Karácsonyi költözés

Elég ciki, de a leg­utób­bi köl­tö­zés­sel kap­cso­la­tos bejegy­zés óta (ami egyéb­ként arról szólt, hogy vég­re nem köl­töz­tünk 2014-ben) már két­szer is köl­töz­tünk. Szin­te hihe­tet­len, de a köl­tö­zés szem­pont­já­ból ese­mény­te­len 2014-es esz­ten­dőt egy szin­tén helyi­leg állan­dó 2015 követ­te. Hogy ezt ellen­sú­lyoz­zuk, tavaly elköl­töz­tünk Klo­ten­ből Zürich­be, idén (pon­to­sab­ban múlt héten) pedig a lakó­te­le­pen belül moz­dul­tunk nagy­já­ból 150 métert.

Tehát így nézett ki az #elmúlt10év:

  • 2007: Szi­get­ha­lom → Göd
  • 2008: Göd → Buda­pest, XXI. ker.
  • 2009: Buda­pest, XXI. ker. → Buda­pest, XIX. ker.
  • 2010: TbMLB­KÖ (Tető­tér-beépí­tés Miat­ti Laká­son Belü­li Köl­tö­zés — Össze­hú­zó­dás)
  • 2011: TbMLBKSz (Tető­tér-beépí­tés Miat­ti Laká­son Belü­li Köl­tö­zés — Szét­te­rü­lés)
  • 2012: Buda­pest → (Zürich →) Rafz
  • 2013: Rafz → Klo­ten
  • 2014: N/A
  • 2015: N/A
  • 2016: Klo­ten → Zürich
  • 2017: Zürich → Zürich (a ház­szá­mun­kat 29-cel csök­ken­tet­tük, az eme­let szá­mát viszont 2‑vel növel­tük)

Már akkor meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nünk, hogy az elő­ző lakás nem lesz a mi nyug­dí­jas éve­ink­nek tanú­ja, ami­kor az első lak­bért leemel­te a főbér­lő egy cso­por­tos besze­dé­si meg­bí­zás kere­te­in belül a bank­szám­lá­ról. Sem­mi ext­rá­ra nem kell gon­dol­ni, de a havi lak­bér­ből egyes afri­kai tör­zsek évszá­za­do­kon keresz­tül jut­ná­nak ele­gen­dő enni- és inni­va­ló­hoz, és marad­na még egy kevés taka­ré­kos­kod­ni. Szép lakás (újépí­té­sű, első beköl­tö­zők vol­tunk), nagy lakás (143 m2), váro­si lakás (ha Alt­stet­ten a züri­chi Kőbá­nya [BP, X. ker.], akkor Alb­is­rie­den nagy­já­ból Kis­pest [BP, XIX. ker.] job­bik felé­nek felel meg), drá­ga lakás — iyen egy­sze­rű. Nagy­já­ból az idei év ele­jé­től kezd­ve töl­töt­tük (főleg Regi) időnk egy­re jelen­té­ke­nyebb részét lakás­ke­re­sés­sel. Mivel nem akar­tunk a gye­re­kek­nek óvoda‑, majd később isko­la­vál­toz­ta­tást, ezért a keres­gé­lést egy zseb­ken­dő­nyi (attól függ, milyen nagyí­tás­sal nézi az ember a tér­ké­pet) terü­le­ten foly­tat­tuk. Ennek elő­se­gí­té­se érde­ké­ben én készí­tet­tem egy saját tér­ké­pet, ahol beje­löl­tem az osz­tály­tár­sak lak­he­lyét, hogy lehes­sen lát­ni, med­dig nyúj­tóz­kod­ha­tunk Züri­chen belül. Erre nagyon büsz­ke vagyok még most is.

Fel­irat­koz­tunk min­den­fé­le fil­te­rek­re a külön­bö­ző sváj­ci ingatlan.com-utánzatokon, gya­kor­la­ti­lag real-time moni­to­roz­tuk az alt­stet­te­ni-alb­is­rie­de­ni ingat­lan­kí­ná­la­tot. Nem volt vala­mi rózsás a hely­zet. Egy­részt a kör­nyé­ken nagyon sok a szö­vet­ke­ze­ti lakás (Zur­lin­den, Sonn­eng­ar­ten, Schön­heim — ezek vala­kik­nek biz­tos jelen­te­nek vala­mit), ami­ket kül­föl­di expat­ként nem egy­sze­rű meg­kap­ni. (Túl kevés a gye­rek; túl sokat kere­sünk; túl hoch a Deutsch, amit beszé­lünk.) Más­részt meg vala­hogy az embe­rek itt nem moco­rog­nak, mint­ha ez az Alb­is­rie­den elég­gé bejön­ne az itt­la­kók­nak, és nem nagyon akar­ná­nak elköl­töz­ni. (Végü­lis ez ránk is igaz.) Szó­val vár­tunk, vára­koz­tunk. Néha fel­csil­lant egy sudár remény­su­gár, néha meg­néz­tünk egy-egy lakást is. Talál­tunk olyat, ami­ben kb. 25 méter hosszú folyo­só volt, így ide­á­lis lett vol­na bow­lin­go­zás­hoz, lak­ni kevés­bé. Volt olyan, ami nyá­ron is olyan sötét volt, hogy zseb­lám­pá­val jár­ták végig az érdek­lő­dők a külön­bö­ző helyi­sé­ge­ket. Lát­tunk olyat, ami­nek a kony­ha­bú­to­ra idő­sebb (és hasz­nál­tabb) volt, mint mi mind­annyi­an, együtt­vé­ve. Aztán volt olyan is, ami szu­per volt, nagyon tet­szett, meg­pá­lyáz­tuk, támo­ga­tott min­ket az elő­ző bér­lő, de egy szom­széd beelő­zött min­ket, és még­sem mi kap­tuk meg.

Aztán októ­ber leg­vé­gén a lakó­te­lep app­ján (!) Regi talált egy apró­hir­de­tést, ami­ben pont egy olyan lakás­ra keres­tek Nach­mi­e­tert (utó­bér­lőt, aki átve­szi a lakást fel­mon­dá­si időn belül), ami­lyet mi keres­tünk. Írtunk is neki rög­vest, meg­néz­tük gyor­san, de már látat­lan­ban tud­tuk, hogy meg­pá­lyáz­zuk, mert ez kell. Így is tör­tént, hogy pár nap­ra rá meg­kap­juk a hírt, hogy nem kap­juk meg a lakást. Kb. ugyan­az tör­tént, mint koráb­ban, csak a recip­roka: most mi vol­tunk azok, aki­ket nem aján­lott a bér­lő (mert egy szom­széd ugrott rá a lakás­ra), viszont mi beelőz­tünk a főbér­lő­nél, de mivel a szom­széd volt ked­ve­zőbb hely­zet­ben, őket válasz­tot­ták. Fasza.

Aztán már novem­ber ele­je volt, ami­kor kide­rült, hogy vala­mi­ért vissza­lé­pett az aján­lott szom­széd, és miénk a lepat­ta­nó! Ez egy­részt jó, mert meg­sze­rez­tük a lakást, más­részt meg ezzel a pár napos csú­szás­sal pont azt érték el, hogy csak feb­ru­ár végé­vel mond­hat­tuk fel a mi kecón­kat. Ez pedig egy olyan aprócs­ka rizi­kót hor­do­zott magá­ban, hogy két hóna­pig kell két lakást pár­hu­za­mo­san fizet­nünk. Így mulat a magyar! Per­sze aztán nagyon hamar kide­rült, hogy nem lesz ez így, meg­hir­det­tük a mi laká­sun­kat (most mi keres­tünk Nach­mi­e­tert), jött egy cso­mó érdek­lő­dő, ket­ten pályáz­tak is, aztán sok egyez­te­tés és kava­rás után meg­egyez­tünk janu­ár köze­pé­ben, így lett a rémes 2 hónap átfe­dés­ből kényel­mes 2 hét.

Gya­kor­la­ti­lag a pozi­tív hír (hogy meg­kap­juk a lakást) pil­la­na­tá­tól kezd­ve indult maga a köl­töz­kö­dés aktu­sa. Regi elkez­dett Tót-mód­ra dobo­zol­ni: elpa­kol­ta a cset­re­sze­ket-lim­lo­mo­kat-bisz­ba­szo­kat, aztán növek­vő fon­tos­sá­gi sor­rend­ben egy­re több és több dol­got. Én első neki­fu­tás­ra szét­szed­tem a leg­na­gyobb pol­cos szek­rényt, ami­ben a leg­több dolog volt. Lesze­rel­tük az étke­ző­szek­rényt, ami­nek az alkat­ré­sze­it saját magá­ba gyö­mö­szöl­tük bele. Gya­kor­lott moz­du­la­tok­kal (har­mad­szor csi­nál­tam) szét­sze­rel­tem az ágyun­kat, így majd’ két hóna­pig alud­tunk a föl­dön (Tra­ins­pot­ting-nosz­tal­gia).

Szét­szed­tem — mit szét­szed­tem? — atom­ja­i­ra tör­tem és lese­lej­tez­tem a gye­re­kek con­fo­rá­más (fran­ci­a/­low-bud­get Ikea) eme­le­tes ágyát, így már ők is föl­dön alud­tak. Szét­sze­rel­tem az összes szek­rényt, ami nem volt akko­ra törés az éle­tünk­ben, mivel min­den ruhánk már így is bedo­bo­zol­va szen­der­gett a pin­cé­ben. Olyan serény vol­tam, hogy még azt a pár ike­ás össze­sze­re­lé­si útmu­ta­tót is kidob­tam, amik vélet­le­nül túl­él­ték azt, ami­kor az összes faj­tár­su­kat vit­tem el a sze­lek­tív­hul­la­dék-gyűj­tő­be — emi­att Regi csep­pet sem dicsért meg. Én maga­biz­tos vol­tam: az első hetek­ben nem felej­tet­tem el fel­ír­ni azt, hogy melyik csa­var­kész­let melyik szek­rény­hez tar­to­zik, csak később.

Idő­köz­ben sike­rült talál­ni köl­töz­te­tő­cé­get is: a meg­bíz­ha­tó Came­len Umzug GmbH-ra esett a válasz­tás, aki­ket a továb­bi­ak­ban nyu­god­tan nevez­he­tünk tevék­nek. Csü­tör­tök­re (dec. 21.) hív­tuk őket tud­va, hogy szer­dán dél­után kap­juk meg a kul­cso­kat. Szer­dán mun­ka után még moz­gó­sí­tot­tunk jóné­hány isme­rőst-bará­tot-kol­lé­gát, akik majd­nem este 11-ig segí­tet­tek nekünk átpa­kol­ni, fel­cuc­col­ni, össze­sze­rel­ni. Túl egy­sze­rű lett vol­na a dol­guk, ha nem keve­rem össze a búto­rok 90%-át, így aztán csak imád­koz­ni tud­tunk, hogy a szek­rény­ből szek­rény legyen, és ne bár­pult. Végül egyéb­ként min­den jól ala­kult, nagy­já­ból olyan búto­ro­kat épí­tet­tünk, ami­lye­ne­ket Älm­hult­ban elkép­zel­tek.

Csü­tör­tök reg­gel 8‑ra meg­ér­ke­zett a kara­ván. Három teve sora­ko­zott fel, akik­nek a nevét nem sike­rült meg­je­gyez­ni, de mint később kide­rült, kur­dok vol­tak mind. A tava­lyi köl­töz­kö­dés (amit egyéb­ként a vér­pro­fi Schäf­li Tran­sport AG inté­zett) igen magas­ra tet­te a lécet, szó­val nem vár­tam mást, mint hogy pro­fesszi­o­ná­li­san meg­old­ják azt a fel­ada­tot, misze­rint 150 métert moz­gat­nak néhány dobozt és bútort. El kell ismer­ni, fóli­á­zás­ban nagyon erő­sek vol­tak, úgy befoll­pac­koz­tak néhány kisebb bútort, hogy alig fér­tek ki vele az ajtón. Cse­ré­be viszont ret­ten­tő ráérő­sen és ama­tőr módon tevé­keny­ked­tek. A meg­ér­ke­zé­sük első per­cé­ben tör­ték ki a húz­ha­tó-tol­ha­tó négy­ke­re­kű kis­ko­csi­juk egyik kere­két, amit így nem is tud­tak egy­ál­ta­lán hasz­nál­ni. A fote­lünk­kel sike­rült egy akko­ra karis­to­lást ejte­ni­ük a nap­pa­li kel­lős köze­pén, amit még az Uet­li­berg (züri­chi Gel­lért-hegy) tete­jé­ről is lát­ni. Egyi­kő­jük, akit nevez­zünk csak Főte­vé­nek, az idő jelen­tős részét a teher­au­tó­ban való ücsör­gés­sel és dohány­zás­sal töl­töt­te. Mind­egy, olcsó tevé­nek rossz a húsa, tart­ja a kurd köz­mon­dás, és ez tény­leg így van.

Csü­tör­tök dél­után 3‑kor végez­tünk a köl­tö­zés kemé­nyebb, fizi­kai részé­vel. Ekkor­ra a búto­rok majd mind­egyi­ke abban a szo­bá­ban fog­lalt helyet — a sze­ren­csé­seb­bek össze­sze­rel­ve, a kevés­bé sze­ren­csé­sek lap­ra sze­rel­ten ago­ni­zál­va -, aho­va azt meg­ál­mod­tuk. A dobo­zo­kat nehéz­sé­gük­nek meg­fe­le­lő­en 3–4‑5 eme­le­tes kupa­cok­ba ren­dez­tük, szi­go­rú­an ügyel­ve arra, hogy a poha­rak­kal teli “FRAGILE” fel­ira­tú legyen leg­alul, fölöt­te pedig a töb­bi, sor­rend­ben a súly­zós, a köny­ves, és a szer­szá­mok­kal teli. A nap végé­re már min­den­ki az új lakás­ban aludt, és nem­hogy mat­ra­con, de ágy­ban (!).

Pén­te­ken (dec. 22.) tovább folyt a kido­bo­zo­lás és sze­re­lés. Két szek­rény­nek kidob­tam a hát­lap­ját, mert annyi­ra rossz álla­pot­ba került az ike­ás papun­dek­li, hogy az már nekem is vál­lal­ha­tat­lan volt. Hát­lap nem lévén a szek­ré­nyek meg­le­he­tő­sen sta­bi­lak vol­tak, ami­kor az ember komo­lyab­ban rájuk nézett, akkor egy kis­sé meg­inog­tak.

Ter­mé­sze­te­sen igé­nyes mér­nök­em­ber vagyok, így négy darab egy­fran­kos ike­ás fém kereszt­léc segít­sé­gé­vel min­den szek­rényt úgy sta­bi­li­zál­tam, hogy az vizu­á­li­san is kielé­gí­tő legyen: csu­kott ajtók­nál egy­ál­ta­lán nem lát­szik, mennyi­re orde­ná­ré gányo­lást csi­nál­tam. A cél szen­te­sí­ti az esz­közt.

Szom­ba­ton (dec. 23.) emlé­ke­im sze­rint az utol­só dobo­zok­kal vég­zett Regi, köz­ben én halált meg­ve­tő bátor­ság­gal vil­lany­sze­rel­tem. A ked­venc részem ilyen­kor min­dig az, ami­kor elfe­lej­tem lekap­csol­ni a biz­to­sí­té­kot, és ez akkor derül ki, ami­kor a kezem­ben (már­mint a fog­la­lat­ban, ter­mé­sze­te­sen) fel­gyul­lad a vil­lany­kör­te. Ezt leszá­mít­va ez a mér­nö­ki fel­adat is gond nél­kül vég­ző­dött.

Vasár­nap (dec. 24.) csak óva­to­san moz­go­lód­tunk (ld. kará­csony). Hogy oda­fi­gyel­jek a szom­szé­dok­ra és a velük való kor­rekt viszony­ra, ezért ekkor rak­tam fel a képe­ket a fal­ra. Azóta mond­juk nem köszön­nek.

Így érke­zett el a kará­csony. Egye­sek sze­rint olyan álla­pot­ban van a lakás, mint­ha már évek óta itt lak­nánk. Ezt jó jel­nek vesszük.

Jövő­re nem ter­ve­zünk köl­tö­zést. De leg­alább­is nem a tevék­kel.

Versek

A 15 éves érett­sé­gi talál­ko­zó mar­gó­já­ra.

Négy­so­ro­sok, avagy
“Jaj, milyen leverõ!”

2002.05.09.

Szó­val az úgy tör­tént… Nagyon unat­koz­tunk német órán, köz­vet­le­nül iro­da­lom után, és azon gon­dol­koz­tunk, Örkény Bal­la­da a köl­té­szet hatal­má­ról címû egy­per­ce­sé­ben mi lehe­tett az az omi­nó­zus négy sor, amitõl a tele­fon­fül­ke elment kor­zóz­ni. Ezek szü­let­tek:

Opus 1
Kis­ku­tya, gye­re ide,
Kis bar­na éle­tem­nek értel­me,
Gye­re men­jünk, játsszunk bar­nát!
De hát neki se lába, se keze!

Opus 2
A Nap meleg suga­ra­kat hányt.
A Föld más­na­po­san pör­gött.
A Tej­út csil­la­gai sár­ba tapad­tak.
Az Egye­tem magá­ba ros­kadt.

Opus 3
Olmo­san lép­tem, fagyott
Szí­ve­men a gyö­nyör, kopott
Kabá­tom reme­gett. aggott
Fejem dért vetett, lel­kem elve­szett.

Opus 4
Végig néz­tem, ahogy szen­ved,
Érez­tem, szin­te szét­re­ped a cson­tom
Tudom, hogy rossz most a ked­ved
Jó lett vol­na ez, ha el nem ron­tom…

Opus 5
Sar­kon for­dult, vissza se nézett,
Cipõ­sar­ka tom­pán kopo­gott szí­ve­men.
Lát­tam, árnyé­ka éle­tem­re lépett.
Moso­lya átre­pült sze­gény neve­men.

Opus 6
Szo­mo­rú vagyok,
Kur­vá­ra.
Nem vagyok bol­dog,
Kur­vá­ra?

Ghy­czy Dénes: Csi­ká­gó
Csat­tan a csi­kó hátán az ostor,
Galop­pol heve­sen a hideg beto­non -
Cset­tint a jó kol­bász sza­gá­ra:
Csi­ká­gó a hely neve, nem magyar föld hatá­ra!
2002.05.09.

Mar­kert Lász­ló: Napó­le­on
Sok a pat­kány,
Csak rág­nak s rág­nak.
Maguk után pisz­kot és beteg­sé­get hagy­nak,
Bocsá­nat nekik!
Nem értik…
Nem ért­he­tik…
2001.

Ghy­czy Dénes — Mar­kert Lász­ló: Falak
Ismér­ved s nem is érted: val­lás,
Szük­sé­ged, de nem is kér­ted: illem,
Fon­tosb, mint bár­mi más: a hal­lás,
Az idõ: illan, sze­med: csil­lan, pszt!

Fog­tad a mások hideg kezét.
Nem értet­ted, miként e világ.
Mint Ulysses, *ni indult ezért
S nem értet­te õ sem, mi rág.

Miért a jobb sors, miért min­den?
Minek val­lás összes szin­ten?
Éle­tem célt önma­ga talál?

Med­dig ömlik meggy­pi­ros vérem?
Tegyem a rend­szert, vagy csak néz­zem?
Meg­vál­tá­som­nak neve: halál?
2002.

Mar­kert Lász­ló: Kont­ra
(len­dü­le­te­sen olvas­va)
Csepp, cse­vap, hop, hále, ho, ho, cse­vap, pap!
2002.03.26.

5.
(válo­ga­tás a 4‑es szö­veggyûj­te­ménybõl)
A vál­la­mon, hal­lom, anyám töb­bet akar!
Kali­bán nyel­vem­nek bûn halál len­ni s így ezt, amit a Mes­ter is.
Indul a nagyí­tó­üveg húsa s hanyatt nyú­lok.
2002.05.02.

Mar­kert Lász­ló — Ghy­czy Dénes: Cím nél­kü­li vers
Csö­pögõ csa­pok­nak cson­ka csonk­ja csak!
Szé­delgõ szél­ben sza­na-szét szab­dal­ta­lak.

Sóhaj­tok, segít­sél, soha­sem sírok!
Suso­gós, sely­pítõ sirá­lyok sáj­ja­tok!
2002.05.02.

Mar­kert Lász­ló — Ghy­czy Dénes: Máju­si roha­nás
A pad­ban ült fejébõl kiné­zett.
Meg­der­medt köröt­te a levegõ.
Tud­ta, érez­te, hit­te, hogy
Pon­tok­kal, de bejut!

Nem jutott be.
Újabb elve­szett-fonott elme!
A közöny, mint írja Camus,
Mind csak itt van, nin­csen más.

Ez a vers egy csa­pon­gás,
Iro­da­lom­nak nagy csa­pás,
Nem csa­lás, nem ámí­tás,
Bol­ha­cir­kusz az élet, sem­mi más.
2002.05.03.

Mar­kert Lász­ló — Ghy­czy Dénes: Német vers
(e’õ­sen ‘accsol­va és a sza­va­kat hasít­va)
Groß im Dun­keln gaben sagen kön­nen
Zum Frühs­tück alle geges­sen hab­en kön­nen müs­sen
Fre­itag, Sam­stag ist nur abse­ichts Nietz­sche kön­nen geben
Und so viel kön­nen wer­den, kön­nen!
2002.05.03.

Mar­kert Lász­ló: Fran­cia vers
Je te lafeau
Cher­cher la Feau
Un deux perié
En j’á­me perié

Nous e m’e­i­me!

(fone­ti­ku­san)
Zsö tö láfó
Sers­é­lá­fó
Ön dö perí
En zsám perí

Nu zö mömí!
2002.05.03.

10 év, 5 év

Úgy lát­szik, most ilyen idő­szak van, kont­ent nuku, évfor­du­ló++.

10 éve és 2 nap­ja meg­tud­tam, hogy nem kapok meg egy MBA-ösz­tön­dí­jat Ame­ri­ká­ba. Ettől mély depresszi­ó­ba zuhan­tam, és mint az egy iga­zi magyar ember­hez illik, bána­to­mat alko­hol­ba foj­tot­tam. Volt egy BME‑s buli az E épü­let­ben, ahol hogy, hogy nem, Regi­vel beszél­ge­tés­be ele­gyed­tünk. Olyan jól elbe­szél­get­tünk, hogy ez egé­szen áthú­zó­dott május 4‑ére. Meg­egyez­tünk, hogy talál­ko­zunk más­nap (május 5.), és ott hiva­ta­los for­má­ban is közöl­tük egy­más­sal, hogy mi most járunk. Ennek pont ma 10 éve.

5 éve és 1 nap­ja ilyen­kor nagy készü­lő­dés­ben volt a csa­lád. Én jól beike­áz­tam, bará­ta­im segít­sé­gé­vel vala­hogy haza­cuc­col­tam két mázsa Vej­ne­möj­nent és Kale­va­lát lap­ra sze­rel­ve, és esté­től haj­na­lig azzal vol­tam elfog­lal­va, hogy a szek­ré­nyek­ből ágyat, az ágyak­ból asz­talt esz­ká­bál­jak. (Rela­tí­ve jól sike­rült.) Köz­ben Regi Wekk­ker­lén az utol­só (jubi­le­u­mi 100.) dobozt pakol­ta tele, este kocsi­ba vág­ta a gye­re­ke­ket, hogy meg­in­dul­ja­nak nyu­gat­nak. Május 5‑én reg­gel 7 körül értek Rafz-ba. Ennek pont ma 5 éve.

Szó­val a mai nap­pal kezd­ve Regi­vel töb­bet éltünk együtt Svájc­ban, mint Magyar­or­szá­gon. Nem sem­mi.

Regi balesete

A téma ezút­tal komoly, de mi még­is vic­ce­sen pró­bál­juk meg­örö­kí­te­ni.” Regi

2017. janu­ár 11., szer­da, Ágo­ta nap­ja volt (az Agá­ták­ról, Bal­ta­zá­rok­ról, Hono­rá­ták­ról, Szal­vi­ák­ról, Taszi­lók­ról, Téze­u­szok­ról, Vazu­lok­ról és Zsá­lyák­ról se feled­kez­zünk meg). A nap korán indult: Regi hete­dik mun­ka­nap­já­ra készült az új mun­ka­he­lyén, és mivel Küs­nacht­ba jár, ezért 6 körül kelt. Három­ne­gyed 7 körül már én is kiká­szá­lód­tam az ágy­ból, fel­vet­tem meleg mamu­szo­mat, és a reg­ge­li­hez készü­lőd­tem. Regi idő­köz­ben vég­zett a für­dő­ben, fel­öl­tö­zött, meg­it­ta a reg­ge­li narancs­le­vét, és 7 körül elin­dult dol­goz­ni. A gye­re­kek ezután nem sok­kal ébred­tek, én már a pirí­tó­sa­im­mal fog­la­la­tos­kod­tam, ami­kor ők még álmo­san pis­log­tak az asz­tal­nál.

7:08-kor csön­gött a tele­fo­nom. Regi hívott, 12 másod­per­cig beszél­tünk.

Regi (sír­va): Elütött egy autó!
Laci: Elütött egy autó? Hol vagy?
Regi: A Rau­tist­ras­sé­nál.
Laci: Megyek! (tele­font lerak) Bassza meg!

A gye­re­kek is hal­lot­ták a beszél­ge­tést, mi maradt meg nekik ebből? “Apa azt mond­ta, hogy bassza meg.” Meg vala­mi anyu­val van.

Lerúg­tam a mamu­szo­kat, kibúj­tam a pizsa­mám­ból, kb. más­fél perc alatt fel­öl­töz­tem. (A fog­mo­sás és a borot­vál­ko­zás kima­radt, sőt, még a kon­takt­len­csé­ket se rak­tam be — marad­tam szem­üveg­ben!) A Rau­tist­ras­se nem egy messzi cél­pont, konk­ré­tan az az első utca a lakó­te­lep szé­lén, és az egyet­len zeb­ra, amin Regi az egész út alatt átkel.

Nem vagyok egy nagy futó (ld. a focis posz­tot korább­ról), ezt a 200 métert még­is sike­rült két perc alatt meg­ten­nem. (Hó volt meg jég.) Oda­ér­tem a tett szín­he­lyé­re, köze­lít­sünk is rá job­ban.

Van itt egy zeb­ra, pár­hu­za­mo­san a Flurstras­sén, a Rau­tist­ras­sén át. Közé­pen kis pihe­nő, ahol a nyug­dí­ja­sok meg­vár­hat­ják a máso­dik zöl­det, ha bera­gad­tak az első­nél. Itt kelt át Regi a zöld lám­pá­já­nál, miköz­ben a pár­hu­za­mo­san hala­dó autó­sok — a kanya­ro­dók is — tele­zöld­del halad­hat­nak. Ilyen­kor a kanya­ro­dó söfő­rök­nek el kell enged­ni­ük az egye­ne­sen hala­dó autós­tár­sa­kat, és per­sze a gya­lo­go­so­kat is. Egy feke­te Audi­val köz­le­ke­dő úr éppen a Flurstras­sé­ról kanya­ro­dott a Rau­tist­ras­sé­ra, és vala­mi­ért nem vet­te ész­re az éppen akkor a zeb­rán átke­lő Regit. Regi ennek követ­kez­té­ben a szó leg­szo­ro­sabb értel­mé­ben el lett ütve.

Való­szí­nű­leg az tör­tént, hogy Regit hátul­ról lök­te meg a kocsi, ami sze­ren­csé­re igen las­san ment. (Kanya­ro­dott is, meg egy idő után lehet, hogy fel­tűnt neki, hogy van egy gya­lo­gos előt­te.) A kereszt­csont­ja körül lök­het­te meg, mert ott van egy sérü­lés. Utá­na Regi repült egy méte­rest, és nagy­já­ból a jobb arc­csont — jobb váll — bal térd három­szö­gön lan­dolt, mert itt is van­nak sérü­lé­sek. Fel­sza­kadt a szá­ja is, ez volt a leg­fel­tű­nőbb bibi. Ami­kor oda­ér­tem, Regi az anyós­ülé­sen ült (a gázo­ló bizo­nyá­ra ráné­zés­re lát­ta, hogy nem sérült a gerin­ce, és ezért moz­gat­ha­tó), ott vér­zett csend­ben. Köz­ben már hív­ták a rend­őr­sé­get és a men­tőt is, előb­bi ért oda elő­ször, 3–4 perc után, rá 1 perc­re meg a men­tő­au­tó. Min­den­ki ret­te­ne­te­sen nyu­godt és pro­fi volt, a rend­őr­nő bemu­tat­ko­zott mind­annyi­unk­nak, és elkezd­te fel­de­rí­te­ni, hogy mi tör­tént. A men­tő­sök köz­ben fel­se­gí­tet­ték Regit, levet­ték a kabát­ját (biz­to­san azért, mert kül­föl­di), aztán az én bevo­ná­som­mal is ráfek­tet­ték egy műanyag tep­si­re, amit aztán lerak­tak a latya­kos és hideg úttest­re, Reg­is­tül. Itt komó­to­san rákö­töz­ték, aztán berak­ták a men­tő­au­tó­ba. Én köz­ben a rend­őr­nő­vel beszél­get­tem néme­tül (!), fel­vet­te az ada­ta­in­kat, fel­ír­ta a tele­fon­szá­mun­kat, meg adott egy név­jegy­kár­tyát. Köz­ben az audis is oda­jött, és nagyon őszin­tén mond­ta, hogy saj­nál­ja, és min­den jót nekünk. Aztán én is beszáll­hat­tam a men­tő­be, és elin­dul­tunk a kór­ház­ba.

Az út igen gyor­san telt, mivel a Tri­em­li tőlünk 2 km-re van, és ilyen­kor max. ámok­fu­tó audi­sok van­nak az uta­kon. (Egyéb­ként az Audik­kal nyil­ván nincs bajom.) Ekkor kez­dő­dött az, ami “Regi amné­zi­á­ja” néven kerül bele a tör­té­ne­lem­köny­vek­be. Ami­kor elő­ször beszél­tem vele, elég­gé sírt, de tel­je­sen tuda­tá­nál volt, min­den­re emlé­ke­zett, már­mint arra, hogy elütöt­ték. A men­tő­ben hir­te­len elfe­lej­tet­te ezt, körül­né­zett, és meg­kér­dez­te tőlem, hogy mi tör­tént. Mond­tam neki, hogy elütöt­te egy autó, megyünk a kór­ház­ba. Erre azt kér­dez­te, hogy ugye nem ő (már­mint Regi) a hibás? Mond­tam neki, hogy nem, zöl­dön men­tél át, zeb­rán men­tél át, nem te vagy a hibás. Kicsit meg­nyu­go­dott, majd 10 másod­perc múl­va meg­kér­dez­te: Mi tör­tént? Utá­na pedig azt, hogy: Ugye nem én vagyok a hibás? És akkor újra­ját­szot­tuk a dia­ló­gust, nagy­já­ból karak­ter­re úgyan­úgy, mint fél perc­cel koráb­ban. És aztán újra, és újra, és újra. Amíg beér­tünk, és utá­na fel a Not­fall­ra, kb. hússzor (nem húsz­szor) csi­nál­tuk végig. A máso­dik­nál még azt hit­tem, hogy Regi vic­cel (még­is­csak ragad­ha­tott rá vala­mi a humo­rom­ból 10 év alatt), de nem.

A sür­gős­sé­gin Regit plat­nis­tul egy ágy­ra rak­ták, köz­ben infú­zi­ót kapott, vért vet­tek tőle, még talán eret is vág­tak raj­ta, volt ott min­den. Köz­ben per­sze beszél­get­tünk tovább (“elütöt­tek, nem te vol­tál a hibás”), las­san tel­tek a per­cek. A műanyag izé miatt köz­ben elkez­dett fáj­ni a kereszt­csont­ja (ami amúgy is fájt), plusz nyak­me­re­ví­tőt is kapott, kényel­me­sen fek­he­tett hát a CT-re vár­va. 10 után nem sok­kal vit­ték el CT-re, köz­ben befu­tott Évi is, mert a gye­re­kek ovi­ban vol­tak.

(Regi bal­ról be, sír­va)
Regi (fel­dúl­va): A gye­re­kek jól van­nak?
Mi: A gye­re­kek? Per­sze.
Regi (még job­ban fel­dúl­va): Biz­tos, hogy jól van­nak a gye­re­kek?!
Mi: Igen, ovi­ban van­nak, nem vol­tak veled.
Regi: Esküd­je­tek!!!
Mi (jobb kéz­zel a szív fölött): Regi, nem vol­tak veled a gye­re­kek, ami­kor elütöt­tek, az óvo­dá­ban van­nak.
Regi (meg­nyu­god­va): Jól van. (Aztán újra fel­dúl­va) Nem csak azért mond­já­tok ezt, hogy meg­nyu­god­jak?!
Mi: Nem!
Regi (újra nyu­god­tan): Jól van, ha vala­mi bajuk len­ne, akkor nem len­né­tek mind­ket­ten itt, és nem len­né­tek nyu­god­tak.
(Fél perc szü­net)
Regi (fel­dúl­va): A gye­re­kek jól van­nak?

Igen, átkap­csol­tunk a máso­dik fel­vo­nás­ra, és innen­től kezd­ve ezt a jele­ne­tet gya­ko­rol­tuk addig, amíg már kívül­ről ment. Köz­ben volt rönt­gen is (az is nega­tív lett, mint a CT), és az ER-ből átke­rül­tünk egy nyu­god­tabb, három­ágyas rak­tár­szo­bá­ba. (Néha bejöt­tek, és elvit­tek egy ágyat vala­ki­nek, aztán kicsit később hoz­tak egy újat, egy üre­set.) Évi köz­ben haza­ment, hogy a gye­re­ke­ket (akik­nek nincs sem­mi bajuk) fogad­ja az ovi­ból. Csi­nált is gyor­san róluk egy bizo­nyí­tó ere­jű fel­vé­telt, ami­ben elmond­ták, hogy jól van­nak, szer­da van, gyó­gyulj meg, anya stb. Ezt gyor­san le is ját­szot­tam Regi­nek, ami­kor leg­kö­ze­lebb meg­es­ke­tett a heré­im épsé­gé­re.

(Videó megy, Kata és Zizi áll­nak az ovi előtt, folya­ma­to­san dumál­nak)
Regi: Jajj, de jó! Mi tör­tént Kata arcá­val?
Laci: Hét­vé­gén beütöt­te a szek­rény­be.
Regi: Jajj, sze­gény­ke!
(Videó vége, egy perc szü­net)
Regi: A gye­re­kek jól van­nak?
Laci: Akkor talán néz­zük meg újra a vide­ót!
(Videó indul)
Regi: Mi tör­tént Kata arcá­val?
Laci: Bever­tem neki egyet, ami­kor meg­et­te Zizi zsöm­lé­jét.
Regi: Tény­leg?
Laci: Nem, neki­ment a szek­rény­nek, néz­zük csak tovább!

Ezzel is jól telt az idő, csak gyor­san merült a tele­fo­nom. (Más­kor viszek magam­mal töl­tőt, ha Regit men­tem.) Köz­ben eszem­be jutott az Incept­ion (Ere­det) c. film, és gon­dol­tam, hogy ha már ilyen fogé­kony táp­ta­laj lett Regi elmé­je, hát­ha sike­rül elvet­nem pár gon­do­lat­ma­gocs­kát, amik fel­épü­lé­se után még jól fog­nak jön­ni.

Laci: Regi, a szek­rény­nek ment neki. Ha már itt tar­tunk, fon­tos len­ne, hogy tud­jad, miként éltünk a bal­ese­ted előtt. Tudod, min­den reg­gel úgy ébresz­tet­tél, hogy … (és itt elmond­tam egy olyan ébresz­té­si módot, ami sze­rin­tem igen kel­le­mes és prak­ti­kus len­ne egy nehéz mun­ka­nap előtt)
Regi: Na, menj a franc­ba!

Mond­juk ez nem jött össze, de a reak­ció miatt már kez­dett deren­ge­ni egy hal­vány remény­su­gár, hogy még­is vissza­tér az egy­ko­ri Regi. És tény­leg, dél­után 2–3 után hatá­ro­zot­tan keve­sebb lett a kér­dés, és egy­re több a beszél­ge­tés. Per­sze így is meg­hall­gat­tam leg­alább hét­szer, hogy “Laci, most már jól vagyok, akkor önt­sünk tisz­ta vizet a pohár­ba, és idéz­zük fel a napot az ele­jé­től kezd­ve!” — és fel­idéz­tük. Aztán tele­fo­nál­ni is nagyon akart, de ami­kor har­mad­szor hív­ta vol­na fel a lányo­kat, az ő értel­mi fej­lő­dé­sük miatt elvet­tem tőle a tele­font. Utá­na meg­pró­bál­tuk fel­mér­ni, hogy mek­ko­ra a kár, és elkezd­tünk vissza­fe­lé men­ni az emlé­kei között. Ekkor­tájt úgy tűnt, hogy kiesett a szil­vesz­ter, mind a hat mun­ka­nap azóta, a tici­nói kará­csony, a dol­gos decem­ber előt­te, az egész novem­ber, a haza­u­ta­zá­sos és auszt­ri­ai pihe­né­ses októ­ber, de még a köl­töz­kö­dé­ses júli­us­sal kap­cso­lat­ban is komoly kér­dé­sek merül­tek fel. Job­ban lát­tam hát kro­no­ló­gi­a­i­lag helyes sor­rend­ben újra­épí­te­ni az emlé­ke­it, és elkezd­tük a beszél­ge­tést 2016 janu­ár­já­ról.

Laci: Regi, emlék­szel arra, hogy mi tör­tént 2016 janu­ár­já­ban?
Regi: Nem.
Laci: Mond­juk én sem.

Azért így elég nehéz, mert az én memó­ri­ám igen sze­lek­tív tud len­ni. Utó­lag vissza­gon­dol­va már tudom, hogy akkor is volt a lányok­nak egy szü­le­tés­nap­ja (ezek a janu­á­rok már csak ilye­nek, 2011. óta), és hogy pont lekés­tem, mert akkor vol­tam elő­adó­ként egy epa­mos kon­fe­ren­ci­án Buda­pes­ten (hogy mik van­nak). Akkor ez egyi­künk­nek sem jutott eszé­be, pedig micso­da fon­tos lép­cső­fok volt a kar­ri­e­rem­ben!

Szé­pen végig­men­tünk az éven, és lát­szott, hogy aho­gyan beszé­lünk, egy­re több és több dolog jut eszé­be. De volt néhány olyan ese­mény is, ami tel­je­sen kiesett, és vic­ces szi­tu­á­ci­ók­hoz veze­tett.

Laci: Regi, most már job­ban vagy, de ugye tudod, hogy pén­te­ken nem fogsz tud­ni elutaz­ni a “csaj­bu­li­ra” Athén­ba.
Regi: Mi? Athén­ba?
Laci: Igen, men­te­tek vol­na Athén­ba. De ne izgulj, E. sem megy, ő nem bal­ese­ti sérült, hanem ter­hes.
Regi: Mi??? E. ter­hes???
Laci: Igen, ikrek­kel.
Regi: Mi???
Laci: Egy fiú, egy lány.
Regi: Mi???

Aztán ezt is elfe­lej­tet­te, de ami­kor har­mad­szor vagy negyed­szer újráz­tunk, akkor már vala­mi deren­gett neki.

Regi: E. ter­hes?
Laci: Igen.
Regi: És ezt mió­ta tudom?
Laci: Kb. októ­ber ele­je óta, azt meg, hogy ikrek, sze­rin­tem egy hónap­pal később.
Regi: Mi???
(5 perc­cel később, vala­mi tök más téma köz­ben)
Regi: Miért gon­do­lok min­dig arra, hogy E. ter­hes?

Úgy lát­szik, még­is műkö­dik az incep­ció, csak saj­nos rossz gon­do­la­tot ültet­tem el. Tel­tek-múl­tak az órák, meg­ebé­del­tem a kór­ház büfé­jé­ben (az egyet­len ven­dég­lá­tó­ipa­ri hely egész Svájc­ban, ahol csak kp‑t fogad­nak el), aztán haza­ug­rot­tam letu­sol­ni és átöl­töz­ni, hogy fris­sen és üdén mesél­hes­sem el még egy­szer a nap ese­mé­nye­it Regi­nek. A sür­gős­sé­gin egyéb­ként nem nagyon érde­kelt sen­kit sem, hogy ott van este 10 után egy láto­ga­tó, fél 11-kor azért men­tem haza, mert Regi­nek beütött az egyik szer, amit adtak neki, és bealudt.

Más­nap (csü­tör­tö­kön) reg­gel haza­en­ged­ték, elhoz­tam kocsi­val. Azóta itt­hon­ról lába­do­zik, három egész mun­ka­nap­ra írták ki, hét­főn megy dol­goz­ni (update: kapott még egy hetet), ha min­den igaz. Ma (vasár­nap) jön majd láto­ga­tó­ba hoz­zánk a rend­őr­nő (update: hét­főn jött), aki az ügy­ben nyo­moz (?), az még érde­kes lesz majd.

Itt tar­tunk most.

UPDATE: Kata még pár hete (a bal­eset előtt) raj­zol­ta ezt. Ott a kocsi, ben­ne a sofőr meg a sző­ke barát­nő­je (tény­leg ott volt mel­let­te). Ott a lám­pa tele­zöld­del. És ott egy virág. Mi volt Regi jele az óvo­dá­ban? Virág. Ez a dur­va, nem a chem­tra­il.

A bicikli

Néhány hét­tel ezelőtt elvit­tem a bicik­li­met a sze­re­lő­höz. Iga­zi “Bahn­hof­ve­lo” révén eddig nem nagyon fog­lal­koz­tam vele, de saj­nos eljár­tak felet­te az évek meg a rutin. (Kez­dő sváj­ci­ak vagy nem­kez­dő nems­váj­ci­ak ked­vé­ért: a Bahn­hof­ve­lo olyan bicik­li, amit az ember vas­út­ál­lo­más — otthon/munkahely viszony­lat­ban hasz­nál, és annyi­ra olcsó, hogy nem éri meg lelán­col­ni, hiszen úgy­sem lop­ják el — mert nem éri meg ellop­ni.) Még a sze­zon előtt vol­tam egy másik sze­re­lő­nél, de a 450 fran­kos áraján­lat a nagy­ge­ne­rál­ra nekem kicsit sok volt, lévén 220-ért vet­tem a brin­gát. Mind­egy, lép­jünk.

Szó­val néhány hete elvit­tem a bicik­li­met sze­re­lő­höz. Nem is akár­mi­lyen sze­re­lő­höz, itt, a lakó­te­le­pen nyílt egy Stif­tung RgZ‑s műhely, ami­ről azt kell tud­ni, hogy külön­fé­le sérült embe­rek (is) dol­goz­nak ott. Ez sem olcsó, de még min­dig olcsóbb, mint a töb­bi, plusz ugye meg­van az ember­ben az a jó érzés, hogy ezzel máso­kon segít. Bead­tam, mond­ták, hogy egy hét, és kész, szu­per tisz­tí­tás­sal, min­den beál­lí­tá­sá­val, fék­cse­rék­kel nem lesz több mint a brin­ga árá­nak a fele. Deal. Aztán jól elfe­lej­tet­tem, és szé­pen elmen­tünk két hét sza­bad­ság­ra, így közel egy hónap után men­tem el újra a bicik­li­ért.

Egy borús, hét­fői napon men­tem érte, vit­tem magam­mal eser­nyőt is, mert nem tud­tam, esni fog‑e, meg azt se, hogy egy­ál­ta­lán nyit­va van‑e a műhely. Gyö­nyö­rű lett. Csi­ni fék­ka­rok, baro­mi erős pat­kó­fé­kek, csil­lo­gó-vil­lo­gó váz, fris­sen ola­jo­zott lánc. Akkor volt ilyen a Cilo, ami­kor kigör­dült a Roma­nel-sur-Lau­san­ne‑i gyár­ból. (Nem mai darab, lévén 2002-ben ment csőd­be a cég.) Fizet­tem, köszön­tem, men­tem szé­pen kife­lé. Kicsit gon­dol­kod­tam, hogy melyik irány­ba indul­jak: vissza a lakás­hoz (100 méter), hogy lerak­jam a brin­gát, vagy az iro­dá­ba (200 méter), hogy haza­fe­lé már mind a 300 métert fény­se­bes­ség­gel tehes­sem meg. Ez utób­bi mel­lett dön­töt­tem, és sza­bály­kö­ve­tő, biz­ton­ság­ra törek­vő ember­ként szé­pen tol­tam a brin­gát, vál­la­mon a tás­ka (2 lap­top­pal), kezem­ben az eser­nyő, meg egy sza­tyor is. Úgy néz­tem ki, mint az IT‑s kofa, ami­kor a bol­ha­pi­ac fele tart.

De nagyon kiván­csi let­tem. Milyen lehet a bicaj? Könnyebb a vál­tás? Hogy fog­nak a fékek? Csattog‑e még? Gon­dol­tam, nagy baj nem lehet, guru­lok egy kicsit, las­san, óva­to­san, mind­járt itt az iro­da. Ha már guru­lok, akkor meg­néz­tem a vál­tó­kat (jók let­tek), kipró­bál­tam a féke­ket (nagyon jók let­tek), igen elé­ge­dett vásár­ló vol­tam. Köz­ben jöt­tek szem­be a jár­dán az embe­rek, kerül­get­tem őket, nem volt gond, volt már ilyen. Az utol­só kanyar­nál még kike­rül­tem egy furán járó kínai höl­gyet, ami­kor …

Baton Roue

Szó­val ahogy kike­rül­tem a gya­lo­gost, bal­ra kor­má­nyoz­tam. Mivel jobb­ke­zes vagyok, ügyel­tem rá, hogy a jobb kezem­ben rela­tí­ve kevés dolog legyen bicik­li­zés köz­ben, ezért ebben volt a sza­tyor. A bal­ban pedig az eser­nyő. Az eser­nyőt én koráb­ban is vit­tem már magam­mal, ilyen­kor min­dig beakasz­tot­tam a kor­mány­ba, és végig­ve­zet­tem a vázon, hátul pedig rög­zí­tet­tem. Most, erre a 200 méter­re minek? — gon­dol­tam. A balos­nál tehát a hety­kén lógó eser­nyő (egy ere­de­ti Knirps, Regi­től kap­tam) tehe­tet­len­sé­ge foly­tán jobb­ra ren­dült. Mi volt ott? Az első kerék. Ami pont töké­le­tes ütem­ben rán­tot­ta kül­lői közé a “botot”. A kis sebes­ség­nek hála “áll­va estem el”, iga­zá­ból csak tökön­vág­tam magam a kor­mánnyal, majd ele­gán­san leszáll­tam oldal­ra, gyor­san körül­néz­ve, hogy hányan lát­ták a mutat­ványt. Regi hátát még pont lát­tam, előt­tem ment 20 méter­rel, majd­nem utol­ér­tem. Mögöt­tem egy magyar kolléga/szomszéd tel­jes csa­lád­ja érke­zett, de ezt már csak akkor tud­tam meg, ami­kor a kere­ket vizs­gál­va hal­lot­tam, hogy: Mit csi­nál a bácsi? Bicik­lit sze­rel.

Az eser­nyő és az első vil­la szkan­de­ré­ből előb­bi került ki győz­te­sen, utób­bi csú­nyán hát­ra­haj­lott, meg­aka­dá­lyoz­va a tovább­ha­la­dást. Egy dara­big pró­bál­gat­tam, hogy vissza tudom‑e rak­ni a kere­ket (nem), aztán fel­ad­tam. Egyik kezem­ben a brin­ga, másik­ban a kerék, a sza­tyor és az eser­nyő, hát­ra arcot csi­nál­tam, és vissza­men­tem a szer­víz­be. Ott már isme­rős­ként fogad­tak, és abban marad­tunk, hogy akkor majd hív­nak, ha kide­rül, mennyi az annyi. Új vil­la kell, az biz­tos, a töb­bi majd kide­rül.

Így bicik­li­zem én az első mun­ka­na­po­mon sza­bad­ság után.

Kép for­rá­sa: Know Your Meme

A hétvége 3 képben

Szom­batGat­ter­hüt­te, Win­terthur

Nagy volt a hőség, medence nem volt, csak egy marhaitató. Az alján a lyukat egy műanyag pohár tömte be. Hideg volt a víz, kondérban forralt vízzel melegítettük meg. Fotó: én.
Nagy volt a hőség, meden­ce nem volt, csak egy mar­ha­ita­tó. Az alján a lyu­kat egy műanyag pohár töm­te be. Hideg volt a víz, kon­dér­ban for­ralt víz­zel mele­gí­tet­tük meg. Fotó: én.

Vasár­napKat­zen­see, Regens­dorf

Zizi, a gyerek, aki néha a sima kenyeret sem eszi meg, mert van rajta néhány szezámmag, úgy tolta magába a libazsíros piros arannyal telenyomott (!) kenyeret, mintha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.
Zizi, a gye­rek, aki néha a sima kenye­ret sem eszi meg, mert van raj­ta néhány sze­zám­mag, úgy tol­ta magá­ba a liba­zsí­ros piros arannyal tele­nyo­mott (!) kenye­ret, mint­ha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.
Kata, akit néha nem lehet rávenni, hogy fél másodpercig egy helyben üljön, és a kamerába meg csak grimaszolva néz, végre hagyja magát lefotózni. Fotó: Zizi (!).
Kata, akit néha nem lehet ráven­ni, hogy fél másod­per­cig egy hely­ben üljön, és a kame­rá­ba meg csak gri­ma­szol­va néz, vég­re hagy­ja magát lefo­tóz­ni. Fotó: Zizi (!).

Azon ked­ves olva­só­im­nak, akik nem ren­del­kez­nek szé­les­sá­vú inter­net­tel, le is írom cím­sza­vak­ban.
Szom­ba­ton Gábor bará­tom 40. szü­le­tés­nap­ját ünne­pel­tük. Fa-ala­pú tüzön sütött vég­te­len kaja, tucat­nyi gye­rek, róka­csap­da készí­té­se az én ter­ve­im alap­ján. Haza­fe­lé egy üveg bor elfo­gyasz­tá­sa az autó­ban (kilé­pő pohár helyett), köz­ben Wel­co­me to St. Tro­pez.
Vasár­nap kis késés­sel (4 óra) érkez­tünk egy nagy magyar (de nem nagy­ma­gyar) csa­lá­di nap­ba. Pör­költ­fő­ző-ver­seny, negye­dik hely (négy­ből), mert elaján­dé­koz­tuk a tüze­lőt. A har­ma­dik helye­zett pör­költ fel­rúg­va egy úr által, pör­költ fele a lábán, majd a por­ban. Kat­zen­see meg­is­me­ré­se, tisz­ta Bala­ton (észa­ki part). Ango­los távo­zás sza­lon­na­sü­tés előtt/helyett.

#HUNPOR Lyonban (rövid beszámoló)

Szer­dán Lyon­ban vol­tam meccsen. Magyar­or­szág — Por­tu­gá­lia 3–3, ugye.

7‑kor indul­tunk kocsi­val. 9 után értünk át fran­cia Svájc­ba (FCH, nem össze­té­vesz­ten­dő GCH-val és ICH-val, ugye), itt meg is áll­tunk reg­ge­liz­ni. Itt két fon­tos dolog tör­tént:

  1. Kide­rült, hogy FCH még drá­gább, mint GCH (vagy Zürich), leg­alább­is ilyen kevés reg­ge­lit 20 fran­kért még nem ettem.
  2. Az autós­pi­he­nő / Autogrill egy ilyen kilá­tás­sal szol­gált ven­dé­gei szá­má­ra.

Kilátás

Men­tünk tovább, ren­dü­let­le­nül. Dél körül már Lyon kör­nyé­kén vol­tunk, mivel a sta­di­on (Parc Olym­pi­que Lyon­na­is) a sem­mi köze­pén van, ezért a város­ból maxi­mum a Kőbá­nya- és Kis­pest-jel­le­gű kül­vá­ro­so­kat lát­tuk. Viszont Lyon-Kőbá­nya és Lyon-Kis­pest is viszony­lag taka­ros kerü­le­tek.

Egy órát bolyong­tunk autó­val, mert olyan fran­ci­á­san volt min­den kitáb­láz­va. Volt három par­ko­ló, P2, P56, P57, mond­juk én a fran­cia szá­mo­zá­son azóta nem lepő­döm meg, hogy kide­rült, hogy a kilenc­ven az náluk “négy húsz tíz” (quat­re vingt dix). P2 be volt zár­va, P56 VIP-par­ko­ló, P57 meg csak busz. Elő­ször egy helyi Tes­co (E.Leclerc) par­ko­ló­já­ban áll­tunk meg, de utá­na inkább elmen­tünk onnan, mert elvi­leg nem lehe­tett ott par­kol­ni. (Maradt ott vagy 2000 magyar autó, kiván­csi vagyok, hogy mi lett azok­kal.)

Nagy keres­gé­lés után kide­rült, hogy van Lyon­ban egy expo, és annak a par­ko­ló­ja a hiva­ta­los par­ko­ló. Elő­ször fur­csa volt, hogy a sta­di­on­tól kb. 10 per­cet kel­lett autóz­ni (az nem séta­tá­vol­ság), de aztán még­is lepar­kol­tunk. Ekkor volt kb. 2 óra (v.ö. a meccs 6‑kor kez­dő­dött), gon­dol­tuk, hogy akkor most elbu­szo­zunk a shutt­le buszok­kal a sta­di­on­hoz, aztán még arra is lesz idő, hogy bemen­jünk a város­ba vagy csi­nál­junk vala­mi huli­gán­ko­dást. Arra viszont nem szá­mí­tot­tunk, hogy ez is fran­ci­á­san lesz meg­szer­vez­ve.

Ami­kor mi oda­ér­tünk, már sok szá­zan lepar­kol­tak. Utá­na men­tünk mind­annyi­an arra, amer­re érzés­re a buszok lehet­nek. Meg is talál­tuk a “vég­ál­lo­mást”, viszont hama­ro­san kide­rült, hogy a buszok (még) nem jár­nak, arra vár­ni kell egy órács­kát. Emlé­kez­zünk rá, hogy nem a város­ban vagyunk, hanem a város szé­lén, a sem­mi köze­pén (Goog­le Maps). Behaj­tás­nál nem volt kiír­va, hogy “ne gye­re be 3 előtt, paraszt, mert úgy­is itt ragadsz”, sehol egy hoszt/esz, sem­mi. Szó­val ültünk a domb­ol­dal­ban, egy bon­sai árnyé­ká­ban, és vár­tunk.

3 után tény­leg bein­dult a busz­já­rat, és 10–15 perc sor­ban­ál­lás után fel is jutot­tunk az egyik busz­ra. Lég­kon­di nuku, mond­juk max. 30 fok volt árnyék­ban, a busz pedig a napon állt, ez legyen a leg­na­gyobb gond. Még ülő­hely is volt, szó­val nem panasz­kod­hat­tunk. 10 perc alatt értünk a sta­di­on­hoz, ahol már nagy volt a tömeg és a han­gu­lat (pedig még min­dig majd­nem 3 órá­val vol­tunk a meccs előtt). Ott készült a len­ti kép.

Stadion és én

Itt véget is érhet­ne a pre-meccs beszá­mo­ló, de csak most kez­dő­dik iga­zán. Tud­ni kell, hogy nekem két jegyem volt, Regi­vel akar­tam men­ni. Viszont Regi­nek köz­be­jött egy műtét (ezek a műté­tek csak így jön­nek), és az orvo­sa jelez­te, hogy a sétá­lás, ácsor­gás, ugrá­lás erő­sen kont­ra­in­di­kál­tak. Mivel a meccs gya­kor­la­ti­lag csak ebből áll, ezért úgy dön­töt­tünk, hogy ő szo­mo­rú­an, de kihagy­ja. Szó­val volt egy sza­bad jegyem, amit egy kol­lé­gám­nak adtam el. Ige­nám, viszont ő nem velünk jött Lyon­ba, hanem egy másik tár­sa­ság­gal, másik autó­val, másik par­ko­ló­ba. Adva van hát a hely­zet: talál­já­tok meg egy­mást egy város­ban, ahol még egyi­kő­tök se volt soha.

Chal­len­ge accep­ted.

(Itt jön­ne az, hogy elme­sé­lem hányat­ta­tott túrá­mat a tűző napon, végig Lyon kül­vá­ro­sán keresz­tül, nagy­já­ból 6 km-en és 1,5 órán át, de helyet­te inkább jöj­jön egy kép, ami­kor már meg­ta­lál­tam a bagázst.)

Mi

Innen­től kezd­ve már majd­nem min­den rend­ben volt. Sört is sze­rez­tünk (ami nem volt tri­vi­á­lis, mert meccs­na­po­kon alko­hol­ti­la­lom van már Fran­cia­or­szág­ban), a sta­di­ont is meg­ta­lál­tuk, egy­mást sem vesz­tet­tük el. Belép­te­tés­nél nem volt nagy dugó, ami­kor a moto­zás volt, meg is értet­tem, miért. Koráb­ban vol­tam már sok meccsen, és meg­szok­tam, hogy a meccs előt­ti moto­zás és a prosz­ta­ta­vizs­gá­lat között annyi a különb­ség, hogy a biz­ton­sá­gi őrön nincs kesz­tyű (vagy gumi­ujj). De nem Fran­cia­or­szág­ban! Ter­ror­ve­szély, köp­nek rá, a moto­zás kb. úgy nézett ki, hogy levet­te a sil­bak a sap­ká­mat, hogy lás­sa, nem csempészek‑e be vala­mit a feje­men, meg­ölelt bará­ti­lag, aztán azt mond­ta, hogy good match. Ennyi. Remé­lem, hogy nem lesz sem­mi­lyen ese­mény a későb­bi­ek­ben sem, mert egy eb-meccsen csak az nem ter­ro­ri­zál, aki nem akar.

5 körül értünk be a sta­di­on­ba, meg­ta­lál­tuk a helyün­ket is, vet­tünk megint sört (bent már lehet kap­ni), mond­juk a 0,5%-os Carls­berg­nél rosszab­bat rég nem ittam. A mi szek­to­runk pont a por­tu­gá­lo­ké mel­lett volt, se egy kerí­tés, se sem­mi, a lép­cső bal olda­lán #POR, a jobb olda­lán pedig #HUN druk­ke­rek, vic­ces. Jött a beme­le­gí­tés, lát­tuk a becses magyar csa­pa­tot és a csúnya/rossz por­tu­gá­lo­kat is. CR7 nagyon gya­ko­rol­ta a sza­bad­rú­gá­so­kat, de már akkor sem ment neki.

6‑kor vég­re elkez­dő­dött a meccs, remé­lem, min­den­ki lát­ta. Mivel a han­gu­la­tot és az egé­szet kép­te­len­ség átad­ni, ezért csak pár gon­do­lat:

  • A magyar szur­ko­lás feno­me­ná­lis volt. Nekem a fél­idő köze­pén ment el a han­gom, de attól még kia­bál­tam tovább, csak job­ban fájt. Egy­foly­tá­ban éne­kel­tünk, tap­sol­tunk, űztük-haj­tot­tuk a csa­pa­tot. A másik olda­lon (por­tu­gá­lok, ugye) annyi volt a szur­ko­lás, hogy ami­kor gólt lőt­tek vagy ami­kor hely­zet­be kerül­tek, akkor hörög­tek, egyéb­ként volt kb. 10x “PORTUGAL”-kántálás, ennyi. Nekünk meg 100x Az éjjel soha nem érhet véget :)
  • Meleg volt, nagyon. 30 fok árnyék­ban, mi leg­alább nem a napon vol­tunk, mint a magyar szur­ko­lók jelen­tős része. Cse­ré­be az utol­só előt­ti sor­ban vol­tunk, a sta­di­on tete­jé­hez igen közel. “A meleg leve­gő fel­száll”, tud­juk jól álta­lá­nos 4. osz­tály óta, azt meg most tud­tuk meg, hogy “a sta­di­on tete­jén pedig bera­gad”. Sza­u­na volt, ülve is izzad­tunk folya­ma­to­san, szó­val inkább ugrál­tunk, akkor járt a leve­gő körü­löt­tünk.
  • Le a kalap­pal a csa­pat előtt! Ilyen jó meccset rég nem lát­tam, fan­tasz­ti­kus élmény volt. Az, hogy tar­ta­lé­ko­san így tudunk ját­sza­ni, egy ilyen ellen­fél­lel, hát az nem sem­mi.

A mul­ti­mé­dia jegyé­ben rakok még ide két vide­ót, amit a meccsen vet­tem fel. Az első CR7 első gól­ja (ezzel egyen­lí­tet­tek 2–2‑re), a máso­dik pedig Dzs­u­dzsák 2. gól­ja (ezzel lett 3–2). Egyéb­ként ezt a két vide­ót csi­nál­tam az egész meccsen.

Hol­nap nyol­cad­dön­tő, júli­us 1‑én Lil­le-ben negyed­dönt­ő­zünk Wales ellen, utá­na júli­us 6‑án vissza­té­rünk Lyon­ba, hogy megint elszo­mo­rít­suk a por­tu­gá­lo­kat, utá­na pedig már jöhet Fran­cia­or­szág júli­us 10-én a Saint-Denis­ben. Ez utób­bi meccs­re van két jegyem (per­sze csak ha Magyar­or­szág bejut, de hát ilyen tri­vi­á­lis dol­go­kat nem is kell emlí­te­ni).

A paraszt

Nem áru­lok el egy nagy tit­kot, hogy a cím­sze­rep­lő én vagyok.

Pár hét­tel ezelőtt, egy borús züri­chi napon, dél felé indul­tunk. Aznap egyet­len helyen volt Svájc­ban nap­sü­tés: Tici­nó­ban, az olasz kan­ton­ban. Nem vol­tunk ezzel egye­dül: gya­kor­la­ti­lag egész Svájc torony­iránt arra tar­tott. Emi­att egy olyan kor­rekt dugó­ban ültünk nagy­já­ból 4 és fél órát, ami­lyet még egy, a buda­pes­ti dugók­hoz szo­kott ember sem tud nyu­god­tan visel­ni. Öten zsú­fo­lód­tunk össze a kocsi­ban (apó­som is velünk tar­tott), hátul a gye­re­kek egy­foly­tá­ban kia­bál­tak, vala­ki­nek min­dig pisil­nie kel­lett, fáradt is vol­tam. Nem vagyok messze az igaz­ság­tól, ha azt mon­dom, mire Luga­nó­ba értünk, ideg­ál­la­pot­ba kerül­tem.

Lepar­kol­tunk egy par­ko­ló­ház­ban (ahol nem volt vécé), és elin­dul­tunk a város­ba gya­log. Egy sötét sétá­ló­ut­cá­ban halad­tunk a cent­rum felé, fújt a szél, a gye­re­kek a koc­ka­kö­ve­ket fog­dos­ták, nekem vissza­fo­got­tan fájt a fejem. Ebben a pil­la­nat­ban vala­ki azt mond­ta hátul­ról:

Szi­asz­tok! Ti is magya­rok vagy­tok?

Hát­ra­for­dul­tam: egy huszon­va­la­hány éves nő, ráné­zés­re turis­ta, volt a hang for­rá­sa. Mivel eldön­ten­dő kér­dést sze­ge­zett hoz­zánk, gon­dol­tam, udva­ri­a­san, de lako­ni­ku­san vála­szo­lok:

Igen.

Részem­ről le is zár­tam a beszél­ge­tést, men­tem tovább, köz­ben pedig elkezd­tem mon­da­ni a maga­mét Regi­nek. Hogy miért talál­nak meg min­ket min­dig, min­den­hol. Hogy miért nem lehet min­ket béké­ben hagy­ni. (Tud­ni kell rólam, hogy én ezt a “sziatiismagyarokvagytok?”-dolgot nem sze­re­tem. Ha én kül­föl­dön — főleg Svájc­ban — magyar szót hal­lok, akkor inkább arrébb megyek. Élni és élni hagy­ni, ugye. Nem bírom. Bocs.) Nem han­go­san és nem soká­ig panasz­kod­tam Regi­nek, és ekkor kide­rült, hogy ez a mono­ló­gom hiba volt a javá­ból.

Ugyan­is a nő köz­ben végig mögöt­tem volt. Már­mint köz­vet­le­nül. Már­mint hal­ló­tá­vol­sá­gon belül. Hal­lot­ta.

Ez onnan derült ki, hogy egy­szer csak elém ugrott, és azt kér­dez­te:

Elné­zést, vala­mi rosszat mond­tam?

Ekkor velem három dolog tör­tént egy­szer­re:

  1. meg­le­pőd­tem,
  2. elszé­gyell­tem magam,
  3. kis­sé meg­ijed­tem.

