Ez is egy olyan bejegyzés, ami egy ideje tervben van, nyilván kellett egy új sebhely ahhoz, hogy rávegyem magam ennek a megírásához. Remélhetőleg ezzel a listám véglegessé válik, no more sebhely. Volt pár kép, de Regi tanácsára kivettem őket, mert némelyik eléggé gyomorforgató volt.
Homlok
Volt régen egy kedvenc könyvem, ilyen igazi puhafedeles ponyva, cseppet sem hatásvadász címmel: A világ legnagyobb járványai. Volt benne minden, pestis, sárgaláz, és persze feketehimlő is. Ebből emlékszem egy idézetre, miszerint egykoron voltak olyan apróhirdetések, hogy “X.Y. himlőhelyes, munkát keres”. (Mert ugye aki himlőhelyes, az átesett a himlőn, ergo még egyszer nem tudja elkapni, biztonságos munkavállaló, mint egyszeri informatikus 2 héttel korona után.) Ez nagyon megmaradt bennem, mivel az én homlokomon is van egy himlőhely, igaz, annyira nem vagyok menő, hogy fekete~ után maradt volna hátra, hanem sima bárány~ volt.
Kép helyett: alig látszik, de itt egy rossz kép a homlokomról.
Száj
Aki ismerős Budapesten, az bizonyára hallott már a Havanna-lakótelepről. Akinek régen vagy mostanában mondtam, hogy ott nőttem fel (1984 — 2000), mind jellegzetes arckifejezéssel nyugtázta ezt, általában azt tudtam kiolvasni a tekintetekből, hogy “wow, mennyire menő vagy, egy igazi szupersztár, aki ezt is túlélte”, de inkább azt, hogy “Havanna? ez sok mindent megmagyaráz”. Nincs okom panaszra, nyugalmas gyerekkorom volt, mondhatni, szinte eseménytelen. Telente sokszor szánkóztam a 10 emeletes házak közé telepített mesterséges dombokon, ami jó mulatság volt. Egy alkalommal leöntötték a domb egyik oldalát vízzel, ami a fagynak köszönhetően (hol volt még akkor a klímaváltozás?!) ún. jéggé fagyott. Ezen aztán a gyerekek ügyesen, talpon csúszkáltak lefelé. Én sem akartam kimaradni a jóból, felmentem, nekifutottam, lecsúsztam. Egy kedves kolléga csúszás közben kirakta elém a lábát, amit kikerültem, de aztán valahogy 180 fokkal megfordultam, és háttal csúsztam tovább — egy darabig. Aztán olyan istenesen hasra, pontosabban pofára estem, amelynek hatására a felső fogaimmal általharaptam az alsó ajkaimat. Mivel itt elég sok az ér, ömlött a számból a vér, mint a filmekben, és a rosszul összeforrt heg azóta is az arcom egyik éke.
Kép helyett: szintén nem valami jó kép itt.
Alkarok
Sokat és sokszor mesélt történetek származnak az ikres első hónapokból. De jó is volt hónapokon keresztül, folyamatosan álmosnak lenni, éjjel-nappal babázni, csinálni 2–3 óránként a ciklusokat (etetés, pelenkázás, altatás), amikről nem hittük, hogy valaha véget érnek. Egy ilyen pihent napon történt, hogy tejet melegítettem volna a tejmelegítőben, mert ilyenünk is volt. A tejmelegítő az épp használatban levő fritőz (francia olvasók kedvéért: friteuse) mögött volt található, és először bal kézzel nyúltam be, hogy behelyezzem a cumisüveget. Persze nem voltam elég óvatos, és a forró gőzzel megsütöttem az alkarom, majd, miután a munka nem volt befejezve, jobbal folytattam a műveletet — hasonló eredménnyel. Most néztem alaposan a bőröm, és már nem látszik a heg, de szerintem csak azért, mert mostanában a sok biciklizés miatt barna az alkarom, mint nyáron az építőmunkásnak.
(Itt volt egy bekezdés egy “alhasi” műtét és heg kapcsán, de Regi tanácsára kitöröltem. Majd személyesen megmutatom annak, akit érdekel!)
Bal mutatóujj
Ahogy azt fent említettem, a Havannán nőttem fel, illetve egy olyan háztartásban, ahol apukám volt a késbuzi. Ez valamennyire rám is ragadt, és ébredt bennem némi izgalom és vonzalom az éles tárgyak iránt. Volt nekem svájcibicskám (már akkor tudtam!), sőt, egyszer apukám vett nekem egy igazi pillangókést. Ez a 90-es években legalább olyan alapvető része volt egy fiúgyermek arzenáljának, mint a tetris vagy a márkás pólókról gyűjtött címkék. (Ugye más is…?!) Én ezzel a késsel nem voltam olyan gyakorlott, mint azt a lakhelyem megkövetelte volna, de néha azért gyakoroltam vele, forgattam, és nagyon menőnek éreztem magamat. Egyszer arra is kiváncsi voltam, hogy milyen éles a kés, és hallottam, hogy ezt úgy lehet tesztelni, hogy az ember egy papírlapot vág el vele, és ha a kés éles, akkor viszi, mint kés a vajat pillangókés a papírlapot. Fogtam hát egy félfamentes (miért félfamentes? ha a fele famentes, akkor a másik fele fás, akkor miért nem inkább félfás? kínzó kérdések!) rajzlapot, és gyakorlatlan mozdulattal belevágtam. A kés éles volt, mert nagyon simán vágta ketté a lapot, és a mutatóujjam végét, amivel a lapot tartottam. Egy pillanatig nem tudtam, hogy most pontosan mi is van, de aztán jött az égető érzés az ujjbegyemből (ill. annak helyéről), és az elmaradhatatlan vércsöppeső. Mivel tudtam, hogy rossz fát tettem a tűzre, próbáltam eltűntetni a bizonyítékokat (kés, papír, a fél ujjam), de hamar lebuktam a szüleim előtt. Gyors elsősegély, és aztán hosszú hetek, amíg szépen visszanőtt az ujj és az azzal együtt levágott köröm is. Az ujjam eléggé sértődékeny, és azóta is látszik a körmöm formáján, hogy mi történt egykoron.
Kép helyett: megsértődött az ujjam, és a köröm azóta sem szimmetrikus, ahogy levágtam a jobb oldalon, látszik egy kicsit itt.
Bal középső ujj
Kb. hat éves lehettem, amikor valahol (vidék? külföld?) nyaraltunk. Nem lehetett túl messze, mert vittük magunkkal a biciklimet is. (Vagy talán ott kölcsönöztünk? Volt biciklikölcsönzés ’90 körül?) Voltak ott rajtam kívül is hasonszőrű gyerekek, biztos játszottam is velük. Egy alkalommal azonban az történt, hogy fogtuk a biciklit, felállítottuk fejjel lefelé (tudjátok, amikor a kormányon és a nyergen áll), és elkezdtük veszettül hajtani a pedállal. Ez egy darabig tetszett nekem, de aztán már nem, és gondoltam, hogy akkor most ezt abba kell hagyni. Mivel ez tűnt a legegyszerűbb ötletnek, a bal kezemmel benyúltam a fogaskerék és a lánc közé, hogy a középső ujjammal leállítsam a mozgást. Ez sikerült is, csak közben az ujj egy kissé bibis lett, szépen felvágta lánc az jó mélyen (csontig). Szüleim cseppet sem ijedtek meg, amikor megjelentem könyékig véresen, ordítva, és idegen helyen kellett ambulanciát keresni. Az ujj megmaradt, a heg viszont a mai napig emlékeztet arra, hogy az intelligencia az évek során alakul csak ki (ha egyáltalán kialakul valaha).
Kép helyett: itt egy kicsit látszik a fehér heg, nem vészes.
Jobb középső ujj #1
2012 februárja mozgalmasan telt. Kiderült, hogy a korábbi tervekkel ellentétben mégsem Wekkerlén élünk boldogan, amíg meg nem halunk, hanem helyette előbb én, majd a többiek is Svájcba költöznek. Ilyenkor szokott az lenni, hogy az ember számot vet az életével, rendet rak maga körül, miegymás. Ennek egyik állomása volt az a sztori, amikor egy régi, elveszett cicát kereső plakátba sérültem bele, de annyira, hogy abból műtét is lett. Erről beszámoltam a blogon is (A középső ujj), de most itt egy relatíve friss fotó, hogy mi lett ebből tíz év után. Nem múlt el nyomtalan.
Kép helyett: itt egy ízléses montázs 2012-ből, és 2022-ből. Ami itt látszik, az az, hogy a műtéti heg még mindig látszik, a köröm felett van egy ilyen szép kráter. A kitakart részre még visszatérünk… Senki se kattintson ide!
Jobb középső ujj #2
Last but not least, mondaná a művelt üzbég. Soha nem volt még körömágygyulladásom, így jó ötletnek látszott gyerekbarát wellnessezés előtt 2 nappal ez beiktatni, mint azt idén áprilisban tettem. Először csak fájt az ujjam diszkréten, aztán egyre jobban, végül már tényleg nagyon kellemetlen volt, bármihez értem, fájt. (Doktor úr, ha itt megnyomom, fáj, ha itt megnyomom, fáj, ha itt megnyomom, ott is fáj, mi lehet a bajom? — El van törve az ujja.) Mivel nem akartam ezzel vesződni idegenben, szabadság alatt, úgy voltam vele, hogy nézessük meg egy szakemberrel, elmentem hát — egy lábápoló ismerősömhöz. (Kéz? Láb? Végtag mindkettő.) Ő megpróbált mindent, de a köröm olyan mélyen ágyazódott a testembe, hogy nem lehetett kibányászni. Hazafelé beugrottam hát egy magánrendelőbe, ahol 5 perc várakozás után már operáltak is, megijedni se nagyon volt lehetőségem. Kaptam egy nagyon kellemetlen szurit, majd a doktornő egy szikével valamit nagyon mélyen és nagyon alaposan felvágott. Kijött a sebből valami, majd idővel a fájdalomcsillapító hatása is. Kaptam mindenféle orvosi eszközöket (fertőtlenítő, krém, kötszer, pólya, mankó), amire csak szükségem lehetett, és a lelkemre kötötték, hogy reggel és este legalább egy héten át kötözzem át a sebet. Így is tettem, de majd’ egy hét után csak annyi változott, hogy egyre jobban fájt az ujjam, illetve már olyan gyakorlott kötöző voltam bal kézzel is, mint egy önmaga is szerencsétlenül járt felcser. Így hát mit volt mit tenni, Németországban, nyaralás közben mentem el a szomszéd faluba, hogy felkeressem Dr Kretzschmart (nevezzük így, mert az igazi nevére nem emlékszem). Itt időpont nélkül rögtön fogadtak, megint csak leápoltak alaposan, majd kaptam egy új időpontot két nappal későbbre, illetve még a korábbiakhoz képest is sokkal több kötszert. Ezt követően már csak egyszer mentem el orvoshoz, már Zürichben, amikor már harmadik hete szenvedtem az ujjammal, és már nagyon untam. Itt megkaptam a harmadik fajta kenőcsöt, ami aztán csodák csodájára egy hét után visszaszorította a gyulladást, és szervezetem legyőzte a támadó bacilust (vírust? gombát? sose derül ki). Most ott tartok, hogy az ujj nem fáj, de cserébe csúnya, kell még pár hét, amíg szépen lenő a legyakott köröm, és feledésbe merül az az időszak, ami a család életébe mint “apa zombiujja” került bele.
Kép helyett: ez egy igen undorító kollázs, ami nagyjából két és fél hónapot ölel át. 1. kép: közvetlenül műtét után, előtte kép nincs, akkor csak piros volt az ujjam. 2. kép: 3 nappal műtét után, látszik jól, ahogy le van vágva a köröm. 3. kép: műtét +1 hét, gyógyulás? 4. kép: itt kezdtem el lemondani az ujjamról, mert ha így néz ki másfél hét után, akkor mi lesz itt később? 5. kép: majdnem 3 hét után visszanőtt a bőr, finom puha lett. 6. kép: 10 héttel az esemény után járunk, ha nem lenne ilyen undorító a köröm, már készen is lennénk. Senki se kattintson ide se!
Vélemény, hozzászólás?