Nos, mivel is kezdhetném… Amikor 2007-ben elkezdtem írni ezt a blogot, nem gondoltam volna, hogy a sport lesz a központi téma egy idő után. Aztán 2020-ban bejött időről időre a biciklizés, 2023-tól pedig az országúti biciklizés. Valószínűleg életem első 38,5 évében nem gondoltam volna, hogy valaha írok egy élménybeszámolót az Alpenbrevet ezüst-fokozatáról, de írtam (Alpenbrevet Silber 2024 élménybeszámoló). Aztán tavaly már az aranyról írtam, mert nyilván képtelen voltam megmaradni azon a szinten… (Alpenbrevet Gold 2025 élménybeszámoló) Eltelt egy újabb év, és tessék, most meg a platina. Rémes!
Kicsit mesélnék a motivációmról és a felkészülésemről is. Mintha ezek fordítottan lennének arányosak, ami nem ideális, mondjuk ha mindkettő alacsonyan lett volna, az még rosszabb lett volna.
Tavaly nagyon sokat tudtam tekerni, időben is, távban is, illetve napi tekeréseket is tekintve (sokszor voltam ugye Pityuval Andermattban és a környékén). Júliusban és augusztusban is volt hosszú versenyem, ugyan ez utóbbi nagy szenvedés volt (hajnali 3 előtt NEM rajtolunk többet), de mégis úgy érkeztem meg szeptemberben Andermattba az Alpenbrevet-re, hogy magamhoz képest nagyon jó formában voltam. Ahogy korábban leírtam, szépen végigmentem a négy hegyen, beértem időben, nem haltam bele. Talán ez volt a probléma, mármint nem a halál hiánya, hanem hogy nem voltam úgy teljesen kikészülve, ahogy egy 200+ km / 5’000 m tekerés után kellett volna. Biztos nem toltam eléggé? Nem tudom. De ott voltam életem legdurvább sportteljesítménye után, és arra gondoltam, hogy ha lett volna még egy hegy, amit le kell tekernem, akkor az (talán) sikerült volna. Micsoda hiba volt ennek az érzésnek teret adni!
Idén is sokat tudtam tekerni, a ‘brevet előtt kb. 20%-kal több km volt a combikáimban, mint tavaly. De különböző okok miatt elsősorban itthon, kevésbé kinn tekertem. Hosszabb tekerésem 2–3 volt, a leghosszabb az augusztusi TORTOUR, illetve pár héttel korábban egy kalandozás Schwyz-ig és vissza, de ezt a két túrát leszámítva nem mentem 2’000 m feletti szintet. Volt persze egy jó kis Klausen (kinn is, benn is), és sok-sok kisebb-közepesebb tekerés, Regi ❤️türelmét idén is a határaiig teszteltem. A legtöbbet talán attól vártam, hogy idén biciklit cseréltem, a BMC után a Canyon Endurace CFR nagy ugrásnak érződött. Pont a TORTOUR előtt cseréltem nyerget Pityunak hála, és az új Selle Italia nagyon bejött (a BMC‑n is ez volt a popóm alatt).
Most átugrom azt a részt, amiben elmesélném, hogyan álltunk sorba fél órát egy tál paradicsomos pennéért (27 frank), milyen szar volt az alvás egy franciaágyban Zolival (khm), milyen arcot vágtam, amikor a hotelben azt mondták, hogy héttől van reggeli (végül négytől volt), milyen hideg volt reggel (az estéhez képest alig, de erre majd visszatérek), szóval menjünk akkor rögtön a rajtvonalhoz!
