A leves

Nem annyi­ra új, talán már más­fél hete is, hogy tör­tént, azért megosztom.

Ott­hon vol­tunk, Magyar­or­szá­gon, anyó­so­mék­nál (szer­vusz, Évi!), Gödön. A lányok ebéd­re levest kap­tak, ami — szo­kás sze­rint — nagy­já­ból egyen­lő arány­ban került elosz­tás­ra az asz­ta­lon, a ruhá­za­tu­kon, a gyom­ruk­ban és a föl­dön. Tör­té­ne­tünk szem­pont­já­ból az utób­bi (a föld) az érde­kes, konk­ré­tab­ban a pad­lót borí­tó szőnyeg.

Kata ész­re­vet­te, hogy a sző­nyeg leve­ses lett, ezen elég­gé meg­le­pő­dött, pedig ennek oka ugye ő és tet­tes­tár­sa (Zizi) vol­tak. Szol­í­d­an jelez­te ezen fej­le­ményt elöl­já­ró­já­nak. Évi meg­nyug­tat­ta, hogy nincs baj, majd kimos­sák, lehet tovább enni. Kata ezt nem hagy­ta annyi­ban, gon­dol­ko­dott egy sort, majd közölte:

A sző­nyeg túl nagy!

Mind­össze annyit sze­re­tett vol­na Kata mon­da­ni, hogy nem lehet a sző­nye­get kimos­ni, hiszen túl nagy. Per­sze a szá­ja tele volt betű­tész­tá­val (fon­tos az olva­sás okta­tá­sá­nak idő­ben való elkez­dé­se), így nem lehe­tett ebből sem­mit sem érte­ni. Évi több­ször is vissza­kér­de­zett hát, hogy meg­ért­se, mit sze­ret­ne Kata. Ő egy­re ide­ge­sebb lett (miért nem ért meg engem ez a föl­nőtt?), lát­szott, hogy nagyon kon­cent­rál, pró­bál­ja mon­dan­dó­ját olyan for­má­ba önte­ni, hogy azt akár egy nagy­ma­ma is meg­ért­se. Össze­szed­te tehát az összes logi­kai érzé­két és mara­dék szó­kin­csét, és jelez­te a problémát:

A mosó­gép kicsi!

Ja, hogy úgy! Most már mind értjük.

Hely­re­iga­zí­tás: miu­tán meg­ír­tam ezt a bejegy­zést, és lek­to­rom, Regi átol­vas­ta, jelez­te, hogy néhány tár­gyi téve­dést ejtet­tem. Nem is Katá­ék ettek, nem is ők öntöt­ték ki, és nem is betű­tész­tás leves volt. Mivel ezen apró­sá­gok a tör­té­net szem­pont­já­ból szin­te lényeg­te­le­nek, és leg­fel­jebb a poé­nok két­har­ma­dát kel­lett vol­na kihagy­nom, így úgy dön­töt­tem, hogy mara­dok az én ver­zi­óm­nál, mert csak. Ez kérem egy ilyen zsar­no­ki szép­iro­dal­mi blog.