Kalandok az okmányirodában, avagy hogyan kell kijelentkezni Magyarországról gyerekkel

Újabb hatásvadász cím és poszt, mint az adózós még régről. Ha hasonló ütemben stagnál az olvasótábor, akkor pár éven belül ki tudok venni 10 eurót az AdSense-ből.

Ahogy az egy jogkövető magyar állampolgártól elvárható, lassan négy év Svájc után elkezdett foglalkoztatni ez a kijelentkezéses dolog. Volt több kisebb-nagyobb ok is, hogy miért kellene meglépni, pl.

  • lehetne levélben szavazni, nem kellene a követségre zarándokolni,
  • nem piszkálnának minket a gyerekek óvodai elhelyezése miatt,
  • rontanánk a statisztikákat;

nyilván ez utóbbi volt a legnyomósabb érv. Szóval szent fogadalmat tettem, hogy a legközelebbi családi hazatérésünk alkalmával mindenképpen sort kerítünk egy kis ügyintézésre.

Mivel tisztában vagyok a magyar ügyfélszolgálatok által nyújtott szolgáltatásokkal, illetve Kata és Zizi igényeivel (főleg akkor, ha nincs Internet az iPaden, mert nincs adatroaming!), első körben egyedül mentem el a lakóhely szerinti okmányirodába. Azért oda, mert pont arra jártam, egyébként nem kell lakóhely szerint menni. Ja, és nem is okmányiroda, hanem kormányablak, de a lényegen ez nem változtat.

Szóval a kispesti kormányablakba mentem, téptem egy sorszámot, és meglepve láttam, hogy 27-en vannak előttem. Hétfő délután 3-kor, nem munkaidő előtt-után, na mindegy. Sokan ácsorogtak-ücsörögtek a számukra várva, mégis az volt a furcsa, hogy a számok sokkal jobban pörögtek, mint az emberek. Nem hinném, hogy statisztikákat akarnának javítani, hogy egy nap 2000 számot hívtak, de akkor is érdekes volt, hogy miért csak minden 2-3. hívásra megy oda valaki valamelyik ablakhoz. Mindegy, vártam, nézelődtem, játékgépeztem Down the Mountainnel játszottam. Szólítottak.

Egy kedves ügyintézőhöz kerültem, akivel nagyon nehéz volt szemkontaktust teremteni. No nem azért, mert én ilyen perverz vagyok, hanem mert ügyesen beült a monitor mögé, én meg próbáltam a képernyő alatt-fölött-mellett beszélni hozzá, kevés sikerrel. Hívjuk tehát az ügyintéző hölgyet stílszerűen Benqnének.

Röviden elmeséltem az elmúlt négy évünk történetét. Dzsentri életstílus, feleség, két kiskorú gyermek, Svájc, kispesti állandó lakcím, szándék, hogy adminisztratíve is disszidáljunk. Benqné kérte a lakcímkártyámat, persze én felkészült voltam teljesen, már a kocsiban eszembe jutott, hogy azt Reginél hagytam. Nincs, mondtam neki, látogatásomat vegye információigénylésnek, a kijelentkezés aktusát hagyjuk inkább későbbre, jó? Jó, bólintott, persze én ezt nem láttam, de a monitor egy kicsit megdőlt felém. Folytattam, meséltem a rémtörténetekről, amiket olvastam a különféle balliberális szennyportálokon, miszerint elveszik a gyerekeket, felmérik a külföldi lakást, és ha valami nincs rendben, neadjisten hiányzik a gyerek seggéről az okmánybélyeg, akkor kérdezés nélkül jön a brisz, mármint nekem. Benqné felkacagott volna halkan, ha lett volna humorérzéke, de ehelyett talán rázta a fejét, vagy valami arra emlékeztetőt csinált. Azt mondta, hogy nincs semmi ilyen. Hm. Akkor mi igaz ebből a sok hülyeségből? Régi lakcímkártya be, új lakcímkártya azzal a bizonyos “külföldi cím” felirattal ki? Így van. Személyi igazolvány be, útlevél maradhat? Nem a személyit sem veszik be. Hoppá. Azért itt már gyanút fogtam, szóval elővettem a gonosz keresztkérdéseket is. Elég az, ha mindannyian – szülők, gyerek(ek) – jövünk, és jelentkezünk, mármint ki? Minek hozná a gyerekeket, kérdezte Benqné, maguk a gondviselők, nem? De. Akkor nem kell gyerek? Nem. Biztos? Biztos. Jó, de a születési anyakönyvi kivonat biztos kell, az sokszor fontosabb Magyarországon gyermekellátás szempontjából, mint a nutellás kalács. Nem kell. Biztos? Biztos.

