Ma délelőtt történt, hogy gyereksírást hallottam. Senior apukaként az ilyen hangot akkor is meghallom, ha közben telefonálok headsettel a fejemen, és még csak fülelnem sem kell. Kinyitottam az erkélyajtót — jobb meggyőződni arról, hogy más gyereke sír, nem az enyém, bár ilyenkor nálunk egyetlen gyermek sincs itthon, és lám, tényleg így volt, kívülről jött a sírás.
Egy szál pólóban kimentem a dermesztő hidegbe, és egy kis kölköt láttam, amint a házunk előtti tér közepén sírt, háton fekve, mellette a kerékpárja. A gyerek sírt, de nem mozdult. Vártam egy kicsit, fáztam nagyon, néztem, hogy hátha valaki más majd csinál valamit, de semmi. Nem vagyunk egy kihalt környék, 800 lakás 2500 lakóval, kb. 100 erkély néz erre a térre, de senkit se láttam.
Regi pont ekkor fejezett be egy meetinget, levette a fejéről a headsetet ő is, mondtam neki, hogy jöjjön, mert baj van. Kicsit megijedt, de engem jól ismerve azért annyira nem, mert ilyenkor szoktam átrángatni egy fingfelhőn, vagy hasonló, szóval azért előfordul, hogy farkast kiáltó juhászként viselkedem. De nem most.
Ő is kijött az erkélyre, ő is nézte egy darabig, hogy hátha valaki más jön. Aztán gyorsan felöltöztünk, és úgy döntöttünk, lemegyünk, megnézzük, mi is folyik itt. Távolról a gyerek fiúnak nézett ki, bár tény, hogy ilyen pirosas overálban volt piros-fehér biciklivel, de hát a fiú az mégiscsak fiú, itthon nincs egy se, legrosszabb esetben megtartjuk, legalább tudok majd kivel focizni.
Gyorsan leértünk a térre (4. emelet, pont jött a lift), és még ekkor se volt senki, aki a gyerek mentésére sietett volna. Jellemző, hogy még a ’20-as karantén alatt se volt sose ennyire üres a lakótelep, csak pont most, amikor erre lett volna szükség. Óvatosan közelítettünk a síró kiskorúhoz, mert azért mégiscsak Svájc és demokrácia, itt nem szabad csak úgy odamenni felnőttként egy gyerekhez, sőt, még más gyerekét sem ildomos nevelni. (Legalábbis nekem ezt hazudják a lányaim, szerintük tök ciki idomítani a szomszéd neveletlen gyerekeit.) Mindegy, mi baj lehet, odamentünk, legalább van velem egy nő, nem csak egy szőrös férfi megy gyereknézőbe.
Közelebb érve látszott, hogy a gyerekkel nagy baj nincs, azt leszámítva, hogy vagy őt vesztették el, vagy ő vesztette el a hozzátartozóit. Regi megkérdezte, hogy elesett‑e a biciklivel, és hogy fáj‑e valamije. A kölök gyorsan felült, és valamit válaszolt is. (Eddig semmi mást nem mondott, csak hogy “papa” és a sírás, ugye.) Úgy látszott, hogy idevalósi, mert amikor megkérdeztük, hogy hol lakik, tévedhetetlenül mutatott az egyik 12 emeletes házra, ahol egyébként Médike bölcsis szerelme is lakik, de ez most hogy jön ide? Regivel megint egymásra néztünk — “hazavigyük?” — mármint nem magunkhoz, hanem a szülőkhöz/gondviselőkhöz, a toronyházba. “Nem lesz ebből baj?” “Csak nem, de inkább ne érj hozzá, ne hagyj rajta nyomot!” “Jó.”
Mentünk a gyerek után. Először be akart menni a biciklitárolóba, de ahhoz nem volt kulcsa, és a mienk se nyitotta, úgyhogy körbementünk a főbejárathoz. Még ekkor se volt a környéken egy teremtett lélek se, legfeljebb azok, akik a térfigyelő kamerákat nézték a szomszédos irodaház biztonsági szolgálatánál… Bementünk a házba, a gyerek után, aki nagy helyismeretet mutatva rögtön be is csöngetett a kaputelefonon. Tipikus svájci névtábla állt a csengő mellett, az apukának echte svájci neve (talán Benno), az anyukának meg valami koreai (ez még fontos lesz). Az apuka szólt bele, a gyerek csak szipogott, így Regi mondta, hogy “megtaláltuk a fiát, vagy lányát” (az az overál, ugye). Berregett az ajtó, bejutottunk.
Hívtuk a liftet, közben kérdeztük a kölköt, hogy hányadikon lakik. Amit mondott, az lehetett hat és tíz is, így inkább úgy voltunk vele, hogy majd nyomja ő, így legalább nem hagyunk ujjlenyomatot a liftben… Tizes lett belőle, és mint később kiderült, pont a Médi szerelme alatti lakás. Felértünk, követtük a gyermeket, aki balra, majd újra balra fordult. Egy pillanat alatt be is ment a lakásba (nyitva volt az ajtó), betolta a kerékpárt, és sírva az apjához szaladt, aki épp akkor fejezett be egy hívást. Az apa azt hitte, hogy mi vagyunk a családtag, aki a gyereket sétáltatja, és eléggé elámult, hogy nem. Regi kérdezte tőle, hogy jól van‑e ő/ő (fiú ő vagy lány ő), és kiderült, hogy tényleg fiú, és jól van. Aztán Regi mondta, hogy lenn találtuk a téren, ahol tíz percig sírt egyedül, és gondoltunk, hogy mivel nálunk már bajosan férne, inkább visszahozzuk. Az apuka irtó hálás volt.
Elköszöntünk, lementünk. Sétáltunk hazafelé, amikor egy koreai nagymama ment el mellettünk feldúltan egy babakocsit tolva. Regi utánakiáltott, és amikor megállt, gyorsan elmondta, hogy megvan a gyerek, hazavittük, apukájával van, minden oké.
Ekkor értek ki a rendőrök, és most mennem kell, mert csak 30 perc internetet adnak az első napon. Holnap újra jelentkezem.
Vélemény, hozzászólás?