Ulti

Hete­di­kes osz­tály­ki­rán­du­lá­son tanul­tam meg ultiz­ni. Görög­or­szág­ba men­tünk ’97 nya­rán, emlé­ke­im sze­rint egy kor­rekt kis kör­uta­zás volt a szo­ká­sos hely­szí­nek­kel (Korin­thosz, Athén, Mete­or­ák és így tovább). Engem annyi­ra nem fogott meg az egész, anyu­val és apu­val hason­ló kör­uta­zá­son is vol­tunk, nya­ral­ni is több­ször jár­tunk arra. Így hát igen nyi­tott vol­tam, ami­kor két osz­tály­tár­sam meg­kör­nyé­ke­zett, hogy tanul­jak meg ultiz­ni, és akkor pont leszünk hár­man.

Innen­től kezd­ve min­den buszo­zást és bár­mi­lyen neve­ze­tes­ség meg­te­kin­té­sét átszőt­te az ulti. Buszon, busz mel­lett kajál­va, az Akro­po­li­szon, min­den­hol csak egy víz­szin­tes felü­let kel­lett, ahol lehe­tett kár­tyáz­ni. Utó­lag bele­gon­dol­va azért ez igen ciki volt, de akkor és ott, friss dro­gos­ként ultis­ként az élet új értel­mét vél­tem fel­fe­dez­ni.

Később aztán kap­tam némi okta­tást édes­apám­tól, aki nagyon jó ultis volt. Sosem felej­tem el a bőr szü­tyő­jét, ami­ben az aprót tar­tot­ta. (Sok­szor jár­tam én rá arra a buk­szá­ra, főleg a szá­za­sok­ra és a két­szá­za­sok­ra.) De vala­hogy kevés­szer tud­tam ultiz­ni, odá­ig már el sem jutot­tam, hogy a kár­tyában sze­ren­csém legyen, mert a kár­tyához se volt sze­ren­csém.

Egye­te­men aztán sike­rült pár par­tit hoz­zá­rak­nom a tapasz­ta­la­tom­hoz: két évfo­lyam­tár­sunk­kal lóg­tuk el első évben a kevés­bé fon­tos órá­kat, és az I‑épület aulá­já­ban ver­tük a blat­tot. (Ezt a kife­je­zést a blog kez­de­te óta le akar­tam írni, most vég­re alkal­mam nyílt rá.) Ekkor írtunk 2003-at.

Aztán eltelt tíz év, és szin­te soha nem ját­szot­tam. El is felej­tet­tem sok min­dent, a szá­mo­lást, hogy mi mennyit ér, hogyan kell elfog­ni a bet­lit … Szé­gyen!

(…)

Aztán múlt hét szom­ba­ton egy itte­ni kol­lé­gám, nevez­zük Gábor­nak (mert ez a neve), meg­hí­vott ultiz­ni. Igen bere­zel­tem. Regi viszont mond­ta, hogy men­jek, így hát men­tem. A har­ma­dik játé­kos, Feri, szin­tén nagy ultis, az a faj­ta, aki magá­nál tart egy ászt, ha bet­lit mond, és — meg­csi­nál­ja a bet­lit. És ott vol­tam én, a koca­ultis. Lement pár kör, rap­pen ala­pon ját­szot­tunk, és nem is vol­tam nagy bukó­ban. Néha már fel is mer­tem ven­ni a talont, mond­tam be ultit (meg­lett, aztán nem lett meg), bet­lit, én ilyen egy­sze­rű ember vagyok. Néha kiüt­kö­zött elmé­le­ti hiá­nyos­sá­gom, ami tipi­ku­san bet­li-durchm­arch vona­lon szem­be­öt­lő. Igen élvez­tem az egé­szet, de késő­re járt, így mond­tam, hogy akkor még legyen három kör, osz­tok egyet, és mene­kü­lök is. (Ekkor jár­tam ‑17 rap­pen­nél.) Osz­tot­tam, bedob­ták a par­tit (tehát nem ját­szot­tunk sem­mit se), tipi­ku­san így nem szo­kott befe­je­ződ­ni egy kár­tyá­zás. Jött a követ­ke­ző kör, és kap­tam egy olyan lapot, hogy abból még a hülye is tudott vol­na bet­lit csi­nál­ni. Fel­vet­tem a talont, ezzel lett meg a zöld alsó­ig, mel­let­te piros­ból és tök­ből a hetes és nyol­cas, és a makk tízes. Meg-fog-hat-at-lan. Bemond­tam a terí­tett bet­lit (amit én idá­ig egész éle­tem­ben telí­tett bet­li­nek mond­tam), kap­tam egy kont­rát, rekont­ráz­tam. Kijöt­tem a tízes­sel, aztán kész is vol­tunk. Csak ez a kör volt +20 és +80, így +121-en zár­tam. Oltá­ri mák.

A zöld­sé­gek király­nő­je a spár­ga, a kár­tya­já­té­kok kirá­lya az ulti.

4 Replies to “Ulti”

  1. Laci, én ebből az egész poszt­ból annyit értet­tem, hogy spár­ga, de tuti ügyes vagy, etc, etc…

  2. Mond­juk azért iga­zi kis zse­ni lehetsz, hogy 97-ben, 4 éve­sen már ultiz­tál…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *