Én és a gomba

Dél­után eszem­be jutott, hogy írok egy kicsit a gom­bá­ról, mert ez egy igen érde­kes téma. Kez­dés­nek meg­néz­tem, hogy mit írtam eddig. Miu­tán kiszűr­tem az olyan fals talá­la­to­kat, mint a blogom­ba vagy az Esz­tergom­ba, kide­rült, hogy írtam a kefír­gom­bá­ról, a kínai leves­ben nyo­mok­ban elő­for­du­ló gom­bá­ról, illet­ve egy iga­zi gom­ba-élmény­ről, ami az Olim­pi­á­ban ért min­ket. Olya­no­kat írtam, mint “én utá­lom a gom­bát” meg “a gom­bát kegyet­le­nül utá­lom”. Ez ide­s­to­va 6 éve volt, és soká­ig úgy tűnt, hogy ez a véle­mé­nyem kitart örökké.

Kap­cso­la­tunk kez­de­té­hez sok-sok évet kell vissza­men­nünk az idő­ben. Nem tudom, mikor talál­koz­tam elő­ször a gom­bá­val, mint étel­lel (a gom­bá­ra, mint STD-re tisz­táb­ban emlék­szem), de ami­óta emlé­ke­im van­nak, én tény­leg min­dig rühell­tem a gom­bát. Rán­tott gom­ba­fe­jek, gom­ba­pör­költ, gom­ba­pap­ri­kás, gom­bás piz­za, nekem tel­je­sen mind­egy volt, nem sze­ret­tem. Min­dig a gom­ba álla­gá­val és rend­szer­ta­ná­val volt gon­dom: se nem puha, se nem kemény; se nem állat, se nem növény.

Egy idő után a kis Lac­kó úgy dön­tött, hogy elég is volt ebből az ismer­ke­dés­ből, soha töb­bet meg sem kós­to­lok sem­mi­fé­le gom­bát vagy gom­bát tar­tal­ma­zó ételt. Egy alka­lom­mal, egy csa­lá­di ebéd alkal­má­val közöl­tem a szü­le­im­mel, hogy már­pe­dig én nem eszem a gom­ba­le­ves­ből, mert van ben­ne gom­ba. Nem, meg sem kós­to­lom, mert van ben­ne gom­ba. Per­sze ezt nem ilyen fino­man, úri­em­ber mód­já­ra adtam elő, hanem vala­mi ret­te­ne­tes hisz­ti­vel, csö­kö­nyös­ség­gel, kia­bá­lás­sal. Édes­apám egy idő után meg­elé­gel­te a cir­kuszt, és adott nekem egy kel­le­mes, neve­lő cél­za­tú, atyai toc­kost. A len­dü­let­től én azon nyom­ban bele­fe­jel­tem a leves­be, a gom­ba­da­ra­bok egyen­le­te­sen elosz­lot­tak az arco­mon, aztán las­san elkezd­tem kana­laz­ni a levest. Mit mond­jak, nem sze­ret­tem meg a gombát.

Tel­tek-múl­tak az évek, oly­kor-oly­kor bele­kós­tol­tam vala­mi gom­bás­ba, első­sor­ban vélet­le­nül. Aztán pár hónap­ja bemen­tünk a klo­te­ni Spar­ba, elmen­tem a hűtő­pult előtt, meg­lát­tam egy tál­ca friss gom­bát, és berak­tam a kosa­runk­ba. Ott­hon Regi meg­pu­col­ta (nem értet­te, mihez kez­dek majd a gom­bák­kal), én meg fel­koc­káz­tam, meg­sü­töt­tem, és meg­et­tem. Nem értem. (Regi se.) Az álla­ga még min­dig a régi, fél­úton a növény és az állat között. És nem értem, ízlik. Azóta pedig egy­foly­tá­ban gom­bát eszem, mint ami­kor vala­ki elkez­di enni az ételt, ami­től addig éve­kig el volt tilt­va. Volt olyan, hogy egy nap három­szor is ettem gom­bát. Ettem gril­le­zett gom­ba­fe­je­ket, gom­ba­krém­le­vest, gom­ba­pört­köl­töt, apró­ra vágott gom­bát süt­ve, kari­ká­kat pirít­va. Nem értem.

Itt vagyok tehát, 30 éve­sen, és egyik pil­la­nat­ról a másik­ra meg­sze­ret­tem a gom­bát. Nem tudom, van‑e ilyen beteg­ség, de ha len­ne, akkor lati­nul repen­te­fun­gusp­hi­lia len­ne a neve.