Rács nélkül

Regi pár hete lesze­rel­te a rácsos ágyak­ról az egyik olda­li rácso­kat. A gye­re­kek annyi­ra meg­le­pőd­tek, hogy az első nap szin­te gond nél­kül elalud­tak, nagyon büsz­kék vol­tak, hogy már ilyen nagy lányok (2 és negyed év az már kor), és ennek meg­fe­le­lő­en is visel­ked­tek. Aztán elkez­dő­dött a kimász­ká­lás, órá­kon keresz­tül ker­get­tük őket. Be az ágy­ba, elkö­szö­nés, 2 perc csönd, moto­zás, röhög­csé­lés, kilincs mili­mé­ter­ről mili­mé­ter­re lenyo­má­sa, aztán két fülig érő szá­jú gye­rek jön be hoz­zánk, hogy ők akkor kiszök­tek, legyünk rájuk büsz­kék. Aztán egy még kemé­nyebb nap után nem volt mit ten­ni, befor­gat­tuk a fal felé az ágya­kat, hogy ne tud­ja­nak kipat­ta­ni egy­könnyen. Zizi per­sze rög­tön rájött, hogy ha neki­fe­szül a hátá­val a rács­nak, akkor el tud­ja tol­ni a fal­tól az ágyat; Kata pedig már fél éve ki tud mász­ni (csak eddig nem nagyon akart). Szó­val ez a fal­hoz állí­tás is átme­ne­ti ered­ményt hozott csak.

Egy hete viszont úgy dön­töt­tünk, hogy mivel így is, úgy is kimász­nak, újra kifor­dít­juk az ágya­kat, és adunk a köl­kök­nek még egy esélyt. És láss cso­dát, kisebb döc­ce­né­sek­kel (kb. egy óra az alta­tás, ott kell vala­me­lyi­künk­nek len­nie, amíg mind­ket­tő jóma­dár elal­szik) siker­rel jár­tunk, meg­szok­ták, sze­re­tik, alszanak.

Jelen­leg ott tar­tunk, hogy 1–2 órán­ként kies­nek az ágy­ból, a spon­tán kukac­moz­gás miatt a leg­le­he­tet­le­nebb hely­ze­tek­ben lehet őket meg­ta­lál­ni. Hogy meg­óv­juk őket a nagyobb kop­pa­ná­sok­tól, egy mat­ra­cot rak­tunk az ágyak közé, hogy puhá­ra esse­nek. Per­sze így is szo­rult már be Zizi az ágya alá, egy­szer pedig béka­póz­ban talál­tam rá fél­úton az ágy és az ajtó között. A fen­ti kol­lázs az eddi­gi best of (egy hét ter­mé­se egyébként).