Sebhelyek

Ez is egy olyan bejegy­zés, ami egy ide­je terv­ben van, nyil­ván kel­lett egy új seb­hely ahhoz, hogy ráve­gyem magam ennek a meg­írá­sá­hoz. Remél­he­tő­leg ezzel a lis­tám vég­le­ges­sé válik, no more seb­hely. Volt pár kép, de Regi taná­csá­ra kivet­tem őket, mert néme­lyik elég­gé gyo­mor­for­ga­tó volt.

Hom­lok

Volt régen egy ked­venc köny­vem, ilyen iga­zi puha­fe­de­les pony­va, csep­pet sem hatás­va­dász cím­mel: A világ leg­na­gyobb jár­vá­nyai. Volt ben­ne min­den, pes­tis, sár­ga­láz, és per­sze feke­te­him­lő is. Ebből emlék­szem egy idé­zet­re, misze­rint egy­ko­ron vol­tak olyan apró­hir­de­té­sek, hogy “X.Y. him­lő­he­lyes, mun­kát keres”. (Mert ugye aki him­lő­he­lyes, az átesett a him­lőn, ergo még egy­szer nem tud­ja elkap­ni, biz­ton­sá­gos mun­ka­vál­la­ló, mint egy­sze­ri infor­ma­ti­kus 2 hét­tel koro­na után.) Ez nagyon meg­ma­radt ben­nem, mivel az én hom­lo­ko­mon is van egy him­lő­hely, igaz, annyi­ra nem vagyok menő, hogy feke­te~ után maradt vol­na hát­ra, hanem sima bárány~ volt.

Kép helyett: alig lát­szik, de itt egy rossz kép a homlokomról.

Száj

Aki isme­rős Buda­pes­ten, az bizo­nyá­ra hal­lott már a Havan­na-lakó­te­lep­ről. Aki­nek régen vagy mos­ta­ná­ban mond­tam, hogy ott nőt­tem fel (1984 — 2000), mind jel­leg­ze­tes arc­ki­fe­je­zés­sel nyug­táz­ta ezt, álta­lá­ban azt tud­tam kiol­vas­ni a tekin­te­tek­ből, hogy “wow, mennyi­re menő vagy, egy iga­zi szu­per­sztár, aki ezt is túl­él­te”, de inkább azt, hogy “Havan­na? ez sok min­dent meg­ma­gya­ráz”. Nincs okom panasz­ra, nyu­gal­mas gye­rek­ko­rom volt, mond­hat­ni, szin­te ese­mény­te­len. Telen­te sok­szor szán­kóz­tam a 10 eme­le­tes házak közé tele­pí­tett mes­ter­sé­ges dom­bo­kon, ami jó mulat­ság volt. Egy alka­lom­mal leön­töt­ték a domb egyik olda­lát víz­zel, ami a fagy­nak köszön­he­tő­en (hol volt még akkor a klí­ma­vál­to­zás?!) ún. jég­gé fagyott. Ezen aztán a gye­re­kek ügye­sen, tal­pon csúsz­kál­tak lefe­lé. Én sem akar­tam kima­rad­ni a jóból, fel­men­tem, neki­fu­tot­tam, lecsúsz­tam. Egy ked­ves kol­lé­ga csú­szás köz­ben kirak­ta elém a lábát, amit kike­rül­tem, de aztán vala­hogy 180 fok­kal meg­for­dul­tam, és hát­tal csúsz­tam tovább — egy dara­big. Aztán olyan iste­ne­sen has­ra, pon­to­sab­ban pofá­ra estem, amely­nek hatá­sá­ra a fel­ső foga­im­mal által­ha­rap­tam az alsó ajka­i­mat. Mivel itt elég sok az ér, ömlött a szám­ból a vér, mint a fil­mek­ben, és a rosszul össze­forrt heg azóta is az arcom egyik éke.

Kép helyett: szin­tén nem vala­mi jó kép itt.

Alka­rok

Sokat és sok­szor mesélt tör­té­ne­tek szár­maz­nak az ikres első hóna­pok­ból. De jó is volt hóna­po­kon keresz­tül, folya­ma­to­san álmos­nak len­ni, éjjel-nap­pal babáz­ni, csi­nál­ni 2–3 órán­ként a cik­lu­so­kat (ete­tés, pelen­ká­zás, alta­tás), amik­ről nem hit­tük, hogy vala­ha véget érnek. Egy ilyen pihent napon tör­tént, hogy tejet mele­gí­tet­tem vol­na a tej­me­le­gí­tő­ben, mert ilye­nünk is volt. A tej­me­le­gí­tő az épp hasz­ná­lat­ban levő fri­tőz (fran­cia olva­sók ked­vé­ért: fri­te­u­se) mögött volt talál­ha­tó, és elő­ször bal kéz­zel nyúl­tam be, hogy behe­lyez­zem a cumis­üve­get. Per­sze nem vol­tam elég óva­tos, és a for­ró gőz­zel meg­sü­töt­tem az alka­rom, majd, miu­tán a mun­ka nem volt befe­jez­ve, job­bal foly­tat­tam a műve­le­tet — hason­ló ered­ménnyel. Most néz­tem ala­po­san a bőröm, és már nem lát­szik a heg, de sze­rin­tem csak azért, mert mos­ta­ná­ban a sok bicik­li­zés miatt bar­na az alka­rom, mint nyá­ron az építőmunkásnak.

(Itt volt egy bekez­dés egy “alha­si” műtét és heg kap­csán, de Regi taná­csá­ra kitö­röl­tem. Majd sze­mé­lye­sen meg­mu­ta­tom annak, akit érdekel!)

Bal muta­tó­ujj

Ahogy azt fent emlí­tet­tem, a Havan­nán nőt­tem fel, illet­ve egy olyan ház­tar­tás­ban, ahol apu­kám volt a kés­bu­zi. Ez vala­mennyi­re rám is ragadt, és ébredt ben­nem némi izga­lom és von­za­lom az éles tár­gyak iránt. Volt nekem sváj­ci­bics­kám (már akkor tud­tam!), sőt, egy­szer apu­kám vett nekem egy iga­zi pil­lan­gó­kést. Ez a 90-es évek­ben leg­alább olyan alap­ve­tő része volt egy fiú­gyer­mek arze­nál­já­nak, mint a tet­ris vagy a már­kás pólók­ról gyűj­tött cím­kék. (Ugye más is…?!) Én ezzel a kés­sel nem vol­tam olyan gya­kor­lott, mint azt a lak­he­lyem meg­kö­ve­tel­te vol­na, de néha azért gya­ko­rol­tam vele, for­gat­tam, és nagyon menő­nek érez­tem maga­mat. Egy­szer arra is kiván­csi vol­tam, hogy milyen éles a kés, és hal­lot­tam, hogy ezt úgy lehet tesz­tel­ni, hogy az ember egy papír­la­pot vág el vele, és ha a kés éles, akkor viszi, mint kés a vajat pil­lan­gó­kés a papír­la­pot. Fog­tam hát egy fél­fa­men­tes (miért fél­fa­men­tes? ha a fele famen­tes, akkor a másik fele fás, akkor miért nem inkább fél­fás? kín­zó kér­dé­sek!) rajz­la­pot, és gya­kor­lat­lan moz­du­lat­tal bele­vág­tam. A kés éles volt, mert nagyon simán vág­ta ket­té a lapot, és a muta­tó­uj­jam végét, ami­vel a lapot tar­tot­tam. Egy pil­la­na­tig nem tud­tam, hogy most pon­to­san mi is van, de aztán jött az ége­tő érzés az ujj­be­gyem­ből (ill. annak helyé­ről), és az elma­rad­ha­tat­lan vér­csöp­pe­ső. Mivel tud­tam, hogy rossz fát tet­tem a tűz­re, pró­bál­tam eltűn­tet­ni a bizo­nyí­té­ko­kat (kés, papír, a fél ujjam), de hamar lebuk­tam a szü­le­im előtt. Gyors első­se­gély, és aztán hosszú hetek, amíg szé­pen vissza­nőtt az ujj és az azzal együtt levá­gott köröm is. Az ujjam elég­gé sér­tő­dé­keny, és azóta is lát­szik a kör­möm for­má­ján, hogy mi tör­tént egykoron.

Kép helyett: meg­sér­tő­dött az ujjam, és a köröm azóta sem szim­met­ri­kus, ahogy levág­tam a jobb olda­lon, lát­szik egy kicsit itt.

Bal közép­ső ujj

Kb. hat éves lehet­tem, ami­kor vala­hol (vidék? kül­föld?) nya­ral­tunk. Nem lehe­tett túl messze, mert vit­tük magunk­kal a bicik­li­met is. (Vagy talán ott köl­csö­nöz­tünk? Volt bicik­li­köl­csön­zés ’90 körül?) Vol­tak ott raj­tam kívül is hason­sző­rű gye­re­kek, biz­tos ját­szot­tam is velük. Egy alka­lom­mal azon­ban az tör­tént, hogy fog­tuk a bicik­lit, fel­ál­lí­tot­tuk fej­jel lefe­lé (tud­já­tok, ami­kor a kor­má­nyon és a nyer­gen áll), és elkezd­tük veszet­tül haj­ta­ni a pedál­lal. Ez egy dara­big tet­szett nekem, de aztán már nem, és gon­dol­tam, hogy akkor most ezt abba kell hagy­ni. Mivel ez tűnt a leg­egy­sze­rűbb ötlet­nek, a bal kezem­mel benyúl­tam a fogas­ke­rék és a lánc közé, hogy a közép­ső ujjam­mal leál­lít­sam a moz­gást. Ez sike­rült is, csak köz­ben az ujj egy kis­sé bibis lett, szé­pen fel­vág­ta lánc az jó mélyen (cson­tig). Szü­le­im csep­pet sem ijed­tek meg, ami­kor meg­je­len­tem könyé­kig vére­sen, ordít­va, és ide­gen helyen kel­lett ambu­lan­ci­át keres­ni. Az ujj meg­ma­radt, a heg viszont a mai napig emlé­kez­tet arra, hogy az intel­li­gen­cia az évek során ala­kul csak ki (ha egy­ál­ta­lán kiala­kul valaha).

Kép helyett: itt egy kicsit lát­szik a fehér heg, nem vészes.

Jobb közép­ső ujj #1

2012 feb­ru­ár­ja moz­gal­ma­san telt. Kide­rült, hogy a koráb­bi ter­vek­kel ellen­tét­ben még­sem Wek­ker­lén élünk bol­do­gan, amíg meg nem halunk, hanem helyet­te előbb én, majd a töb­bi­ek is Svájc­ba köl­töz­nek. Ilyen­kor szo­kott az len­ni, hogy az ember szá­mot vet az éle­té­vel, ren­det rak maga körül, miegy­más. Ennek egyik állo­má­sa volt az a szto­ri, ami­kor egy régi, elve­szett cicát kere­ső pla­kát­ba sérül­tem bele, de annyi­ra, hogy abból műtét is lett. Erről beszá­mol­tam a blo­gon is (A közép­ső ujj), de most itt egy rela­tí­ve friss fotó, hogy mi lett ebből tíz év után. Nem múlt el nyomtalan.

Kép helyett: itt egy ízlé­ses mon­tázs 2012-ből, és 2022-ből. Ami itt lát­szik, az az, hogy a műté­ti heg még min­dig lát­szik, a köröm felett van egy ilyen szép krá­ter. A kita­kart rész­re még vissza­té­rünk… Sen­ki se kat­tint­son ide!

Jobb közép­ső ujj #2

Last but not lea­st, mon­da­ná a művelt üzbég. Soha nem volt még köröm­ágy­gyul­la­dá­som, így jó ötlet­nek lát­szott gye­rek­ba­rát well­nes­se­zés előtt 2 nap­pal ez beik­tat­ni, mint azt idén ápri­lis­ban tet­tem. Elő­ször csak fájt az ujjam diszk­ré­ten, aztán egy­re job­ban, végül már tény­leg nagyon kel­le­met­len volt, bár­mi­hez értem, fájt. (Dok­tor úr, ha itt meg­nyo­mom, fáj, ha itt meg­nyo­mom, fáj, ha itt meg­nyo­mom, ott is fáj, mi lehet a bajom? — El van tör­ve az ujja.) Mivel nem akar­tam ezzel vesződ­ni ide­gen­ben, sza­bad­ság alatt, úgy vol­tam vele, hogy nézes­sük meg egy szak­em­ber­rel, elmen­tem hát — egy láb­ápo­ló isme­rő­söm­höz. (Kéz? Láb? Vég­tag mind­ket­tő.) Ő meg­pró­bált min­dent, de a köröm olyan mélyen ágya­zó­dott a tes­tem­be, hogy nem lehe­tett kibá­nyász­ni. Haza­fe­lé beug­rot­tam hát egy magán­ren­de­lő­be, ahol 5 perc vára­ko­zás után már ope­rál­tak is, meg­ijed­ni se nagyon volt lehe­tő­sé­gem. Kap­tam egy nagyon kel­le­met­len szu­rit, majd a dok­tor­nő egy szi­ké­vel vala­mit nagyon mélyen és nagyon ala­po­san fel­vá­gott. Kijött a seb­ből vala­mi, majd idő­vel a fáj­da­lom­csil­la­pí­tó hatá­sa is. Kap­tam min­den­fé­le orvo­si esz­kö­zö­ket (fer­tőt­le­ní­tő, krém, köt­szer, pólya, man­kó), ami­re csak szük­sé­gem lehe­tett, és a lel­kem­re kötöt­ték, hogy reg­gel és este leg­alább egy héten át kötöz­zem át a sebet. Így is tet­tem, de majd’ egy hét után csak annyi vál­to­zott, hogy egy­re job­ban fájt az ujjam, illet­ve már olyan gya­kor­lott kötö­ző vol­tam bal kéz­zel is, mint egy önma­ga is sze­ren­csét­le­nül járt fel­cser. Így hát mit volt mit ten­ni, Német­or­szág­ban, nya­ra­lás köz­ben men­tem el a szom­széd falu­ba, hogy fel­ke­res­sem Dr Kretz­sch­mart (nevez­zük így, mert az iga­zi nevé­re nem emlék­szem). Itt idő­pont nél­kül rög­tön fogad­tak, megint csak leápol­tak ala­po­san, majd kap­tam egy új idő­pon­tot két nap­pal később­re, illet­ve még a koráb­bi­ak­hoz képest is sok­kal több köt­szert. Ezt köve­tő­en már csak egy­szer men­tem el orvos­hoz, már Zürich­ben, ami­kor már har­ma­dik hete szen­ved­tem az ujjam­mal, és már nagyon untam. Itt meg­kap­tam a har­ma­dik faj­ta kenő­csöt, ami aztán cso­dák cso­dá­já­ra egy hét után vissza­szo­rí­tot­ta a gyul­la­dást, és szer­ve­ze­tem legyőz­te a táma­dó baci­lust (vírust? gom­bát? sose derül ki). Most ott tar­tok, hogy az ujj nem fáj, de cse­ré­be csú­nya, kell még pár hét, amíg szé­pen lenő a legya­kott köröm, és fele­dés­be merül az az idő­szak, ami a csa­lád éle­té­be mint “apa zom­bi­uj­ja” került bele.

Kép helyett: ez egy igen undo­rí­tó kol­lázs, ami nagy­já­ból két és fél hóna­pot ölel át. 1. kép: köz­vet­le­nül műtét után, előt­te kép nincs, akkor csak piros volt az ujjam. 2. kép: 3 nap­pal műtét után, lát­szik jól, ahogy le van vág­va a köröm. 3. kép: műtét +1 hét, gyó­gyu­lás? 4. kép: itt kezd­tem el lemon­da­ni az ujjam­ról, mert ha így néz ki más­fél hét után, akkor mi lesz itt később? 5. kép: majd­nem 3 hét után vissza­nőtt a bőr, finom puha lett. 6. kép: 10 hét­tel az ese­mény után járunk, ha nem len­ne ilyen undo­rí­tó a köröm, már készen is len­nénk. Sen­ki se kat­tint­son ide se!