A Wait But Why-féle Elon Musk-sorozat

Nem túl­zás, de tény­leg ez volt az a szö­veg (ter­je­del­mét tekint­ve sze­rin­tem kis­re­gény), amit az elmúlt hetek­ben olvas­tam. Elké­pesz­tő­en jól meg­írt, érde­kes, vic­ces, tanul­sá­gos, az ember világ­szem­lé­le­tét alap­ja­i­ban átala­kí­tó vala­mi ez az egész. Elon Musk, a Tes­la, a Spac­eX, csu­pa olyan dolog, ami­ről eddig tud­tam, de nem volt se mély, se össze­füg­gő isme­re­tem a témá­ban. Egy­sze­rű­en lenyű­gö­ző, min­den­ki­nek nagyon aján­lom.

  1. Elon Musk: The World’s Rad­dest Man
  2. How Tes­la Will Chan­ge The World
  3. How (and Why) Spac­eX Will Colo­ni­ze Mars
  4. The Cook and the Chef: Musk’s Sec­ret Sau­ce

Nem szok­tam lap­szem­léz­ni, de most muszáj volt. A szer­zőt egyéb­ként Tim Urban­nak hív­ják, és 1989-es szü­le­té­sű (az egy másik Tim Urban).

A hely

Egy köze­li isme­rő­söm mesél­te.

Egy nagy pro­jekt zárá­sát ünne­pel­tük. Kb. 700 embert hív­tak meg a Go-Live par­ty-ra, amit egy hatal­mas ren­dez­vény­köz­pont­ban tar­tot­tak. (Sváj­ci­ak ked­vé­ért: Stage One, Oer­li­kon-Zürich — a szerk.) Az egész egy álló­fo­ga­dás­sal kez­dő­dött, hord­ták kör­be az ita­lo­kat, falat­ká­kat kínál­tak, kor­rekt nasi volt. Aztán leve­tí­tet­tek egy negyed­órás össze­ál­lí­tást a pro­jekt­ről, dró­nos fel­vé­te­lek az iro­da­épü­le­tek­ről, nagyon seni­or mana­ge­rek nyi­lat­koz­tak, képek és vide­ók a Go-Live hét­vé­gé­ről. Utá­na még seni­or­abb embe­rek követ­kez­tek a szín­pa­don, előbb a CEO, aztán az elnök, végül a CFO/COO köszön­te meg min­den­ki­nek a mun­kát. Ekkor hir­te­len elhúz­ták a füg­gönyt a terem végé­ben, és kide­rült, hogy a már eddig is bazi­nagy hely még két­szer ekko­ra, ott vol­tak az asz­ta­lok. Átvo­nul­tunk las­san oda, én kicsit lema­rad­tam a kol­lé­gá­im­tól. Keres­tem őket a tömeg­ben, lát­tam, hogy leül­tek egy asz­tal­hoz páran, és már csak egy hely maradt mel­let­tük. Intet­tek nekem, hogy üljek oda, így hát el is indul­tam oda. Már majd­nem oda­ér­tem, ami­kor egy öltö­nyös ember akart pont oda­ül­ni, de az egyik kol­lé­gám szólt neki, hogy bocsá­nat, már fog­lalt. Ekkor értem oda, és ránéz­tem az úrra, aki a “helyem­re” ült vol­na. Rög­tön fel­is­mer­tem, és mond­tam is neki, hogy üljön csak le nyu­god­tan, majd én kere­sek egy másik helyet. Nem, nem gond, mond­ta, és elment, leült a fal mel­lé egy puff­ra. Kér­dez­tem a kol­lé­gá­mat, hogy tudja‑e, hogy ki volt az, akit elkül­dött. Nem, mond­ta, de isme­rős volt az arca …

Így kerül­tem a CIO helyé­re. Egy órá­ra.

Meglepetés-utazás előkészületek

Mint azt bizo­nyá­ra vagy tud­já­tok (vagy nem), júni­us utol­só hét­vé­gé­jén Regi­vel Amsz­ter­dam­ban vol­tunk. Ez bizo­nyá­ra nagyon érde­kes, de nem erről fogok írni, hanem az elő­ké­szü­le­tek­ről.

Feb­ru­ár 21‑e egy szom­ba­ti nap volt. Regi Buda­pes­ten volt, én pedig Zürich­ben. Azon a hét­vé­gén volt a Swiss nagy­sza­bá­sú akci­ó­ja, ami arról szólt, hogy nagy­já­ból min­den euró­pai város­ba el lehe­tett jut­ni oda-vissza 119 frank­ból. Beiz­zí­tot­tam a hitel­kár­tyá­mat, és sor­ban vásá­rol­tam a jobb­nál-jobb repü­lő­je­gye­ket: Zürich-Buda­pest, Buda­pest-Zürich! Egzo­ti­kus cél­pon­tok a javá­ból. Szó­val miu­tán vet­tem magunk­nak pár haza­utat, gon­dol­tam, hogy a repü­lőt akár uta­zás­ra is lehet­ne hasz­nál­ni, pél­dá­ul elmen­ni egy hely­re úgy­ne­ve­zett turis­ta­ként. Meg­kér­dez­tem Regit, hogy menjünk‑e vala­mi­kor vala­ho­va, mond­ta, hogy igen, és nagy­já­ból ennyi­ben is marad­tunk. Néze­get­tem olyan váro­so­kat, mint Szent­pé­ter­vár, Kop­pen­há­ga, Prá­ga, de vagy nem mer­tem bele­vág­ni, vagy rossz napo­kon volt az indu­lás és az érke­zés is. Aztán meg­ta­lál­tam Amsz­ter­da­mot, és volt akci­ós pén­tek esti — hét­fő reg­ge­li rep­jegy. Nosza, vet­tem ket­tőt. És köz­ben nagyon remény­ked­tem, hogy Regi elfe­lej­ti az egé­szet.

Amsz­ter­dam
Amsz­ter­dam egy meg­le­he­tős város. Én vol­tam már koráb­ban több­ször, egy­szer néhány napig, két­szer pedig átuta­zó­ban, Regi viszont még nem volt. Ami­óta bará­ta­ink pár hónap­ja egy hét­vé­gét Amsz­ter­dam­ban töl­töt­tek, azóta hall­gat­tam Regi­től, hogy “men­jünk már mi is”. Én per­sze ali­bi­ből húz­tam a szá­mat. Regi erre elkez­dett szer­vez­ked­ni, hogy ha velem nem, akkor majd barát­nők­kel igen (már­mint Amsz­ter­dam­ba utaz­ni), és majd ősszel Amsz­ter­dam­ba repül­nek egy hét­vé­gé­re. Ennek az ötlet­nek nem kife­je­zet­ten örül­tem.

A hitel­kár­tya
Még vala­mi­kor ápri­lis­ban vagy május­ban, pár hónap­pal a repü­lő­je­gyek vásár­lá­sa után fog­lal­tam le az amsz­ter­da­mi szál­lást a BCOM-on keresz­tül (én anno a HCOM-pro­jek­ten dol­goz­tam, szó­val áru­ló vagyok, tudom). Per­sze meg kel­lett adni hitel­kár­tyát a fog­la­lás­hoz, de ez alap, nem is zavart, gon­dol­tam, hogy úgy­is majd “hely­ben” kell fizet­ni. Tel­tek a hetek, zaj­lott az élet, elha­tá­roz­tam, hogy veszek egy Mi Ban­det (a Xia­o­mi lépés­szám­lá­ló és alvás­fi­gye­lő okos­kar­kö­tő­je). (Ennek sem­mi köze Amsz­ter­dam­hoz, de a tör­té­net miatt fon­tos.) Néze­get­tem több webshop­ban is, és a kb. 10 dol­lá­ros kar­kö­tő szál­lí­tás­sal együtt min­den­hol 40–50 frank körül jött ki. Na, azt már nem. Aztán Gábor bará­tom mond­ta, hogy ő szo­kott az Ali­Exp­ress-ről ren­del­ni, min­den olcsó, és pár hét alatt meg is jön­nek a cuc­cok Kíná­ból. Regiszt­rál­tam, keres­gél­tem, 17 dol­lá­rért talál­tam is egy Mi Ban­det aján­dék szíj­jal. Meg is ren­del­tem, ki is fizet­tem hitel­kár­tyá­val. Ez volt júni­us 9‑én, este.
Más­nap reg­gel jön egy email a ban­kom­tól, hogy 464 eurót ter­hel­tek a hitel­kár­tyám­ra. Nocsak! Néz­tem a ter­he­lés leírá­sát, abból nem derült ki sem­mi. Per­sze gon­dol­tam én az amsz­ter­da­mi szál­lás­ra, meg is néz­tem, hogy mennyi­be kerül, de nem stim­melt az összeg. No, akkor bizony az Ali­Exp­ress vagy a bolt, ahon­nan vásá­rol­tam, biz­tos vissza­él­tek a hitel­kár­tyám­mal! Írtam is nekik rög­tön egy rek­la­má­ci­ót, köz­ben meg fel­hív­tam a ban­kot, hogy jelez­zem, vala­ki vissza­élt a kár­tyám­mal. Utá­na le is til­tot­tam a kár­tyát, fájó szív­vel, mert már tud­tam kívül­ről a szá­mát. És meg­fo­gad­tam, hogy soha töb­bet nem vásá­ro­lok hitel­kár­tyá­val sem­mi­lyen meg­bíz­ha­tat­lan­nak lát­szó for­rás­ból.
Aztán pár nap­ra rá kap­tam egy leve­let a szál­lást inté­ző hölgy­től, hogy izgulunk‑e már az uta­zás előtt. Írtam neki, hogy per­sze, jó lesz, és mel­les­leg meg­kér­dez­tem tőle, hogy miként lehet majd fizet­ni.

Can you debit my cre­dit card?

Gyor­san jött a válasz.

The pay­ment was sup­po­s­ed to be done alre­ady… Or still didn’t go thro­ugh?

Ajajj … Rosszat sej­tet­tem!

Did you debit my VISA cre­dit card alre­ady? I got a debit move­ment on June 10th:
EUR 464.10 have been char­ged to card “VISA”. SumUp *Max­Wolf 31208084296 GB.​

Megint jött a gyors válasz.

Yes! that’s it ))

Bázz!!! Még leve­lez­get­tünk egy kicsit, ő írta, hogy min­den oké, ne izgul­jak, meg­kap­ták a pénzt. Én meg köz­ben már vissza is kap­tam az egész össze­get a ban­kom­tól, szó­val úgy állt a hely­zet, hogy a bank szpon­zo­rál­ja a szál­lá­sun­kat. Mind­egy, írtam a UBS-nek, hogy bocs­esz-csocs­esz, hülye vol­tam, még­is én köl­töt­tem el azt a pénzt, csak koráb­ban, és nem annyit, debi­tel­jék vissza. Egy amsz­ter­da­mi hét­vé­gé­ért nem len­nék szí­ve­sen hitel­kár­tya-csa­ló.

A gril­le­zés, a bébi­szit­te­lés, a szü­le­tés­nap
Május­ban és júni­us­ban is min­den hét­vé­gén volt vala­mi dol­gunk, csak az utol­só hét­vé­ge árvál­ko­dott üre­sen. Mond­tam is Regi­nek már koráb­ban, hogy azt hagy­juk is meg pihe­nés­re, ne szer­vez­zünk sem­mit se. Jó, jó, jó. Aztán vala­mi­kor közöl­te, hogy pén­tek esté­re csa­jos gril­le­zést szer­vez (soha nem volt még ilyen). Per­sze pont arra a pén­tek esté­re, ami­kor mi 9‑kor repü­lünk el. Pánik! Szól­tam Nóri­nak (aki be volt avat­va), hogy csi­nál­jon vala­mit, mert baro­mi ciki len­ne Regit hét­kor kirob­ban­ta­ni abból a gril­le­zés­ből, amit ő szer­ve­zett, ráadá­sul úgy, hogy egyik kezé­ben egy brat­wurst, másik­ban meg egy üveg sör van. (Úgy nem is lehet becsek­kol­ni a rep­té­ren.) Nóri mond­ta, hogy ne aggód­jak, intéz­ke­dik. Intéz­ke­dett is, szólt a meg­hí­vot­tak­nak, hogy mond­ják le szé­pen az egé­szet. Regi köz­ben per­sze mit sem sej­tett, csak jött egy­más után min­den­ki­től, hogy “épp eluta­zunk”, “már van más prog­ram”, “beteg a kecs­kénk”. Sze­ren­csé­re nem fogott gya­nút. A pén­tek meg­old­va.
Szom­bat­ra Regi csak két prog­ra­mot szer­ve­zett, nekem egy köl­töz­te­tést, magá­nak pedig egy bébi­szit­te­lést. Szól­tam az ille­tő csa­lád­nak, hogy a köl­töz­te­tés nem fog men­ni, de a bébi­szit­te­lés­ben tudunk segí­te­ni, mert Szand­ra úgy­is vigyáz a gye­re­kek­re. Azt is mond­tam, hogy ez nagy titok, Regi­nek egy szót se. Nos, ezt nem sike­rült tel­je­sen meg­ér­te­ni­ük, Regi emi­att majd­nem rájött az ördö­gi terv­re, erre utal a len­ti videó végén.
Vasár­nap pedig ter­mé­sze­te­sen 50 fős szü­le­tés­na­pi buli­ba vol­tunk hiva­ta­lo­sak Schwyz-be. Még ezt volt a leg­egy­sze­rűbb lemon­da­ni, per­sze csak titok­ban.

A nőgyó­gyász
A fél­re­ér­té­sek elke­rü­lé­se végett: Regi nem ter­hes, nem is vár­ha­tó vál­to­zás ezen álla­po­tá­ban. Ellen­ben Regi ún. nő, és mint olyan, nőgyó­gyász­hoz jár majd­nem min­den 1–2‑3 évben. Ami­óta kiköl­töz­tünk, erre még nem volt érke­zé­se, és pont júni­us­ban talált egy züri­chi magyar nőor­vost. Csü­tör­tök dél­után­ra kapott idő­pon­tot, ekkor nem volt sem­mi­lyen altes­ti moto­zás, csak beszél­ge­tés 2 órán keresz­tül. Csü­tör­tök este (T‑24h) Regi közöl­te, hogy egyez­tet­tek egy újabb idő­pon­tot, ami­kor kap­cso­la­tu­kat fizi­ká­lis sík­ra tere­lik. Az új idő­pont: hét­fő reg­gel 8:30. Bázz!!! 8:25-kor száll le a gépünk … Mind­egy, meg­ol­dom!
Pén­te­ken fel­hív­tam a nőgyó­gyászt, gon­dol­tam, hogy simán elma­gya­rá­zom neki a hely­ze­tet, magya­rul nagyon meg­győ­ző tudok len­ni, meg fog­ja érte­ni. Az asszis­ten­se vet­te fel a tele­font, aki Mile­na vagy Jele­na név­re hall­gat, a lényeg, hogy nem magyar, és nem is beszél magya­rul, ellen­ben ango­lul sem. Elkezd­tem ipa­ri mennyi­ség­ben izzad­ni, hogy hogyan fogom én ezt mind elma­gya­ráz­ni neki néme­tül. Szé­pen bemu­tat­koz­tam, mond­tam, hogy én vagyok Herr Mar­kert, és Frau Mar­kert volt teg­nap a ven­dé­gük. Eddig oké. Azt is mond­tam, hogy Regi kapott új idő­pon­tot hét­fő reg­gel­re. Milena/Jelena: így van. No, én azt az idő­pon­tot sze­ret­ném lemon­da­ni. Az úgy van, hogy eluta­zunk, és nem érünk vissza, viszont erről Regi nem tud, ez a mi kis Gehe­im­nis-ünk. M/J: ?!?! Kicsit még magya­ráz­tam, hogy én egy ilyen vic­ces fic­kó vagyok, és meg­lep­ném az Ehef­ra­ú­mat. Aztán Jele­na-Mile­na úgy volt vele, hogy előbb sza­ba­dul, ha elhisz nekem min­dent, kihúz­ta az idő­pon­tot, és lecsap­ta a tele­font.

A gye­re­kek
Ha pén­tek, akkor magyar ovi. Dél­után 3 és 6 között Kata és Zizi már két és fél éve a sch­wa­mend­in­ge­ni (Zürich, 12. kerü­let) magyar óvo­dá­ba jár­nak. Azon az omi­nó­zus pén­te­ken is így volt, Szand­ra vit­te el őket ovi­ba, aztán meg­ír­ta a szo­ká­sos “jó hét­vé­gét” üze­ne­tet, amit akkor szo­kott írni, ami­kor már nem jön haza, csak vasár­nap. Per­sze ez csak Regi­nek szólt átve­rés­ként, mert Szand­ra hét­vég­re ezút­tal nálunk maradt, ő vigyá­zott a gye­re­kek­re. Én men­tem el a lányo­kért 6‑ra, autó­val, egyéb­ként tömeg­köz­le­ke­dés­sel szok­tunk oda­men­ni. A kocsi­ban aztán beavat­tam Katát és Zizit, mond­tam nekik, hogy nagy titok van, nem sza­bad elmon­da­ni anyu­nak, és nem is kell szo­mor­kod­ni, mert kap­nak vala­mi aján­dé­kot. (Csa­lá­don belü­li zsa­ro­lás és meg­vesz­te­ge­tés minő­sí­tett ese­te.) Ebben marad­tunk, úgy tűnt, min­dent érte­nek. Haza­fe­lé fel­vet­tük Regit, és együtt men­tünk haza. A garázs­ban aztán Zizi­ke azt mond­ta, hogy:

Anya, van egy nagy titok, de nem mon­dom el neked!

Én per­sze rög­tön oda­ug­rot­tam hoz­zá, és elta­kar­tam a szá­ját. Sze­ren­csé­re Regi a kocsi túl­ol­da­lán küz­dött Katá­val, így nem hal­lot­ta meg a spo­i­lert.

Nagy­já­ból ennyi tör­tént pén­tek este 7 órá­ig. A vég­já­té­kot a len­ti videó mutat­ja.

ATM

Dol­go­zom egy pro­jek­ten, nem mon­dom meg, hogy mit csi­ná­lunk, de nagyon sokan, és nem­so­ká­ra vége van. (Nagyon jó mesé­lő vagyok.) Ma volt egy mee­ting dél­előtt, amin elhang­zott, hogy amit csi­ná­lunk, az ugyan még nem megy éles­ben, viszont a kan­tin előt­ti ATM már át van állít­va a Go-Live utá­ni álla­pot­ra. Ez az egyet­len ilyen ATM (egy­elő­re) egész Svájc­ban.

Mee­ting után lero­han­tam az auto­ma­tá­hoz, kezem­ben a bank­kár­tyám­mal, hogy tesz­tel­jem kipró­bál­jam. Sosem szok­tam kér­ni bizony­la­tot (Quit­tung, ejtsd Kvit­tig), de ezút­tal kér­tem. Szin­te kitép­tem a nyí­lás­ból, és néz­tem a …, szó­val néz­tem azt, amit néz­ni kel­lett raj­ta. Jó! Sétál­tam vissza az iro­dá­ba, köz­ben pont jött szem­be az egyik kol­lé­gám, aki szin­tén ezt akar­ta kipró­bál­ni. Mutat­tam neki a bizony­la­tot, nagy öröm­kö­dés lett hir­te­len.

