Un Capitano

alko­tói vál­ság + foci vébé = 0 poszt
Ebből követ­ke­zik:
alko­tói vál­ság = — foci vébé
Viszont ha már foci vébé, akkor elő­sze­dek egy máju­si tör­té­ne­tet, ami — mit ad Isten? — épp a foci­val kap­cso­la­tos.

Szó­val azon a hét­vé­gén, ami­kor For­ma-2-es autót vezet­tem (vasár­nap), akkor sike­rült elmen­nem éle­tem máso­dik Inter­naz­io­nale-meccsé­re is. (Az első­ről itt írtam: Inter — Fio­ren­ti­na élmény­be­szá­mo­ló.) Ami­kor kide­rült, hogy az autóver­seny­zésveze­tés Milá­nó mel­lett lesz, rög­tön arra gon­dol­tam, hogy ha már az ember ennyit (majd­nem 300 km!) uta­zik, akkor muszáj meccs­re is men­ni. Néhány hét­tel koráb­ban még úgy volt, hogy vasár­nap dél­után ját­szik aznap az Inter (a Laz­io ellen, micso­da presz­tízs­meccs!), de aztán vál­toz­tat­tak az idő­pon­ton, és átrak­ták a meccset szom­bat esté­re. Töké­le­tes.

Most írhat­nék hosszan az oda­út­ról Cse­pi­vel és And­ris­sal, Milá­nó­ról, a piz­zák­ról, a köz­le­ke­dés­ről vagy a Sfor­za-csa­lád hatal­má­ról. Nem fogok, a lényeg­nél mara­dok. Az összes töb­bi infor­má­ció és szto­ri helyett áll­jon itt egy moz­gó­gép. Ahogy a ősi kínai böl­cses­ség mond­ja: egy gif töb­bet mond két jpg-nél.

A milánói dóm előtt

Mint az utóbb kide­rült, egy igen emlé­ke­ze­tes Inter-meccset sike­rült beszer­vez­ni, ti. ez volt Javi­er Zanet­ti utol­só meccse az Inter­ben, a San Siró­ban. Zanet­ti­ról elég annyit tud­ni, hogy augusz­tus­ban lesz 41 éves, 19 sze­zont húzott le feke­te-kék­ben, 15 évig pedig csa­pat­ka­pi­tány is volt. Szó­val Javi­er ezen a meccsen búcsú­zott a szur­ko­lók­tól, pon­to­sab­ban a szur­ko­lók búcsúz­tak tőle.

A kez­dő­csa­pat kihir­de­té­sé­nél derült ki, hogy Zanet­ti leg­fel­jebb cse­re­ként áll­hat be, mert Maz­zar­ri mes­ter edző csak a kis­pad­ra ültet­te le. Kapott is Wal­ter hide­get-mele­get, de leg­in­kább jó sok vaf­fan­cu­lót.

Cse­pi­vel még a szel­fi­zés­nél tar­tot­tunk, illet­ve pró­bál­tunk becsek­kol­ni face­boo­kon és fours­qu­a­re-en, ami­kor már hát­rány­ba került az Inter (2′ Biava, 0–1). Mit mond­jak, nem volt az a nagy öröm a sta­di­on­ban, kis­sé meg­fa­gyott a leve­gő. Sze­ren­csé­re 5 perc után egyen­lí­tett az Inter (7′ Pala­cio, 1–1), majd szűk fél óra eltel­té­vel már ők vezet­tek (34′ Icar­di, 2–1), és rúg­tak még egyet (37′ Pala­cio, 3–1). Fél­idő­ben tehát már jó volt a han­gu­lat, csak Zanet­ti (un Capit­ano = a kapi­tány) nem ját­szott még egy per­cet sem. Viszont min­den alka­lom­mal, ami­kor fel­tűnt vala­hol — beme­le­gí­tés az oldal­vo­nal mel­lett, egy korty ször­pi a kis­pa­don stb. — az egész sta­di­on egy ember­ként őrjön­gött. Ami­kor aztán a vég­re becse­rél­ték az 52. perc­ben, a sta­di­on konk­ré­tan fel­rob­bant.

Zanet­ti a maga 40 évé­vel úgy ját­szott, mint aki most mutat­ko­zott be a csa­pat­ban, és meg akar­ja győz­ni az edzőt, hogy leg­kö­ze­lebb is szá­mít­hat rá. Lel­kes volt, meg­ál­lít­ha­tat­lan, és elké­pesz­tő­en alá­za­tos. Már akkor tap­solt min­den­ki, ami­kor felé szállt a lab­da, és tel­je­sen mind­egy volt, hogy bedo­bást har­colt ki, cse­le­zett, beadott vagy elvesz­tet­te a lab­dát. Zanet­tit egy­sze­rű­en imád­ják, a vissza­vo­nu­lá­sa kap­csán kiala­kult han­gu­lat­ról meg annyit, hogy a meccs után nem egy anya­gyil­kos­nak kiné­ző druk­kert lát­tam könnyez­ni. De hol van még a meccs vége?!

A máso­dik fél­idő az ünnep­lés jegyé­ben telt, a Laz­io ked­ve­sen asszisz­tált ehhez. Mint­ha lett vol­na még egy Inter-gól (79′ Her­na­nes, 4–1), de ez már sen­kit sem izga­tott. A bíró lefúj­ta a meccset, és — min­den­ki a helyén maradt. Mind­járt este 10 volt az idő, és sen­ki sem ment haza. Zanet­ti eltűnt az öltö­ző­ben, a töb­bi­ek kint marad­tak a pályán. Sőt, egy­re töb­ben gyü­le­kez­tek, lehe­tett tud­ni, hogy itt és most vala­mi felejt­he­tet­len ünnep­lés lesz. Meg is érke­zett egy 100XL mére­tű “4 Zanet­ti” mez, amit lerak­tak a kez­dő­kör­be. Miköz­ben a sta­di­on Zanet­tit éltet­te, a kive­tí­tő­kön össze­ál­lí­tá­so­kat mutat­tak arról a néhány (858!) meccs­ről, ami inte­res­ként meg­ada­tott neki. A játé­ko­sok, veze­tők, bará­tok, pálya­mun­ká­sok, mosó­nők és egyéb sze­mély­zet fel­so­ra­koz­tak a játé­kos­ki­já­ró és a pálya köze­pe között, és dísz­sor­fa­lat áll­tak. Aztán kb. egy órá­val a meccs lefú­já­sa után Zanet­ti kijött az öltö­ző­ből, és bevo­nult közép­re.

Kapott mik­ro­font, nyi­lat­ko­zott (ter­mé­sze­te­sen ola­szul), aztán élje­nez­ték, kör­be­hord­ták a giga­mezt, ő is ment pár kört a fele­sé­gé­vel és a három gye­re­ké­vel. Mi negyed 12-kor jöt­tünk el a sta­di­on­ból, de akkor még nagy­ban tar­tott az ünnep­lés.

Köszi, Javi­er!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *