A biciklis ámokfutó

írta:

| kategória: ,

Na, ki lehet az?

A minap Regi­vel bicik­li­re pat­tan­tunk, hogy a lányok köze­li (2,5 km, 10 perc kényel­me­sen) isko­lá­já­ba men­jünk, mivel Kata osz­tály­fő­nö­ke foga­dott min­ket. Nem kell sem­mi komoly dolog­ra gon­dol­ni, de megy már az isko­la két hónap­ja (volt is már egy két­he­tes őszi szü­net, nehogy túl­ta­nul­ják magu­kat a gye­re­kek), és így, a 7. osz­tály­ba lép­ve (ami már nem Pri­marschu­le — álta­lá­nos isko­la, hanem Sekun­darschu­le — közép­is­ko­la) jó az, ha vala­mennyi­re kép­be kerü­lünk, hogy miként lát­ja első­szü­löt­tün­ket a tan­erő. Nem erről szól a bejegy­zés, de büsz­kén elme­sé­lem, hogy min­den szu­per, de leg­in­kább Kata az.

Szó­val ott tar­tot­tam, hogy Regi­vel bicik­liz­tünk ott­hon­ról a suli­hoz, ami­ről azt is el kell mon­da­ni, hogy az a neve, hogy Fre­ie Kato­lis­che Schu­le, és ahogy ezt az érdek­lő­dők­nek mesél­ni szok­tam, saj­nos fre­ie, és nem gra­tis, illet­ve nem, nem apá­ca­kép­ző. Az út tény­leg nagyon laza, végig kell gurul­ni a Rau­tist­ras­sén a Huber­tu­sig, ahol egye­nest tovább kell men­ni a Alb­is­rie­der­stras­sén az Alb­is­rie­der­platz felé, innen egy job­bos a teme­tő végén az Aemt­ler­stras­sé­ra, és már ott is vagyunk. (Aki nem jára­tos a züri­chi tájo­lás­ban, annak meg­pró­bá­lom buda­pes­ti­re for­dí­ta­ni: Kis­pest­ről megyünk befe­lé egy elég­gé kihalt, fele­ak­ko­ra Üllői úton a város felé, átcsor­gunk a Kodály körön­dön, majd tovább az Új Köz­te­me­tő mel­lett, majd befor­dul­ni a Lónyay utcá­ra, ahol már ott is a suli.)

Már az Aemt­ler­stras­sén jár­tunk egyet­len sarok­ra az isko­lá­tól, ami­kor piro­sat kap­tunk. Én áll­tam elöl, mel­let­tem-mögöt­tem autók, Regi kb. 10 méter­rel utá­nam. Zöld lám­pá­nál átgu­rul­tam a keresz­te­ző­dé­sen, majd ami­kor foly­tat­tam vol­na az uta­mat, azt vet­tem ész­re, hogy egy kis­te­her­au­tó kb. 20 cen­ti helyet hagyott nekem a pad­ka mel­lett, ezért hát vész­fé­kez­tem, hogy se a pad­ká­ra ne ugras­sak fel, se a kocsi alá ne essek. Regi köz­ben mel­lém ért, meg­kér­dez­tem tőle, hogy “lát­tad ezt?!”, erre ő vála­szolt, hogy “ja, engem is majd­nem elütött ugyan­ez az autó”…

Itt és ekkor vala­mi tör­tént bennem.


Akik ismer­nek, tud­ják, hogy egy csen­des, hal­sza­gú halk­sza­vú ember vagyok, akit nagyon nehéz kihoz­ni a sod­rá­ból. Nem tudom, hogy mi ír engem job­ban le, a “szí­jat lehet­ne hasí­ta­ni a hátá­ból” vagy a “sze­líd, mint egy kezes­bá­rány”, de ha a tün­de betűk­kel rótt teto­vá­lá­som­ra tekin­tek a bal alka­ro­mon, akkor azt sila­bi­zá­lom ki, hogy “csen­des, mint a hold­vi­lág”. Azt is érde­mes leszö­gez­ni, hogy a kom­mu­ni­ká­ci­ós képes­sé­ge­im­nek messze­föld­ről cso­dá­já­ra jár­nak, nem kap­tam vissza se magán­élet­ben, sem az első mun­ka­he­lyem­től kezd­ve egyet­len alka­lom­mal se azt, hogy egy taj­pa­raszt vagyok. Békés és ked­ves, ha eposzt írná­nak rólam (vagy írnék magam­ról), akkor ezek len­né­nek az én epi­t­he­ton ornans-aim.

Szó­val akkor, ami­kor Regi mond­ta, hogy ő is hason­ló hely­zet­be került, mint én, fel­tá­madt ben­nem a nős­té­nyét fél­tő alfa­hím is, kom­bi­nál­va a sze­mé­lyé­ben meg­sér­tett bicik­lis­tá­val. Kur­vá­ra ide­ges let­tem. Utó­lag kimond­va igen nevet­sé­ges, de azt talál­tam mon­da­ni, hogy

elka­pom!


Nem kell vala­mi hatal­mas bicik­lis üldö­zés­re gon­dol­ni, egy nép­te­len utcán teker­tem nagy­já­ból 50 métert, hogy utol­ér­jem a kocsit a követ­ke­ző piros lám­pá­nál, ahogy beállt a sor végé­re. Köz­ben ész­re­vet­tem, hogy a hát­só ajtón hatal­mas betűk­kel virít, hogy “bérelj ki engem!”, meg hogy “csak X frank egy nap­ra!”, és még néhány mor­fé­ma, ami­ből arra lehe­tett követ­kez­tet­ni, hogy ez egy bérelt autó egy gya­kor­lat­lan sofőr­rel. De mit érde­kelt ez engem?

Oda­gu­rul­tam a veze­tő­ol­da­li ajtó­hoz, és udva­ri­a­san (néme­tül) bekö­szön­tem, miköz­ben az ujja­im­mal fino­man dobol­tam az Aida győ­zel­mi indu­ló­já­nak tak­tu­sa­it arpeg­gio módon az abla­kon. Vala­mi olyas­mit sut­tog­tam, hogy “ne hara­gudj, hogy meg­za­va­rom a veze­tés köz­be­ni szen­der­gé­se­det, de az imént mint­ha vélet­le­nül túl közel kerék­pá­roz­tunk vol­na a fele­sé­gem­mel a kar­dán­ten­ge­lyed­hez, és meg akar­tam kér­dez­ni, hogy nem karcoltuk‑e meg a száj­pad­lá­sunk­kal az alvá­zat”, amit az ava­tat­lan játó­ke­lők akár úgy is hall­hat­tak, hogy “az előbb majd­nem kinyír­tál engem és a fele­sé­ge­met is, nem tűnt fel?!”. A veze­tő ráné­zés­re sem helyi volt, és pont ezért meg­le­pő módon néme­tül vála­szolt ked­ves érdek­lő­dé­sem­re, misze­rint “mi?”. Ekkor újfent elmond­tam, hogy mi tör­tént, és hogy ez így annyi­ra nem jó, mert mi ugyan meg­úsz­tuk, de tör­tén­he­tett vol­na éppen­ség­gel nagyobb baj is. A ked­ves pol­gár­társ ekkor közöl­te, hogy sze­rin­te min­den rend­ben van, hiszen ő a sáv­já­ban volt. Igen, vilá­go­sí­tot­tam fel, pont ez a gond, mert nekünk, bicik­lis­ták­nak, jár ez az ún. más­fél méter, hogy ne kenőd­jünk fel se a sár­vé­dők­re, és a jár­da­szi­ge­tek kri­zan­té­mos virág­ágyá­sa­it se szánt­suk fel a sisa­kunk­kal. Pont itt tar­tot­tunk a békés cse­vej­ben, ami­kor a kocsi­sor tovább­in­dult, és őket követ­ve beszél­ge­tő­part­ne­rem autó­ja is.

Sok­szor lát­tam én már állat­ként visel­ke­dő bici­lis­tá­kat, akik ver­bá­li­san, ese­ten­ként fizi­ká­li­san bán­tal­maz­tak más köz­le­ke­dé­si jár­mű­ve­ket, de soha nem jutott eszem­be, hogy egy­kor én is majd ilyen szint­re alja­so­dom le (vagy ilyen bátor módon feje­zem ki jog­sé­rel­me­met, kinek melyik értel­me­zés tet­szik job­ban). Nem is olyan régen tör­tént az is, ami­kor a fent emlí­tett Rau­tist­ras­sén kere­kez­tem egye­dül, 100 méter­re ott­hon­ról, ami­kor egy autó az előt­te meg­ál­ló és bal­ra for­dul­ni szán­dé­ko­zó autót jobb­ra kerül­ve ki pont az én uta­mat keresz­tez­te, és egy hir­te­len féke­zés és jobb­ka­nyar men­tett csak meg a totá­lis fel­ke­nő­dés­től. Ekkor tény­leg (0% szar­kaz­mus) ked­ve­sen szól­tam, hogy “más­kor néz­ze a tük­röt, kérem!”, és a veze­tő nem győ­zött bocsá­na­tot kér­ni. A mos­ta­ni eset­ben talán az pap­ri­ká­zott még job­ban fel, hogy se bocsá­nat­ké­rés, se meg­bá­nás nem volt egy csepp se.

Áll­tam a bicik­lim­mel, és a sze­mem előtt las­san suhan­tak el a “bérelj ki, nem bánod meg!” és “soha faszább bér­au­tót nem lát­tál még!” fel­ira­tok, ami­kor bicik­lis­kesz­tyű­be búj­ta­tott szent job­bom ököl­be szo­rult, majd tel­jes erő­ből bele­ütöt­tem a kocsi olda­lá­ba, és mivel a reak­ció­időm rend­kí­vül jó, ellen­ben az autó igen las­san ment tovább, volt még egy alkal­mam újráz­ni, és rádup­láz­tam. Ha Muham­mad Ali pont ekkor tekin­tett vol­na le a Föld­re, akkor bizo­nyá­ra elé­ge­det­ten cset­tin­tett vol­na, és oda­for­dult vol­na a mel­let­te pihe­nő Fra­zi­er­hez, hogy “lát­tad ezt, Joe? még két ilyen jobb­egye­nest!”. A kaszt­ni szé­pen behor­padt (két­szer), és “eny­he” kár­öröm­mel gon­dol­tam arra, ami­kor a köl­csön­ző később vissza­ve­szi az autót, és meg­kér­dik a delik­venst, hogy ez itt meg mi?


Hámu­szas Két­szá­zas pul­zus­sal nem akar­tam már bicik­liz­ni, meg amúgy is méte­rek­re vol­tam az isko­lá­tól, ezért vissza­sé­tál­tam a bejá­rat­hoz, ahol a meg­men­tett Regi azzal várt, hogy

Laci, ne a kato­li­kus isko­la előtt!


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük