Mai gyerekek

Emlék­szem az első talál­ko­zá­som­ra a szá­mí­tó­gép­pel. 1990-et írtunk talán, 6 éves vol­tam, és anyu­ék egy 286-os AT‑t vet­tek 55.000 forin­tért (meg­van a befi­ze­tést iga­zo­ló csekk), ami egyéb­ként a Kamé­le­on Gyu­ri által elfog­lalt MNB kal­ku­lá­to­ra sze­rint 620.000 2011-es forint­nak felel meg (nem sem­mi). Ele­in­te vala­mi macs­kás játék­kal ját­szot­tam: be kel­lett jut­ni a kerí­té­sen, kuká­kon ugrál­va, kutyá­kat kerül­get­ve, aztán min­den­fé­le egyéb aljá­té­kok vol­tak a ház szo­bá­i­ban. Lebi­lin­cse­lő játék­me­net, töké­le­tes gra­fi­ka, prün­työ­gő han­gok, fan­tasz­ti­kus volt az egész.

Ez csak onnan jutott eszem­be, hogy amit Kata meg Zizi művel­nek mond­juk az iPaddel, az egy­sze­rű­en fel­fog­ha­tat­lan. Lát­tam én ezer vide­ót gye­re­kek­ről, akik hibát­la­nul nyom­ják very har­don a Gui­tar Herót, vagy csu­kott szem­mel viszik végig az Unc­har­ted 84-et, de ami­kor ezt látom élő­ben a 2 éves lánya­im­tól, akkor kész vagyok tel­je­sen. (Regi is, csak ő töb­bet lát­ja ezt.) Most tény­leg ott tar­tunk, hogy akár­mit lát­nak egy­szer, simán leutá­noz­zák, vagy rájön­nek más dol­gok­ra maguk­tól. Azt máig nem értem, hogy hon­nan isme­ri az ujj­le­nyo­mat-leol­va­sót. Az iPa­den meg ők mutat­ták meg nekem, hogy hogyan lehet elér­ni a leg­utób­bi alkal­ma­zá­so­kat (négy ujjal swi­pe fel), és hogyan lehet vál­to­gat­ni a futó appok között (négy ujjal swi­pe bal­ra és jobbra).

Ennyi fel­ve­ze­tés után akkor talán meg is muta­tom az első videót.

És most pedig a másodikat.

Előbb lesz­nek iga­zi infor­ma­ti­ku­sok, mint én, az tuti.