Forma-2

Alkotói válságban vagyok. Sokan mondták, hogy egyik-másik “cikk” milyen jól sikerült. Most is van talonban három, abból próbálok egyet lejegyezni az utókor számára. De mi lesz, ha nem jól sikerül? Elhagynak az olvasóim? Olyan kevés látogatóm lesz, hogy nemhogy a Google nem fizet nekem, még én fogok a Google-nek fizetni? Kínzó kérdések. Nem egyszerű a sztárbloggerek élete, hát még az enyém. Ma voltam például focizni. Relatíve nagy pályán, legalábbis elfáradtam, amíg az egyik térfél közepétől a másikig elfutottam. Igen sokan voltunk, 12 a 12 ellen játszottunk. Hagyok egy kis időt ennek a feldolgozására. Akkor most pedig bele is vágok az eredeti témába.

DeinDealen (svájci Bónusz Brigád) vettünk néhányan kupont, ami – figyelem! – versenyautók versenypályán való vezetését ígérte. Formula-2, illetve magyarosan Forma-2. Megvettem. Megijedtem. Nem akartam. Féltem. Rettegtem. Nem vagyok a sebesség szerelmese, főleg nem a 250 frankos gyorshajtás óta.

Vasárnap reggel 9-kor kezdődött a “versenyhétvége”. A kupon szerint volt oktatás, szimulátor, autózás. Az oktatás olaszul kezdődött, az egyik úr 20 percen keresztül magyarázta, hogy hogyan kell váltani, kanyarodni, mire kell vigyázni, hogy ne törjük össze se magunkat, se az autót. Ugyan nem értek olaszul, viszont olyan kellemes nyelv ez, hogy megfelelő vehemenciával és gesztikulációval (ezek az összes olasznak genetikailag rendelkezésére állnak) viszonylag sok mindent meg lehet belőle érteni, főleg akkor, ha tudod, hogy most éppen egy dél-olasz lasagne receptjéről van szó, vagy a versenyautókról. Olaszok ki, jön az angol verzió. Másfél perc beszéd után vége is lett. Néhányan félénken jelentkeztünk, hogy mintha az olasz szövegben szó lett volna ívekről, bójákról, féktávokról, előzésről (!), meg néhány olyan apróságról, ami az angol fordításból mintha kimaradt vón. Az előadó duzzogva odavetett még három tőmondatot, majd elfogyott az idő, menni kellett, mert jött a következő turnus. A szimulátor a bejárattól balra volt, kikapcsolt állapotban. Az autózástól ezek után már nem sokat vártam.

Ez eddig bizonyára nagyon érdekes, szóval itt van egy kép az autókról.

Forma-2 autók

Balról jobbra “Lotus”, “Ferrari”, “Red Bull” és “McLaren”. Nem hinném egyébként, hogy a festést leszámítva ez bármilyen különbséget jelentett volna az autókban. Én a mekláreneset vezettem.

Mivel már tudtuk a versenyzés és autóvezetés csínját-bínját, a versenypályára mentünk. Itt egy Porsche Cayenne-nel vittek minket két kört, hogy az elméleti tudásunkat gyakorlattal támasszuk alá, mintegy megtanulván a pályát. (“Eggyé válni az aszfalttal!”) Amikor 110-zel mentünk be egy erős kanyarba, viccesen megkérdeztem, hogy akkor a versenyautókkal is minimum ilyen sebességgel vegyük be a kanyart, ugye? Az olasz pilóta srác rám nézett (közben jött egy hajtű, azt bevette bal könyökkel), és mondta, hogy “de hiszen ez egy 4×4-es Porsche, az meg egy fapados versenyautó”. Ebben maradtunk, úgy látszik, e két nemzet humora nem kompatibilis.

Szép lassan elkezdődött a “verseny” is, amitől annyira tartottam korábban. Az sem nyugtatott meg, hogy egyszerre négyen leszünk a pályán, és lehet előzni. Én azt hittem, hogy majd mindenki egyedül köröz, hermetikusan lezárt pályán, készenlétben egy orvosi stáb. Nem volt ilyen.

Pálya és Ferrari

Aztán szóltak, hogy menni kell. Három vehemens (sic!) svájcival kerültem össze, ekkor azért kicsit megnyugodtam. Beöltöztem egy gyönyörű overálba (volt XXL-es és XXXL-es, én a kisebbiket választottam), felvettem a sisakot, az XS-es kesztyűket, valamint a magammal hozott Colin McRae cipőmet, és bepréseltem magam az autóba. (“Eggyé válni az autóval!”) Az első kocsi, amit egyedül vezettem, egy tágas Zastava volt. Utána sokat vezettem egy böhöm nagy Ford Kát. Aztán a családdal telepakolt Škoda Fabiát is. Van tehát tapasztalatom kis autókban, de a Forma-2 nyilván így is meglepett. Kormánnyal ugye esélytelen beülni, így azt kiveszik. Az ember a lábait nagy nehezen berakja oda, ahova majd ülni fog, és már ott sem kényelmes állni. Utána leguggolsz, és megpróbálod a végtagjaidat magad alatt tartani, pedig minduntalan kimenekül hol egy kéz, hol egy láb. Amikor kinyújtanád a lábadat, hogy kényelmes legyen, akkor nyomod be az összes pedált egyszerre. Aztán félig felhúzott lábbal elhelyezkedsz, és rájössz, hogy 36-os láb felett egy pedált megnyomni esélytelen. Ekkor szólnak hátulról, hogy indulás, kuplung fel, gáz!

Visszautalok megint a kuponra, mely szerint az autók 550 kilósak és 250 lóerősek. Ez persze nem volt igaz, nem hülyék ezek az olaszok, hogy mindenkit kinyírjanak egy ilyen száguldó koporsóval. (Sokba kerülne a szervíz.) Jól le voltak szabályozva az autók, és a pályamunkások is folyamatosan fogták vissza az embereket, ha valaki mondjuk 80-ig gyorsított. És még így is akkora élmény volt a vezetés, hogy csak na. Nincs ABS, nincs ASR, nincs kormányszervó. Hátul hörög a motor, gyorsításnál lök, motorféknél visszaránt. A kanyarokban azt hinné az ember, hogy mindjárt beleáll a falba, de nem, mert ez egy tökéletes kis szerkezet, semmi hülye elektronika, ha nem csinálsz hülyeséget (túl nagy gáz vagy túl nagy fék), akkor gyönyörűen bevesz minden kanyart. (Nem gyorsan, de szépen.) Tökéletes kuplung, szekvenciális váltó, amit csak lökdösni vagy rántani kell, ilyen autókat kellene csinálni, nem bőrüléseseket.

Ezen a videón az első köröm végén leköröznek ketten, mert ők már tapasztalt versenyzők voltak, két körrel többet mentek. Aztán az utolsó előtti körömben visszaelőztem a Ferrarit, erre igen büszke vagyok.

Szóval így vezettem Forma-2 versenyautót Milánóban.

3 Replies to “Forma-2”

  1. meleg gumikon, nagyobb tapasztalattal. aztán visszaelőztem, amint behoztam kezdeti tudásbeli és technikai hátrányomat.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *