Tortour 250 2025 élménybeszámoló

Tudom, tele van a cím szá­mok­kal. 250, mint 250 kilo­mé­ter, ez volt a táv. 2025, mint az év, Krisz­tus urunk szü­le­té­se után, ugye. Nagyon nem mind­egy, hogy Tor­to­ur 250 2025 vagy Tor­to­ur 2025 250!

Előz­mé­nyek és felkészülés

Tavaly szep­tem­ber 7‑én, Médi­ke 5. szü­le­tés­nap­ján, egy­út­tal Regi név­nap­ján volt az Alpenb­re­vet, erről annak ide­jén hason­ló for­má­ban emlé­kez­tem meg. Még nem telt el elég idő ahhoz, hogy újra fin­tor­gás nél­kül tud­jak ülni a seg­ge­men, 11-én (9/11, vala­ki?) regiszt­rál­tam a Tor­to­ur­ra. Vala­mi olyan gon­do­lat lehe­tett ben­nem, hogy­ha ennyi­re sza­rul megy a 100 km és 3000 méter szint, akkor csi­nál­junk inkább 250 km‑t 4000 méter­rel, mert az “síkabb”?! Nem értem azóta se.

A Tor­to­ur egy 2009-ben ala­pí­tott szek­ta ter­ro­ris­ta­szer­ve­zet ult­ra­bi­cik­li­zős meg­moz­du­lás, amit az olyan bicik­liz­ge­té­sek ins­pi­rál­tak, ami­kor mond­juk sokat, de tény­leg sokat kell men­ni. Per­sze egy ilyen dolog mond­juk Hol­lan­di­á­ban tel­je­sen nor­má­lis ötlet­nek szá­mít, ott 100 km‑t lehet teker­ni úgy, hogy az ember akár 4 méter szint­kü­lönb­sé­get is bejár ezalatt. Itt meg… Én anél­kül a Den­ner­be (disz­kont) se tudok lemen­ni, hogy vissza­fe­lé ne köp­jem ki a tüdő­met, pedig még banya­tank­kal is szok­tam ope­rál­ni, és az utca végén van! Szó­val tény­leg non­szensz, az ilyen jólé­ti demok­rá­ci­ák­ban már tény­leg nem tud­nak mit kita­lál­ni, csak hogy rosszab­bul érez­zék magukat..

Szó­val regiszt­rál­tam. Be is fos­tam rög­vest, mert egy ilyen kaland­ra a fel­ké­szü­lés az nem olyan, hogy akkor guru­lok 30 km‑t heten­te, és akkor jól leszek. (Jó, a ‘bre­vet­re sem így készül­tem, de utó­lag vissza­néz­ve ilyen­nek tűnt.) Ami sokat segí­tett, az pél­dá­ul az volt, hogy pont a Sil­ber után két hét­tel “haza­gu­rul­tam” Val­bel­lá­ból, ami ugyan leg­in­kább lefe­lé volt, de még­is­csak majd­nem 150 km, messze a leg­több, amit vala­ha men­tem. Aztán még töb­bet segí­tett, hogy decem­ber­ben Regi­től (nem tudom a nevét elég­szer arany­ba fog­lal­ni) kap­tam egy ún. home trainert, ami egy olyan kész­ség, ami­re a hát­só kere­ké­től meg­fosz­tott bicik­lit fel lehet rak­ni, és akkor lehet teker­ni a tévé előtt akár hideg­ben is. (Nyil­ván ezt is Pityu bará­tom rak­ta nekem össze.) És elkezd­tem teker­ni, előbb csak alkal­man­ként, majd rend­sze­re­sen, heti 3–4 alka­lom­mal is. Fura vagyok, nekem az volt az újévi foga­dal­mam, hogy keve­seb­bet jár­jak edze­ni (már­mint a terem­be (már­mint az Across the Limits-be)), és akkor töb­bet tudok teker­ni. Az is fur­csa, hogy ebben pont az segí­tett, hogy Regi kb. ekkor­tól (tudom, novem­ber ele­jé­től) kez­dett dol­goz­ni egy kór­ház­ban,  műsza­kos módon. Ez azt jelen­tet­te, hogy sok­szor volt reg­ge­les, dél­utá­nos, akár éjsza­kás is, én ilyen­kor tud­tam egye­dül teker­ni, mond­juk vele is, és akkor köz­ben néz­tünk vala­mit a tévé­ben, mond­juk az SRF-es Tschug­gert, ami nálam az HBO‑s Cser­no­bil után-mel­lett-előtt (hason­ló gen­re, tudom) a leg­jobb soro­zat, bár azóta a netfli­xes The Res­iden­ce is fel­zár­kó­zott, amit szin­tén néz­tem (3x, már­mint az egész éva­dot) nye­reg­ből. (Most már min­den­ki meg­nyu­god­hat, vége van ennek a nagyon hosszú és bonyo­lult mon­dat­nak.) Szó­val sokat teker­tem, főleg benn.

Aztán ahogy jobb lett az idő (men­tem én zer­ge­ba­szó ziman­kó­ban is, csak azért nem ért a tér­de­mig a tak­nyom, mert már a vál­lam­nál meg­fa­gyott), men­tem én kinn is. A tel­jes­ség igé­nye nél­kül: lemen­tem a Walen­see-hez, és vissza (140km), meg­ke­rül­tem — két­szer — a Zürichsee‑t (200km), majd más­nap lemen­tem a Sem­pacher­see-hez (116km), fel­men­tem a “helyi” “hegy­re” egy­más után ötször (72km, de már 2200m), aztán Pityu­val május végén, de leg­in­kább júni­us­tól kezd­ve men­tünk tény­leg heten­te (170km/2500m, 160km/2800m, 120km/3600m, 155km/3400m) oda­lenn, a dél­vi­dé­ken. (Eze­ket a ride-okat nem lin­ke­lem, akit érde­kel, Stra­ván láj­kol­hat.) Arra azért nagyon vigyáz­tam, hogy ha már egy 250 km-es, 4000 méter szin­tet mászós ver­seny­re készü­lök, akkor vélet­le­nül se men­jek még soha éle­tem­ben 200 km-nél töb­bet (és azt is tel­je­sen lapo­san), vagy ha hason­ló szin­tet, akkor azt fele­ak­ko­ra távon.

Elő­ző nap

Min­den ilyen ver­seny szom­bat­ra esik, tehát most pén­tek­ről beszé­lünk. Az volt a ter­vem, hogy majd jó sza­rul alszom pén­tek­re vir­ra­dó­an (keve­sebb, mint 6 óra, bár ez annyi­ra nem kiug­ró, mond­juk fél 6‑kor kel­tem), és akkor pén­te­ken korán fek­szem, és jól kial­szom magam, hiszen 4:30-kor van a rajt. (…) Nos, a sza­rul alvás sike­rült, ezt meg­te­téz­tem azzal, hogy egész nap nem (!) ittam (!) egy (!) kávét (!!!) sem (!), mond­ha­tom, a nap végé­re fan­tasz­ti­kus álla­pot­ba kerül­tem. Azért is, hogy ne kelt­sem fel az ott­ho­ni­a­kat, és azért is, hogy ne kell­jen még koráb­ban elin­dul­nom, egy Airbnb‑t fog­lal­tam a rajt köze­lé­ben, ami­re szin­tén érde­mes egy bővebb bekez­dést (vagy ket­tőt-hár­mat) szánnom.

A Tor­to­ur idén is (jövő­re nem) a küs­nach­ti jég­csar­nok­ból indul, és ide is érke­zik vissza min­den­ki. Ez ugyan kel­le­me­sebb, mint Ander­matt­ból raj­tol­ni (rád gon­do­lok, Alpenb­re­vet!), de azért ez odébb van tőlünk, brin­gá­val azért majd’ egy óra, ráadá­sul inkább fel­fe­lé. Körül­néz­tem szál­lá­so­kat ille­tő­en, talál­tam egy nagyon roman­ti­kus, és ennek meg­fe­le­lő­en drá­ga hotelt Küs­nacht­ban, de a gond az volt, hogy innen is fel­fe­lé kel­lett vol­na men­ni. (Ekkor még nem tud­tam, hogy a bicik­lit ott lehet hagy­ni a rajt­nál, mind­egy.) Meg­néz­tem a másik oldalt, Zumi­kon, pont az utca végén volt egy olcsó Airbnb, írok neki, sem­mi, lefog­la­lom, 24 óra után vissza­pat­tan a fog­la­lás, ilyet se lát­tam még. (Azóta se vála­szolt.) Aztán fel­buk­kant egy másik szál­lás, kicsit köze­lebb, Zürich irá­nyá­ba, Zoll­iker­berg. Nem nagyon néz­tem meg a képe­ket, sok érté­ke­lés, 4,99-es átlag, olcsó, akkor fog­lal­juk le! Nagyon reszpon­zív volt a hoszt (mit hoszt, szu­perhoszt), talán egy kicsit túlon­túl reszpon­zív, olya­no­kat kér­de­zett, hogy minek jövök, ha züri­chi vagyok, és akkor hányan vagyok/vagyunk, kicsit fura volt. Mind­egy, meg­volt a szál­lás elő­ző esté­re. Ott­hon elkezd­tem össze­rak­ni a dol­go­kat, jó hob­bi­bi­cik­lis­tá­hoz illő­en a bicik­lin kívül rak­tam be bicik­lis gatyát, alá­öl­tö­zőt, fel­sőt, zok­nit, sap­kát, nap­szem­üve­get, sisa­kot, kesz­tyűt, kar­vé­dő­ket, segg­re kenő­csöt, nap­te­jet, zse­lé­ket, ener­gia­sze­le­te­ket, izo­tó­ni­ás lötyit, mag­né­zi­u­mot, kal­ci­u­mot, szív­mo­ni­tort (nem vicc), tar­ta­lék ele­me­ket, vala­mi szu­per szer­szá­mot (hasz­nál­ni nem tud­nám), bicik­lis szá­mí­tó­gé­pet, lám­pá­kat (hátul rada­ros, ugye), töl­tő­ket min­den­hez, fáj­da­lom­csil­la­pí­tót. Tel­jes a lis­ta, nem?

Majd­nem. Azt a nyo­mo­rult cipőt, a kerék­pár-ember inter­fész leg­fon­to­sabb részét nem rak­tam be. Nyil­ván ez már fél­úton, a pén­tek dél­utá­ni dugó­ban derült ki. Regi haza­ment érte, de én is vissza­for­dul­tam (azóta sem érti egyi­künk se, hogy miért), így aztán pont lekés­tem a hagyo­má­nyos pas­ta party‑t, ti. ver­seny előtt szén­hid­rát­tal kell töl­te­kez­ni. (Én egész héten meg­ál­lás nél­kül zabál­tam — a szerk.) Viszont így hár­mas­ban (Regi­vel és Médi­vel) egy szu­per kis­csa­lá­dos vacso­rát töl­töt­tünk egy helyi fúzi­ós ven­dég­lő­ben (elvi­leg ola­szos, mert ris­tor­an­te, de az egész sze­mély­zet indi­ai, és volt külön curry-étlap is), ami pont a vas­út­ál­lo­más peron­ján volt. Ám előt­te a becsekkolás…

Meg­ér­kez­tünk Zoll­iker­berg­be, ami (most néz­tem meg) Zumi­kon része, egy ilyen mini város­ka a kis­vá­ro­son belül. Néz­tem az útba­iga­zí­tást, kicsit távo­labb lepar­kol­tunk, onnan sétál­tunk a hely­szín­re. A temp­lom­to­rony mel­lett kell keres­ni, de mint­ha igen közel len­ne a temp­lom­to­rony­hoz… Kering­tünk kicsit, el a temp­lom mel­lett, aztán vissza… Aztán kide­rült, hogy a szál­lás az a temp­lom mel­lett a “pap­lak”, a hosz­tom pedig maga a lel­kész úr… Innen­től kezd­ve össze­állt egy kicsit a kép, hogy miért kér­dez­te, hogy kivel jövök, miért veszek ki szál­lást züri­chi­ként… Ami­kor a pász­tor / lel­kész / pap meg­lát­ta szem­re­va­ló, keresz­tény csa­lá­dun­kat, és pont nálunk volt a lányok isko­lá­já­ból, a Fre­ie Kato­lis­che Schu­lé­ból egy tor­na­zsák is, akkor tud­tuk, hogy nyert ügyünk van. Ami még ennél is vic­ce­sebb, hogy kide­rült, hogy az úr (már­mint a hoszt úr, nem az Úr) távo­li roko­nom, mert ugyan­az a csa­lád­ne­ve, ami­ből anno a Mar­kert származott.