Szinte későn rajtolt a mezőny, mi, platinások, 5:45-kor indultunk Andermattból. Az első szakasz Wassenig végig lefelé volt, a felvezető motorosok mögött, aminek oka az volt, hogy kora hajnalban ne legyen lefelé nagy versenyzés, mert az nem egészséges. Wassennék ráfordultunk az első hegyre, a Sustenre. Még jó sötét volt, nem sokat láttam, csak a lámpák és a bike computerek világítottak mindenfelé. Én az enyémet néztem, és nem értettem, hogy miért megyek ilyen lassan — a ChatGPT-alapú versenyterv alapján a Sustenre nekem 180–190 watt körül kellett volna felmennem, de sehogy sem tudtam 165 fölé menni, miközben azért már eléggé kínlódtam. Kellett jó tíz perc, míg rájöttem, hogy rossz számot néztem a képernyőn, a 165 a pulzusom volt, a watt pedig bőven 200 felett volt — jól kezdődik ez a verseny… Felértem, nem fáradtam ki nagyon, örültem.
A Grimsel nem egy kedves hegy egyik oldalról sem, ez az ötből a második legnagyobb mászás volt. Mivel még eléggé az elején voltam, így itt sem voltam nagyon lefáradva, és az is segített, hogy megvolt az első pihenőhely, ahol jól beettem/beittam. Itt már végig világosban tekertem, kellemes kilátás mellett, ezen a hosszú, enyhe emelkedőn. Amikor az ember felér ebből az irányból, és elindul lefelé a déli oldalon, akkor már rálát a völgyre, ott a gyönyörű Furka (amit nem kellett szerencsére megmásznom), szép volt nagyon minden. Aztán jött az a motivációs tényező, hogy amikor leértem, és elindultam a Nufenen lábához, akkor végig jöttek szembe előbb az ezüst, majd az arany útvonalon tekerők, integettünk egymásnak, aki épp lefelé ment, az biztatta azokat, aki mászott stb. Közben eszembe jutott az is, ahogy tavaly és azelőtt én néztem a szembejövő platinásokat, és arra gondoltam, hogy ez az a szint, amit én sose fogok elérni…
A Nufenen előtt volt megint egy pihenőhely Ulrichenben, ahonnan egyébként a bronz útvonal indul. Nos, itt nem voltam boldog. Beálltam egy nagyon hosszú sorba, amivel ételt és italt akartam vételezni magamnak. Már vagy 10 perce álltam sorba, és elkezdtem izgulni: 11:45-ig kellett beérnem Ulrichenbe, 11:25-re értem be, de a következő checkpoint Airolóban volt 13:45-kor, és addig még meg kellett másznom a Nufenent, és onnan le is gurulni. Úgy voltam vele, hogy ha még 10–20 percet állok sorban, akkor 100%, hogy nem érek oda. Szóval meghoztam a döntést: megettem mindent, amit találtam a zsebeimben (két zselé, egy csoki), és víz nélkül nekiindultam a következő mászásnak… Már mentem egy ideje, amikor egy mentőangyal jött mellém, természetesen egy biciklista személyében: nem is versenytárs volt, csak egy srác, aki épp arra tekert. Beszélgettünk kicsit, majd “szóba hoztam” véletlenül, hogy hát, khm, nincs vizem. Erre fogta az egyik kulacsát, és áttöltötte belőle az enyémbe az összes vizet… Egészen megható volt, ezúton is köszönöm neki, bár ezt sose fogja olvasni.
Amikor felértem, elkezdtem nézni az órámat, nos, nem nézett ki jól. Nem akartam kockáztatni, így nem mentem 80-nal lefelé, első a biztonság, ugye. Lefelé futólag suhanólag láttam szembejönni Zolit, ennek örültem, köszöntünk is egymásnak. Aztán már tényleg néztem az időt, és láttam, hogy nem fogok odaérni 13:45-re… Végül két percet késtem, 13:47-kor mérték meg az időmet Airolo előtt. Kicsit lekonyult a zsúrsapi, de közben már láttam magamat a vonaton Andermatt felé, vagy esetleg levágni az útvonalat a Gotthardon át (na ne!). Aztán beszélgettem pár emberrel a pihenőn, és mondták, hogy lehet tovább menni, nincs ilyen azonnali kizárás, így megindultam.
A Lukmanier előtt van egy nagyon hosszú, enyhén lejtős rész egészen Biascáig. Itt relatíve kis erőkifejtéssel lehetett relatíve gyorsan menni, és ez nekem jól jött ahhoz, hogy kicsit visszatöltődjek a három mászás után. Viszont a Lukmanier ebből az irányból gyilkos, több mint 40 km felfelé, kisebb megszakításokkal, úgy éreztem, sosem lesz vége. Volt pihenőhely közben (pont zárásra értem oda, de még volt kaja/pia), és többször is megálltam kutaknál inni, frissíteni magamat — ekkor már nagyon jó idő volt. Amikor felértem, már biztos voltam benne, hogy itt nem fenyeget az a veszély, hogy világosban vagy szürkületben beérjek Andermattba — a 21 órás befejezést fejben és lábban elengedtem teljesen.
Amikor elkezdtem az utolsó mászást, már több métert tekertem felfelé, mint bármikor korábban életemben, és távban ott voltam, mint életemben csak kétszer korábban. Nem jó előjelek… Fáradt voltam, fájt a hátsóm, de úgy voltam vele, hogy ha már idáig eljöttem, már “hazamegyek”, és a legrövidebb út meg nyilván az Oberalpon keresztül vezet Andermattba, nem? Besötétedett, ez nem segített sokat, bár tény, hogy szinte alig volt autóforgalom, így nem voltam veszélyben. Megtaláltak a szervezők, több motoros és autós is megkérdezett, hogy nem akarom‑e esetleg feladni, szívesen hazavisznek. Az utolsó 20 km-en egy másik sráccal együtt tekertem, segített, hogy dumáltunk, motiváltuk egymást, meg ugye jobban láttunk és látszódtunk a sötétben.
Aztán végre felértünk, és megindultunk lefelé, az utolsó 10k a nap során. Ekkor jött a köd, a hideg, és az a fajta remegés, ami 16 órányi tekerés után már szinte elvárható. Megjött persze aztán idővel az adrenalin és az endorfin is, de leginkább fáztam. Negyed 11 után értem be, már minden össze volt pakolva, de Zoli barátom így is megvárt, sőt, szerzett nekem ilyen finisher medált is, ami pedig nem is járt volna. Hazamentünk, és megint jó szarul aludtunk.
Mielőtt még elmondom, hogy mi lesz ezután, még megosztok egy vicces (?) sztorit. Mivel túl későn értem be, nem mérték le az időmet, hivatalosan “DNF” lettem. Nem volt bennem hiányérzet, de úgy voltam benne, még egy emailt megér megpróbálni ezt orvosolni. Írtam hát egy info@ emailre, nem a szervezőknek, hanem az időmérést végző cégnek, amire a CEO (!) válaszolt, gratulált, és azt mondta, hogy manuálisan felviszi az időmet… Egészen elképesztő…
És akkor a “mi lesz ezután”-téma. Soha nem gondoltam volna, hogy meg tudok csinálni egy Alpenbrevet Platintourt. Még tavaly is, amikor a hiányérzet volt bennem, olyan messzinek tűnt ez az egész. Soha nem mentem 255 km-nél többet, sose másztam még 5’000 m‑nél többet, ez meg — nos, több. Sikerült, és nagyon örülök, nagyon boldog vagyok, nagyon köszönöm mindenkinek, aki segített, szurkolt, gondolt rám, elsősorban Reginek❤️, akinek eddig se nagyon tudtam eléggé megköszönni a támogatását, és hát egy ilyen tekerés után még messzebb kerültem ettől.
Jövőre nem tervezek nagy versenyt. Nem vettem jegyet az Alpenbrevet-re. Nincs bennem (még?) olyan, hogy “visszamenni, és megcsinálni 21 óráig”. Ha visszamennék, akkor Regivel, mondjuk együtt megcsinálni a bronzot (Nufenen, Gotthard), ami még hiányzik. De ha jövőre kimarad, hát kimarad, és ha sok év kimarad, akkor sok év kimarad. Annyi mindent lehet még csinálni, és szeretnék oly’ bölcs és megfontolt lenni, hogy ennek fényében cselekszem ezután.
Igen, megvettem a jegyet a platinára 2027-re is. NOT!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.