Azok kedvéért, akik elvesztették a fonalat a fenti, igen hosszú bekezdésben, röviden összefoglalom.

  • Személyesen lehet kijelentkezni, de nem kellenek a kiskorú gyerekek.
  • Nem veszik el a személyi igazolványt.
  • Kapunk új lakcímkártyát.
  • Nem kell a születési anyakönyvi kivonat, még a gyerekeké sem.
  • Tényleg nem kellenek a gyerekek.
  • Elég a két szülő, gyereket nem kell vinni, oké?!

Soha ilyen boldogan még nem álltam fel ügyintézés helyetti információszerzés után a magyar bürokrácia bármelyik intézményében.

A továbbiakban megtudhatod, kedves olvasó, hogy az elmélet után hogyan sikerült mindez a gyakorlatban!

Pár nappal később Regivel elautóztunk a szigetszentmiklósi okmányirodába (nem kormányablak – ide még nem ért el a fülkeforradalom, úgy látszik, komcsi egy vidék ez a Csepel-sziget) kijelentkezés végett. Nem volt nálunk se Kata, se Zizi, azaz egy fő gyermek sem, ők akkor éppen anyukámékkal korzóztak a szigethalmi állatsimogatóban, nem mintha ez kijelentkezés szempontjából releváns lenne, de információnak információ. Szóval mentünk az okmányirodába, ahova anyukám még időpontot is foglalt nekünk – ez egyébként nem hátrány, ajánlott. Negyed órával korábban értünk oda, mint kellett volna, és csak úgy megszokásból sorszámot is téptünk. Ami meglepő volt, hogy azonnal behívtak minket, még a várót se találtuk meg időben, ennyire gyorsan megy minden vidéken. Bementünk, leültünk – volna, mert csak egy szék volt, így én álltam. Mindegy. Az ügyintézőt hívjuk Gizikének, mert őt speciel lehetett látni, de a nevére sajnos nem emlékszem.

Megest felvázoltuk látogatásunk célját, elmondtuk, hogy mi bizony külföldön élő magyar állampolgárként kívánjuk a továbbiakban magunkat definiálni, ehhez pedig a magyarországi lakcím meglehetősen kontraindikált. Volt pár gyors kérdése Gizikének, amiket csípőből megválaszoltunk, illetve pár akadékoskodása, amiket csírájában elfojtottunk. Nem, nem töltöttünk ki semmilyen lapot előre. Nem, nem hoztunk születési anyakönyvi kivonatot. Itt Gizike feladta, látta, hogy gyakorlott ügyet intéző állampolgárokkal van dolga, és mivel ő ilyen ügyet még nem intézett, áthívta Marikát a 3-as szobából. Amikor már Marika is ismerte az egész családunkat, úgy döntöttek, hogy megkegyelmeznek, és adnak négy darab A4-es “Külföldi letelepedésre vonatkozó nyilatkozat” c. papírt, amiket mindenkire egyesével ki kellett tölteni. Nem egy bonyolult dolog, név, születési hely és idő, régi lakcím, új lakcím, házasságkötés ideje és helye – mondjuk ez utóbbit elrontottam, de azon túl, hogy Regi furán nézett rám, ebből adminisztrációs gond nem lett. A kitöltött nyomtatvány mellé odaadtuk mindenkinek minden létező papírját – a születési anyakönyvi kivonatot nem! – útlevél, személyi (a lányoknak nincs), lakcímkártya, Ausländerausweis. Ez utóbbi érdekes, mert ebben a külföldi cím nem szerepel (mostanában nem írják bele, ha az ember költözik), így a cím abszolút bemondásra megy, javaslom angliai olvasóimnak a “10 Downing Street, London, UK” használatát például. Az ausweis-okat és az útleveleket nem is nézték meg Giziék, csak a nyilatkozatokat, azok alapján intézték a kijelentkezést valamelyik szép eMagyarország almenüben. Nagyjából személyenként 5 perc az egész, ebben benne van már a régi lakcímkártya kilyukasztása és az új kinyomtatása és laminálása is, szóval megy minden flottul.

Ilyen egyszerű az egész. Annyira könnyen ment a kijelentkezés, hogy el is gondolkodtam azon, hogy hazaköltözünk, és akkor megpróbálhatjuk ennek az egésznek a reciprokát. Not.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *