Előzmények
Akik ismernek, tudják, hogy nem szeretek utazni. Ha van ember, akire NEM illik rá a “szeretem megismerni távoli vidékek távoli kultúráit és a távoli, csodálatos emberi lényeket, akik e távoli kultúrákat megteremtik”-mondás (amit valószínűleg soha, senki nem mondott pont ebben a formában), az én vagyok. Én szeretem Zürichet, szeretem azt a néhány helyet, ahova menni szoktunk, de nincs bennem ez a “máshova menni beh jó lenne”-érzés, és maga az út, amit sokan mondanak, hogy az utazás lényege, az sem csábít. Én tényleg tök jól elvagyok itthon és errefelé.
De a munkámból adódóan eljött az a pillanat, amikor már tényleg nem tudtam mit kitalálni, hogy miért nem megyek Indiába. A “nem szeretek utazni”-kártyát tavaly kijátszottam, amikor az egyik főnököm épp azt magyarázta nekem, hogy miért NEM mehetek Krakkóba egy workshopba, és annyira meglepődött, hogy másnap visszahívott, hogy mégis megyek. Valahogy így voltam ezzel India kapcsán is, hogy tudom én, hogy menni kéne, de ha azt mondom, hogy nem szeretnék, akkor tuti küldenek, nem? Szóval elkezdtem inkább nagyokat hallgatni, amikor India szóba került, remélve, hogy majd más önként jelentkezik. De ez sem következett be, és aztán úgy alakult, hogy akkor mégis megyek. Először arról volt szó, hogy pár nap Szingapúr, pár nap Pune, de végül kiderült, hogy egy egész hetet nyerek a szubkontinensen.
Amikor ez kiderült, pont volt még 3 hét az utazásig. Regi is és anyukám is elkezdték egyre inkább kérdezni, hogy “mi lesz az oltásokkal?”. Pár napot eltököltem azzal, hogy majd utánanézek, aztán nyilván Regi keresett rá, és ekkor derült ki, hogy van egy csomó oltás, amit javasolnak — az utazás előtt minimum 6 héttel, hogy kialakuljon a védettség. Legalább emiatt nem kell aggódnom, még ha időben is kezdtem volna el ennek utánajárni, már akkor is túl késő lett volna.
Aztán elkezdtem beszélgetni emberekkel, akik vagy maguk voltak Indiában, vagy közvetlen ismerősükkel esett ez meg. Lesújtó dolgokat mondtak. Visszatérő elem volt a hányás, fosás, előfordult kórházi ápolás, halálközeli élmény. Ennek hatására Regi (ki más) elzarándokolt a legközelebbi gyógyszertárba, és kért néhány gyógyszert “a férjem Indiába megy”-jeligére. Kaptam hát valamit fosásra, de szorulásra is, pre- és probiotikumot, fej- és seggfájásra valamit, egyszóval annyi orvosságot, amennyi arrafelé egy közepesen felszerelt kórházban van.
Kaja- és piafronton külön információhalom állt rendelkezésemre. Mindenki azt mondta, hogy óvakodjak a csapvíztől, ami rögtön előhozta az egyiptomi emlékeket, amikor Regivel egy eseménydús hetet töltöttünk el ismerettségünk harmadik hónapjában, elsősorban a vécén, ami igazán összekovácsolt minket. Többen azt tanácsolták, hogy még fogat is csak palackozott vízzel mossak, tusolás közben ne öblögessek, sőt, ha neadjisten medencébe kerülnék, csak úgy ússzak, mint az egyszeri nyugdíjas, mellúszásban, fröcskölésmentesen, peckes fejjel a víztükör fölött. Szintén a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak az ételekkel, elsősorban forró dolgokat egyek, max. kicsit csípősen, utcán semmit, mosott salátát ne, mosott gyümölcsöt se. Külön trükk a jégmentes italfogyasztás, hiszen a jégkocka csapvízből is készülhet.
Amikor már végképp minden kedvem elment az egésztől, akkor kaptam meg az alábbi üzenetet a svájci kollégától, akivel együtt utaztam: “And in case you decide to go for a walk, be careful. Traffic is crazy and more people die from car accidents than from anything else.” Fasza.
(…)
A pakolást a szokásos módon intéztem: már egy héttel az elutazás előtt minden ruhám a bőröndökben volt; minden pipere, átalakító, töltő stb. szintén; útlevelek (többes szám!), gyógyszerek, ajándék csokik bezacskózva. Most, hogy jól kikacagtuk magunkat, elmondhatom, hogy nyilván előző este (délben repültem) hoztam le a bőröndöket a padlásról, Regit kértem meg kedvesen, és egyáltalán nem bunkó módon (“menj fel te, mert te pakoltál el nyáron!”), hogy keresse meg a rövidgatyáimat, és ő volt az, aki összeírta, hogy mit is kell elvinnem. (Köszönöm, drága Regus!) A nagy feszkóban azért volt egy kis nevetés is, mert amikor a család meghallotta, hogy a 45K ülésen fogok utazni Zürichből Delhibe, rögtön mindenkinek felsejlett lelki szemei előtt, ahogy száz métereket gyalogolok a repülő teljes hosszán végig, majd nagy nehézségek árán ülök be a 11. oszlopba. (Aztán kiderült, hogy azért nem akkora a gép, igaz, tényleg a legvégén voltam, de csak 2+3+2 ülés volt mindösszesen.)
Kiutazás
Csütörtök délben indult a gépem, időben kiértem a zürichi reptérre, ügyesen leadtam a csomagomat, ami az ipari mennyiségű csokoládé miatt épp 23 kilós volt. Elfoglaltam a helyemet a kultikus 45K ülésen, mellettem egy lengyel úr ült, aki a boardingtól számított egy órán belül két whisky‑t whiskey‑t viszkit ivott meg, majd a repülőút során többször is soft pornót fogyasztott a laptopján, vele nem lettünk BFF-ek. Az eredeti terv az volt, hogy majd valamikor alszom a gépen (8–9 órás az út, délben indulva, azért a végefelé csak lett volna egy kis idő szunnyadni), de ügyesen beraktam a felfújhatós nyakpárnámat, a szemfedelemet és a füldugómat is a kézipoggyászomba, amit aztán nyilván felraktam hat sorral előbb a fenti csomagtartóba. Mindegy, talán egy órát így is tudtam szenderegni, közben meg néztem a Squid Game második évadját, illetve tudtam csetelni is, mert van ingyenes messaging csomag a Swiss hosszabb járatain. Kaptam enni is, valamiért speciális (vegán? kalóriaszegény? kósher-halal?) menüt kértem és kaptam, ami azért volt jó, mert egy órával hamarabb kerültem sorra, mint az alkesz polák.
Helyi idő szerint (IST, Indian Standard Time, 4 és fél órával van a CET után) éjfél után landoltunk Delhiben. Delhi nagy, még annál is nagyobb. Amikor föléértünk, kivilágított város volt mindenfelé, amerre a szem ellát. Landolás után sétáltam kifelé a géptől, és egy automata regisztrációs rendszerhez tereltek minket, ahol be kellett olvasni az útlevelet, majd ujjlenyomatot vettek, és le is fotóztak (biometrikus azonosítás). Ezt elvileg csak egyszer kell megcsinálni, amikor az ember először lép be Indiába. Miután ez megvolt, továbbhaladtam a reptér belseje felé, sikerült vételeznem netet, és némi kóválygás után megtaláltam a domestic transfer folyosót (mivel ugye Punéba utaztam). Egy hatalmas csarnokba kerültem, ahol külön voltak kezelve az indiai / tiszteletbeli indiai utasok (nincs kettős állampolgárság, ha valaki indiaiként máshol szerez állampolgárságot, de cserébe kap ilyen indiai “szupervízumot”, amit hozzá tud passzintani a másik útlevélhez); az e‑vízumos és a hagyományos vízumos külföldiek. Nekem elvileg volt vízumom, online intéztem az utazás előtt egy héttel, kellett hozzá meghívó, névjegykártya, és 80 dollár. Beálltam az e‑vízumos sorba, ahol többször is ki volt írva, hogy mindenki készítse elő az e‑vízumát kinyomtatva… Hármat lehet találni, hogy volt‑e nálam kinyomtatva e‑vízum (igen? nem? igen? a válasz nem), mindegy, gondoltam, majd kidumálom magam, hogy ugye az e- az e‑vízumban azt jelenti, hogy elektronikus, ezért nem nyomtattam ki, tessék engem beimmigrálni az országba! Sorra kerültem, mutattam a mobilomon a vízumot visszaigazoló emailt (az is ki volt írva a “kinyomtatott vízum” mellé, hogy “tilos a telefon használata”), érdekes módon elfogadta az úr. Ellenben valami gond támadt a biometrikus azonosításommal, hiába regisztráltam magam csak néhány perccel korábban, mégsem tudta leolvasni ugyanazt az ujjlenyomatomat. Végül az lett a megoldás, hogy ott, helyben megcsinálta az azonosítást újra (mint utóbb kiderült, lehet, hogy ez a duplázás okozott aztán később gondot), és továbbengedett.
Nem voltam benne biztos, ezért megkérdeztem, hogy vajh’ átviszik‑e a feladott bőröndömet a pune‑i járatra. Azt mondták, nem, és tényleg megtaláltam kidobva a megérkezett csomagok között a bőröndöt. Fura, de hát ez van, mindegy, akkor menjünk, és keressük meg a másik repülőmet. Nem bíztam semmit a véletlenre, odamentem a hivatalos információhoz, és megkérdeztem, hogy a három terminálból (én a T3-ra érkeztem) melyikről megy a 4:45-ös járat (itt aztán csendrendelet meg ilyenek nincsenek, éjjel-nappal mennek a gépek). T2, hangzott a válasz. Biztos? Tuti. Akkor ki kell mennem a T3-ról, mintha bemennék a városba, és utána séta, és újra be a T2-re? Így van, uram. Elindultam, de rossz volt az előérzetem…
Kinn kellemes, 20 fok körüli idő volt. Taxis hiénák próbáltak rávenni arra, hogy az ötperces sétát tíz perc alatt tegyem meg az autójukkal, udvariasan elküldtem az összeset. Hamar a T2-re értem, kicsit fura volt, még a T3-nál is lepukkantabb, mondjuk eddigre már úgyis hangulatban voltam, kicsit sok volt a kóbor kutyákból álló falka, amik mindenfelé táboroztak a járda mellett, az úttest kellős közepén, vagy bármelyik másik random helyen. Elővettem a boarding passt, odanyújtottam a biztonsági őr úrnak, leolvasta egy készülékkel, és és akkor jön az a tipikus piros fény és szomorú sípolás, amiről azonnal lehet tudni, hogy nem nyertem hangszórót. Mi a gond? Nem innen megy a gépe, hanem a… T3-ról… De hát onnan küldtek ide! Sajnálom, az a gép onnan megy… Fasza, szóval húztam szépen vissza a T2-ről a T3-ra a bőröndjeimet, és közben azon gondolkodtam, hogy ha a T3-on voltam, és onnan is megyek, vajon nem okoz‑e gondot az, hogy kiléptem a terminálról, és most próbálok visszajutni ugyanoda. Beálltam egy belépési sorba, pár perc alatt sorra kerültem, boarding pass leolvasás, piros fény és szomorú sípolás, de ugyanez akkor, amikor az útlevelemet kérték… Közben persze egyre hosszabbb és hosszabb lett mögöttem a sor, az emberek elégedetlenkedtek, hogy mi is van itt már, mit akar az európai szerencsétlen a csomagjaival?! Valószínűleg a biometrikus azonosításon hasaltam el, amit ugye egy órán belül kétszer csináltam meg, valami personal verification error volt a bibi. Mit tehettem? Hülyén mosolyogtam, és mondtam, hogy Punéba szeretnék nagyon menni. Csodák csodája, ez elég volt, és így bejutottam előbb a terminálba, majd egy ugyanilyen fennforgást követően (a biztiőr 30x próbálta leolvasni a boarding passomat, sikertelenül) a security checkhez is, és azt is leküzdöttem sikerrel. Mindössze három óra kellett ahhoz, hogy eljussak pont ugyanoda, ahova érkeztem, de közben bejártam az egész delhi repteret T3-tól T2-ig (és vissza), megtettem 4 km‑t, elmozdulás pedig pont nulla.
Hajnali háromnegyed háromkor kezdődött a boarding, gyorsan beszálltam, a repülőn meglehetősen egyedül éreztem magam, kicsit olyan volt, mint egy helyi járat, én meg a nagy, nemzetközi utazó. Próbáltam aludni (ezúttal párnával és szemtakaróval), de egyrészt ordított az indiai zene, másrészt meg az egyik stewardess kérdezte, hogy én vagyok‑e Andreas, és én kértem‑e a spéci kaját. (Négyszer ismételte meg angolul ugyanazt a mondatot, és egy szavát sem értettem, a mellettem ülő segített aztán.) Mindegy, fél óra szendergés így is összejött, így már összesen másfél óra gondtalan alvásnál tartottam.
Megérkezés és hétvége
Bő két óra repülést követően reggel hétkor landoltunk Punéban. Delhihez képest ez egy kis falucska a maga 4–6 millió lakosával, felülről is azért más méretnek látszott az egész. Itt és ekkor már elég fáradt és nyűgös voltam, csak az dobott fel, amikor megláttam a saját nevemet kinyomtatva egy A4-esen (papír, nem Audi, haha) egy sofőr kezében. Átvágtunk a kutyafalkákon (ez valami visszatérő elem lehet), végigmentünk a reptéren, aztán be valami bevásárlóközpontba, ott volt a parkoló. Végre kijutottunk, és megláttam Pune-Külsőt igazi valójában. Még csak a forgalom se volt rettenetes (reggel 8 előtt voltunk), de valahogy mellbevágott az egész indiai életérzés, nem volt túl tiszta, nem volt valami hívogató, csak olyan lehangoló. Ez a rossz érzés egészen addig tartott, amíg el nem értem a hotelba, amiben sikerült early check-int intéznem magamnak (du. 2 helyett reggel 8, nem rossz), felmentem a szobámba, és aludtam még egy bő órát (életet mentett).
Nem hazudok, ez a péntek nem volt életem legproduktívabb munkanapja. Volt néhány meetingem, olvastam és írtam is emaileket, próbáltam produktivitást erőltetni magamra, de nagy túlzással is csak félsikert értem el. Délután 5‑kor feladtam (ekkor ugye otthon még csak épp délután volt), és a 16. emeletről lefáradtam a 4. emeletre, ahol a spa / gym / pool hármasból az utóbbit látogattam meg. Volt benne némi kárörvendő élvezet, amikor a 33 fokban feküdtem a nyugágyon egy szál bermudában egy pohár borral a kezemben. Bementem a medencébe is, de az én ízlésemhez képest jéghideg volt (kb. 27 fok), öt percet bírtam ki. Aztán megérkeztek a kollégáim is (ők Szingapúrban voltak még korábban, az egyik odavalósi — de eredetileg indiai, a másik svájci, és előbb odautazott, után jött vissza Punéba), welcome drink, majd elmentünk együtt vacsorázni.
Nagyon ajánlom, hogy ha valaki (főleg először) jár Punéban, vagy úgy általában Indiában, akkor legyen nála egy helyi kolléga / barát, aki mindenben tud segíteni. Nekünk ez nagyon jól jött az étteremben is, és utána is mindig, majdnem mindenhol beszélnek elég jól angolul, de pl. kajarendelésnél nagyon jól jött, hogy volt segítőnk. (Így is mindig 3x annyit rendeltünk, mint kellett volna, és 2x annyit ettünk, mint az egészséges lett volna.) Nagyon jó kajákat kaptunk rögtön az első este, mellé mindenféle történeteket, hogy melyik ételről mit kell tudni, ezeket a sztorikat csak két okból nem írom le: 1.) sokáig tartana 2.) mindent elfelejtettem. Hazafelé megvolt az első tuktukos utazásunk, fantasztikus élmény volt annak ellenére, hogy a halálfélelem és a röhögés egymást váltogatták meglepő gyorsasággal.
A szombat lehetett volna az a nap, amikor kipihenem az utazást és az időeltolódást, de hát nem ez volt a terv. 6 körül keltem, mert fél 7‑kor találkoztunk a többiekkel, hogy elmenjünk túrázni (!), dombot mászni, erődöt nézni. Átvágtunk egész Punén északról délre, és még tovább is kellett menni. Útközben megtekintettünk egy ún. tavat, ami nagy látványosságnak számított, de már nem emlékszem, hogy milyen okból kifolyólag. A dombhoz közel leparkoltunk, vettünk némi vizet, és nekiindultunk gyalog.
