Elsősegély — Kata és Zizi

Ma este Katá­val és Zizi­vel ját­szot­tunk a sző­nye­gen. Elő­ször a szo­ká­sos fel­eme­lős-átfor­du­lós-edzős figu­rát gya­ko­rol­tuk fél órá­ig: én a háta­mon fek­szem, fel­hú­zott tér­dek­kel, Kata és/vagy Zizi átöle­lik a láb­szá­ra­mat, én fel­eme­lem őket, aztán átfo­gom a dere­ku­kat, és csi­nál­nak egy szal­tót. Ezt ők ret­te­ne­te­sen élve­zik, ami jó; más­részt ez egy­szer­re edzi a lába­i­mat és a fel­ső­tes­te­met, tehát hasz­nos is. Gon­dol­ko­dom egy fit­nesz DVD össze­ál­lí­tá­sán, amin a kez­dő­kép­er­nyőm a “hoz­zá­va­lók­nál” oda lesz írva: egy 13 és egy 14 kilós gyermek.

Per­sze baro­mi fárasz­tó ez a tor­na­mu­tat­vány, nem is bír­tam túl soká­ig. Nagy nehe­zen átfor­dul­tam has­ra, hogy fel­áll­jak, per­sze a két kis huli­gán rög­tön ráug­rott a hátam­ra, és kia­bál­ták, hogy 

cir­kusz, cirkusz!

— már­mint én vagyok a ló, ők meg a lovas akro­ba­ták, vagy vala­mi hason­ló szi­tu­á­ci­ó­ba élték bele magu­kat. Fel­nyom­tam magam néhány­szor fek­vő­tá­masz­ba (figye­lem: a háta­mon tovább­ra is 27 kiló­nyi élő­gye­rek fog­lalt helyet!), majd egy hát­só gon­do­lat­tól vezé­rel­ve össze­esést szi­mu­lál­tam, és elte­rül­tem. Kiván­csi vol­tam, ilyen ese­tek­ben mit tesz­nek a gyerekeim.

Elő­ször per­sze azt hit­ték, hogy a “nar­ko­lep­szi­ás apa” külön­szá­mot muta­tom be, ezért adtak pár puszit. Ennek örül­tem, de nem támad­tam fel. Erre ők vissza­mász­tak a hátam­ra, és ugrál­tak egy kicsit, per­sze ez egy dög­lött lovon gyor­san unal­mas­sá válik. A követ­ke­ző ötlet Katá­tól származott: 

apa álmos

— mond­ta, és lehes­se­get­te Zizit rólam (per­sze ő tovább­ra is raj­tam ült). Hagyott hát egy kicsit (4–5 másod­perc) alud­ni, majd úgy dön­tött, hogy most akkor felkelt: 

apa, ébresz­tő!

— kiál­tot­ta a fülem­be. Nem ébred­tem fel. Kicsit tana­kod­tak, majd újfent Kata követ­ke­zett: a dif­fe­ren­ci­ál­di­ag­nó­zis végén jelen­ti, hogy 

sze­gény apa lázas!

Zizi tud­ta, mi a teen­dő, elsza­ladt a szo­bá­juk­ba, hogy hoz­zon taka­rót. Köz­ben Kata levet­te az egyik zok­ni­ját, és elkezd­te töröl­get­ni az arco­mat (boro­ga­tás?), míg Zizi vissza nem ért a takaróval. 

Takar­juk be!

— mond­ták, és nagy­já­ból vád­li­kö­zé­pig (lent­ről) beta­kar­tak, per­sze a sür­gés-for­gás köze­pet­te hol a kezem­re, hol a lábam­ra lép­tek rá. Most követ­ke­zett vol­na a gyó­gyu­lás folya­ma­ta, de ebben is tevé­ke­nyen részt kíván­tak ven­ni utó­da­im, így hát bal­ról-jobb­ról mel­lém feküd­tek. Újabb √2 s eltel­té­vel fel­pat­tan­tak, mert a vál­la­im kényel­met­len­nek bizo­nyul­tak. Egyi­kük (a láb­le­nyo­mat alap­ján Zizi) átgya­lo­golt a háta­mon, és mind­ket­ten egy-egy pár­ná­val tér­tek vissza a beteg­hez. Zizi, talán a leg­utób­bi (rám)lépés miatt úgy érez­te, hogy ten­nie kel­le­ne vala­mit érde­kem­ben, ezért kis­vár­tat­va elvi­har­zott, és a fejem­hez hozott még egy pár­nát. Elő­ször meg­pró­bált vele óva­to­san meg­foj­ta­ni, majd ami­kor ez nem sike­rült, a fejem alá pró­bál­ta betenni: 

adok neki párnát!

Ehhez egy Bru­ce Lee-fil­mek­ből isme­rős moz­du­lat­tal — ami­kor Lee vér­ben for­gó sze­mek­kel lép a föl­dön (hason)fekvő ellen­sé­ge felé, majd egy gyors moz­du­lat­tal eltö­ri a nya­kát — emel­te fel a feje­met. Mivel nekem tény­leg bevil­lant A sár­kány köz­be­lép, jobb­nak lát­tam segí­te­ni neki fejem fel­eme­lé­sé­vel. Túl­él­tem, pár­nám is volt, nekik is, most már tény­leg csak a lába­do­zás volt hát­ra, amíg el nem unom, és meg­gyó­gyu­lok. Kata más­képp gon­dol­ta, közöl­te, hogy 

ele­get aludt, felkeltem!

— és így is tett. Letér­delt az arcom elé, elő­ször meg­po­foz­ga­tott, majd két hegyes ujjacs­ká­já­val meg­pró­bál­ta fel­nyár­sal­ni a szem­go­lyó­i­mat. Ekkor egész­sé­gi álla­po­tom hir­te­len jobb­ra for­dult, és felkeltem.

Orvos­nak szá­nom őket.