Alpenbrevet Gold 2025 élménybeszámoló

Akik nem sze­re­tik a bicik­li­zést (vagy a bicik­li­zést igen, de az arról szó­ló leírá­so­kat kevés­bé), nos, azok szá­má­ra van egy rossz hírem…

Érez­tem én már az év koráb­bi részé­ben is, hogy ezt a bicik­lis sze­zont túl­tol­tam. Ennek a túl­to­lás­nak volt a zenit­je a szep­tem­be­ri Alpenb­re­vet, ami­vel ugye tavaly elin­dí­tot­tam a hiva­tá­sos ama­tőr bicik­lis­kar­ri­e­re­met. Mivel az Alpenb­re­vet nagyon hamar bete­lik, már tavaly szep­tem­ber 13-án jelent­kez­tem (emlé­kez­zünk, hogy 7‑én, Médi szü­li- és Regi név­nap­ján volt az elő­ző ver­seny), meg­fon­tolt módon újfent az ezüst kate­gó­ri­á­ra, amit csi­nál­tam. “De hát a cím­ben Gold van, mi folyik itt Ander­matt­ban?!” — tehe­ti­tek fel a kér­dést, és tel­je­sen jogo­san. Több dolog is tör­tént. Utá­na jelent­kez­tem a Tor­to­ur­ra és a Cha­sing Can­cel­lár­ára is, amik­re a fel­ké­szü­lés során több­ször is bőven az ezüst szint (100 km / 3’000 m) felett tekertem/tekertünk Pityu­val. Egy­re inkább úgy érez­tem, hogy ha már lete­ke­rek előbb 250, majd 200 kilo­mé­tert (előb­bi­ben majd­nem 4 km fel, utób­bi­ban bőven több), akkor fura len­ne drá­ga hotel­be elmen­ni két éjsza­ká­ra egy ilyen ese­mény miatt. Érde­kes gon­do­lat­me­net, tudom, de ez mun­kál­ko­dott ben­nem. Volt egy olyan ötle­tem, hogy vár­juk meg leg­alább az első ver­senyt (ami ugye júli­us köze­pe), hogy egy­ál­ta­lán az sikerül‑e, de hát nem én len­nék, ha így tet­tem vol­na — május végén upgrade-eltem aranyra…

A végén is le fogom írni, de nem tudom elég­gé hang­sú­lyoz­ni, és saj­nos a meg­há­lá­lás­ra is vaj­mi kevés az esé­lyem. Regi nél­kül nem sike­rült vol­na se az Alpenb­re­vet, se sem­mi más idén. Ha ő nincs, akkor nem tudok ennyit edze­ni, nem tudok sok hét­vé­gén is tel­jes napok­ra eltűn­ni. Ő volt az, aki min­den ilyen alka­lom­mal a gye­re­kek­kel volt, és nem csak őket, de min­den mást is inté­zett. Elmond­ha­tat­la­nul hálás vagyok, és nagyon, nagyon, nagyon köszönöm!

Úgy volt az ere­de­ti terv, hogy Zoli barátommal/főnökömmel megyünk megint teker­ni is, hotel­be is, de neki köz­be­jött vala­mi. Aztán egy dara­big úgy volt, hogy egye­dül leszek. Aztán az is fel­me­rült, hogy Regi lejön velem, végül Zizi kísért el. Vic­ces volt így a hét­vé­ge, kicsit ilyen elha­gya­tott lány / tékoz­ló apa feeling.

Az elő­ké­szü­le­tek­ről annyit, hogy pén­tek este vet­tem ész­re, hogy egy drót bele­állt a hát­só kere­kem­be. Egy­ál­ta­lán nem izgul­tam, a páni féle­lem egy nyu­godt élet­ér­zés ahhoz képest, ami ben­nem volt. Sze­ren­csé­re még nyit­va volt az ander­mat­ti szer­víz, ahol három szak­em­ber fél órán keresz­tül pró­bált egy új tube­less (bel­ső nél­kü­li) gumit a kere­kem­re app­li­kál­ni, siker­te­le­nül. (Nagyon röhög­tem magam­ban, ami­kor az egyik a másik­nak azt mond­ta, hogy “jövő­re hoz­zunk komp­resszort is!”.) Végül abban marad­tunk, hogy kapok a bel­ső nél­kül is műkö­dő gumi­ba egy bel­sőt, a lyuk egyéb­ként kicsi volt, és úgy tűnt, hogy a defekt­el­le­nes folya­dék meg is old­ja a prob­lé­mát, de nem mer­tem bele­vág­ni így egy 200+ km-es teke­rés­nek. Izgal­mak­ban hát nem volt hiány.

Szom­ba­ton korán ébred­tem, jó sza­rul alud­tam, de a négy és fél óra még min­dig jónak szá­mí­tott a koráb­bi­ak­hoz képest. Gyors reg­ge­li (zaba), öltö­zés, majd men­tem is a start­ra. Elég­gé kicen­tiz­tem, mert sokat kel­lett sétál­nom a boly végé­ig (több, mint 1’500-an indul­tunk egy­szer­re 6:00-kor), kb. fél per­cem volt lélek­ben fel­ké­szül­ni, és már indul­tunk is.

Oberalp (2’046m)

Az első hegy az Obe­ralp, és fura ezt egy ekko­ra mászás ese­tén leír­ni, de ez kife­je­zet­ten kel­le­mes kez­dés­nek. Nagyon hideg volt (4 fok), de meg­fe­le­lő­en fel­öl­töz­tem (raj­tam volt az eső­ka­bát), és pont annyi­ra átme­le­ged­tem, hogy ne fáz­zak, de ne is izzad­jak le. Itt még nagyon egy­ben volt a tár­sa­ság, nyil­ván az erő­sek már rég fel­ér­tek, ami­kor én még bőven teker­tem fel­fe­lé, de ez így is volt ter­vez­ve, hogy ne az első kap­ta­tón nyír­jam ki magam tel­je­sen. Jól érez­tem magam, kel­le­mes volt még a lefe­lé út is, bár tény, hogy akkor azért fáztam.

Ami nem volt jó, az az első pihe­nő Disen­tis­ben, ren­ge­te­gen értünk be egy­szer­re, még azért is sor­ba kel­lett áll­ni, hogy után­tölt­sem a kula­csa­i­mat. Később ez már nem volt gond, mert job­ban elnyúlt a mezőny, de itt pult­ból is kevés volt, és ember­ből is sok.

Lukmanier (1’972m)

A máso­dik hegy a Luk­ma­ni­er, és itt is kel­le­mes az, hogy az Obe­ralp után nem megyünk le a Holt-ten­ger szint­jé­re, hanem viszony­lag magas­ról indu­lunk fel­fe­lé. Itt már szép idő volt, ment fel a hőmér­sék­let, elkez­dett süt­ni a nap, nem azt mon­dom, hogy nagy izza­dás­ban volt részem, de a haj­na­li órá­hoz képest kel­le­mes volt a teke­rés. Ide is viszony­lag hamar fel­ér­tem, de saj­nos a hegy­csúcs után rög­tön egy sport­társ csú­nyán elesett, jött is a men­tő­au­tó. Remé­lem, jól van az ille­tő, nem tudom, mi lett vele.

A Luk­ma­ni­er után egy nagyon hosszú eresz­ke­dés, majd utá­na egy még hosszabb átve­ze­tés van a követ­ke­ző hegyig. Oli­vo­ne és Airo­lo (ahol a fen­ti pihe­nő­he­lyen fel­rob­bant mel­let­tem egy ver­seny­társ első gumi­ja — kicsit meg­ijed­tem), a két check­point és pihe­nő között majd­nem 3 órán keresz­tül teker­tem, azért ebben a bő 60 km-ben van már mászás is jócs­kán. A sík sza­ka­szon több­ször is men­tem boly­ban, talán kicsit túl erő­sen is teker­tem, de olyan jó érzés volt ez, hogy megyek a töb­bi­ek­kel, mint a nagyok (nem is szól­va arról, hogy milyen kel­le­mes szél­ár­nyék­ban haladni).

Nufenen (2’478m)

A Nufi nem a ked­ven­cem, tavaly sem volt az, nem is vélet­len, hogy az idei fel­ké­szü­lés alatt ez volt az egyet­len hágó, amit nem mász­tam meg. Airo­ló­ból is ez bő egy kilo­mé­ter fel­fe­lé, pedig ugye már addig is ment az ember bőven föl. Ami jó volt, az az, hogy idén nem sza­kadt az eső, mint tavaly, így pedig azért más a han­gu­la­ta az ember­nek, mint csö­pö­gő orral. Egy­szer áll­tam meg fel­fe­lé, egy lám­pá­nál, egyéb­ként ha nem is hasít­va, dacol­ván a szem­be­szél­lel, de még­is nor­má­lis (csi­ga­las­sú) tem­pó­ban tel­je­sí­tet­tem. Egy “vic­ces” köz­já­ték volt az, ami­kor vala­ki jött köz­vet­le­nül mögöt­tem, majd egy­szer csak a sem­mi­ből beesett az “árok­ba” (nem volt sze­ren­csé­re árok, csak kidőlt az út mel­lé a fűbe), se én, se ő, se a töb­bi­ek nem értet­ték, de már dőlés köz­ben röhö­gött, majd jött tovább, így nagy baj nem tör­tént. (Én is hány­szor ját­szot­tam el ezt korábban…)

A lel­ki fel­ké­szü­lés során volt az kimond­va, hogy ha a Nufe­nen sike­rül, akkor utá­na már men­ni fog az a mara­dék 50 km és 1’000 méter. Fel­fe­lé azért nem min­dig érez­tem ezt, de a hegy­csú­cson igen, főleg úgy, hogy leg­utóbb ugye köd­ben-eső­ben fotóz­kod­tam, most meg szép volt az idő.

Lefe­lé jó volt, jól muzsi­kál­tak (hang­ta­la­nul) a fékek, elér­tem az utol­só check­poin­tot és pihe­nőt Ulri­chen­ben, ahol a nap folya­mán elő­ször levet­tem a védő­kar­uj­ja­kat (amik fenn lát­ha­tók raj­tam), és neki­in­dul­tam az utol­só erőpróbának.

Furka (2’436m)

Ugyan nincs megint nul­lá­ra eresz­ke­dés, de a Fur­ka így is bő 1’000 méter fel­fe­lé, ami már tavaly sem volt kel­le­mes, pedig akkor eggyel keve­sebb heggyel mögöt­tem értem oda. Az idő ragyo­gó volt, 22 fok, nap­sü­tés, csak azért nem azt írom, hogy ide­á­lis, mert még­is­csak bicik­li­vel men­tem fel­fe­lé. (A körül­mé­nyek­hez képest ide­á­lis.) Elég­gé fáradt vol­tam már, nem men­tem egy erős időt (még azért így is gyor­sabb vol­tam, mint tavaly), de ezt a mászást is sike­rült meg­ál­lás nél­kül abszolválni.

Idén az iko­ni­kus Bel­védè­re hotel­nél a fotós úr nem a leg­jobb helyen állt, így csak egy ilyen kép sike­rült rólam, de hát ez legyen a leg­na­gyobb baj. Ami­kor itt vol­tam, kb. 200 méter volt még hát­ra fel­fe­lé, azért ez már tény­leg az a rész, ami­kor az ember elhi­szi, hogy sike­rül­ni fog. Fenn gyors öltöz­kö­dés után neki­in­dul­tam az utol­só eresz­ke­dés­nek, majd utá­na volt még 10 km lapos rész vissza Ander­matt­ba, az már tény­leg szu­per érzés volt.

Mivel nincs rang­lis­ta, ezért az idő­ered­mé­nye­ket a ChatGPT-vel dol­goz­tat­tam fel. Ha hin­ni lehet neki, akkor kb. 500-an értek be előt­tem, és 700-an utá­nam. Ennek nagyon örü­lök, de úgy álta­lá­ban is nagyon örül­tem vol­na akkor is, ha 20:59-kor esem be a cél­ba, nem pedig három­ne­gyed hét­kor. Nagyon jó élmény volt a fáj­da­lom elle­né­re, talán azt is mond­ha­tom így, két nap után, hogy kevés­bé viselt meg, mint az augusz­tu­si Zürich-Andermatt.

És akkor ezúton köszö­nöm meg újra Regi­nek a… min­dent. De tény­leg. Köszi, Reg­us! ❤️