Amikor nincs kedved és erőd meccsre menni…

Regi teg­nap éjsza­ka elő­re nem meg­fon­tolt szán­dék­kal betört egy üveg­aj­tót. Ami ennél sok­kal rosszabb az az, hogy az orrá­val tet­te… Éppen MSN-en beszél­get­tünk, mikor hosszabb ide­ig nem írt sem­mit. Egy­szer­csak csöng a tele­fo­nom: ő hív. Kide­rült, hogy be akart men­ni a kony­há­ba, ami­nek az ajta­ja min­dig nyit­va van. De ezút­tal nem volt, ő meg nem látott sem­mit a sötét­ben. Szó­val most van egy-egy jóko­ra seb az orrán és a hom­lo­kán, meg néhány apróbb össze-vissza…

(…)

Reg­gel nagy­já­ból kialud­tam magam (mikor Regi éjsza­ka fel­hí­vott, azt se tud­tam, hogy hol vagyok, ki akar­tam neki nyit­ni a hotel­szo­ba ajta­ját…), és a szo­ká­sos sznob reg­ge­li után útnak indul­tunk. (Itt sze­ret­ném meg­je­gyez­ni, hogy a laza­cos-saj­tos szend­vics ugyan drá­ga össze­te­vő­ket tar­tal­maz, de annyi­ra nem finom. Mara­dok a hagyo­má­nyos étkeknél.)

Itt bent (mert még min­dig itt vagyok!) meg egész nap tanu­lás és tanu­lás, gya­kor­lás és gya­kor­lás volt. Ren­ge­teg fel­ada­tot kel­lett meg­ol­da­nom, ami egy­részt jó, mert sokat tanu­lok és fej­lő­döm, más­részt viszont tel­je­sen lefá­raszt. Napi 8 órán keresz­tül hal­lod az angol beszé­det (német ember­től, ami tovább nehe­zí­ti a hely­ze­tet), folya­ma­to­san figyel­ni kell, mert ha egy-egy fél­mon­da­tot nem értesz meg, akkor annyi. Nap köz­ben folya­ma­to­san fel­ada­to­kat adott ez a Björn gye­rek, mielőtt meg haza­ment, adott egy még sok­kal dur­váb­bat… (Már meg­csi­nál­tam. “Stré­ber!”)

Mind­ezek hatá­sá­ra úgy dön­töt­tem, hogy a ma esti Frank­furt-Karls­ru­he meccset — fájó szív­vel ugyan, de — kiha­gyom. Ha most 8‑tól 10-ig ott len­nék, aztán még haza kéne vona­toz­nom, akkor 11 előtt megint nem tud­nék lefe­küd­ni. Kez­dem meg­ér­te­ni a fel­nőtt és dol­go­zó embe­rek prob­lé­má­it, bár sze­ren­csé­re én maga­mat még nem érzem fel­nőtt­nek meg dolgozónak.

Viszont ha már ilyen kis unal­mas és rövid ez a poszt, itt egy szo­ká­sos fotó:

Ami ebben a vic­ces (nem, nem a hajam), az az, hogy önki­ol­dó­val csi­nál­tam, úgy­hogy fel-alá rohan­gál­tam az iro­dá­ban. Mert hogy azt hit­tem, hogy nincs már itt raj­tunk kívül sen­ki. De a lap­to­pon meg­néz­ve a képet fel­tűnt az az ember ott a sarok­ban. Bizo­nyá­ra jól szó­ra­ko­zott. Sebaj!

Most pedig las­san elin­du­lunk haza. Még lehet, hogy jelent­ke­zem este or not.