P2 — 84%

Szom­ba­ton vol­tam krav-maga vizs­gán, ezút­tal a P2 foko­zat meg­szer­zé­sé­re törekedvén.

Tomi­val és Nor­bi­val (két srác, akik szin­tén krav-magáz­nak Ervin­nél) 9‑kor talál­koz­tunk az I épü­let előtt, ahon­nan aztán kocsi­val meg­in­dul­tunk a vizs­ga hely­szí­ne felé. Ráérő­sen men­de­gél­tünk az edző­te­rem­hez fél 10 után 5 perc­cel, hiszen csak 10-kor kez­dő­dik a vizs­ga — gon­dol­tuk akkor… Mint utóbb kide­rült, ez a fél­re­ér­tés vala­mi­lyen isme­ret­len okból fer­tő­zött meg min­ket, hiszen min­den­ki más tud­ta, hogy a vizs­ga fél 10-kor kez­dő­dik… A késés szá­mom­ra már szin­te a krav-maga vizs­ga szer­ves része, most csak azt fur­csál­lot­tam, hogy nem vol­tam se részeg, se másnapos.

Mind­egy, kis késés­sel bekap­cso­lód­tunk a beme­le­gí­tés­be — még min­dig job­ban jár­tunk, mint Zsom­bor, aki három­ne­gyed 10-kor esett be, így egy gyors nyúj­tóz­ko­dá­son kívül más­ra nem maradt ide­je. Ezután elkez­dő­dött a vizs­ga, ahol elő­ke­rült a P2-es anyag nagy­ré­sze, vol­tak üté­sek meg hoz­zá­juk tar­to­zó védé­sek, min­den­fé­le rúgás védé­se és meg­elő­zé­se, föl­dön­fek­vé­ses foj­to­ga­tás és a nagy ked­venc, az ugrós buk­fenc. 11 körül már min­den­ki­ről ömlött a víz, örül­tünk is, hogy leül­he­tünk szé­pen a terem szélén…

Örö­münk egé­szen addig tar­tott, míg ki nem derült, hogy akkor itt és most “slow fight” lesz. Ez még nem is lett vol­na baj, de

• ket­te­sé­vel “har­col­tunk”, míg a töb­bi­ek vér­re szom­jaz­va drukkoltak;
• min­den P2-re vizs­gá­zó egy P3-ra menő­vel került össze;
• amit mi Ervin­nél szló­fájtnak hit­tünk, az nem ez volt.

Ez a harc lesz a vég­ső kicsit dur­va volt. Gyor­sabb, erő­sebb, komo­lyabb, mint amit mi eddig vala­ha pró­bál­tunk. Viszont a töb­bi P2-esre menő­nek annyi­ra nem volt meg­le­pő az egész, úgy lát­szik, csak mi vol­tunk fino­man tart­va. Tomi kapott egy békés srá­cot, sze­rin­tünk el is ver­te, volt pél­dá­ul egy szép hasü­té­se, je. Zsom­bor küz­dött jól, más kér­dés, hogy fog­vé­dő nél­kül fel­re­pedt száj­jal végez­te. Aztán jöt­tem én…

Az ellen­fe­lem, nos, ő vala­mi fur­csa szer­zet volt. Konk­rét sze­mély­le­írás­ra nem vál­lal­koz­nék, mert az adre­na­lin és a halál­fé­le­lem felül­ír­ta a voná­sa­it amúgy is prob­lé­más emlé­ke­ze­tem­ben. Az rém­lik, hogy ter­met­re olyas­mi volt, mint én, viszont haja, na az nem volt. A sze­me meg olyan gonosz, gyil­kos. Intett a Tal (aki a vizs­gáz­ta­tó volt), hogy akkor most haj­rá, adjunk egy­más­nak. Kicsit ugrál­tunk, mert miért ne. Aztán gon­dol­tam, hogy meg­né­zem, mire szá­mít­sak, jól com­bon­rúg­tam hát a srá­cot. Hiba volt. Elmo­so­lyo­dott (mint böl­lér a disz­nó­ra), aztán úgy elvert, mint BAZ megyei szán­tó­föl­det a jég­eső. Gya­kor­la­ti­lag akkor ütött meg, ami­kor ütött, és ott, aho­va ütött. Pró­bál­tam én véde­kez­ni, meg támad­ni is, de hát meg kell hajol­nom a tudás és az erő előtt. Kész.

Nor­bi a végén még egy jót küz­dött egy nála két­szer nehe­zebb srác­cal, aztán vége lett a vizs­gá­nak. Magunk­ba ros­kad­va bal­lag­tunk kife­lé, P2-UV-re készülve…

Aztán meg a szer­dai edzé­sen kide­rült, hogy mind­annyi­an átmen­tünk! Nem olyan lazán, mint a P1-en, de akkor is. Szó­val most P2-es szin­tű krav-magás vagyok, kár, hogy ettől füg­get­le­nül egy P3-as simán lever­ne, hogy aztán az utcai harc­ról inkább ne is beszél­jünk. De ne legyünk tel­he­tet­le­nek — ami késik, nem múlik!