Rammstein 2011

Vol­tunk teg­nap­előtt a Rammste­in kon­cer­ten. Nagy kon­cert­re járó­sak vagyunk mi, majd­nem min­den évben elju­tunk egy egész kon­cert­re, és az az egy az min­dig Rammste­in. Tavaly már­ci­us 16-án (aznap volt az első EPAM-os mun­ka­na­pom) vol­tunk, idén pedig novem­ber 10-én. Ha jövő­re jön­nek, akkor is men­ni fogunk, és ha a fene fenét eszik, akkor is álló­hely­re megyünk.

A Rammste­in a leg­ki­rá­lyabb kon­cer­te­ző együt­te­sek egyi­ke, pedig nem is kife­je­zet­ten sze­re­tem őket, nem isme­rem sok szá­mu­kat, a szö­ve­get pedig 5%-ban se értem. De még­is, annyi­ra kemé­nyen oda­te­szik magu­kat ezek az ötven felé köze­lí­tő volt NDK‑s urak, hogy csak na, min­dig hatal­mas a han­gu­lat, még a nyug­dí­jas szek­tor­ban is, ahol min­dig ülünk. Engem min­dig lenyű­göz az a ren­ge­teg effekt, láng­nyelv, rob­ba­nás, habot löve­lő óri­ás­fasz stb., ami­ket bevet­nek, és köz­ben a hang­zás sem síny­li meg az egé­szet. Pedig azért nem lehet egy­sze­rű ilyen körül­mé­nyek között zenél­ni, a láng hőjét mi 100 méter­ről is for­ró­nak érez­tük, el sem tudom kép­zel­ni, milyen lehet az köz­vet­len közel­ről. Nem fáz­nak, azt biztos.

Egy a lényeg: ha jövő­re vagy bár­mi­kor később jön a Rammste­in, veszek két jegyet, álló­je­gyet. Idő­ben kime­gyünk, hogy oda­fér­jünk a szín­pad első sorá­ba, aztán már csak azt kell meg­ol­da­ni, hogy 4–5 órá­ig kibír­juk pisi­lés nél­kül — ez főleg a piro­tech­ni­ka isme­re­té­ben lesz nagy kihívás.