Aztán vala­ki utá­nam jött, és a kezem­be nyom­ta a pénzt, amit nyil­ván ben­ne hagy­tam az auto­ma­tá­ban.

Így járt anyátok velem

Gye­re­kek, ma egy tör­té­ne­tet mesé­lek el arról, hogyan nézett ki nálunk egy átla­gos pén­tek.

Azon a pén­te­ken apát kül­föld­re szó­lí­tot­ta a mun­ka a szo­ká­sok­nak meg­fe­le­lő­en vonat­tal utaz­tunk be Zürich­be. Ige­nám, de én aznap vissza­tér­tem régi sike­re­im hely­szí­né­re, az opfi­ko­ni iro­dá­ba, így aztán nem men­tem Regi­vel Züri­chig, csak Opfi­ko­nig.

Ez eddig nagyon bonyo­lult lehet azok­nak, akik nin­cse­nek tisz­tá­ban Svájc, azon belül is Zürich kan­ton elhe­lyez­ke­dé­sé­vel, ezért ide­te­szek egy tér­ké­pet.

Kloten a jobb felső sarokban, Opfikon mellette, Altstetten a bal alsó sarokban, Zürich alul.
Klo­ten a jobb fel­ső sarok­ban, Opfi­kon mel­let­te, Alt­stet­ten a bal alsó sarok­ban, Zürich alul. A kis házi­kó az ott­hon, az akta­tás­ka az iro­da.

Most, hogy min­den­ki­nek meg­van a ket­tes a sváj­ci föld­rajz érett­sé­gin, mehe­tünk is tovább.

Szó­val Regi ment Zürich­be, én pedig Opfi­kon­ba. Ige­nám, de a dél­előt­ti mee­tin­gem után átmen­tem Zürich­be, az alt­stet­te­ni iro­dá­ba, hogy ott fejez­zem be a mun­ka­na­pot. Soká­ig dol­goz­tam, fél 7 után még bőven benn vol­tam. Ekkor­tájt hívott Regi, aki idő­köz­ben haza­ment, aztán elment az ovi­hoz kocsi­val, majd haza­vit­te a gye­re­ke­ket. Kér­dez­te, hogy eljöjjön‑e értem, mert akkor tudunk együtt bevá­sá­rol­ni.

Mond­tam neki, hogy milyen ked­ves, és hogy per­sze, jöj­jön csak. Hüb­risz!

7 körül hívott megint, hogy az iro­da előtt áll, mehe­tek le. Megyek már, mond­tam, még meg­írok egy emailt, aztán indu­lok is. Email elküld, gép hiber­nál, megyek le a lép­csőn. Már a föld­szin­ten vol­tam, ami­kor eszem­be jutott, hogy a napot Opfi­kon­ban kezd­tem, és milyen ren­des Regi, hogy Klo­ten­ből eljön értem egé­szen Alt­stet­te­nig, pedig ez nincs olyan közel, mint Opfi­kon.

Ajajj.

(tele­fon) Szia, Regi! Azt hiszem, hogy reg­gel elfe­lej­tet­tem mon­da­ni neked, hogy Opfi­kon­ba megyek, de utá­na átme­gyek Alt­stet­ten­be. Szó­val most itt vagyok az alt­stet­te­ni iro­dá­ban, nem Opfi­kon­ban.

Fél perc néma csend a vonal túl­só olda­lán. Meg az innen­sőn is, én ilyen­kor jobb­nak látom, ha hall­ga­tok. Olyan ez, mint a far­kas­szem, csak vakok­nak, hang­gal.

Aztán eljött értem Zürich­be, és elmen­tünk együtt vásá­rol­ni.

#elmúlt8év

Első síelés

Ugyan mind­járt 8 éves a blog, mos­ta­ná­ban még­is min­den bejegy­zés úgy kez­dő­dik, hogy “első”. Ennyi­re úju­lok meg hét­ről hét­re.

Feb­ru­ár végén fel­ke­re­ked­tünk, és elin­dul­tunk, hogy első csa­lá­di síe­lé­sün­ket a már meg­szo­kott kap­ru­ni (Zell am See-régió, Auszt­ria) kör­nye­zet­ben tölt­sük. Tud­ni kell, hogy 2008-ban én ott tanul­tam meg snow­boar­doz­ni, aztán 2009-ben is vissza­tér­tünk, így ez szá­mom­ra hazai pálya.

Csak a lányok síel­nek!
 — M. Lász­ló, snow­boar­dos

Hogy mond­jam szé­pen, én nem akar­tam soha sem síel­ni. Regi több mint 7 éve (ld. #elmult8ev) pró­bált rábe­szél­ni, én annyi­ra ellen­áll­tam, hogy maxi­mum a snow­boar­do­zást vál­lal­tam be, mert az menő. Síe­lők, azok ilyen sznob nép­ség, mi, snow­boar­do­sok pedig a láza­dó ifjú­ság vagyunk! Aztán ami­kor egy­re inkább ala­kult ez a csa­lá­di tele­lés, nyil­ván­va­ló lett, hogy vala­mit ten­nem kell. Snow­boar­dos­ként ugyan ret­ten­tő menő vagyok, de mivel 7 év alatt net­tó 60 óra desz­ká­zás­nál tar­tok, nagy­já­ból annyit tudok csi­nál­ni, hogy egy szo­li­dabb lej­tőn nem halok meg azon­nal. Saj­nos két gyer­mek mel­lett ennyi tudás a téli spor­tok­ból nem elég­sé­ges, mert hiá­ba síel Regi 20+ éve, nem síok­ta­tó, és nem tud egy­szer­re két gye­re­ket (és egy snow­boar­dos fel­nőt­tet) meg­men­te­ni a pályán. Tehát kény­te­len-kel­let­len bevál­lal­tam azt, hogy síel­ni fogok, mert akkor én is tudok majd gye­re­ket men­te­ni igény ese­tén (és nem teté­zem a bajt azzal, hogy a síe­lő gye­rek­re rázu­ha­nok snow­boar­dos­tul). Fel­té­ve, hogy vala­mennyi­re meg­ta­nu­lok síel­ni.

Síok­ta­tó, minek? Után­aol­vas­tam, és néz­tem két you­tu­be-os vide­ót is. Meg­ta­nu­lok magam­tól!
 — M. Lász­ló, snow­boar­dos

Egy ese­mény­te­len (Zizi 20 km-rel a cél előtt hányt az autó­ban) uta­zást köve­tő­en elfog­lal­tuk szo­bán­kat egy ked­ves pie­send­or­fi csa­lá­di pan­zió har­ma­dik eme­le­tén. Szom­bat dél­után érkez­tünk, vasár­nap reg­gel pedig gyor­san a helyi “hegy­re” (Erleb­nis­berg Pie­send­orf) men­tünk. A hegy erős túl­zás, mert ez a dom­bocs­ka annyi­ra ala­csony, hogy még a Goog­le Maps sem írja ki a magas­sá­gát. A gye­re­ke­ket beírat­tuk síok­ta­tás­ra, kap­tak egy-egy ked­ves okta­tó nénit, akik­kel a Flum­ser­ber­gen koráb­ban végig­cso­szo­gott két óra után tovább töké­le­te­sí­tet­ték sítu­dá­su­kat. Ekkor jöt­tem én, és Regi gyor­san nekem is szer­zett egy pri­vát okta­tót. (Elvi­leg én is síis­ko­lá­ba men­tem, de egye­dül vol­tam az osz­tály­ban, így kvá­zi pri­vát okta­tást kap­tam a cso­por­tos sítan­fo­lyam árá­ért. Ez nagyon jó.) Dél­előtt Lukas, dél­után Vic­ky ver­te belém az ala­po­kat.

Síel­ni sok­kal egy­sze­rűbb, mint snow­boar­doz­ni. A snow­board sok­kal jobb, mint a sí!
 — M. Lász­ló, snow­boar­dos

Emlék­szem, milyen rémisz­tő volt elő­ször snow­boar­doz­ni. Egy desz­ka, rákö­töz­ve mind a két lábam, még áll­ni sem tudok, vagy ülök, vagy esem, ez a két funk­ció volt kez­det­ben. Snow­board után síléc, ez hason­ló trau­ma volt szá­mom­ra. Min­dig szét­csúsz­nak a léce­im, vagy rálé­pek egyik­kel a másik­ra, nem tudok leül­ni, nincs meg a sta­bil oldal­fek­vő hely­zet sem. Fél­tem, na.

Elő­ször meg­ta­nul­tam, hogyan kell fel­csa­tol­ni a léce­ket. Vigyáz­ni kell, hogy ne legyen túl havas se a kötés, se a bakancs, mert akkor nem megy. Aztán arra is figyel­ni kell, hogy ha az egyik léc a lábon van, akkor az már csú­szik, így a mási­kat fel­ven­ni komoly sport­tel­je­sít­mény. Ha vélet­le­nül ez sike­rül, akkor még több kihí­vás vár­ja az embert, mert akkor már az összes irány­ba akar szét­csúsz­ni az összes láb. Tel­je­sen leiz­zad­tam, és még egy fél cen­tit sem síel­tem.

Mikor a taná­rom segít­sé­gé­vel átlen­dül­tem a holt­pon­ton, elkezd­tük az ala­pok­kal. Olda­laz­va lépe­ge­tés, cso­szo­gás, csu­pa olyan dolog, amit az Alpok orszá­ga­i­nak lako­sai 3 éve­sen, nem pedig 30 éve­sen sajá­tí­ta­nak el. Ami­kor ez már ment, akkor egy kötél­lel fel­von­tat­tam magam a lej­tő tete­jé­re. Oda­fenn körül­néz­tem, mielőtt első csú­szá­so­mat elkezd­tem vol­na, gon­do­lat­ban elbú­csúz­tam összes csa­lád­ta­gom­tól, bará­ta­im­tól és üzlet­fe­le­im­től. A lej­tő annyi­ra eny­he volt, hogy egy óvat­lan pil­la­nat­ban elkezd­tem fel­fe­lé csúsz­ni, de sze­ren­csé­re ez csak egy kisebb gödör miatt volt. Végül elszán­tam magam, és neki­in­dul­tam.

Ösz­tö­nö­sen az ember pont for­dít­va kanya­rog­na, mint ahogy kell. Még most is fura, hogy úgy megyek jobb­ra, hogy a bal lábam­ra helye­zem a test­sú­lyo­mat, és for­dít­va. Per­sze, értem én a dolog fizi­ká­ját, de az ösz­tö­ne­im azt súg­nák, hogy ha “leszú­rom” a bal lába­mat, akkor az nem mozog, és a jobb pedig körü­löt­te elfo­rog, és akkor bal­ra megyek. Nos, nem így van. Szó­val az, aki még nem síelt, de sze­ret­ne, az ezt az egész leszú­rós gon­do­lat­me­ne­tet felejt­se el! Jobb­ra bal láb­bal megyünk, bal­ra meg job­bal. Hogy ezt ala­po­san begya­ko­rol­juk, meg­csi­nál­tuk az összes gya­kor­la­tot, két­ke­zes térd­fo­gás, repü­lő­zés, láb­emel­ge­tés, egy lécen való csú­szás, mér­leg­hin­ta. Az volt a fur­csa, hogy köz­ben sok­szor nagyon nem ment a dolog, de aztán vala­ho­gyan 2–3 óra után össze­állt az egész, és akkor már kezd­tem úgy csúsz­ni, ahogy azt én aka­rom, nem pedig úgy, ahogy a léce­im, illet­ve a ran­dom hópely­hek.

Mielőtt még ennyi­re pro let­tem vol­na, volt egy kb. más­fél órás idő­szak, ami­kor komoly prob­lé­má­im akad­tak a jobb­ra kanya­ro­dás­sal. Bal­ra már egész jól men­tem (jobb láb­ra nehe­zed­ve, ugye), de jobb­ra csak nem . Kicsit olyan vol­tam, mint Derek Zoo­lan­der, aki csak az egyik irány­ba tud for­dul­ni (“I’m not an ambi­turner”). Sokat gon­dol­kod­tam csú­szás köz­ben, hogy mennyi­re gond ez, van‑e vala­hol olyan sípá­lya, ahol csak bal­ra kell men­ni végig, mint a Nas­carban. Aztán a sok gon­dol­ko­dás köz­ben meg­ta­nul­tam a job­bost is.

Dél­után aztán már egy komo­lyabb lej­tő­re is fel­vitt az okta­tó, itt már időn­ként 10 km/h‑s sebes­ség­re is fel­gyor­sul­tam, ha nem kanya­rod­tam elég sokat. Köz­ben meg­ta­nul­tam a csá­ká­nyos fel­vo­nó hasz­ná­la­tát, ami­ből sze­ren­csé­re egy­szer sem estem ki, és sok­kal kényel­me­sebb így fel­men­ni, mint egy kötél­be kapasz­kod­va. Egy­re fel­jebb és fel­jebb men­tünk a koráb­ban már emlí­tett hegyen, míg végül egé­szen a tete­jé­re jutot­tunk. Később mond­ta Vic­ky, az okta­tóm, hogy az első nap még sen­ki sem jutott a tanít­vá­nyai közül ilyen magas­ra. Nagyon büsz­ke vol­tam magam­ra, aztán eszem­be jutott, hogy a tanít­vá­nyai átlag 3 éve­sek lehet­nek. De ez sem ron­tot­ta el a ked­ve­met.

A síe­lés sok­kal jobb, mint a snow­boar­do­zás!
 — M. Lász­ló, síe­lő

A sok szö­veg után most már inkább meg­mu­ta­tom, hogy 3 nap, net­tó 10 óra síe­lés után hol tar­tok (pon­to­sab­ban ez a videó a 2. napon, a 6. óra körül készült).

A lányok­ról majd talán később írok, egy külön poszt­ban, mert nekik job­ban megy, és fél­té­keny vagyok.

Első német

Múlt­kor itt fel­vág­tam az angol­lal, hogy 12 év tanu­lás és 7 év mun­ka után mennyi­re flot­tul megy a paraszt hung­lish. Nos, most német­re vál­tok, mert ma volt az első sky­pe-os német­órám. Ingye­nes pró­ba­óra, főleg szint­fel­mé­rő, de akkor is az első­nek szá­mít.

Jól indult az este. Direkt eljöt­tem a “koráb­bi” vil­la­mos­sal, de aztán dugó­ba került a tro­lim, így lekés­tem a vona­tot, a buszom pedig elment. (Figyel­jük meg, hogy a lég­vo­nal­ban 10 km-es utat négy­fé­le köz­le­ke­dé­si esz­köz­zel abszol­vá­lom.) Fel­sé­tál­tam / fel­fu­tot­tam a “hegy­re”, menet köz­ben szü­le­tett meg ez a szössze­net, amit a német­ta­ná­rom­nak írtam:

Haza­ér­tem, bezár­kóz­tam a szo­bá­ba (nehogy már a gye­re­kek is néme­tül tanul­ja­nak velem, nem azért fizet­jük a klo­te­ni Spi­el­grup­pé­kat!), és kez­dő­dött a tan­óra. Szil­vi — így hív­ják a tanárt — bemu­tat­ko­zott, értet­tem, amit mon­dott, ennek igen örül­tem. Aztán jöt­tem én, olyan bonyo­lult dol­go­kat pró­bál­tam mon­da­ni, hogy vala­mit csi­ná­lok, de ez a bonyo­lult machen ige kiment a fejem­ből. Per­sze azért olya­nok­kal vág­tam fel, hogy Zwil­lin­ge Töch­ter meg Tisch­tök­köle. Ebben marad­tunk.

Utá­na követ­ke­zett egy szint­fel­mé­rő fel­adat­sor, volt ben­ne taga­dás, fel­szó­lí­tó mód, kép­ről mesé­lés, nem aka­rok nagy sza­va­kat hasz­nál­ni, de ret­te­ne­tes volt. Tudok én sok min­dent végül is, de már egy sima név­más­ra­go­zás is olyan szin­ten meg­akaszt, hogy per­ce­kig gon­dol­ko­zom azon, hogy most sein vagy ihr vagy euch vagy mi. A vic­ces az egész­ben az, hogy ez Duolin­gon pár hónap­ja nagyon jól ment, de az annyi­ra hasz­na­ve­he­tet­len tudást ad, hogy ha egy kicsit is kimoz­du­lok az ismét­lő­dő duolin­gós fel­ada­tok közül, akkor már végem van.

Kap­tam házi fel­ada­tot, mel­lék­ne­ve­ket kel­lett ragoz­ni, inkább ne is beszél­jünk róla. Viszont a for­dí­tást (magyar­ról német­re) elret­ten­tő pél­da­ként bemá­so­lom, innen indu­lok 2015. feb­ru­ár 11-én.

Herr Rich­ter steht zu spät auf, des­halb musst er … Er hat sch­nell gewascht und gek­le­i­det, aber er war spät. Des­halb war ihr Chef böse. Wann er will in ihm Büro gehen, der Lift hat kaput­ge­g­an­gen. Er hat sehr viel zu tun, trotz­dem kann er nicht ruhig arbe­i­ten, weil ihren Kol­le­gi­nen hat laut sprec­hen. Wann er geht nach Haus mit ihr Auto, das gibt ein Stau auf die Brüc­ke, des­halb war er böse. Am Abend war er sehr müde, des­halb geht er früh ins Bett.

Külön kiemel­ném a … kife­je­zést, amit még csa­lás (szó­tá­ra­zás) után sem (!) mer­tem bevál­lal­ni. Aki a fen­ti szö­veg alap­ján meg­ér­ti a tör­té­ne­tet, az vagy gon­do­lat­ol­va­só, vagy isme­ri a tesz­tet.

Heti két tan­órá­val indí­tunk, meg­lát­juk, ez mire elég. Lel­kes vagyok.

Ablaknap

Ablak­nap: két ünnep­nap vagy egy ünnep­nap és a hét­vé­ge közöt­ti mun­ka­nap.

Múlt­kor eszem­be jutott, hogy van ez a fan­tasz­ti­kus intéz­mény, az ablak­nap. Ez Magyar­or­szá­gon pihe­nő­nap­ként funk­ci­o­nál, amit aztán le kell dol­goz­ni, nehogy bedől­jön a GDP.

Pl. ha janu­ár 1. csü­tör­tök­re esik (ld. 2015), akkor janu­ár 2. min­den bizonnyal pén­tek­re, és mivel else­je ünnep­nap, máso­di­ka (ablak­nap!) pihe­nő­nap lesz, cse­ré­be a követ­ke­ző szom­bat (10.) meg mun­ka­nap. Emlék­szem, ott­hon mennyit magya­ráz­tam ezt a kül­föl­di kol­lé­gák­nak, míg meg­ér­tet­ték.

 — Jean-Jür­gen, pén­te­ken nem dol­go­zunk Magyar­or­szá­gon.
 — Pén­te­ken? Miért? Milyen ünnep­nap az?
 — Sem­mi­lyen, de tudod, csü­tör­tök az ünnep­nap, és akkor a pén­te­ket meg­kap­juk pihe­nő­nap­nak.
 — Na ne bassz! Hát jó, mi dol­go­zunk, ti meg nem.
 — Cse­ré­be jövő hét szom­ba­ton dol­go­zunk.
 — Szom­ba­ton? Miért?
 — Tudod, a pén­tek miatt, ami­kor nem dol­go­zunk.
 — Na ne bassz! Hát jó, akkor mi nem dol­go­zunk, ti meg igen.

Tudom, hogy Magyar­or­szá­gon viszony­lag rit­ka az olyan, hogy kül­föl­di­ek­kel dol­goz­zon vala­ki, főleg az IT-ban, de azért tegyük fel még­is, hogy lehet­sé­ges ez a beszél­ge­tés.

Ennek a pihe­nő­nap­nak sem­mi értel­me. Ha nem aka­rok dol­goz­ni, akkor kive­szem sza­bad­nap­nak. Ha dol­goz­ni aka­rok, akkor nem veszem ki. Szom­ba­ton meg sen­ki sem sze­ret dol­goz­ni, ez köz­is­mert tény. Akkor miért lesz még­is mun­ka­nap, amit min­den­ki kivesz sza­bad­nap­nak? Ennek nincs sem­mi értel­me.

Itt, Svájc­ban, nincs sem­mi ilyen móka. Van­nak a hús­vét­hét­fő-jel­le­gű sza­bad­na­pok, amik nem nagyon tud­nak nem hét­köz­nap­ra esni, így ezek sza­bad­na­pok. Van­nak a dátu­mos ünnep­na­pok, amik vagy hét­köz­nap­ra esnek, és akkor sza­bad­na­pok, vagy hét­vé­gé­re, és akkor szí­vás. Ha kedd­re vagy csü­tör­tök­re esnek, akkor hét­főn vagy pén­te­ken dol­go­zunk. Szom­ba­ton pedig nem, ahogy vasár­nap sem. (Mon­dom én ezt kényel­mes IT-sként.) Ha nem akarsz dol­goz­ni hét­köz­nap, akkor sza­bad­ság­ra mész. Ilyen egy­sze­rű.

Csi­nál­tam ide egy gifet, mert fon­tos a mul­ti­mé­dia.

Január

Én és a gomba

Dél­után eszem­be jutott, hogy írok egy kicsit a gom­bá­ról, mert ez egy igen érde­kes téma. Kez­dés­nek meg­néz­tem, hogy mit írtam eddig. Miu­tán kiszűr­tem az olyan fals talá­la­to­kat, mint a blogom­ba vagy az Esz­tergom­ba, kide­rült, hogy írtam a kefír­gom­bá­ról, a kínai leves­ben nyo­mok­ban elő­for­du­ló gom­bá­ról, illet­ve egy iga­zi gom­ba-élmény­ről, ami az Olim­pi­á­ban ért min­ket. Olya­no­kat írtam, mint “én utá­lom a gom­bát” meg “a gom­bát kegyet­le­nül utá­lom”. Ez ide­s­to­va 6 éve volt, és soká­ig úgy tűnt, hogy ez a véle­mé­nyem kitart örök­ké.

Kap­cso­la­tunk kez­de­té­hez sok-sok évet kell vissza­men­nünk az idő­ben. Nem tudom, mikor talál­koz­tam elő­ször a gom­bá­val, mint étel­lel (a gom­bá­ra, mint STD-re tisz­táb­ban emlék­szem), de ami­óta emlé­ke­im van­nak, én tény­leg min­dig rühell­tem a gom­bát. Rán­tott gom­ba­fe­jek, gom­ba­pör­költ, gom­ba­pap­ri­kás, gom­bás piz­za, nekem tel­je­sen mind­egy volt, nem sze­ret­tem. Min­dig a gom­ba álla­gá­val és rend­szer­ta­ná­val volt gon­dom: se nem puha, se nem kemény; se nem állat, se nem növény.

Egy idő után a kis Lac­kó úgy dön­tött, hogy elég is volt ebből az ismer­ke­dés­ből, soha töb­bet meg sem kós­to­lok sem­mi­fé­le gom­bát vagy gom­bát tar­tal­ma­zó ételt. Egy alka­lom­mal, egy csa­lá­di ebéd alkal­má­val közöl­tem a szü­le­im­mel, hogy már­pe­dig én nem eszem a gom­ba­le­ves­ből, mert van ben­ne gom­ba. Nem, meg sem kós­to­lom, mert van ben­ne gom­ba. Per­sze ezt nem ilyen fino­man, úri­em­ber mód­já­ra adtam elő, hanem vala­mi ret­te­ne­tes hisz­ti­vel, csö­kö­nyös­ség­gel, kia­bá­lás­sal. Édes­apám egy idő után meg­elé­gel­te a cir­kuszt, és adott nekem egy kel­le­mes, neve­lő cél­za­tú, atyai toc­kost. A len­dü­let­től én azon nyom­ban bele­fe­jel­tem a leves­be, a gom­ba­da­ra­bok egyen­le­te­sen elosz­lot­tak az arco­mon, aztán las­san elkezd­tem kana­laz­ni a levest. Mit mond­jak, nem sze­ret­tem meg a gom­bát.

Tel­tek-múl­tak az évek, oly­kor-oly­kor bele­kós­tol­tam vala­mi gom­bás­ba, első­sor­ban vélet­le­nül. Aztán pár hónap­ja bemen­tünk a klo­te­ni Spar­ba, elmen­tem a hűtő­pult előtt, meg­lát­tam egy tál­ca friss gom­bát, és berak­tam a kosa­runk­ba. Ott­hon Regi meg­pu­col­ta (nem értet­te, mihez kez­dek majd a gom­bák­kal), én meg fel­koc­káz­tam, meg­sü­töt­tem, és meg­et­tem. Nem értem. (Regi se.) Az álla­ga még min­dig a régi, fél­úton a növény és az állat között. És nem értem, ízlik. Azóta pedig egy­foly­tá­ban gom­bát eszem, mint ami­kor vala­ki elkez­di enni az ételt, ami­től addig éve­kig el volt tilt­va. Volt olyan, hogy egy nap három­szor is ettem gom­bát. Ettem gril­le­zett gom­ba­fe­je­ket, gom­ba­krém­le­vest, gom­ba­pört­köl­töt, apró­ra vágott gom­bát süt­ve, kari­ká­kat pirít­va. Nem értem.

Itt vagyok tehát, 30 éve­sen, és egyik pil­la­nat­ról a másik­ra meg­sze­ret­tem a gom­bát. Nem tudom, van‑e ilyen beteg­ség, de ha len­ne, akkor lati­nul repen­te­fun­gusp­hi­lia len­ne a neve.