A szál­lás szu­per volt, az elő­tér­ben le tud­tam rak­ni a bicajt, saját háló, ami a nap­pa­li­ből nyílt, saját für­dő, ben­ne vécé, még kád is. Kényel­mes ágy, csil­lo­gott-vil­lo­gott min­den a tisz­ta­ság­tól. Aztán elkezd­tem töl­te­ni, amit az ember ilyen­kor tölt, a vál­tók akku­mu­lá­to­rát, a lám­pá­kat, a bicik­lis komp­jú­tert, a tele­fo­no­mat, órá­mat… Volt ugyan nálam töl­tő, ket­tő is, de nem tud­tam min­dent pár­hu­za­mo­sí­ta­ni, ezért aztán ami­kor úgy tény­leg elál­mo­sod­tam (9 körül), akkor még nem alud­hat­tam, mert cse­rél­ni kell, hogy mit töl­tök… Aztán nyil­ván már a ver­seny miatt is egy­re ide­ge­sebb let­tem, pör­gött ben­nem az adre­na­lin, hiá­ba vet­tem be az összes altató(nak nem minő­sü­lő gyógy­ha­tá­sú készítmény)t, alig tud­tam elalud­ni, pont mint tavaly a ‘bre­vet előtt… Az órám sze­rint 2 óra 44 perc, ben­ne 0 mély­al­vás, mond­hat­juk, hogy rápihentem.

A rajt, és ami előt­te volt

Haj­na­li ket­tő­kor kel­tem magam­tól, pedig annyi­ra elő­re­lá­tó vol­tam, hogy fel­húz­tam a tele­fo­no­mat 3:15-re, 20-ra, 25-re, és az órá­mat 3:17-re. Még egy kicsit töl­töt­tem (…) aztán öltö­zés, reg­ge­li­re már rög­tön ener­gia­sze­let, csak hogy szok­ja a stra­pát a gyom­rom még teke­rés előtt. 3‑kor már “kicsek­kol­tam”, kulcs az asz­ta­lon, és ter­ve­zett módon kizár­tam magam. 15 perc alatt, nagyon lazán átcso­rog­tam Küs­nacht­ba, még az sem zavart, hogy a háti­zsá­ko­mat ugye vit­tem magam­mal. A rajt előtt bő egy órá­val meg­ér­kez­tem, lepa­kol­tam, pisil­tem (3x), ettem is még vala­mit, sőt, talál­tam kávét!

Nagyon fél­tem, mert ijeszt­get­tek a tor­to­u­ros kézi­könyv­ben a bicik­lik ala­pos átvizs­gá­lá­sá­val, attól tar­tot­tam, hogy majd vala­min elha­sa­lok. Ugyan szé­pen fel­sze­rel­nem a rajt­szá­mot, és a fény­vissza­ve­rő mat­ri­cák­kal is sike­rült iga­zán cir­ku­szos­sá ten­nem a bicik­li­met, nem volt ilyen iga­zo­lá­som, hogy a bicik­lim ver­seny­ké­pes. (Írtam a szer­ve­zők­nek, hogy ez mi, sem­mi válasz. Írtam a bicik­lim gyár­tó­já­nak is, hogy ez mi, sem­mi válasz.) Paráz­tam hát. Aztán kide­rült, hogy az átvizs­gá­lás annyi, hogy oda­jön­nek, ami­kor 100 ember áll sor­ban egy­más hegyén-hátán bicik­li­vel, és kapunk egy-egy mat­ri­cát, hogy “check OK”. Aztán a sor ele­jén meg­kap­tuk a GPS-es trac­kert is, nagyon menő volt, végig nyom­ta a háta­mat diszkréten.

4‑től volt az átvizs­gá­lás elvi­leg, de még jóval később is tar­tott. 4:15-től lett vol­na az eliga­zí­tás, ez is csú­szott, tudom, hogy fura ezt Svájc­ban leír­ni, de 4:30 helyett 4:45-kor volt a rajt. Eddig­re már min­den­ki tűkön ült, tény­leg nagyon vár­tuk, hogy mehes­sünk. Vára­ko­zás köz­ben azért jó volt néz­ni a külön­fé­le arco­kat, volt nagyon komoly, szin­te fél­pro­fi mil­li­ós gép­pel, de poca­kos hob­bi­te­ke­rő is, fiúk, lányok, párok, csa­pa­tok, min­den. Ez egyéb­ként segí­tett, lát­ni, hogy itt is aztán van min­den­fé­le kor­osz­tály és lát­szó­lag edzett­sé­gi szint is, nem csak az ilyen ún. gir­nyó brin­gá­sok, ami­lyen­né las­san én is válok.

Első kör, első etap: Küsnacht-Galgenen

Rajt előtt rög­tön bele­búj­tam a kar­vé­dőm­be, amit az utol­só egy kilo­mé­tert leszá­mít­va végig hord­tam, előbb a hideg, majd a nap ellen véde­kez­ve. Jól indul­tam — vol­na, ha nem érez­tem vol­na a 2. perc­ben, hogy vala­mi meg­csíp­te a jobb gyű­rűs­uj­ja­mat… Menet köz­ben meg­néz­tem, nyil­ván ott fitye­gett a ful­lánk ben­ne, én őszin­tén nem értem, hogy Küs­nacht­ban a nem ope­rá­ló jég­pá­lya mel­lett, haj­na­li 4 óra 46 perc­kor mi a fran­cot kere­sett egy méh, és miért pont a kor­má­nyo­mon ült, és miért nyúl­tam bele… Ennek folyo­má­nya, hogy az ujjam két órán keresz­tül elég­gé fájt, meg­da­gadt, nem tud­tam behaj­lí­ta­ni, ami egyéb­ként azért volt jó idő­zí­tés szem­pont­já­ból, mert ez volt az a sza­kasz, ami kb. sík volt (400 méter 40 km-en, haha!), később, hegy­ről le, azért már nem volt hát­rány fog­ni azt a kormányt.

Ez a sza­kasz nagyon jól esett. Együtt men­tem a boly erő­seb­bik felé­vel, néhá­nyan leelőz­tek, de soka­kat meg én hagy­tam le. Ezt a részt már ismer­tem, mert egy koráb­bi kalan­do­zá­som kap­csán végig­jöt­tem ezen a részen, ez is sokat segí­tett. Jó átlag­se­bes­ség­gel men­tem, ami­kor némi kis emel­ke­dő volt, tud­tam ott is men­ni, és nem éget­tem el a com­bi­ká­i­mat, nem kap­kod­tam a leve­gőt. Által kel­tem a rap­pers­wi­li hídon, majd meg­in­dul­tam a hegyek felé, ekkor volt az első idő­mé­rő állo­más, egy­ben pihe­nő is. Itt viszony­lag sokat áll­tam, mert sor volt a vécé­nél (én min­den­hol pipi­lek, 40 felett ez köte­le­ző), ettem némi zse­lét és naran­csot, újra­töl­töt­tem a három­ne­gye­dig levő kula­cso­kat, és meg­in­dul­tam az első nagyobb kap­ta­tó felé.

Első kör, máso­dik etap: Galgenen-Brunnen

Nos, itt kez­dőd­tek a gon­dok. A jó hír, hogy mind­két meg­má­szan­dó hegyet (Sat­te­legg, Iber­geregg) ismer­tem, vol­tam már raj­tuk több­ször. Ami­kor leg­utóbb az előb­bi­re men­tem fel (tudsz követ­ni?), még útfel­újí­tás miatt sóde­ren és mur­ván men­tem (emlék­szem is, mennyi­re károm­kod­tam), sze­ren­csé­re eze­ket az uta­kat már meg­csi­nál­ták jól. Az első mászás jól sike­rült, bár egy­szer már korán örül­tem (a két “hegyi” sza­kasz között van némi sík, ezt már picit elfe­lej­tet­tem), hogy fel­ér­tem, sze­rin­tem a máso­dik hegyen is viszony­lag jó tem­pót tar­tot­tam. Szin­tén jó hír, hogy ahol eddig min­dig elté­ved­tem, akár egye­dül vol­tam, akár társ­sal, ott most nem, és ahol a múlt­kor nagyon, de nagyon elté­ved­tem, pedig tény­leg követ­tem a Gar­min uta­sí­tá­sa­it, ott ezút­tal nem. Volt azért ben­nem félsz, mert ekkor­ra már elég­gé szét­hú­zó­dott a mezőny, sok­szor 10–15 per­cig nem lát­tam sen­kit se előt­tem, se mögöttem.

Saj­nos az Iber­geregg­ről lefe­lé elő­jött a szo­ká­sos gon­dom, a túl­zott és nem jól elosz­tott féke­zés, emi­att olyan csi­ko­rog­va men­tem át egész Schwy­zen, hogy sze­rin­tem beke­rül­tem a helyi hírek­be, mint haj­na­li csend­há­bo­rí­tó. Ez hála az égnek nem tar­tott soká­ig, Brun­nen­ben volt a követ­ke­ző pihe­nő, itt is gyors pipi és táp­o­lás következett.

Első kör, har­ma­dik etap: Brunnen-Hütten

Ezt a részt nagyon vár­tam. Brun­nen­től egé­szen Zugig, a tavak men­tén nagy­já­ból sík (ugye defi­ní­ció sze­rint a tó az sík kell, hogy legyen, külön­ben folyó­ról beszé­lünk), lehe­tett men­ni jól, ráadá­sul ezt a részt is végig­tol­tuk nem­rég Pityu­val. Volt néhány lám­pás útle­zá­rás, ez pihe­nés­nek jó, de sok­szor feles­le­ge­sen meg­fog­ta az embert. Aztán jött a Men­zin­gen, amit a ver­seny előtt néz­tem: “ha! mi ez, vala­mi mini domb? majd féke­zek fel­fe­lé!”. Nos, khm… Fájt. Nagyon nem esett jól. Eddig­re már ben­nem volt 140 km és bő hat óra teke­rés, és hiá­ba volt ez egy papí­ron kicsi emel­ke­dő, meg­szen­ved­tem vele ala­po­san. Egy­szer bere­pült a sisa­kom­ba egy légy, és fél per­cig tar­tott, míg kiju­tott, nagyon kel­le­met­len és han­gos élmény volt.

Aztán átju­tot­tam ezen az emel­ke­dőn is, és egy olyan gyö­nyö­rű lát­vány tárult elém, ami­nek a neve: Zürich­see. A Züri­chi-tó, én innen még nem is lát­tam, mert nem jöt­tem még erről le, cso­dá­la­tos volt (nem fotóz­tam, bemon­dás­ra el kell hin­ni). Itt megint meg­in­dult lefe­lé az út, mert vissza kel­lett men­ni ugyan­azon a hídon keresz­tül a tó másik olda­lá­ra, sze­ren­csé­re itt nem kel­lett annyit fékez­ni, nem volt annyi nyi­kor­gás. Itt jött az utol­só idő­mé­rő és pihe­nő, itt ebé­del­tem meg, fan­tasz­ti­kus érzés volt enni egy tányér for­ró minest­ro­nét, nyami!

Első kör, negye­dik etap: Hüt­ten — Küsnacht

A táp­o­lás­tól új erő­re kap­tam, tovább foly­tat­tam az eresz­ke­dést, átmen­tem újra Rap­pers­wi­len, ahol nem téved­tem el, de majd­nem. Aztán saj­nos itt is meg­in­dult fel­fe­lé az út, 48 km alatt még­is­csak kel­lett még 565 m‑t mász­ni, ennek főleg a vége volt rossz. Vic­ces, hogy ahogy érkez­tem vissza Küs­nacht­ba, és köze­lí­tet­tem meg a 200. km-emet, kezd­te jelez­ni a tes­tem, hogy járat­lan terü­let­re téve­dek, ennyit még nem men­tem… Jó elő­je­lek vol­tak ezek az utol­só 50 km-re!

Máso­dik kör, ötö­dik etap: Küsnacht-Küsnacht

Jajj, ez nem volt jó… Egy­részt lélek­ta­ni­lag, beér­ni Küs­nacht­ba a jég­pá­lyá­ra, ahol sokan már nagy­ban ünne­pel­nek, megy a daj­da­jo­zás, én meg csak kula­csot töl­tök és zse­lét nye­lek, hogy men­jek tovább… Más­részt volt még hát­ra bő 700 m mászás, ami ráadá­sul nem volt jól szét­oszt­va: az út ele­je ugyan­ar­ra ment, mint koráb­ban, aztán egy balost köve­tő­en men­tünk jó sokat lefe­lé, ami azért nem jó, mert ha lefe­lé megy az ember, akkor utá­na mász­ni kell… Szó­val az emel­ke­dő nagyob­bik része az utol­só 10–15 km-re jutott. Nagyon, nagyon szen­ved­tem. Meleg is volt, eddig­ra már jócs­kán 10 óra felett jár­tam a nye­reg­ben, újfent szólt a test, hogy 3,5 km‑t már men­tünk fel­fe­lé, de annál töb­bet még nem, így min­den ext­ra méter fel­fe­lé egy kín­szen­ve­dés volt. A VAM (ami azt mond­ja meg, hogy egy óra alatt hány métert megyek fel­fe­lé), a túra ele­jén nekem 800 felett volt, eddig­re leesett 300 alá… Nem tudom szé­pí­te­ni, szen­ved­tem, átgon­dol­tam és átér­té­kel­tem az összes dön­té­se­met az éle­tem­ben, leg­fő­kép­pen azt az omi­nó­zus szep­tem­ber 11-ét, ami­kor regisztráltam.

De sze­ren­csé­re ennek is vége lett, beér­tem Zumi­kon­ba, ahon­nan már csak át kel­lett cso­rog­ni Küs­nacht­ba, ami végig lefe­lé ment, kiér­tem a főút­ra, amit már annyi­ra jól ismer­tem, beka­nya­rod­tam a csar­nok­hoz, talál­koz­tam a bejá­rat­nál Regi­vel ❤️, aki kijött elém, begu­rul­tam (már­mint a csar­nok­ba), elvet­ték a trac­kert, kap­tam emlék­ér­met, és vége lett a Tor­to­ur­nak. Ugyan a tel­je­sít­mé­nyem alap­ján a ChatGPT 13 óra 45 per­cet szá­molt, 12 óra 35 perc alatt tet­tem meg a bő 250 km‑t, ben­ne a majd­nem 4000 m‑t. Az adre­na­lin egé­szen estig pör­ge­tett, de aztán hir­te­len kidől­tem, és 11 órát aludtam.

Konk­lú­zió

Meg­ér­te? Bizo­nyos szem­pont­ból igen, mert fan­tasz­ti­kus élmény volt, 170 km kör­nyé­kén konk­ré­tan majd­nem elsír­tam magam azért, hogy én ezt csi­nál­ha­tom, hogy erre van lehe­tő­sé­gem. Ami vissza­ka­nya­rít ahhoz, hogy ren­ge­teg, de ren­ge­teg időt töl­töt­tem bicik­li­zés­sel fel­ké­szü­lés­ként, úgy, hogy Regi tar­tot­ta helyet­tem a hátát a gye­re­kek, ház­tar­tás stb. felé. Ami­ért nem tudok elég­gé hálás len­ni. És, még nincs vége az évnek, a bicik­lis sze­zon­nak, augusz­tus­ban Zürich-Ander­matt (195km/4200m), szep­tem­ber­ben Alpenb­re­vet Gold (215km/5000m)…

Ajánlom‑e ezt vala­ki­nek? Ha nagyon fitt vagy, vagy nagyon eltö­kélt és idő­mil­li­o­mos, akkor igen. Egyéb­ként nagyon nagy szí­vás, de tény­leg. De örök emlék, és szu­per élmény, még egy­szer, utol­já­ra köszö­nöm min­den­ki­nek, aki támo­ga­tott. Jövő­re — na, ezt egy­elő­re hagy­juk inkább, jó?!

Itt az egész ride-om Stra­ván: https://www.strava.com/activities/15090939245