Amikor nincs kedved és erőd meccsre menni…

Regi teg­nap éjsza­ka elő­re nem meg­fon­tolt szán­dék­kal betört egy üveg­aj­tót. Ami ennél sok­kal rosszabb az az, hogy az orrá­val tet­te… Éppen MSN-en beszél­get­tünk, mikor hosszabb ide­ig nem írt sem­mit. Egy­szer­csak csöng a tele­fo­nom: ő hív. Kide­rült, hogy be akart men­ni a kony­há­ba, ami­nek az ajta­ja min­dig nyit­va van. De ezút­tal nem volt, ő meg nem látott sem­mit a sötét­ben. Szó­val most van egy-egy jóko­ra seb az orrán és a hom­lo­kán, meg néhány apróbb össze-vissza…

(…)

Reg­gel nagy­já­ból kialud­tam magam (mikor Regi éjsza­ka fel­hí­vott, azt se tud­tam, hogy hol vagyok, ki akar­tam neki nyit­ni a hotel­szo­ba ajta­ját…), és a szo­ká­sos sznob reg­ge­li után útnak indul­tunk. (Itt sze­ret­ném meg­je­gyez­ni, hogy a laza­cos-saj­tos szend­vics ugyan drá­ga össze­te­vő­ket tar­tal­maz, de annyi­ra nem finom. Mara­dok a hagyo­má­nyos étkek­nél.)

Itt bent (mert még min­dig itt vagyok!) meg egész nap tanu­lás és tanu­lás, gya­kor­lás és gya­kor­lás volt. Ren­ge­teg fel­ada­tot kel­lett meg­ol­da­nom, ami egy­részt jó, mert sokat tanu­lok és fej­lő­döm, más­részt viszont tel­je­sen lefá­raszt. Napi 8 órán keresz­tül hal­lod az angol beszé­det (német ember­től, ami tovább nehe­zí­ti a hely­ze­tet), folya­ma­to­san figyel­ni kell, mert ha egy-egy fél­mon­da­tot nem értesz meg, akkor annyi. Nap köz­ben folya­ma­to­san fel­ada­to­kat adott ez a Björn gye­rek, mielőtt meg haza­ment, adott egy még sok­kal dur­váb­bat… (Már meg­csi­nál­tam. “Stré­ber!”)

Mind­ezek hatá­sá­ra úgy dön­töt­tem, hogy a ma esti Frank­furt-Karls­ru­he meccset — fájó szív­vel ugyan, de — kiha­gyom. Ha most 8‑tól 10-ig ott len­nék, aztán még haza kéne vona­toz­nom, akkor 11 előtt megint nem tud­nék lefe­küd­ni. Kez­dem meg­ér­te­ni a fel­nőtt és dol­go­zó embe­rek prob­lé­má­it, bár sze­ren­csé­re én maga­mat még nem érzem fel­nőtt­nek meg dol­go­zó­nak.

Viszont ha már ilyen kis unal­mas és rövid ez a poszt, itt egy szo­ká­sos fotó:

Iroda

Ami ebben a vic­ces (nem, nem a hajam), az az, hogy önki­ol­dó­val csi­nál­tam, úgy­hogy fel-alá rohan­gál­tam az iro­dá­ban. Mert hogy azt hit­tem, hogy nincs már itt raj­tunk kívül sen­ki. De a lap­to­pon meg­néz­ve a képet fel­tűnt az az ember ott a sarok­ban. Bizo­nyá­ra jól szó­ra­ko­zott. Sebaj!

Most pedig las­san elin­du­lunk haza. Még lehet, hogy jelent­ke­zem este or not.

Huszonötödike, kedd

Teg­nap este abban marad­tunk, hogy álmos és fáradt vagyok. Ez a mai reg­gel­re kis­mér­ték­ben elmúlt, de egy-két órát még szí­ve­seb­ben töl­töt­tem vol­na abban a fan­tasz­ti­ku­san puha ágy­ban, mint a vona­ton.

Ha reg­gel, akkor reg­ge­li. Ami pedig ebben a hotel­ben reg­ge­li cím­szó alatt folyik, az dur­va nagyon. Van itt min­den, amit csak el lehet kép­zel­ni, pék­sü­te­mény­ből vagy 15 faj­ta, fel­vá­gott, sajt, gyü­mölcs­lé, meleg kaják, sőt, még van vala­mi japán sarok is, ahol fur­csa és gőzöl­gő dol­go­kat lát­tam — talán hol­nap­ra össze­sze­dem a bátor­sá­go­mat, és meg­sza­go­lom, a jövő héten pedig meg is kós­to­lom. Ami a leg­fon­to­sabb: a kávé finom. A teg­na­pi két rossz feke­te után fel­üdü­lés volt tejes­ká­vét inni jó sok cukor­ral.

Reg­ge­li után elin­dul­tunk “dógoz­ni”. Teg­nap este elté­ved­tünk a met­ró­ban, és 10 per­cet bolyong­tunk a Hbf-en, míg vég­re meg­ta­lál­tuk, hogy mer­re az arra. Most viszont rög­tön meg­ta­lál­tuk a jó irányt, és kb. negyed­mil­lió más ember­rel együtt észak­nak vona­toz­tunk. A mi meg­ál­lónk­nál szin­te tel­je­sen kiürült a vonat, annyi­an jön­nek erre az iro­da­há­zas kör­nyék­re dol­goz­ni. 10 per­ces eről­te­tett séta után meg is érkez­tünk, asz­tal is van, net is van, hát blo­gol­tam egyet. Innen foly­tat­juk.

A dél­előtt folya­mán némi okta­tás és egy kis kon­fe­ren­cia­be­szél­ge­tés (video­te­le­fo­ná­lás­sal egy­be­köt­ve) volt az osz­tály­ré­szem. Meg­is­mer­tem a “csa­pa­tot”: spa­nyol, olasz, hol­land, skót, cso­mó német meg egy sze­gény magyar. A vide­ó­zás köz­ben sike­rült átven­ni a hatal­mat az ola­szok kame­rá­ja felett, így elég vidá­man tel­tek a per­cek. Utá­na megint bemu­tat­tak egy cso­mó ember­nek, de jó nekem. A mun­ka­nap hát­ra­le­vő részé­ben irdat­lan mennyi­sé­gű elő­adást hall­gat­tam a nagy­sze­rű rend­szer­ről, köz­ben pedig folya­ma­to­san fel­ada­to­kat, gya­kor­la­to­kat adtak. Kiáb­rán­dí­tó volt: nyil­ván nem értek ehhez annyi­ra ehhez, mint aki 3–4‑5 éve csi­nál­ja, és még­is nagyon lelom­bo­zott az egész.

5 után pedig elin­dul­tunk megest egy étterembe/kocsmába, ami ezút­tal sze­ren­csé­re raj­ta volt a város­tér­ké­pen, más­részt közel volt a Cég­hez. Jó korán érkez­tünk, és ez nem álgö­rög étte­rem volt, mint a teg­na­pi. Ettem vala­mi grill­tá­lat, ami azért volt jó, mert nem ugyan­olyan rosszak vol­tak a húsok, hanem külön­bö­ző­ek: az egyik ehe­tő, a másik finom, a har­ma­dik meg sült sza­lon­na. Ittam az Okto­ber­fest hiva­ta­los söré­ből — fél liter közel 1000 forint volt, azt kell róla tud­ni, hogy nagyon édes, és elég erős. Utá­na meg nem lehe­tett kihagy­ni a helyi külön­le­ges­sé­get, ami nem más, mint az alma­bor. Én nem vagyok egy nagy boros, de ez kife­je­zet­ten finom volt, kicsit édes, kicsit fanyar, de pl. ásvány­víz­zel nagyon finom. Nem tudom, mennyit ittam, de most, az utol­só pohár (!) után egy órá­val még elég jól vagyok…

Ez a ma esti event azért volt fon­tos, mert (elvi­leg) ez volt az én csa­pa­tom vacso­rá­ja. Azért csak elvi­leg, mert a kb. 7–8 ember­ből össze­sen 3‑an vol­tunk: volt, aki beteg volt; volt, aki meg egy­sze­rű­en csak nem ruc­cant ide egy sör­re, mert Mad­rid­ból vagy Milá­nó­ból annyi­ra nem érné meg. Viszont a két jelen­le­vő német srác­ról (akik a kereszt­ség­ben a Nor­man és a Björn nevet kap­ták) kide­rült, hogy tel­je­sen nor­má­li­sak, lehet velük beszél­get­ni nor­má­lis dol­gok­ról is stb. Ami­kor pedig meg­mond­tam, hogy az álta­lam leg­na­gyobb kedv­vel és leg­na­gyobb mennyi­ség­ben fogyasz­tott kok­tél neve nem más, mint hogy Long Island Iced Tea, akkor már Björn is kezet nyúj­tott. (Ez azért nagy szó, mert itt nem divat a kéz­fo­gás. Egy héten két­szer dívik: ami­kor elő­ször talál­koz­tok, meg ami­kor utol­já­ra. Nem sze­re­tik vala­mi­ért. Hm.)

A haza­út szó­ra­koz­ta­tó volt, mert egy­részt csak 20 per­cig vona­toz­tunk, más­részt meg velünk tar­tott Björn is. Mikor kide­rült, hogy mind­ket­ten lát­tuk a Bora­tot, és én magam Kir­gi­zisz­tán­ból szár­ma­zom (not), akkor már nem volt meg­ál­lás. Hol­nap való­szí­nű­leg sok­kal jobb han­gu­lat­ban telik majd az okta­tás…

Mára ennyit, köszö­nöm a figyel­met. Adok még pár fény­ké­pet, bár a mai nap elég sze­gé­nyes volt.

Ez a minibár, de nem használom

Ezt látom a hallból

FurtBlog: az első nap

Kelés 3:45-kor, fel­szál­lás vala­mi­kor 7 előtt. Fél 9‑kor már Frank­furt rep­te­rén vol­tunk, ami­ről rövi­den meg is emlé­kez­nék kicsit. Én ekko­ra rep­te­ret még éle­tem­ben nem lát­tam. Amed­dig a szem ellát, addig min­den­hol rep­tér, bal­ra rep­tér, jobb­ra rep­tér, elő­re meg megy a busz vagy 10 per­cig. Hatal­mas busz­ga­rázs a ter­mi­nál alatt, kiszál­lás után szin­tén tíz perc séta kel­lett a cso­ma­go­kig. Való­szí­nű­leg tak­ti­kai okok­ból ekko­ra a rep­tér, mert a cso­ma­gok pont akkor értek oda, mint mi, így aztán a más­hol oly ter­mé­sze­tes vára­ko­zás és tolon­gás itt nem volt. A cso­ma­gok­kal fel­sze­rel­kez­ve beug­rot­tunk egy taxi­ba (itt a taxik 90%-a E‑osztályú Mer­ce­des, nagy­sze­rű bézs szín­nel. A 25 eurós út után meg­ér­kez­tünk a hotel­ba, ami – mint szá­mom­ra az előbb kide­rült – ötcsil­la­gos, a neve pedig Inter Con­ti­nen­tal Frank­furt. Lepa­ko­lás után meg irány a Cég, ami olyan 40 perc alatt elér­he­tő a fan­tasz­ti­kus S3 vagy S4 vonal­lal, de ebben bő negyed­óra gya­log­lás is van. Nem baj, leg­alább edzünk, napi két­szer.

Benn meg­kez­dő­dött a nagy­sza­bá­sú okta­tás, mely­nek kere­té­ben bemu­tat­tak a fél osz­tály­nak (sze­ren­csé­re hét­főn, szer­dán és pén­te­ken az embe­rek kb. negye­de jár csak be, így kevés ember­ről van szó), majd Nor­man (aki az én men­to­rom­nak néz ki) órá­kon keresz­tül mesélt min­den­fé­le dolog­ról. Köz­ben volt ebéd, ami az iro­da­épü­let­tel szom­szé­dos kan­tin­ban zaj­lik, még­pe­dig úgy, hogy min­den­ki­nek egy mág­ne­ses kár­tyá­ra kell pénzt rak­nia, és azt húz­zák le, ami­kor meg­ve­szi az ételt. Szin­tén érde­kes, hogy (leg­alább­is) itt nem ada­gok van­nak, hanem min­den étel­faj­tá­nak egy ára “kiló­ra”, és aztán annyit fizetsz ki, amennyit szed­tél. 8 euró­ból elég jó kaját és salá­tát lehet össze­ál­lí­ta­ni, és ihatsz egy pohár vizet is – nem sza­bad bele­gon­dol­ni, hogy ez mennyi pénz forint­ban…

3 körül végez­tünk a mai okta­tá­si anyag­gal, ekkor Frank (aki Ist­ván Nor­man­ja) kocsi­val kivitt min­ket Rod­ga­u­ba, ahol egy másik Cég hatal­mas rak­tár­ját mutat­ták meg nekünk. Itt remél­tem, hogy kapok ingyen Ronaldinho‑s posz­tert, de nem, mert a bácsi nem adott. Átve­rés!

Ezután követ­ke­zett a nap leg­ígé­re­te­sebb ese­mé­nye, az esti vacso­ra. Azt hit­tem, hogy egy görög étte­rem­be megyünk, de kis­sé mel­lé­nyúl­tam, mert egy tra­dí­ci­o­ná­lis bajor étte­rem volt. Itt jó han­gu­lat­ban söröz­get­tek azok, akik sort ittak, és üdí­tőz­tünk mi, töb­bi­ek. Ettem egy véres steak-et, amit azon­ban a sza­kács­né­ni jól átsü­tött, így véres nem volt, de leg­alább tocso­gott a zsír­ban. Sebaj. Kez­dek fárad­ni, mert már este 11 van. Búcsú­zó­ul itt van pár kép.

Szobám

Ez fogadott, mikor beléptem

S-Bahnnal mentünk haza