A nagy sikerre való tekintettel idén is olvastam könyveket.
Az idei év a “gyorsabban, magasabbra, erősebben”-jegyében telt. Többet bicikliztem, többet edzettem (a nullához képest ez nem volt nehéz), és többet is olvastam, mint tavaly. Az olvasást elsősorban azért akartam jobban megtolni, mert sajnos fordított arány van a képernyőidőm és az alvásom minősége és mennyisége között, így az esti telefonozás nagyon ellenjavalt a szervezetem által. Azt próbáltam idén (is) csinálni, több-kevesebb sikerrel, hogy 22:00 után már csak könyvet olvassak a Pocketbookon, sötétben, illetve ha valamiért felkelnék éjszaka, akkor is inkább az ekönyv-olvasóhoz nyúljak, mint a mobilhoz.
Aminek örülök, hogy jó sokat olvastam, és eléggé rendszeresen. Nem volt olyan epic könyv az olvasási listámon, mint a tavalyi 2666, viszont cserébe mindig volt valami, amit olvastam, viszonylag hamar befejeztem, aztán belekezdtem egy újba. Ahogy a lenti listán is látszik, egy big data-alapú elemzés szerint a profilom rendkívül egyedi, valahol a nagycsaládos szingli és a tömeggyilkos sportbuzi között van félúton.
Szóval, térjünk a lényegre — ezeket a könyveket fejeztem be idén:
- január 9.: Luca Caioli és Cyril Collot: Mbappé — amikor elkezdtem felírni 2020-ban, hogy miket olvastam, akkor az év első könyve a Totti volt, most pedig a kis Kylian. Nem azt mondom, hogy ez volt életem legmélyebb olvasmánya, mert nem, de bemelegítésnek (kac-kac) jó volt.
- február 20.: Joe Navarro: Veszélyes személyiségek — a tavalyi Beszédes testek után egy másik Joe Navarro-könyv, kicsit kevésbé praktikus, kicsit depresszívebb, és kevésbé olvasmányos. Érdekes könyv, mert szépen összegyűjti a sok beteg embert, és azoknak hasznos lehet, akik ilyenekkel vannak körülvéve (pl. szerintetek én melyik típusú aberrált állat vagyok leginkább, és mit lehet velem kezdeni?).
- március 5.: Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós — Kepes doktor úr érdekes könyve, ami a címben leírt módon azt a témát járja körül, miszerint aki hülye, az boldog, aki pedig okos, az kurvára nem. Ennél nyilván bővebben és szofisztikáltabban van megírva ez a majdnem 170 oldalas lexikon, jó olvasmány, egyszer jó.
- április 4.: Dezső András: Fedősztori — Dezső professzor minden könyvét olvasom, néha jobbak, néha laposabbak, de mindig mindegyik érdekes. A Fedősztori számomra a témája miatt (kémek — én James Bond-filmből is csak kettőt láttam életemben) kevésbé volt lebilincselő, mint a korábbi és későbbi (ld. lejjebb) bűnözősös könyvei, de ettől függetlenül melegen ajánlom.
- június 27.: Mary Sheedy Kurcinka: Eleven kölykök — ennyi nemgyerekes könyv után muszáj volt valami “szakmaibb” olvasmányhoz nyúlnom. A családban másfél-kettő gyerek eleven, ezért érdekes volt végigmenni ezen a könyvön, hogy miként is működnek az ilyen kölkök, mik a fontos tippek-trükkök-praktikák. Nem mondom, hogy valami hatalmas titok lenne elrejtve a lapokon vagy azok között, de jó tudni, hogy ha véletlenül egyszer kipihent és türelmes lennék, akkor hogyan tudnék megoldani egy olyan szituációt, amiben egyébként és általában sírok és/vagy ordítok.
- július 22.: Rácz Laura Rebecca — Tudatosan gyermektelenek — olyan stílszerű, hogy az előző, heavy-weight gyerekes könyv után elolvassam ezt a könyvet, ami a másik véglet. Nem meg- és elítélvén azokat az embereket, akik saját vagy nem annyira saját döntésükből kifolyólag gyermektelenül élik az életüket, érdekes volt végigmenni ezeken az interjúkon, és megismerni azokat történeteket, amik végül gyermektelenségben értek (egyelőre) véget. Én úgy gondolom, hogy van ebben is ráció, főleg, ha valaki ugyanúgy nem kérkedik mondjuk azzal, hogy alszik, mint én azzal, hogy mennyi gént terítettem a nagyvilágban szana-széjjel. Illetve inkább legyen valaki tudatosan gyermektelen, mint tudattalanul gyermekes. Vagy nem, legyen bármilyen, csak ne piszkálja a többieket.
- augusztus 13.: Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors — igen, engem is elért az önismereti divat, és elolvatam OTN nagykönyvét. Szerintem érdekes, szépen végigveszi azokat a dolgokat, amik alapvetően befolyásolják azt, hogy ki hogyan viselkedik, mit gondol, hogyan érez, illetve úgy általában milyen ember. Egyszerre vicces és ijesztő, hogy egy egy vagy több generációval ezelőtti eseménynek ilyen lenyomata lehet még akár 100 évvel később is. Tanulság: ön- és családismeret!
- október 30.: Kurt Vonnegut: Hókuszpókusz — nem, nem és nem. Egyszerűen nem tudom megkedveli Vonnegut munkásságát, a többedik “na, ez lesz majd az a könyv, ami miatt megszereted Kurtot”-könyv után sem. Szerintem én ezt elengedem, annyi egyéb szerző van még, akit ki lehet próbálni. Lehet, hogy várok pár évtizedet, és újra adok neki egy esélyt, de a negyvenes éveimben többet nem próbálkozom.
- november 18.: Dezső András: Nagyfőnök — vissza a kályhához, azaz Dezső András megint maffiózókról írt. Ez a könyv fantasztikusan mutatja be nem csak Portik Tamás “felemelkedését és bukását”, de a rendszerváltoztatgatás előtti és utáni Magyarországot is, legfőképp az olajozást. Szerintem ilyen könyvekből lehetne történelmet oktatni.
- november 26.: Matthew Perry: Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet — nyilván én is azért kezdtem el olvasni — mondjuk ki — Chandler könyvét, mert meghalt, szerintem ebben nincs szégyen (a halálban sem). Rég nem volt a kezemben ilyen nehéz olvasmány, és itt nem a Pocketbook 20 dekájára gondolok elsősorban. Nagyon bátran, végtelenül őszintén írja le az életét, ami kb. függőségből függőségbe táncolva telt évtizedeken keresztül. Az is nagyon érdekes, hogy miképp nézett ki a képernyőn (Jóbarátok, nyilván) Matthew Perry épp akkor, amikor mondjuk alkoholista volt elsősorban, vagy amikor ráfüggött (először) a Vicodinra. Kár, hogy nem láthattuk meg, hogy hogyan gyógyul tovább Perry, mert én kiváncsi lettem volna a 2. részre — amit sajnos már nem fog megírni.
- december 16.: Yrsa Sigurðardóttir: Préda — ha valaki megfenyeget, akkor se tudom, hogy került ez a könyv a kezembe, bizonyára egy olyan gyakori “de olvasnék valami jó kis izlandi horrort”-pilanatomban kapott el az ihlet. Egy manapság divatos, többszálon és idősíkban futó regényről van szó, ami ugyan nem tipikus esti olvasmány (ha nem is horror, azért erősen thrillerbe hajló krimi), de nekem mégis nagyon jó élmény volt. A végén persze minden szépen összeáll, és lehet, én voltam lassú és pihent, de nekem eléggé ütős volt így a befejezés. Ha valami negatívumot kellene mondanom, akkor az az izlandi nevek túlzott használata, ami mondjuk egy izlandi regény esetén eléggé várható volt. Néha nehéz volt követni, hogy most éppen egy 30-as nőről vagy egy kelet-izlandi vulkánról van szó, de a kontextus sokat segített. A második kiadásban lehetne magyarosítani az egész történetet, Koppány és Sarolta, illetve György és Erzsébet túráznak a Dunántúl egyik gleccserén, amikor egyszercsak rájuk ugrik egy…
- december 30.: Jo Nesbø: Éjszakai házJo Nesbø: Éjszakai ház — maradtam északon, és az év utolsó napjaiban befejeztem ezt a nagyon furcsa könyvet. Jó volt, néha kicsit túl érzékletes, de egyébként simán ajánlom mindenkinek, aki szerint Nesbø svéd, pedig norvég.
Ez 12 könyv, tehát havonta egy. Ennyi minden mással együtt szerintem ez jó eredmény, ügyes voltam, Laci! Köszi, Laci. Szívesen, Laci. Jövőre folytatjuk, jó? Jó. Jó? Jó!
Vélemény, hozzászólás?