegyre” (Erlebnisberg Piesendorf) mentünk. A hegy erős túlzás, mert ez a dombocska annyira alacsony, hogy még a Google Maps sem írja ki a magasságát. A gyerekeket beírattuk síoktatásra, kaptak egy-egy kedves oktató nénit, akikkel a Flumserbergen korábban végigcsoszogott két óra után tovább tökéletesítették sítudásukat. Ekkor jöttem én, és Regi gyorsan nekem is szerzett egy privát oktatót. (Elvileg én is síiskolába mentem, de egyedül voltam az osztályban, így kvázi privát oktatást kaptam a csoportos sítanfolyam áráért. Ez nagyon jó.) Délelőtt Lukas, délután Vicky verte belém az alapokat.

Síelni sokkal egyszerűbb, mint snowboardozni. A snowboard sokkal jobb, mint a sí!
 — M. László, snowboardos

Emlékszem, milyen rémisztő volt először snowboardozni. Egy deszka, rákötözve mind a két lábam, még állni sem tudok, vagy ülök, vagy esem, ez a két funkció volt kezdetben. Snowboard után síléc, ez hasonló trauma volt számomra. Mindig szétcsúsznak a léceim, vagy rálépek egyikkel a másikra, nem tudok leülni, nincs meg a stabil oldalfekvő helyzet sem. Féltem, na.

Először megtanultam, hogyan kell felcsatolni a léceket. Vigyázni kell, hogy ne legyen túl havas se a kötés, se a bakancs, mert akkor nem megy. Aztán arra is figyelni kell, hogy ha az egyik léc a lábon van, akkor az már csúszik, így a másikat felvenni komoly sportteljesítmény. Ha véletlenül ez sikerül, akkor még több kihívás várja az embert, mert akkor már az összes irányba akar szétcsúszni az összes láb. Teljesen leizzadtam, és még egy fél centit sem síeltem.

Mikor a tanárom segítségével átlendültem a holtponton, elkezdtük az alapokkal. Oldalazva lépegetés, csoszogás, csupa olyan dolog, amit az Alpok országainak lakosai 3 évesen, nem pedig 30 évesen sajátítanak el. Amikor ez már ment, akkor egy kötéllel felvontattam magam a lejtő tetejére. Odafenn körülnéztem, mielőtt első csúszásomat elkezdtem volna, gondolatban elbúcsúztam összes családtagomtól, barátaimtól és üzletfeleimtől. A lejtő annyira enyhe volt, hogy egy óvatlan pillanatban elkezdtem felfelé csúszni, de szerencsére ez csak egy kisebb gödör miatt volt. Végül elszántam magam, és nekiindultam.

Ösztönösen az ember pont fordítva kanyarogna, mint ahogy kell. Még most is fura, hogy úgy megyek jobbra, hogy a bal lábamra helyezem a testsúlyomat, és fordítva. Persze, értem én a dolog fizikáját, de az ösztöneim azt súgnák, hogy ha “leszúrom” a bal lábamat, akkor az nem mozog, és a jobb pedig körülötte elforog, és akkor balra megyek. Nos, nem így van. Szóval az, aki még nem síelt, de szeretne, az ezt az egész leszúrós gondolatmenetet felejtse el! Jobbra bal lábbal megyünk, balra meg jobbal. Hogy ezt alaposan begyakoroljuk, megcsináltuk az összes gyakorlatot, kétkezes térdfogás, repülőzés, lábemelgetés, egy lécen való csúszás, mérleghinta. Az volt a furcsa, hogy közben sokszor nagyon nem ment a dolog, de aztán valahogyan 2-3 óra után összeállt az egész, és akkor már kezdtem úgy csúszni, ahogy azt én akarom, nem pedig úgy, ahogy a léceim, illetve a random hópelyhek.

Mielőtt még ennyire pro lettem volna, volt egy kb. másfél órás időszak, amikor komoly problémáim akadtak a jobbra kanyarodással. Balra már egész jól mentem (jobb lábra nehezedve, ugye), de jobbra csak nem . Kicsit olyan voltam, mint Derek Zoolander, aki csak az egyik irányba tud fordulni (“I’m not an ambiturner“). Sokat gondolkodtam csúszás közben, hogy mennyire gond ez, van-e valahol olyan sípálya, ahol csak balra kell menni végig, mint a Nascarban. Aztán a sok gondolkodás közben megtanultam a jobbost is.

Délután aztán már egy komolyabb lejtőre is felvitt az oktató, itt már időnként 10 km/h-s sebességre is felgyorsultam, ha nem kanyarodtam elég sokat. Közben megtanultam a csákányos felvonó használatát, amiből szerencsére egyszer sem estem ki, és sokkal kényelmesebb így felmenni, mint egy kötélbe kapaszkodva. Egyre feljebb és feljebb mentünk a korábban már említett hegyen, míg végül egészen a tetejére jutottunk. Később mondta Vicky, az oktatóm, hogy az első nap még senki sem jutott a tanítványai közül ilyen magasra. Nagyon büszke voltam magamra, aztán eszembe jutott, hogy a tanítványai átlag 3 évesek lehetnek. De ez sem rontotta el a kedvemet.

A síelés sokkal jobb, mint a snowboardozás!
 — M. László, síelő

A sok szöveg után most már inkább megmutatom, hogy 3 nap, nettó 10 óra síelés után hol tartok (pontosabban ez a videó a 2. napon, a 6. óra körül készült).

A lányokról majd talán később írok, egy külön posztban, mert nekik jobban megy, és féltékeny vagyok.

Első német

Múltkor itt felvágtam az angollal, hogy 12 év tanulás és 7 év munka után mennyire flottul megy a paraszt hunglish. Nos, most németre váltok, mert ma volt az első skype-os németórám. Ingyenes próbaóra, főleg szintfelmérő, de akkor is az elsőnek számít.

Jól indult az este. Direkt eljöttem a “korábbi” villamossal, de aztán dugóba került a trolim, így lekéstem a vonatot, a buszom pedig elment. (Figyeljük meg, hogy a légvonalban 10 km-es utat négyféle közlekedési eszközzel abszolválom.) Felsétáltam / felfutottam a “hegyre”, menet közben született meg ez a szösszenet, amit a némettanáromnak írtam:

Hazaértem, bezárkóztam a szobába (nehogy már a gyerekek is németül tanuljanak velem, nem azért fizetjük a kloteni Spielgruppékat!), és kezdődött a tanóra. Szilvi – így hívják a tanárt – bemutatkozott, értettem, amit mondott, ennek igen örültem. Aztán jöttem én, olyan bonyolult dolgokat próbáltam mondani, hogy valamit csinálok, de ez a bonyolult machen ige kiment a fejemből. Persze azért olyanokkal vágtam fel, hogy Zwillinge Töchter meg Tischtökköle. Ebben maradtunk.

Utána következett egy szintfelmérő feladatsor, volt benne tagadás, felszólító mód, képről mesélés, nem akarok nagy szavakat használni, de rettenetes volt. Tudok én sok mindent végül is, de már egy sima névmásragozás is olyan szinten megakaszt, hogy percekig gondolkozom azon, hogy most sein vagy ihr vagy euch vagy mi. A vicces az egészben az, hogy ez Duolingon pár hónapja nagyon jól ment, de az annyira hasznavehetetlen tudást ad, hogy ha egy kicsit is kimozdulok az ismétlődő duolingós feladatok közül, akkor már végem van.

Kaptam házi feladatot, mellékneveket kellett ragozni, inkább ne is beszéljünk róla. Viszont a fordítást (magyarról németre) elrettentő példaként bemásolom, innen indulok 2015. február 11-én.

Herr Richter steht zu spät auf, deshalb musst er … Er hat schnell gewascht und gekleidet, aber er war spät. Deshalb war ihr Chef böse. Wann er will in ihm Büro gehen, der Lift hat kaputgegangen. Er hat sehr viel zu tun, trotzdem kann er nicht ruhig arbeiten, weil ihren Kolleginen hat laut sprechen. Wann er geht nach Haus mit ihr Auto, das gibt ein Stau auf die Brücke, deshalb war er böse. Am Abend war er sehr müde, deshalb geht er früh ins Bett.

Külön kiemelném a … kifejezést, amit még csalás (szótárazás) után sem (!) mertem bevállalni. Aki a fenti szöveg alapján megérti a történetet, az vagy gondolatolvasó, vagy ismeri a tesztet.

Heti két tanórával indítunk, meglátjuk, ez mire elég. Lelkes vagyok.

Ablaknap

Ablaknap: két ünnepnap vagy egy ünnepnap és a hétvége közötti munkanap.

Múltkor eszembe jutott, hogy van ez a fantasztikus intézmény, az ablaknap. Ez Magyarországon pihenőnapként funkcionál, amit aztán le kell dolgozni, nehogy bedőljön a GDP.

Pl. ha január 1. csütörtökre esik (ld. 2015), akkor január 2. minden bizonnyal péntekre, és mivel elseje ünnepnap, másodika (ablaknap!) pihenőnap lesz, cserébe a következő szombat (10.) meg munkanap. Emlékszem, otthon mennyit magyaráztam ezt a külföldi kollégáknak, míg megértették.

 — Jean-Jürgen, pénteken nem dolgozunk Magyarországon.
 — Pénteken? Miért? Milyen ünnepnap az?
 — Semmilyen, de tudod, csütörtök az ünnepnap, és akkor a pénteket megkapjuk pihenőnapnak.
 — Na ne bassz! Hát jó, mi dolgozunk, ti meg nem.
 — Cserébe jövő hét szombaton dolgozunk.
 — Szombaton? Miért?
 — Tudod, a péntek miatt, amikor nem dolgozunk.
 — Na ne bassz! Hát jó, akkor mi nem dolgozunk, ti meg igen.

