Ezeket olvastam 2023-ban

A nagy siker­re való tekin­tet­tel idén is olvas­tam könyveket.

Az idei év a “gyor­sab­ban, maga­sabb­ra, erősebben”-jegyében telt. Töb­bet bicik­liz­tem, töb­bet edzet­tem (a nul­lá­hoz képest ez nem volt nehéz), és töb­bet is olvas­tam, mint tavaly. Az olva­sást első­sor­ban azért akar­tam job­ban meg­tol­ni, mert saj­nos for­dí­tott arány van a kép­er­nyő­időm és az alvá­som minő­sé­ge és mennyi­sé­ge között, így az esti tele­fo­no­zás nagyon ellen­ja­valt a szer­ve­ze­tem által. Azt pró­bál­tam idén (is) csi­nál­ni, több-keve­sebb siker­rel, hogy 22:00 után már csak köny­vet olvas­sak a Poc­ket­boo­kon, sötét­ben, illet­ve ha vala­mi­ért fel­kel­nék éjsza­ka, akkor is inkább az ekönyv-olva­só­hoz nyúl­jak, mint a mobilhoz.

Ami­nek örü­lök, hogy jó sokat olvas­tam, és elég­gé rend­sze­re­sen. Nem volt olyan epic könyv az olva­sá­si lis­tá­mon, mint a tava­lyi 2666, viszont cse­ré­be min­dig volt vala­mi, amit olvas­tam, viszony­lag hamar befe­jez­tem, aztán bele­kezd­tem egy újba. Ahogy a len­ti lis­tán is lát­szik, egy big data-ala­pú elem­zés sze­rint a pro­fi­lom rend­kí­vül egye­di, vala­hol a nagy­csa­lá­dos szing­li és a tömeg­gyil­kos sport­bu­zi között van félúton.

Szó­val, tér­jünk a lényeg­re — eze­ket a köny­ve­ket fejez­tem be idén:

• janu­ár 9.: Luca Cai­o­li és Cyril Col­lot: Mba­p­pé — ami­kor elkezd­tem fel­ír­ni 2020-ban, hogy miket olvas­tam, akkor az év első köny­ve a Tot­ti volt, most pedig a kis Kyli­an. Nem azt mon­dom, hogy ez volt éle­tem leg­mé­lyebb olvas­má­nya, mert nem, de beme­le­gí­tés­nek (kac-kac) jó volt.
• feb­ru­ár 20.: Joe Navar­ro: Veszé­lyes sze­mé­lyi­sé­gek — a tava­lyi Beszé­des tes­tek után egy másik Joe Navar­ro-könyv, kicsit kevés­bé prak­ti­kus, kicsit depresszí­vebb, és kevés­bé olvas­má­nyos. Érde­kes könyv, mert szé­pen össze­gyűj­ti a sok beteg embert, és azok­nak hasz­nos lehet, akik ilye­nek­kel van­nak körül­vé­ve (pl. sze­rin­te­tek én melyik típu­sú aber­rált állat vagyok leg­in­kább, és mit lehet velem kezdeni?).
• már­ci­us 5.: Kepes And­rás: A bol­dog hülye és az okos depresszi­ós — Kepes dok­tor úr érde­kes köny­ve, ami a cím­ben leírt módon azt a témát jár­ja körül, misze­rint aki hülye, az bol­dog, aki pedig okos, az kur­vá­ra nem. Ennél nyil­ván bőveb­ben és szo­fisz­ti­kál­tab­ban van meg­ír­va ez a majd­nem 170 olda­las lexi­kon, jó olvas­mány, egy­szer jó.
• ápri­lis 4.: Dezső And­rás: Fedő­szto­ri — Dezső pro­fesszor min­den köny­vét olva­som, néha job­bak, néha lapo­sab­bak, de min­dig mind­egyik érde­kes. A Fedő­szto­ri szá­mom­ra a témá­ja miatt (kémek — én James Bond-film­ből is csak ket­tőt lát­tam éle­tem­ben) kevés­bé volt lebi­lin­cse­lő, mint a koráb­bi és későb­bi (ld. lej­jebb) bűnö­ző­sös köny­vei, de ettől füg­get­le­nül mele­gen ajánlom.
• júni­us 27.: Mary She­edy Kur­cin­ka: Ele­ven köly­kök — ennyi nem­gye­re­kes könyv után muszáj volt vala­mi “szak­ma­ibb” olvas­mány­hoz nyúl­nom. A csa­lád­ban más­fél-ket­tő gye­rek ele­ven, ezért érde­kes volt végig­men­ni ezen a köny­vön, hogy miként is működ­nek az ilyen köl­kök, mik a fon­tos tip­pek-trük­kök-prak­ti­kák. Nem mon­dom, hogy vala­mi hatal­mas titok len­ne elrejt­ve a lapo­kon vagy azok között, de jó tud­ni, hogy ha vélet­le­nül egy­szer kipi­hent és türel­mes len­nék, akkor hogyan tud­nék meg­ol­da­ni egy olyan szi­tu­á­ci­ót, ami­ben egyéb­ként és álta­lá­ban sírok és/vagy ordítok.
• júli­us 22.: Rácz Lau­ra Rebecca — Tuda­to­san gyer­mek­te­le­nek — olyan stíl­sze­rű, hogy az elő­ző, hea­vy-weight gye­re­kes könyv után elol­vas­sam ezt a köny­vet, ami a másik vég­let. Nem meg- és elítél­vén azo­kat az embe­re­ket, akik saját vagy nem annyi­ra saját dön­té­sük­ből kifo­lyó­lag gyer­mek­te­le­nül élik az éle­tü­ket, érde­kes volt végig­men­ni eze­ken az inter­jú­kon, és meg­is­mer­ni azo­kat tör­té­ne­te­ket, amik végül gyer­mek­te­len­ség­ben értek (egy­elő­re) véget. Én úgy gon­do­lom, hogy van ebben is ráció, főleg, ha vala­ki ugyan­úgy nem kér­ke­dik mond­juk azzal, hogy alszik, mint én azzal, hogy mennyi gént terí­tet­tem a nagy­vi­lág­ban sza­na-széj­jel. Illet­ve inkább legyen vala­ki tuda­to­san gyer­mek­te­len, mint tudat­ta­la­nul gyer­me­kes. Vagy nem, legyen bár­mi­lyen, csak ne pisz­kál­ja a többieket.
• augusz­tus 13.: Orvos-Tóth Noé­mi: Örö­költ sors — igen, engem is elért az önis­me­re­ti divat, és elol­va­tam OTN nagy­köny­vét. Sze­rin­tem érde­kes, szé­pen végig­ve­szi azo­kat a dol­go­kat, amik alap­ve­tő­en befo­lyá­sol­ják azt, hogy ki hogyan visel­ke­dik, mit gon­dol, hogyan érez, illet­ve úgy álta­lá­ban milyen ember. Egy­szer­re vic­ces és ijesz­tő, hogy egy egy vagy több gene­rá­ci­ó­val ezelőt­ti ese­mény­nek ilyen lenyo­ma­ta lehet még akár 100 évvel később is. Tanul­ság: ön- és családismeret!
• októ­ber 30.: Kurt Von­neg­ut: Hókusz­pó­kusz — nem, nem és nem. Egy­sze­rű­en nem tudom meg­ked­ve­li Von­neg­ut mun­kás­sá­gát, a töb­be­dik “na, ez lesz majd az a könyv, ami miatt meg­sze­re­ted Kurtot”-könyv után sem. Sze­rin­tem én ezt elen­ge­dem, annyi egyéb szer­ző van még, akit ki lehet pró­bál­ni. Lehet, hogy várok pár évti­ze­det, és újra adok neki egy esélyt, de a negy­ve­nes éve­im­ben töb­bet nem próbálkozom.
• novem­ber 18.: Dezső And­rás: Nagy­fő­nök — vissza a kály­há­hoz, azaz Dezső And­rás megint maf­fi­ó­zók­ról írt. Ez a könyv fan­tasz­ti­ku­san mutat­ja be nem csak Port­ik Tamás “fel­emel­ke­dé­sét és buká­sát”, de a rend­szer­vál­toz­tat­ga­tás előt­ti és utá­ni Magyar­or­szá­got is, leg­fő­képp az ola­jo­zást. Sze­rin­tem ilyen köny­vek­ből lehet­ne tör­té­nel­met oktatni.
• novem­ber 26.: Matt­hew Per­ry: Jóba­rá­tok, sze­rel­mek és az a Ret­te­net — nyil­ván én is azért kezd­tem el olvas­ni — mond­juk ki — Chand­ler köny­vét, mert meg­halt, sze­rin­tem ebben nincs szé­gyen (a halál­ban sem). Rég nem volt a kezem­ben ilyen nehéz olvas­mány, és itt nem a Poc­ket­book 20 deká­já­ra gon­do­lok első­sor­ban. Nagyon bát­ran, vég­te­le­nül őszin­tén írja le az éle­tét, ami kb. füg­gő­ség­ből füg­gő­ség­be tán­col­va telt évti­ze­de­ken keresz­tül. Az is nagyon érde­kes, hogy miképp nézett ki a kép­er­nyőn (Jóba­rá­tok, nyil­ván) Matt­hew Per­ry épp akkor, ami­kor mond­juk alko­ho­lis­ta volt első­sor­ban, vagy ami­kor ráfüg­gött (elő­ször) a Vico­din­ra. Kár, hogy nem lát­hat­tuk meg, hogy hogyan gyó­gyul tovább Per­ry, mert én kiván­csi let­tem vol­na a 2. rész­re — amit saj­nos már nem fog megírni.
• decem­ber 16.: Yrsa Sigurðar­dót­tir: Pré­da — ha vala­ki meg­fe­nye­get, akkor se tudom, hogy került ez a könyv a kezem­be, bizo­nyá­ra egy olyan gya­ko­ri “de olvas­nék vala­mi jó kis izlan­di horrort”-pilanatomban kapott el az ihlet. Egy manap­ság diva­tos, több­szá­lon és idő­sík­ban futó regény­ről van szó, ami ugyan nem tipi­kus esti olvas­mány (ha nem is hor­ror, azért erő­sen thril­ler­be haj­ló kri­mi), de nekem még­is nagyon jó élmény volt. A végén per­sze min­den szé­pen össze­áll, és lehet, én vol­tam las­sú és pihent, de nekem elég­gé ütős volt így a befe­je­zés. Ha vala­mi nega­tí­vu­mot kel­le­ne mon­da­nom, akkor az az izlan­di nevek túl­zott hasz­ná­la­ta, ami mond­juk egy izlan­di regény ese­tén elég­gé vár­ha­tó volt. Néha nehéz volt követ­ni, hogy most éppen egy 30-as nőről vagy egy kelet-izlan­di vul­kán­ról van szó, de a kon­tex­tus sokat segí­tett. A máso­dik kiadás­ban lehet­ne magya­ro­sí­ta­ni az egész tör­té­ne­tet, Kop­pány és Sarol­ta, illet­ve György és Erzsé­bet túráz­nak a Dunán­túl egyik gleccse­rén, ami­kor egy­szer­csak rájuk ugrik egy…
• decem­ber 30.: Jo Nesbø: Éjsza­kai ház — marad­tam észa­kon, és az év utol­só nap­ja­i­ban befe­jez­tem ezt a nagyon fur­csa köny­vet. Jó volt, néha kicsit túl érzék­le­tes, de egyéb­ként simán aján­lom min­den­ki­nek, aki sze­rint Nesbø svéd, pedig norvég.

Ez 12 könyv, tehát havon­ta egy. Ennyi min­den más­sal együtt sze­rin­tem ez jó ered­mény, ügyes vol­tam, Laci! Köszi, Laci. Szí­ve­sen, Laci. Jövő­re foly­tat­juk, jó? Jó. Jó? Jó!