A vasárnap eleje meg vége

A szom­ba­ti nagy pako­lást köve­tő­en úgy haj­tot­tuk álom­ra fejün­ket, hogy vasár­nap vég­re addig alszunk, amed­dig csak aka­runk, nem kell korán kelni.

Reg­gel negyed 8‑kor vala­mi zené­re kel­tünk. Mint utóbb kide­rült ez a kapu­csen­gő volt, ami­re vala­ki mód­sze­re­sen ráte­nye­relt. Mire oda­ér­tem vol­na a kapu­te­le­fon­hoz, már letet­te a sze­ren­csét­len, így hát kinéz­tem az abla­kon. Vala­mi 55 év körü­li mun­kás­em­ber inte­ge­tett. Fel­öl­töz­tem, kimen­tem az erkélyre.

— Hol a Jenő? — kér­dez­te a mun­kás úr.
— Milyen Jenő?!?! — kér­dez­te az álmos Laci.
— Hát a kőmű­ves Jenő. A Jenő, a kőműves.
— Nincs itt sem­mi­lyen Jenő!
— De hát azt mond­ták, hogy a Jenő, a kő…
— Nincs itt sem­mi­lyen Jenő, se kőmű­ves, nem volt, nem is lesz!

Szó­val szé­pen elbe­szél­get­tünk… Aztán meg­pró­bál­tunk vissza­alud­ni, de ekkor­ra már 35 fok volt a szo­bá­ban, úgy­hogy nem sike­rült annyira…

Aztán este vol­tunk anyu­val az IKEÁ-ban, ahol vet­tünk ágyat :) Este pedig neki­es­tem, és össze­rak­tam. Lett ágyunk, nem kel­lett mat­ra­con alud­ni, je!

Majd lesz­nek képek, talán.