Tudom, hogy Magyarországon viszonylag ritka az olyan, hogy külföldiekkel dolgozzon valaki, főleg az IT-ban, de azért tegyük fel mégis, hogy lehetséges ez a beszélgetés.

Ennek a pihenőnapnak semmi értelme. Ha nem akarok dolgozni, akkor kiveszem szabadnapnak. Ha dolgozni akarok, akkor nem veszem ki. Szombaton meg senki sem szeret dolgozni, ez közismert tény. Akkor miért lesz mégis munkanap, amit mindenki kivesz szabadnapnak? Ennek nincs semmi értelme.

Itt, Svájcban, nincs semmi ilyen móka. Vannak a húsvéthétfő-jellegű szabadnapok, amik nem nagyon tudnak nem hétköznapra esni, így ezek szabadnapok. Vannak a dátumos ünnepnapok, amik vagy hétköznapra esnek, és akkor szabadnapok, vagy hétvégére, és akkor szívás. Ha keddre vagy csütörtökre esnek, akkor hétfőn vagy pénteken dolgozunk. Szombaton pedig nem, ahogy vasárnap sem. (Mondom én ezt kényelmes IT-sként.) Ha nem akarsz dolgozni hétköznap, akkor szabadságra mész. Ilyen egyszerű.

Csináltam ide egy gifet, mert fontos a multimédia.

Január

Én és a gomba

Délután eszembe jutott, hogy írok egy kicsit a gombáról, mert ez egy igen érdekes téma. Kezdésnek megnéztem, hogy mit írtam eddig. Miután kiszűrtem az olyan fals találatokat, mint a blogomba vagy az Esztergomba, kiderült, hogy írtam a kefírgombáról, a kínai levesben nyomokban előforduló gombáról, illetve egy igazi gomba-élményről, ami az Olimpiában ért minket. Olyanokat írtam, mint “én utá­lom a gom­bát” meg “a gom­bát kegyet­le­nül utá­lom”. Ez idestova 6 éve volt, és sokáig úgy tűnt, hogy ez a véleményem kitart örökké.

Kapcsolatunk kezdetéhez sok-sok évet kell visszamennünk az időben. Nem tudom, mikor találkoztam először a gombával, mint étellel (a gombára, mint STD-re tisztábban emlékszem), de amióta emlékeim vannak, én tényleg mindig rühelltem a gombát. Rántott gombafejek, gombapörkölt, gombapaprikás, gombás pizza, nekem teljesen mindegy volt, nem szerettem. Mindig a gomba állagával és rendszertanával volt gondom: se nem puha, se nem kemény; se nem állat, se nem növény.

Egy idő után a kis Lackó úgy döntött, hogy elég is volt ebből az ismerkedésből, soha többet meg sem kóstolok semmiféle gombát vagy gombát tartalmazó ételt. Egy alkalommal, egy családi ebéd alkalmával közöltem a szüleimmel, hogy márpedig én nem eszem a gombalevesből, mert van benne gomba. Nem, meg sem kóstolom, mert van benne gomba. Persze ezt nem ilyen finoman, úriember módjára adtam elő, hanem valami rettenetes hisztivel, csökönyösséggel, kiabálással. Édesapám egy idő után megelégelte a cirkuszt, és adott nekem egy kellemes, nevelő célzatú, atyai tockost. A lendülettől én azon nyomban belefejeltem a levesbe, a gombadarabok egyenletesen eloszlottak az arcomon, aztán lassan elkezdtem kanalazni a levest. Mit mondjak, nem szerettem meg a gombát.

Teltek-múltak az évek, olykor-olykor belekóstoltam valami gombásba, elsősorban véletlenül. Aztán pár hónapja bementünk a kloteni Sparba, elmentem a hűtőpult előtt, megláttam egy tálca friss gombát, és beraktam a kosarunkba. Otthon Regi megpucolta (nem értette, mihez kezdek majd a gombákkal), én meg felkockáztam, megsütöttem, és megettem. Nem értem. (Regi se.) Az állaga még mindig a régi, félúton a növény és az állat között. És nem értem, ízlik. Azóta pedig egyfolytában gombát eszem, mint amikor valaki elkezdi enni az ételt, amitől addig évekig el volt tiltva. Volt olyan, hogy egy nap háromszor is ettem gombát. Ettem grillezett gombafejeket, gombakrémlevest, gombapörtköltöt, apróra vágott gombát sütve, karikákat pirítva. Nem értem.

Itt vagyok tehát, 30 évesen, és egyik pillanatról a másikra megszerettem a gombát. Nem tudom, van-e ilyen betegség, de ha lenne, akkor latinul repentefungusphilia lenne a neve.