Költözés (idén nem volt)

Regi hív­ta fel erre a figyel­me­met vala­mi­kor a múlt héten, ő volt tehát e poszt múzsá­ja.

Ami­óta Regi­vel össze­jöt­tünk össze­cuc­col­tunk járunk egy párt alko­tunk, a 2014-es év volt az első, ami­kor nem köl­töz­tünk. Ez így leír­va is rémes, átél­ni meg aztán még dur­vább volt. De úgy lát­szik, Klo­ten és ben­ne a klassz föld­szin­ti laká­sunk meg­hoz­ták szá­munk­ra az állan­dó­sá­got.

2007: május­ban elkezd­tünk jár­ni, júni­us­ban ledip­lo­máz­tam, júli­us­ban fel­vé­te­liz­tem a váci IBM-hez, augusz­tus­ban elkezd­tem Vácott dol­goz­ni. Mivel én magam szi­get­hal­mi vagyok, logi­kus dön­tés volt Göd­re köl­töz­ni Regi­ék­hez, mivel 9 km-ről még­is­csak jobb bejár­ni, mint 71 km-ről.

2008: fia­ta­lok vol­tunk, és bohók. Sze­ret­tünk vol­na vég­re a nagy­vá­ros­ban lak­ni, közel a pezs­gés­hez. Júni­us­ban így Cse­pel­re köl­töz­tünk, nagy­ma­má­mék régi laká­sá­ba (anyu­kám tulaj­do­na), hogy közös ház­tar­tás­ban foly­tas­suk kaland­ja­in­kat. A köl­tö­zés­ről annyit, hogy a mun­kás­öl­tö­nyöm­ben hagy­tam a cse­pe­li kul­cso­kat, és amíg Regi meg­jár­ta a Cse­pel-Göd-Cse­pel útvo­na­lat, mi Bálint­tal és Tom­mal mekis kaját ettünk a ház előtt lera­kott búto­ra­in­kon.

2009: fia­ta­lok vol­tunk, és ele­günk lett Olgá­ból, a cse­pe­li alsó szom­széd­ból, aki­nek fixa ide­á­ja volt, hogy nyom­da­gé­pe­ket üze­mel­te­tünk. Ami­kor már ötöd­ször hív­ta ránk a rend­őr­sé­get, és heti rend­sze­res­ség­gel zak­la­tott min­ket vál­to­za­tos idő­pon­tok­ban, úgy dön­töt­tünk, hogy Kis­pest­re, azon belül is Wekk­ker­lé­re köl­tö­zünk, Regi nagy­ma­má­já­ék régi házá­ba (apó­som tulaj­do­na). A köl­tö­zés­ről annyit, hogy min­dent Regi csi­nált, én még­is meg­es­küd­tem, hogy soha töb­bet nem köl­tö­zöm seho­va, és kér­tem a hoz­zá­tar­to­zó­i­mat, hogy a kert sar­ká­ba temes­se­nek el.

2010: az évet ret­te­ne­tes fogyó­kú­rá­val kezd­tük (én janu­ár 4‑én 93,5, már­ci­us 4‑én 76,5 kg vol­tam), ter­hes­ség­gel (már aki) foly­tat­tuk. Ennek folyo­má­nya­ként apó­som elkezd­te beépí­te­ni a tető­te­ret, hogy azt mint­egy tele­szül­jük gye­re­kek­kel. Nem volt iga­zi köl­tö­zés, de egy kicsit igen, mert ki kel­lett pakol­nunk az egyik szo­bá­ból, és hóna­po­kig dobo­zok között éltünk.

2011: hely­vál­to­zás nem volt, de a házon belül min­dent bepa­kol­ni, fel­pa­kol­ni, átpa­kol­ni, kipa­kol­ni így is jó mulat­ság volt. Ezt is köl­tö­zés­nek vesszük, a csa­lá­di kalen­dá­ri­um is ekként fog ezen ese­mé­nyek soro­za­tá­ra hivat­koz­ni. Ráadá­sul meg­ér­ke­zett a két kölök.

2012: ebben az évben aztán annyit köl­töz­tünk, mint ide Buda­pest. Én már­ci­us­ban egy kol­lé­gám­mal kijöt­tem Zürich­be, a 16 órás Toyo­ta Yaris-os út során annyi rémes dolog tör­tént (pl. éjsza­ka vala­mely két ország hatá­rán maradt nagy­já­ból három deci ben­zi­nünk, és hiá­ba volt nálunk ötfé­le bank­kár­tya, sehol sem tud­tunk tan­kol­ni), hogy az meg­fil­me­sí­té­sért kiált. Szó­val már­ci­us­ban Zürich, aztán folya­ma­tos lakás­ke­re­sés, aztán ‑talá­lás, aztán úgy volt, hogy haza­me­gyek, aztán még­sem, szó­val megint lakás­ke­re­sés és ‑talá­lás (Rafz), aztán Regi május­ban egye­dül végig­ve­zet­te a Buda­pest-Zürich utat, GPS nél­kül, gye­re­kes­tül. Szó­val ország­vál­tó köl­tö­zés!

2013: elég volt a vidé­ki élet, irány Klo­ten! Per­sze köl­töz­te­tő­re nem köl­tünk, a vég­ta­ka­rí­tást Regi meg­old­ja s.k., a két lakást pedig más­fél hóna­pig pár­hu­za­mo­san fizet­tük — így mulat a magyar Svájc­ban! A köl­tö­zés­ben ren­ge­te­get segí­tet­tek a kol­lé­gák-bará­tok.

És mind­járt véget ér 2014, ami­kor nem köl­töz­tünk seho­va! Vol­tunk ott­hon két­szer csa­lá­di­lag, ezek közül egy­szer Airbnb-ztünk (nagyon bejött), haza­ug­rás egye­dül egy­szer-egy­szer, de köl­tö­zés, az nem volt. Per­sze átren­dez­tük a lakást tíz­szer, a gye­re­kek átke­rül­tek a fura ala­kú kis­szo­bá­ból a baszom­nagy, für­dő­szo­bás háló­ba, a ven­dég­szo­ba a közép­ső szo­bá­ból a gye­re­kek helyé­re, mi meg a nagy­ból a közép­ső­be. Köz­ben a nap­pa­li­ban annyi helyen volt már a kana­pé és a tévé, hogy néha a gye­re­kek nosz­tal­gi­á­ból átes­nek a fote­len, mert pár hete ott még sző­nyeg volt. De nem köl­töz­tünk, és ez jó így!