Most múlik, pontosan!

Nos, kevés zenei kont­en­tünk egyi­két olvas­hat­ja a tisz­telt pub­li­kum az alábbiakban.

Néhány hete men­tem reg­gel mun­ká­ba kocsi­val. Éppen az MR2 Akusz­tik ment SD-ről, amit pár nap­pal koráb­ban másol­tam fel. Meg­szó­lalt a Most múlik pon­to­san (Csík Zene­kar és Kiss Tibor, a mik­ro­fon­nál Majo­ro­si Mari­an­na és a szer­ző, Kiss Tibor), és én majd­nem neki­men­tem a sza­lag­kor­lát­nak. Annyi­ra meg­érin­tett vala­hogy az egész, annyi­ra szép volt, hogy csak na. Aki nem ismer­né, annak ide­ra­kom, tessék:

Most, hogy min­den­ki tele­fújt tucat­nyi három­ré­te­gű ult­ra puhát, rá is tér­nék a lényeg­re. Mivel annyi­ra tet­szett a szám, ezért két dol­got hatá­roz­tam el:

1. meg­ta­nu­lom szé­pen eléne­kel­ni — ez annyi­ra sike­rült, mint 2010 Orbán Vik­tor­nak: meg­van a 2/3, meg­ta­nul­tam szé­pen énekelni;
2. utá­na­já­rok a szövegnek.

Az előb­bi­ről inkább ne beszél­jünk, nem aka­rok dicse­ked­ni, de Hor­váth Char­lie-hoz képest egy Jani­csák Veca vagyok (haji­lag leg­alább­is). Utób­bi­ról meg annyit, hogy Regi kapás­ból elmond­ta, hogy ez a szám Kiss Tibi egyik ked­ves, régi hob­bi­já­ról szól, amely­nek kere­té­ben min­den­fé­le fehér port jut­tat a szer­ve­ze­té­ben külön­fé­le, erre a cél­ra rend­sze­re­sí­tett test­nyí­lá­so­kon keresz­tül (gyk. fel­tol­ja a sütő­port ánusz­ba, hogy pezseg­jen). Most, hogy így lelőt­tük a poént, én azért állí­tok ennek a szám­nak egy kis emlé­ket itt, az Inter­net rólam elne­ve­zett bugyrában.

A cél a követ­ke­ző. Volt nekem egy kecs­kém, tudod‑e magyar­ta­ná­rom a pati­nás Veres Pál­né Gim­ná­zi­um­ban, aki nem Sch­ne­i­der Béla volt (ő az egyik leg­jobb taná­rom volt, majd talán egy­szer meg­em­lé­ke­zem róla külön), hanem — figyel­jük a monog­ra­mot! — Sza­bó Ibo­lya Anna. Nos, ked­ves Ibo­lya és Anna annak rend­je és mód­ja sze­rint kiölt belő­lem min­den mara­dék, iro­da­lom irán­ti sze­re­te­tet. Vég­te­len ver­se­ket magol­ta­tott be, és még vég­te­le­nebb vers­elem­zé­sek­kel mulat­tat­tuk fia­tal­sá­gunk leg­szebb órá­it. Ese­té­ben elő­for­dult, hogy 1.) egy négy sor­ból álló ver­set hete­ken keresz­tül, szin­te pixel­ről pixel­re ele­mez­tünk; 2.) pusz­tán az elem­zés és a köte­le­ző bema­go­lás miatt még azo­kat a ver­se­ket is meg­utál­tam, ami­ket egyéb­ként sze­ret­tem. Per­sze van ám ennek elő­nye is, pél­dá­ul igen menő dolog Tiborc pana­szá­val (rész­let) rémiszt­get­ni a népe­ket. A hát­rá­nya pedig az, ami a magyar népes­ség 99,99%-ánál jelent­ke­zik: érett­sé­gi után soha, sen­ki, sem­mi­kor nem fog töb­bé lírai szép­iro­dal­mat olvas­ni. (Aki még­is: R‑E-S-T-E-C‑P!)

Szó­val a cél a követ­ke­ző (de most már tény­leg): ele­mez­zük Kiss Tibor Most múlik pon­to­san c. köl­te­mé­nyét olyan jó gimis módon. Ne legyen értel­me, tom­pít­sa nul­lá­ra a mon­dan­dót, és vegye el a ked­vét min­den­ki­nek az élet­től is. Megpróbálom.

Most múlik pontosan,
Enge­dem hadd menjen,
sza­lad­jon kife­lé belőlem
gon­dol­tam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Vil­lám­lik mennydörög,
ez tény­leg szerelem.

A köl­tői én magát mint­egy a jelen idő­be helyez­vén, egy ellent­mon­dás­sal nyit­ja meg mon­dan­dó­ját. Ezt alá­tá­maszt­ja az erős alli­te­rá­ció, ami két tel­jes szó­ra is kiter­jed — figyel­jük meg a pár­hu­za­mot Babits Mihály mun­kás­sá­gá­val (“Szek­szár­don szü­let­tem, szí­nész­nőt sze­ret­tem”)! A máso­dik sor eny­he lazu­lá­sát a har­ma­dik sor dina­miz­mu­sa dob­ja fel hir­te­len, ezzel az olva­só­ban kimond­ha­tat­lan feszült­ség ébred. A negye­dik sor­nak sem­mi értel­me nincs. Ezt köve­tő­en a líri­kus ego két bátor taga­dás­sal feszí­ti tovább a már egyéb­ként is igen feszí­tett húrt, illet­ve ide­get. “Nem vagy itt jó nekem”, illet­ve “nem vagy való nekem” — mond­ja, ami tovább facsar­ja a már így is kifa­csart olva­sói szív­csakrát. A vers­szak utol­só előt­ti sorá­ban egy erős ter­mé­sze­ti kép dereng fel, ami egy­szer­re hat az összes (szám sze­rint 5) érzék­szerv­re: szin­te lát­juk a vil­lám­lást, hall­juk a menny­dör­gést, érez­zük az ózont, tapint­juk a feszült­sé­get, illet­ve nyal­juk a lapos­ele­met. Az utol­só sor fel­old­ja azt azt meg­elő­ző foné­mák és mor­fé­mák fel­old­ha­tat­lan ellent­mon­dá­sos­sá­gát, misze­rint itt a sze­re­lem­ről van szó. (Vagy mégsem?)

Látom, hogy elsuhan
felet­tem egy madár,
táton­gó szí­vé­ben szögesdrót,
cső­ré­ben szalmaszál.
Maga­mat ringatom,
míg ő lan­dol egy almafán,
az Isten kertjében
alma­bort inhalál.

A máso­dik stró­fa ott kez­dő­dik, ahol az első abba­ma­radt, egy sor kiha­gyá­sá­val. A köl­tőt meg­sze­mé­lye­sí­tő mesé­lő egy újabb, immá­ron a vers folya­mán máso­dik ter­mé­sze­ti képet mutat fel, misze­rint egy madár repül. Ez rit­ka és egye­di pil­la­nat már önma­gá­ban is, hát még ami­kor kide­rül, hogy a madár cső­ré­ben egy szal­ma­szál lóg, zúzá­já­ba pedig egy szö­ges­drót akadt. A szal­ma­szál itt egy­ér­tel­mű­en a fleg­ma visel­ke­dés jele, szin­te lát­ja az olva­só, ahogy ez a búbos ban­ka kipök a szá­ja, pon­to­sab­ban cső­re sar­ká­ból, ezzel is véle­ményt mondd arról a világ­ról, ahol egy­szer­re dörög az ég és vil­lám­lik. A szö­ges­drót a köl­tő gyer­mek­ko­rá­ra utal­hat, ami­kor a csör­gő­jét a gonosz mos­to­ha elko­boz­ta. Ezt alá­tá­maszt­ja az ötö­dik sor nar­cisz­ti­kus képe, mikor is a köl­tői én saját magát kényez­te­ti, miköz­ben az előbb emlí­tett küsz­vá­gó csér sike­re­sen meg­te­lep­szik egy alma típu­sú gyü­mölcs­fa lomb­ko­ro­ná­já­ban. Az utol­só sorok­ban fel­sej­lik a blasz­fé­mia: egy­részt a köl­tő Isten nevét veszi szá­já­ra, pon­to­sab­ban tol­lá­ra, eset­leg író­gé­pé­re; más­részt e szö­veg­kör­nye­zet­ben a bor és az inha­lál sza­vak továb­bi áram­erős­sé­get indu­kál­nak. Nem lehet elmen­ni e bib­li­kus pár­hu­zam mel­lett: ott is volt egy alma­fa, sok madár rep­ke­dett ide és oda, vala­mint a kígyó néha eszik madarat.

Vág­tat­nék tovább veled az éjben
az álmok fol­tos indi­án lován.
Egy tál­tos szív remeg a konyhakésben,
tal­pam alatt sár és ingovány.

Ret­ten­tő dina­miz­mus­sal indul útjá­ra a har­ma­dik vers­szak. Éjben vág­tat­ni, sötét­ben lova­gol­ni, ezek veszé­lyes dol­gok ám! Per­sze alma­bor inha­lá­lá­sa után bátor lesz a leg­gyá­vább köl­tői én is, hát még ez a mos­ta­ni. E mon­da­bé­li lóról is sok min­den kide­rül, pél­dá­ul hogy indi­án szár­ma­zá­sú, a sző­re pedig nyo­mok­ban fol­to­kat tar­tal­maz. Az indi­án vona­lat erő­sí­ti a har­ma­dik sor is, ahol egy tál­tos kegyet­len meg­gyil­ko­lá­sá­nak lehe­tünk tanúi. Erős ellent­mon­dás, hogy ezt a lírai én egy közön­sé­ges kony­ha­kés­sel köve­ti el, és az áldo­zat még élet­ben van akkor, ami­kor az olva­sók elvo­nul­nak a kony­há­ban zaj­ló véres ese­mé­nyek mel­lett. Az utol­só sor elhoz­za a már meg­szo­kott, a köl­tő­re jel­lem­ző ter­mé­sze­ti képet: sár van és ingo­vány és dago­nya és még több sár. Szin­te hall­juk a cup­po­gást, ahogy a köl­tő pró­bál­ja kisza­ba­dí­ta­ni láb­ik­rá­ját a fék­te­len mocsárból.

Azóta szün­te­len
őt látom mindenhol.
Mered­ten nézek a távolba,
ott­ho­nom kőpokol.
Szi­lán­kos mennyország,
folyé­kony torz tükör.
Szentjánosbogarak
fényé­ben tündököl.

Az első sor egy értel­mez­he­tet­len múlt­ba uta­lás­sal kez­dő­dik, mert nem tud­juk meg, mió­ta. Teg­nap óta? Eset­leg a máso­dik stró­fa köze­pe óta? Sosem derül ki. Min­den­eset­re az tény, hogy a köl­tői én lát­ja min­den­hol — de mit lát? Újabb feszült­ség­for­rás, mert ez sem derül ki a köl­te­mény­ből. Való­szí­nű­leg ezzel a köl­tő is így van, mert fel­is­mer­ve, mit tett, illet­ve mit írt, nem tud mást csi­nál­ni, mint a távol­ba réved. A negye­dik sor­ban azt is meg­tud­juk, hogy egy reme­te éle­tét élő köl­tő­ről van szó, szin­te érez­zük a bar­lang szo­rí­tó nyo­má­sát a har­ma­dik csi­go­lyán­kon. Ez a vers­szak sem marad­hat blasz­fé­mia nél­kül, mert a köl­tő össze­tö­ri Isten biro­dal­mát apró dara­bok­ra. A meg­gyö­tört olva­sót egy tükör­rel szem­be­sí­ti a hato­dik sor­ban, hogy rádöb­ben­jünk, milyen ember­ré tett min­ket ez a vers és ez a vers­elem­zés. Torz­zá. Pon­to­san, mint a tükör, ahogy azt a köl­tő oly talá­ló­an elhe­lyez­te ugyan­eb­ben a sor­ban. A feszült lég­kört egy kel­le­mes benyo­más zár­ja vég­re: apró, vilá­gí­tó rova­rok, az ún. szent­já­nos­bo­ga­rak (Lampy­ris noc­ti­lu­ca) ragyo­gá­sát írja le Kiss Tibor.

Egy indi­án lidérc kísért itt bennem.
Szem­hé­ja­in rozs­dás szemfedő.
A tük­rö­kön túl, fenn a fellegekben
furu­lyá­ját elej­ti egy angyal­szár­nyú kígyóbűvölő.

Az utol­só, meg­le­he­tő­sen, de nem szo­kat­la­nul rövid (emlé­kez­zünk csak a har­ma­dik stró­fá­ra) vers­szak­ban újra fel­tű­nik Karl May Win­net­o­u­ja, aki végig elkí­sért min­ket a vers folya­mán. Itt ter­mé­sze­te­sen már csak mint lidérc van jelen, hiszen már rég halott, bár hal­ha­tat­lan. Ezt a halált mutat­ja a szem­fe­dő is, amit halott indi­á­no­kon is szok­tak hasz­nál­ni. Újra elő­ke­rül a szem­be­sí­tő hatá­sú tükör, de az olva­só maga mögött hagy­ja, és tovább tör fel­fe­lé, a fel­hők közé, hogy utol­ér­je a lírai indi­ánt. Végül pedig egy bal­eset­nek lehe­tünk szem­ta­núi: egy tes­ti fogya­té­kos, indi­án szár­ma­zá­sú kígyó­bű­vö­lő elej­ti a hang­sze­rét. Újabb hüb­risz: ugyan mi jár­jon annak a köl­tő­nek, aki a gya­nút­lan olva­só­ra magas­ról egy indi­án furu­lyát ejt?!