Felfelé haladva több dolog jutott az eszembe. A szokásos “mi a francot keresek én itt?!” mellett azon gondolkodtam, hogy ugyan miért van az, hogy még csak 8 óra van, de senki sem megy abba az irányba, mint mi, de mindenki szemből jön lefelé. Aztán amikor hirtelen 30 fok lett, kezdtem kapisgálni… Az is érdekes élmény volt, ugyan nem vártam betonozott utat mozgólépcsővel, de ilyen sziklákat és mozgó köveket álmomban sem gondoltam volna. Nem volt triviális. Kb. 4 km és 800 m után felértünk, megreggeliztünk szépen. Egy helyi árustól vettünk chai lattét, finom volt, csak nagyon édes. Körbejártuk az erőd érdekesebb részeit, fotózkodtunk, aztán lefelé indultunk — előbb gyalog, aztán nagyon hamar meggondoltuk magunkat, és egy másik csoporttal egyesülve, 14-en ültünk be egy dzsipbe, és mentünk vissza a kocsinkhoz.
Hazafelé aztán megálltunk valószínűleg ugyanazon tó egy másik partján, mint ahol korábban jártunk, ittunk sört, ettünk mindenféle csípős és csípősebb ételt, és négyen fizettünk 20 franknak megfelelő rúpiát. Elképesztő volt ezzel szembesülni, hogy milyen különbségek vannak, ezen a tuktukozások és taxizások közben is mindig meglepődtem. (Egy átlagos tuktuk-út 50 rúpia volt Uberen, amikor erre rádobtam a maximum borravalót, akkor fizettem mondjuk 2 és fél frankot egy 5 km-es útért…) Aztán hazafelé megálltunk Pune belvárosában, megtekintettünk egy Ganesha-templomot mezítláb.
Még sétáltunk egy kicsit, majd vissza a hotelbe. Az este fénypontja a pizzázás volt (finom kovászos pizzatésztával), amihez viszont nem volt jó párosítás az indiai (!) vörösbor, de legalább azt is tudom, hogy Fratellit nem fogok Európába importálni.
Vasárnap, január 26‑a, a köztársaság napja Indiában, fontos, állami ünnepnap. A reggel zászlófelvonással és meneteléssel kezdődött, érdekes volt ezt látni szinte minden hotel előtt, különböző időpontokban is.
Egy Magarpatta nevű zárt “város a városban” helyre mentünk reggel, ahol az egyik kollégának volt egy lakása, megmutatta a környéket, ami nagyon nem Punéra emlékeztetett. (A kihaltság valamint az építészeti stílus miatt nekem valahogy Pripjaty ugrott be, elnézést.) Nagyon tiszta, nagyon nyugodt, nagyon más, mint odakinn. Aztán sétáltunk egy kicsit, megnéztük az Aditi parkot, ami annyira rendezett és ízléses volt, hogy az még Zürichben is ritkaságnak számítana. Kicsit sok volt már a természet, vágytuk a betont, ezért megnéztünk előbb egy, majd egy onnan 50 méterre levő másik bevásárlóközpontot is, utóbbiban elfogyasztottuk visszafogott ebédünket. (Minden alkalommal úgy mentünk be valahova, hogy “együnk egy könnyű ebédet / vacsorát!”, majd három óra múlva 4000 kalóriával többel kúsztunk ki a földön, megtörve és elcsüggedve.) Volt némi hesszelés még a medencénél, aztán a 18. emeleti rooftop bárban / étteremben töltöttük el könnyű vacsoránkat. Ide tartozik még, hogy az ilyen ünnepnapok “dry day”-t vonnak maguk után, ami azt jelenti, hogy a városban sehol sem lehet alkoholt kapni, se a boltokban, se az éttermekben. Mikor visszaértünk a városnézés után a hotelba, nyilván az első dolog volt, hogy felhívtam a recepciót, hogy ugyan van‑e ma dry day. Uram, a Ritz-Carltonban (elszóltam magam, igen, itt szálltunk meg) nincs dry day. Hát jó…
Munkanapok
Ugyan sokan meglepődtek ezen, de én elsősorban dolgozni mentem Punéba. Hétfőn és kedden a bank irodájába mentünk be, ezek a napok tényleg hasznosan teltek, sok meeting és ad-hoc beszélgetés, én pedig rájöttem, hogy a helyieket “coffee & chat” meetingekre hívni olyan, mintha valaki eljönne Zürichbe, és “masszázs és oblák — közben dumcsizunk” címmel küldene meghívókat, Indiában nem kávéznak, sokkal inkább a chai (tea) megy. Szerdán az EPAM-irodában voltunk, majd délután/este egy közeli olasz étterembe mentünk, ahol ugyan olasz ételek nem voltak, de nagyon autentikus indiai fogások igen. Ez is jó volt, és kb. 30 kollégával találkozni meg még inkább. Az egyiküktől kaptam egy angol nyelvű Bhagavad Gitát, komolyan mondom teljesen elérzékenyültem, hogy ilyen jó fej, annyira megérintett a gesztus.
(Egyébként tényleg sokat dolgoztam, volt olyan munkanap, amit IST szerint kezdtem és CET szerint fejeztem be, de ezzel se dicsekedni, se panaszkodni nem akarok. Ez egy személyes blog, ennél többet munkáról feleslegesnek tartok írni.)
Hazautazás
Még szerdán, munka után / “buli” előtt a helyi kollégák elvittek egy tuti helyre, ahol kasmír és selyem és kasmír-selyem és mindenféle egyéb halott állatok szőréből készült sálakat lehetett venni, és vettem is párat. Csütörtök volt az utolsó nap, és úgy alakultak a dolgok, hogy volt némi idő egy plázában sopizni egy kicsit. Játékokat a cseppet sem indiai, de annál inkább angol Hamleys-ben vettem, az ár nagyon jó volt, de a nagy dobozokat alig tudtam begyömöszölni a bőröndömbe. (Spoiler alert: a bőrönd még szerepelni fog a történetben később.) Édességeket a Haldiram’s-ban vettem, a 8 doboznyi (ez nagyjából negyedmillió kalóriát jelent) mennyiség nagyjából 15 frankba került. Vettem még saját magam által készített kölnit (ez igen szar lett, ezért nem reklámozom). Kicsit tényleg elmértem a mennyiségeket, még a kézipoggyászba is jutott valami kézműves bizbasz játék, máskor ezt egy kicsit jobban átgondolom. (Pl. veszek szárit, mert azt össze lehet hajtani.)
Este 10-kor indult a gépünk, és úgy volt, hogy nagyjából másfél óránk lesz Delhiben átszállni a zürichi Swiss-járatra. Amikor kiírták, hogy legalább fél órát késik a gép, egy kicsit megijedtem, eszembe jutott a három órán keresztül tartó átszállásom idefelé, de aztán úgy voltam vele, eh, már tapasztalt utazó vagyok, mi baj lehet? (Végül nem is lett.) De ne szaladjunk ennyire előre, előbb beszéljünk a bőröndről! Punéban kollégám tanácsára úgy adtam fel a poggyászomat, hogy transfert kértem rá, tehát hogy ne kelljen nekem felvennem Delhiben, hanem vigyék át szépen ők. Kapott is az újfent 23 kilós bőrönd egy szép, megkülönböztető szalagot, miszerint “TRANSFER”, és mielőtt még eltűnt volna a pune‑i reptér feneketlen bendőjében, megkérdeztem még egyszer az ügyintéző hölgyet, hogy ugye nem kell Delhiben felvennem, majd újra becsekkoltatnom. Nem, uram, a bőröndjét Zürichben fogja megkapni. (Végül tényleg így lett, de nem teljesen úgy, ahogy azt terveztük.) Ekkor feltettem a legfontosabb kérdést, amit ember valaha feltehetett Indiában:
Pinky swear?
(Ami ugye nagyjából olyan komolyságú dolog, mintha odanyújtanád a kisujjadat, és azt kérdeznéd faarccal, hogy “eskü?”.) Nem értette szegény, és utána még én magyarázkodtam, hogy ez egy ún. poén lett volna, de nem jött át.
Punéban hát késtünk egy kicsit, izgultam is eléggé. Delhiben gyors landolás, majd utána újfent ilyen domestic transfer rohanás, újabb security check (amit nem értettem, mert nem mentünk ki leszállás után sehová sem, nem értünk hozzá a csomagjainkhoz, és boltok se voltak), újabb migrációs azonosítás és fotózkodás. A delhi reptér nagy, rohamtempóban haladva (egy gyors pipiszünettel) értem el pont a boarding kezdetét, tényleg meglehetősen knapp volt hát az átszállás. Itt még volt egy érdekes biztonsági vizsgálat (a biztonsági vizsgálat után, ugye), amikor egy úr előbb fémdetektorral végigmért mindenkit, de csak a testünket (a csomagokat nem), majd egy másik úr belenézett a laptoptáskámba, de a kicsi bőröndömbe (egyes kultúrákban ezt kézipoggyászként ismerik) meg nem. Mindegy, nem fontos, be lehetett szállni.
Időben indultunk el, hazafelé már ügyes voltam, tudtam aludni vagy 4 órát is, és amikor CET szerint reggel hatkor landoltunk, úgy éreztem, hogy fáradt vagyok, de végül ki tudtam húzni a napot szundi nélkül. Máskor is megpróbálom ezt így csinálni, az utazás kiindulópontjától számított időzóna szerint értelmezett időben nagyon sokáig kell fennmaradni (ez nekem ilyen 3 — fél 4 volt), majd utána aludni, és akkor ugye pont jól jön ki a nyert néhány időzóna. Azt mondjuk nem teljesen értettem, hogy miért CET szerint hajnali negyed 5‑kor volt a reggeli (ébresztővel), de nem baj, az is finom volt.
A bőröndöm pedig nyilván Delhiben maradt, kellett kitöltenem egy “elveszett / megkésett poggyász” bejelentőlapot, aztán nagy keresgélés kezdődött, és másnap délután szállították ki végül a megfáradt bőröndömet. A kolléga, aki pontosan ugyanúgy és ugyanakkor adta le az ő poggyászát, az elsők között kapta meg Zürichben a csomagját, nem is értem, mi volt az enyémmel a gond.
Konklúzió
Én továbbra sem szeretek utazni, ez nem változott. De India valami egészen elképesztő, fantasztikus helyek, fantasztikus emberek, nagyon kellemes klíma (januárban 3 fokból 33-ba menni — elmondhatatlan). Pune nekem kifejezetten bejött, tetszik ez a teljesen őrült közlekedés, hogy még Indiához képest is teljesen felejtős minden KRESZ-szabály. (Még a helyiek is mondták, hogy elég speciális a lane driving teljes hiánya, azért ez máshol nem így van, vagy legalábbis nem ennyire durván.) Jó volt a hotel, de én 2 csillaggal kevesebbel is bőven beértem volna. (Arról nem is beszélve, hogy nem értem, miért volt 2 franciaágyam.) Nagyon jók voltak az ételek, mind a menőbb éttermekben, mint a kantinokban, és csak egy olyan hely volt, ahol valami nem volt annyira tiszta, és ebből majdnem baj lett. (Igazából annyi volt az egész, hogy a kedd esti kis sarki kis piszkos kis étterem után szerda reggel beszálltam egy kolléga autójába, és nyilván a hotel elhagyása után 2 perccel kezdtem valamit érezni hastájékon. Szerencsére mindössze 16 km volt az út egész Punén keresztül, kb félúton jártunk, amikor kértem, hogy ha lenne valami szép, takaros, nyugati benzinkút, akkor én ott tennék egy kétbetűs kitérőt. Hááát, mondta a sofőr, nem nagyon lesz ilyen, és ha lesz, nem lesz tiszta… Szerencsére aztán nem volt nagyobb dugesz, beértünk időben az irodába, és ott még a regisztráció előtt el tudtam menni vécére. Bőven volt még bennem tartalék, még legalább fél percig tudtam volna tartani magam, szóval nem volt necces egyáltalán.) Visszamennék? Simán! A legjobb lenne, ha nem is egész, de legalább egy rész családdal — Regi ;) — megnézni más részeit is a városnak, kirándulni erre-arra, meg csak úgy lenni. Állítólag a monszún alatt minden gyönyörű zöld, úgyhogy lehet, hogy lesz majd még idén folyt. köv.
Galéria
Vélemény, hozzászólás?