Első síelés

Ugyan mind­járt 8 éves a blog, mos­ta­ná­ban még­is min­den bejegy­zés úgy kez­dő­dik, hogy “első”. Ennyi­re úju­lok meg hét­ről hétre.

Feb­ru­ár végén fel­ke­re­ked­tünk, és elin­dul­tunk, hogy első csa­lá­di síe­lé­sün­ket a már meg­szo­kott kap­ru­ni (Zell am See-régió, Auszt­ria) kör­nye­zet­ben tölt­sük. Tud­ni kell, hogy 2008-ban én ott tanul­tam meg snow­boar­doz­ni, aztán 2009-ben is vissza­tér­tünk, így ez szá­mom­ra hazai pálya.

Csak a lányok síelnek!
 — M. Lász­ló, snowboardos

Hogy mond­jam szé­pen, én nem akar­tam soha sem síel­ni. Regi több mint 7 éve (ld. #elmult8ev) pró­bált rábe­szél­ni, én annyi­ra ellen­áll­tam, hogy maxi­mum a snow­boar­do­zást vál­lal­tam be, mert az menő. Síe­lők, azok ilyen sznob nép­ség, mi, snow­boar­do­sok pedig a láza­dó ifjú­ság vagyunk! Aztán ami­kor egy­re inkább ala­kult ez a csa­lá­di tele­lés, nyil­ván­va­ló lett, hogy vala­mit ten­nem kell. Snow­boar­dos­ként ugyan ret­ten­tő menő vagyok, de mivel 7 év alatt net­tó 60 óra desz­ká­zás­nál tar­tok, nagy­já­ból annyit tudok csi­nál­ni, hogy egy szo­li­dabb lej­tőn nem halok meg azon­nal. Saj­nos két gyer­mek mel­lett ennyi tudás a téli spor­tok­ból nem elég­sé­ges, mert hiá­ba síel Regi 20+ éve, nem síok­ta­tó, és nem tud egy­szer­re két gye­re­ket (és egy snow­boar­dos fel­nőt­tet) meg­men­te­ni a pályán. Tehát kény­te­len-kel­let­len bevál­lal­tam azt, hogy síel­ni fogok, mert akkor én is tudok majd gye­re­ket men­te­ni igény ese­tén (és nem teté­zem a bajt azzal, hogy a síe­lő gye­rek­re rázu­ha­nok snow­boar­dos­tul). Fel­té­ve, hogy vala­mennyi­re meg­ta­nu­lok síelni.

Síok­ta­tó, minek? Után­aol­vas­tam, és néz­tem két you­tu­be-os vide­ót is. Meg­ta­nu­lok magamtól!
 — M. Lász­ló, snowboardos

Egy ese­mény­te­len (Zizi 20 km-rel a cél előtt hányt az autó­ban) uta­zást köve­tő­en elfog­lal­tuk szo­bán­kat egy ked­ves pie­send­or­fi csa­lá­di pan­zió har­ma­dik eme­le­tén. Szom­bat dél­után érkez­tünk, vasár­nap reg­gel pedig gyor­san a helyi “hegy­re” (Erleb­nis­berg Pie­send­orf) men­tünk. A hegy erős túl­zás, mert ez a dom­bocs­ka annyi­ra ala­csony, hogy még a Goog­le Maps sem írja ki a magas­sá­gát. A gye­re­ke­ket beírat­tuk síok­ta­tás­ra, kap­tak egy-egy ked­ves okta­tó nénit, akik­kel a Flum­ser­ber­gen koráb­ban végig­cso­szo­gott két óra után tovább töké­le­te­sí­tet­ték sítu­dá­su­kat. Ekkor jöt­tem én, és Regi gyor­san nekem is szer­zett egy pri­vát okta­tót. (Elvi­leg én is síis­ko­lá­ba men­tem, de egye­dül vol­tam az osz­tály­ban, így kvá­zi pri­vát okta­tást kap­tam a cso­por­tos sítan­fo­lyam árá­ért. Ez nagyon jó.) Dél­előtt Lukas, dél­után Vic­ky ver­te belém az alapokat.

Síel­ni sok­kal egy­sze­rűbb, mint snow­boar­doz­ni. A snow­board sok­kal jobb, mint a sí!
 — M. Lász­ló, snowboardos

Emlék­szem, milyen rémisz­tő volt elő­ször snow­boar­doz­ni. Egy desz­ka, rákö­töz­ve mind a két lábam, még áll­ni sem tudok, vagy ülök, vagy esem, ez a két funk­ció volt kez­det­ben. Snow­board után síléc, ez hason­ló trau­ma volt szá­mom­ra. Min­dig szét­csúsz­nak a léce­im, vagy rálé­pek egyik­kel a másik­ra, nem tudok leül­ni, nincs meg a sta­bil oldal­fek­vő hely­zet sem. Fél­tem, na.

Elő­ször meg­ta­nul­tam, hogyan kell fel­csa­tol­ni a léce­ket. Vigyáz­ni kell, hogy ne legyen túl havas se a kötés, se a bakancs, mert akkor nem megy. Aztán arra is figyel­ni kell, hogy ha az egyik léc a lábon van, akkor az már csú­szik, így a mási­kat fel­ven­ni komoly sport­tel­je­sít­mény. Ha vélet­le­nül ez sike­rül, akkor még több kihí­vás vár­ja az embert, mert akkor már az összes irány­ba akar szét­csúsz­ni az összes láb. Tel­je­sen leiz­zad­tam, és még egy fél cen­tit sem síeltem.

Mikor a taná­rom segít­sé­gé­vel átlen­dül­tem a holt­pon­ton, elkezd­tük az ala­pok­kal. Olda­laz­va lépe­ge­tés, cso­szo­gás, csu­pa olyan dolog, amit az Alpok orszá­ga­i­nak lako­sai 3 éve­sen, nem pedig 30 éve­sen sajá­tí­ta­nak el. Ami­kor ez már ment, akkor egy kötél­lel fel­von­tat­tam magam a lej­tő tete­jé­re. Oda­fenn körül­néz­tem, mielőtt első csú­szá­so­mat elkezd­tem vol­na, gon­do­lat­ban elbú­csúz­tam összes csa­lád­ta­gom­tól, bará­ta­im­tól és üzlet­fe­le­im­től. A lej­tő annyi­ra eny­he volt, hogy egy óvat­lan pil­la­nat­ban elkezd­tem fel­fe­lé csúsz­ni, de sze­ren­csé­re ez csak egy kisebb gödör miatt volt. Végül elszán­tam magam, és nekiindultam.

Ösz­tö­nö­sen az ember pont for­dít­va kanya­rog­na, mint ahogy kell. Még most is fura, hogy úgy megyek jobb­ra, hogy a bal lábam­ra helye­zem a test­sú­lyo­mat, és for­dít­va. Per­sze, értem én a dolog fizi­ká­ját, de az ösz­tö­ne­im azt súg­nák, hogy ha “leszú­rom” a bal lába­mat, akkor az nem mozog, és a jobb pedig körü­löt­te elfo­rog, és akkor bal­ra megyek. Nos, nem így van. Szó­val az, aki még nem síelt, de sze­ret­ne, az ezt az egész leszú­rós gon­do­lat­me­ne­tet felejt­se el! Jobb­ra bal láb­bal megyünk, bal­ra meg job­bal. Hogy ezt ala­po­san begya­ko­rol­juk, meg­csi­nál­tuk az összes gya­kor­la­tot, két­ke­zes térd­fo­gás, repü­lő­zés, láb­emel­ge­tés, egy lécen való csú­szás, mér­leg­hin­ta. Az volt a fur­csa, hogy köz­ben sok­szor nagyon nem ment a dolog, de aztán vala­ho­gyan 2–3 óra után össze­állt az egész, és akkor már kezd­tem úgy csúsz­ni, ahogy azt én aka­rom, nem pedig úgy, ahogy a léce­im, illet­ve a ran­dom hópelyhek.

Mielőtt még ennyi­re pro let­tem vol­na, volt egy kb. más­fél órás idő­szak, ami­kor komoly prob­lé­má­im akad­tak a jobb­ra kanya­ro­dás­sal. Bal­ra már egész jól men­tem (jobb láb­ra nehe­zed­ve, ugye), de jobb­ra csak nem . Kicsit olyan vol­tam, mint Derek Zoo­lan­der, aki csak az egyik irány­ba tud for­dul­ni (“I’m not an ambi­turner”). Sokat gon­dol­kod­tam csú­szás köz­ben, hogy mennyi­re gond ez, van‑e vala­hol olyan sípá­lya, ahol csak bal­ra kell men­ni végig, mint a Nas­carban. Aztán a sok gon­dol­ko­dás köz­ben meg­ta­nul­tam a job­bost is.

Dél­után aztán már egy komo­lyabb lej­tő­re is fel­vitt az okta­tó, itt már időn­ként 10 km/h‑s sebes­ség­re is fel­gyor­sul­tam, ha nem kanya­rod­tam elég sokat. Köz­ben meg­ta­nul­tam a csá­ká­nyos fel­vo­nó hasz­ná­la­tát, ami­ből sze­ren­csé­re egy­szer sem estem ki, és sok­kal kényel­me­sebb így fel­men­ni, mint egy kötél­be kapasz­kod­va. Egy­re fel­jebb és fel­jebb men­tünk a koráb­ban már emlí­tett hegyen, míg végül egé­szen a tete­jé­re jutot­tunk. Később mond­ta Vic­ky, az okta­tóm, hogy az első nap még sen­ki sem jutott a tanít­vá­nyai közül ilyen magas­ra. Nagyon büsz­ke vol­tam magam­ra, aztán eszem­be jutott, hogy a tanít­vá­nyai átlag 3 éve­sek lehet­nek. De ez sem ron­tot­ta el a kedvemet.

A síe­lés sok­kal jobb, mint a snowboardozás!
 — M. Lász­ló, síelő

A sok szö­veg után most már inkább meg­mu­ta­tom, hogy 3 nap, net­tó 10 óra síe­lés után hol tar­tok (pon­to­sab­ban ez a videó a 2. napon, a 6. óra körül készült).

A lányok­ról majd talán később írok, egy külön poszt­ban, mert nekik job­ban megy, és fél­té­keny vagyok.