Ilyen­kor az ember — ha meg­le­pő­dik; rájön, hogy vala­mi hülye­sé­get csi­nált; meg­ijed — álta­lá­ban fel­te­szi a kezét, és azt mond­ja: elné­zést! Nem úgy értet­tem, nem akar­tam meg­bán­ta­ni, “ideg­ál­la­pot” stb. De nem ám a mi Lacink, nem ám! Hogyan lehet egy ilyen hely­ze­tet tovább ron­ta­ni?

A négyes-hato­son sem ismer­ke­dem.

Jujj. (El kell azért ismer­ni, hogy ez a ret­ten­tő­en bun­kó beszó­lás azért nyo­mok­ban humort tar­tal­maz. Nem jó humort, de egyes mik­ro­k­özös­sé­gek­ben az ilye­nen moso­lyog­nak.) Talált, süllyedt, előt­te ket­té­tört, utá­na meg­fa­gyott.

A nő nem volt bol­dog. Vala­mi csú­nyát mon­dott, ami­ben ben­ne volt az, hogy “Orbán”, és hogy “magyar” meg hogy “kül­föld”. De nem ez volt a leg­dur­vább, amit aznap hal­lot­tam, hanem amit később kap­tam Regi­től. Utó­lag elis­me­rem, jogo­san.

Tanul­ság: ne légy paraszt!

Üze­net a nőnek, ha vala­hogy eljut­na hoz­zá: bocsá­nat!

Születésnap 2016

Reg­gel 6:44-kor (egy perc­cel a “vek­ker” előtt) Zizi ébresz­tett egy “bol­dog születésnapot!”-tal, mókás volt. Sokan fel­kö­szön­töt­tek utá­na még élő­szó­ban, tele­fo­non, face­boo­kon (ami akkor is jól esik, ha csak “kli­sé”, ahogy az egyik fel­kö­szön­tő írta), email­ben, WhatsAp­pon, SMS-ben, Sky­pe-on (inc. SfB és Lync), Lin­ke­dI­nen. Jól esett mind, köszö­nöm min­den­ki­nek!

Aztán este a tor­ta előtt/közben/után kap­tam két aján­dé­kot.

És utá­na még egyet.

Annyi min­den tör­tént ma, hogy csak kap­ko­dom a feje­met.

Lánykérés 1926-ban à la Markert

Anyu ott­hon meg­ta­lál­ta az apai nagy­ma­mám fran­cia “sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyát”, ben­ne pedig két érde­kes leve­let apai nagy­pa­pám­tól.

Személyi

Tud­ni kell, hogy a nagy­szü­le­im Párizs­ban ismer­ked­tek meg. Igen, a csa­lá­dunk már 100 évvel ezelőtt is gaz­da­sá­gi kiván­dor­ló volt, úgy lát­szik, ez a vérem­ben van.

Az első levél egy ilyen bemu­tat­ko­zás, amit Laci nagy­pa­pám írt leen­dő anyó­sá­nak. Nyil­ván volt vala­mi­lyen előz­mé­nye, mert arra vála­szol, való­szí­nű­leg vala­mi “Ki maga, és mit akar Klá­ri lányom­tól?!” lehe­tett.

Levél 1/1

Levél 1/2

Párizs, 7–1‑1926
Mélyen tisz­telt Asszo­nyom!
Nagy­ra becsült leve­lét folyó hóban kéz­hez vet­tem.
Tel­je­sen meg tudom érte­ni jogos aggo­dal­mát, ért­he­tő, hogy min­den anya a leg­bol­do­gabb­nak óhajt­ja lát­ni leá­nyát, külö­nö­sen akkor, ha a leg­ki­seb­bik­ről, talán a leg­ked­ve­seb­bik­ről van ilyen for­mán szó.
Vala­mit kita­lál­ni egyet lehet. És pedig haza­men­ni, ami egy kicsit bajos, mert oda­ha­za még ma sem lehet úgy létez­ni, mint a mos­ta­ni rossz viszo­nyok között itt, Párizs­ban.
Ellen­ben ha Asszo­nyom ragasz­ko­dik a sze­mé­lyes meg­is­mer­ke­dé­sünk­höz, kény­te­len leszek bár­mily nehéz­ség­be ütkö­zik is, haza­men­ni, és ott­hon meg­pró­bál­ni azt, amit innen lehe­tet­len­nek látok, meg­le­he­tős hosszú idő­re elvá­laszt­va len­ni Klá­ri­ká­tól.
Magam­ról írni? Rosszat nem aka­rok. Jót? Azt meg nem írha­tok anél­kül, hogy maga­mat ki ne ten­ném a dicse­ke­dő jel­ző­nek.
Erre néz­ve már könnyebb meg­ol­dást talál­ni. Meg­le­he­tő­sen ismer Jani Lajos, ha eset­leg tud­nak vele össze­köt­te­tést talál­ni. Ő talán, ha akar, töb­bet tud Önök­nek mon­da­ni, hogy hova és kihez for­dul­ja­nak fel­vi­lá­go­sí­tá­sért sze­rény­sé­ge­met ille­tő­leg.
Csa­lá­dom­ra vonat­ko­zó­lag ellen­ben sze­mé­lye­sen job­ban saját kezű­leg óhaj­tom meg­ad­ni a választ. Atyám 1919-ben elhunyt, fog­lal­ko­zá­sa szin­tén mun­kás volt. Anyám él, róla a köte­les­sé­ge­men kívül is csak jót írha­tok. A leg­idő­sebb nővé­rem Szek­szár­don él apó­sá­val, mert fáj­da­lom, fér­je, ki ott gépész volt, tavaly hir­te­len meg­halt. Karo­lin nővé­rem Ame­ri­ká­ban él fér­jé­vel, és két szép fiú­nak any­ja. Húgom pedig egy pes­ti tiszt­vi­se­lő­nek meny­asszo­nya, fog­lal­ko­zá­sa mani­cur. Öcsém 19 esz­ten­dős faszob­rász­se­géd, turis­ta, sport fiú, erős, egész­sé­ges, mint egész csa­lá­dom.
Bőveb­bet, ha óhajt­ja Asszo­nyom, a követ­ke­ző leve­lem­ben.
Kéz­csó­ko­ló tisz­te­let­tel, Mar­kert L.

A máso­dik levél pedig maga … a leány­ké­rés! Levél­ben, távol­ból, nem úgy, ahogy illik (gyk. Sop­ron­ban, Volt Fesz­ti­vá­lon, Pro­digy-kon­cer­ten).

Levél 2/1

Levél 2/2

Párizs, 20-12-1926
Mélyen tisz­telt Uram, Asszo­nyom!
Első­sor­ban bocsá­na­tu­kat kell kér­nem, hogy mint ide­gen, alkal­mat­lan­ko­dom, zava­rom Önö­ket.
Leve­lem két okból író­dott. Az egyik bemu­tat­ko­zá­som óhajt len­ni, ami így, papí­ron, kis­sé fur­csán hat. Fur­csa, de meg kell ragad­nom az egyet­len alkal­mat, ami ren­del­ke­zé­sem­re áll, mert a távol­ság, mely Önök­től elvá­laszt, tér­ben nagy.
Nevem Mar­kert Lász­ló, r. k. val­lá­sú. Újpes­ten, 1898. XII. 18-án szü­let­tem. Apám 1919-ben elhunyt. Anyám izr. val­lá­sú, ami­ért nincs okom szé­gyen­kez­ni. Apám mun­kás ember volt, így sze­ré­nyen, egy­sze­rű­en nevelt, gép­la­ka­tos­nak tanít­ta­tott. Közép­ma­gas, bar­na ember vagyok.
Miu­tán sze­rény­sé­gem­mel nagy vona­lak­ban végez­tem, bátor­ko­dom leve­lem tulaj­don­kép­pe­ni oká­ra tér­ni.
Itt akad meg a tol­lam, nem talá­lok kel­lő sza­va­kat, melyek­kel kéré­se­met elő­ad­hat­nám.
Nem a féle­lem vagy a dicse­ked­ni vágyás akaszt­ja meg, hogy minél cif­ráb­ban leír­jam azt, amit így, papí­ron, nem tar­tok a leg­he­lye­sebb mód­nak.
“A cél szen­te­sí­ti az esz­közt.” Vagyok bátor ked­ves leá­nyuk, Klá­ri­ka kezét tisz­te­let­tel­je­sen kér­ni.
Klá­ri­kát Párizs­ba jöve­te­le óta isme­rem, nem hosszú idő, de elég arra, hogy engem erre a fon­tos, egész élet­re kiha­tó lépés­re kész­tes­sen.
Elha­tá­ro­zá­som szi­lárd. Szán­dé­kom becsü­le­tes, komoly.
Kéré­se­met ismé­tel­ve, nagy­be­csű vála­szu­kat vár­va …
Marad­tam mély tisz­te­let­tel, Mar­kert L.

Töké­le­tes, egy­sze­rű­en töké­le­tes. Hogy legyen válasz, írt címet is, fran­ci­ásí­tott név­vel: Luci­en Mar­kert, 10. Rue Trous­seau, 11. arr., Paris.

Cím

Az a ház már való­szí­nű­leg nem áll, a helyén egy újabb épü­let van, ami egy youth hos­tel (Auber­ge Inter­na­ti­o­nale des Jeu­nes, Paris). Ha leg­kö­ze­lebb Párizs­ba megyünk majd ott szál­lunk meg.