Így vesztem el

Pén­te­ken a Ravens­bur­ger Spi­e­le­land­ban jár­tunk négyes­ben, mert Zizi épp táborozott.

Hét­fő reg­gel Buda­pest­re repül­tem, aztán csü­tör­tök reg­gel vissza. Aznap utaz­tam met­ró­val, repü­lő­vel, vonat­tal, busszal, autó­val és komp­pal, mind­ezt pár óra lefor­gá­sa alatt. De nem ez a lényeg.

Nyi­tás után nem sok­kal érkez­tünk a vidám­park­hoz. Némi szo­ká­sos hisz­ti (nehe­zen bírok magam­mal, na) után bebo­csá­tást nyer­tünk, köl­csö­nöz­tünk egy huzo­ga­tós kis­ko­csit, Regi­nek beakadt a dere­ka, szó­val csak a szo­ká­sos. Men­tünk szé­pen befe­lé hely­ről hely­re: műte­hén-fejés, trak­to­rok, vizes csúsz­da, bob, lábas gokart. Aztán fel­tűnt egy új lát­vá­nyos­ság, ami­vel leg­utóbb még nem találkoztunk.

Gra­viT­rax-Kug­el­bahn, ez egy kicsi hul­lám­vas­út, ami­ben van két ext­ra funk­ció. A kicsik­nek van kör­be­for­gás, én ide ültem fel elő­ször Médi­vel. Kata aztán hívott a dur­vább rész­re, ahol már ment egy kört, ez a Looper név­re hall­gat, és menet köz­ben füg­gő­le­ge­sen forog. Itt men­tem előbb egy mene­tet elő­re, majd ezt köve­tő­en hát­ra. A három egy­más­utá­ni hul­lám­vas­uta­zást köve­tő­en nem vol­tam rosszul, csak nagyon kia­bál­tam, és azért örül­tem, hogy ebéd előtt, és nem után voltunk.

Sétál­tunk tovább a kajá­lós rész felé (érde­kes, hogy vega étte­rem van a tónál), és köz­ben meg­ta­lál­tunk még egy att­rak­ci­ót, a 4D-Acti­on-Kinót. Kata beállt a sor­ba (nem volt ott sen­ki), azt hit­tem, be van zár­va, de aztán meg­hal­lot­tuk a kiszű­rő­dő zajo­kat. Nem akar­tam az első­szü­löt­tet egye­dül hagy­ni, ezért úgy dön­töt­tem, beme­gyek én is.

A mozi­ban szin­tén ravens­bur­ge­res tema­ti­ka volt, egy golyó szem­szö­gé­ből men­tünk végig több­fé­le pályán egy­más után, volt futu­risz­ti­kus, álla­tos, vizes stb. A 4D azt jelen­ti, hogy a szé­kek mozog­tak elő­re-hát­ra-jobb­ra-bal­ra, plusz még volt víz­per­met az arc­ba, nehogy vala­ki elalud­jon. Én rög­tön érez­tem, hogy baj van, alig moz­gott a szék, de a golyós lát­vánnyal együtt az “élmény” kez­det­től gyo­mor­for­ga­tó volt, és ez az idő elő­re­ha­lad­tá­val (5 perc volt az egész) csak rosszabb lett. Katá­nak nem volt sem­mi baja, kife­je­zet­ten élvez­te, raj­tam meg köz­ben a kispric­celt víz ele­gye­dett a hideg verej­ték­kel, ami az egész tes­te­men kiüt­kö­zött. Nagyon vár­tam a menet végét, meg­könnyeb­bül­ve és elé­ge­det­ten (hogy nem hány­tam) támo­lyog­tam ki Regi­ék­hez. Fal­fe­hér volt az arcom, érzés­re 60 alat­ti a vér­nyo­má­som, némi hány­in­ger és szé­dü­lés, a koro­na óta nem érez­tem magam ennyi­re fickósnak.

Regi­ék fel­ül­tek egy vizes-kacsás kör­hin­tá­ra, én ezt már csak kívül­ről tekin­tet­tem meg, óva­to­san. Aztán men­tünk tovább, és elér­tünk a men­zá­hoz, ahol én egyéb­ként sem akar­tam enni ekkor, és mivel nagy volt a sor, Regi a lányok­kal bement a mini labi­rin­tus­ba. Én is men­tem vol­na, de azt mond­ta, inkább pihen­jek kinn a kerin­gő­zés helyett. Oda­ad­tam vol­na neki a mobil­ját, ami a háti­zsák­ban volt, de azt mond­ta, majd meg­ta­lál­juk egymást…

Én a kijáratnál/bejáratnál, ahol elbú­csúz­tunk, talál­tam egy kis padot, kb. 2 méter­re attól a hely­től, ahol Regi­ék bemen­tek. Előbb leül­tem, majd hanyatt vetet­tem magam, tar­kóm alatt a háti­zsák. Mivel nem vagyok az a nap­köz­ben pihe­nős típus, a tele­fo­no­mon bekap­csol­tam az Itt és Akkor pod­cast Nicu­lae Cea­us­es­cu­ról szó­ló epi­zód­ját, amit már koráb­ban elkezd­tem hall­gat­ni. Ugyan tény­leg nagyon jó a pod­cast és izgal­mas ez az epi­zód, a jó idő, nap­sü­tés, ala­csony vér­nyo­más kom­bi­ná­ci­ó­ja meg­tet­te a hatá­sát, és mint­egy 49 másod­perc után elnyo­mott az álom.

Arra ébred­tem, hogy Regi zokog­va kel­te­get, majd meg­lát­tam Kata fel­iz­ga­tott arcát is. Ha nem lát­tam vol­na csa­lá­dom tra­gi­kus álla­po­tát, sem­mi mást nem érez­tem vol­na, mint a fel­hőt­len bol­dog­sá­got, hogy milyen jól kialud­tam maga­mat a letar­gi­á­ból. Aztán gyor­san elme­sél­ték, hogy mi tör­tént, és miként író­dott a Mar­kert csa­lád kró­ni­ká­já­nak az “apa elve­szett” alcí­mű fejezete.

Regi­ék bemen­tek a labi­rin­tus­ba, ahol nagy­já­ból három per­cet töl­töt­tek el. Ami­kor kijöt­tek, engem a kis­ko­csi kör­nyé­kén és/vagy az árnyék­ban keres­tek, ahol áll­tam vagy ültem vol­na a logi­ka sze­rint. Mivel sehol sem lát­tak, tágí­tot­tak a kere­sés suga­rán, néz­tek az étke­ző­ben, vécé­ben (Kata még a pisszo­á­rok­hoz is beki­a­bált), min­den­hol. Egy idő után már biz­to­sak vol­tak ben­ne, hogy szív­in­fark­tust és agy­vér­zést kap­tam egy­szer­re, és vala­hol bebo­rul­tam a 20 cen­tis tóba, a nádas­ba, ahol kihűlt por­hü­ve­lye­met fel­alj­zott kacsák tép­ték apró dara­bok­ra. Már épp az infor­má­ci­ós pult­hoz indul­tak vol­na bemon­dat­ni a nek­ro­ló­go­mat, ami­kor Regi sze­me vég­re térd­ma­gas­ság­ban is elkez­dett pász­táz­ni, és ész­re­vett engem béké­sen hortyogva.

Így tölt­jük mi az időn­ket a “vidám“parkban.