Állásinterjú

A mai posz­tot rövid­re fogom, most (este 10) tud­tuk a lányo­kat lefek­tet­ni, és az éjsza­ka is elég döcö­gő­sen telt, elég annyi, hogy Zizi haj­na­li ötkor aludt el.. Nekem pedig ma még muszáj egy kis svic­cer­düccsöt is tanul­ni, hogy ne tör­tén­hes­sen meg még egy­szer egy hason­ló szto­ri, mint a most következő.

Kedd dél­után tet­tem egy kiadós két­órás túrát a falu­ban a baba­ko­csi­val föl-alá mász­kál­va. Írtam már, hogy mennyi­re barát­sá­go­sak a helyi embe­rek, min­den­ki min­den­ki­nek köszön, a séta vége felé már kicsit zson­gott a fejem és fáradt is vol­tam, de ez sem ad értel­mes magya­rá­za­tot arra, miért is áll­tam le beszél­get­ni az egyik étte­rem tula­já­val. 50 körü­li, arab  török mace­dón pasas, ráné­zés­re sem kéne vele ujjat húz­ni, de hát ha már mind­ket­ten a tole­ran­cia föld­jén vagyunk és leg­fő­képp köz­te­rü­le­ten, baj nem tör­tén­het, ugye..

Jöt­tek a szo­ká­sos kér­dé­sek, ikrek‑e, fiú-lány‑e (igen, még min­dig itt tar­tunk, a rózsa­szín cipő és szi­vecs­kés napo­zó sap­ka sem győ­zi meg sok­szor az embe­re­ket), illet­ve hogy néme­tek vagyunk‑e (itt egy picit dagadt a mel­lem, hogy ennyi­re fhant­hasz­ti­kusch nyelv­tu­dá­som len­ne, vagy mi, de ez aztán hamar elmúlt). Mond­tam, hogy nem, Magyar­or­szág­ról érkez­tünk, én két hete vagyok itt, fér­jem 2 hónap­ja. Erre fel­csil­lant a sze­me, és rög­tön az üzlet­re tért, hogy men­jek hoz­zá fel­szol­gál­ni, kel­le­ne neki segít­ség. Mond­tam neki ked­ve­sen, gon­dol­ván, lát­va a gye­re­ke­ket, biz­to­san vic­cel, hogy ezt inkább kihagy­nám, nincs időm mel­let­tük, talán majd egy­szer később, pár év múl­va, ha sehol nem kapok állást (ezt nem tet­tem hoz­zá).  Kér­de­zi, hogy van‑e akkor isme­rő­söm, kol­lé­gám itt, vagy ott­hon, akit érde­kel­ne a meló? Mon­dom, ha lesz szó­lok. Na, és itt tör­tént az, amit csak a lezsib­badt agyam­nak köszön­he­tek: nem tudom hogyan, de 2 perc­cel ezután már a kert­he­lyi­ség­ben írtam föl neki egy sajt­cé­du­lá­ra a nevem és a tele­fon­szá­mom, csak hagy­jon békén, majd siet­ve távoz­tam a gye­re­kek­kel, a nap mara­dék részét pedig néma letar­gi­á­ban töl­töt­tem magam előtt szé­gyen­kez­ve, hogy két gye­rek­kel is mennyi­re naiv és befo­lyá­sol­ha­tó tudok még lenni.

Más­nap per­sze pró­bált már hív­ni is, úgy­hogy én már a tér­ké­pen néze­get­tem, hogy tudom elke­rül­ni a főut­cán talál­ha­tó étter­mét a séták során, csak nehogy össze­fus­sak vele. Saj­nos a fia­tal magyar lányok­nak Zürich­ben nem egé­szen maku­lát­lan a hír­ne­vük, ezért biz­tos vol­tam ben­ne, hogy a maga saját nyel­vén engem min­den­fé­le mocs­kos ter­vek­be  akart bele­rán­gat­ni, miköz­ben én ehhez hülyén moso­lyog­tam, és ettől csak még inkább pánik­ba estem. Főleg, hogy amit még értet­tem a mon­dan­dó­já­ból, az az volt, hogy ne szól­jak erről senkinek.

Lényeg a lényeg, volt fél­ni­va­lóm, úgy­hogy ami­kor elin­dul­tam sétál­ni csü­tör­tö­kön, az volt a terv, hogy még az étter­me előtt jó száz méter­rel irányt vál­tok, ezt a ter­vet hóna­po­kig ismé­tel­ve talán elfe­lejt majd. Az élet viszont köz­be­szólt, 10 perc után arra let­tem figyel­mes, hogy az út túl­só olda­lán inte­get nekem a kocsi­já­ból Sabit, új bará­tom. Nem kér­dez­te, miért nem vet­tem fel teg­nap a tele­font, csak rög­tön rákezd­te a mosoly­gós, mézes­má­zos hang­ján (egy­ál­ta­lán nin­cse­nek szte­reo­tí­pi­á­im, ugyan), hogy men­jek hoz­zá dol­goz­ni, ésa­töb­bi. Meg­kö­szön­tem még egy­szer a lehe­tő­sé­get és a lányok­ra mutat­va közöl­tem, nekem erre nincs időm, nem tudom mit gon­dolt, de nekem egész nap a gye­re­ke­im­mel van dol­gom. Erre sze­gény­ről lefa­gyott a mosoly:

-hogy ők az én gyerekeim?

-biza’.

Hosszú csönd, majd kb. tíz­szer kért tőlem bocsá­na­tot, mert mint kide­rült, igen­csak fél­re­ér­tet­tük egy­mást (én simán csak nem értet­tem, amit mon­dott). Azt hit­te, bébi­szit­ter­ked­ni jöt­tem ki, és hogy két hete vagyok itt még csak, és másod­ál­lás­ba akart fel­szol­gá­ló­nak, és azért mond­ta, hogy ne beszél­jek róla sen­ki­nek, mert hogy tuti ille­gá­li­san vagyok itt már most is, és még egy­szer bocsi, de ha tudok ott­hon vala­kit, aki jön­ne hoz­zá pin­cér­ked­ni, ne haboz­zak, mert neki min­den­képp magyar lány kell(?), és örül hogy talál­koz­tunk. Úgy­hogy még­sem kell a baba­ko­csi mögé búj­kál­va sétál­nom ezentúl:)

És hogy a mai napi poszt se legyen cson­ka, íme a szo­ká­sos kép- és videódömping: