Karácsonyi költözés

Elég ciki, de a leg­utób­bi köl­tö­zés­sel kap­cso­la­tos bejegy­zés óta (ami egyéb­ként arról szólt, hogy vég­re nem köl­töz­tünk 2014-ben) már két­szer is köl­töz­tünk. Szin­te hihe­tet­len, de a köl­tö­zés szem­pont­já­ból ese­mény­te­len 2014-es esz­ten­dőt egy szin­tén helyi­leg állan­dó 2015 követ­te. Hogy ezt ellen­sú­lyoz­zuk, tavaly elköl­töz­tünk Klo­ten­ből Zürich­be, idén (pon­to­sab­ban múlt héten) pedig a lakó­te­le­pen belül moz­dul­tunk nagy­já­ból 150 métert.

Tehát így nézett ki az #elmúlt10év:

  • 2007: Szi­get­ha­lom → Göd
  • 2008: Göd → Buda­pest, XXI. ker.
  • 2009: Buda­pest, XXI. ker. → Buda­pest, XIX. ker.
  • 2010: TbMLB­KÖ (Tető­tér-beépí­tés Miat­ti Laká­son Belü­li Köl­tö­zés — Össze­hú­zó­dás)
  • 2011: TbMLBKSz (Tető­tér-beépí­tés Miat­ti Laká­son Belü­li Köl­tö­zés — Szét­te­rü­lés)
  • 2012: Buda­pest → (Zürich →) Rafz
  • 2013: Rafz → Klo­ten
  • 2014: N/A
  • 2015: N/A
  • 2016: Klo­ten → Zürich
  • 2017: Zürich → Zürich (a ház­szá­mun­kat 29-cel csök­ken­tet­tük, az eme­let szá­mát viszont 2‑vel növel­tük)

Már akkor meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nünk, hogy az elő­ző lakás nem lesz a mi nyug­dí­jas éve­ink­nek tanú­ja, ami­kor az első lak­bért leemel­te a főbér­lő egy cso­por­tos besze­dé­si meg­bí­zás kere­te­in belül a bank­szám­lá­ról. Sem­mi ext­rá­ra nem kell gon­dol­ni, de a havi lak­bér­ből egyes afri­kai tör­zsek évszá­za­do­kon keresz­tül jut­ná­nak ele­gen­dő enni- és inni­va­ló­hoz, és marad­na még egy kevés taka­ré­kos­kod­ni. Szép lakás (újépí­té­sű, első beköl­tö­zők vol­tunk), nagy lakás (143 m2), váro­si lakás (ha Alt­stet­ten a züri­chi Kőbá­nya [BP, X. ker.], akkor Alb­is­rie­den nagy­já­ból Kis­pest [BP, XIX. ker.] job­bik felé­nek felel meg), drá­ga lakás — iyen egy­sze­rű. Nagy­já­ból az idei év ele­jé­től kezd­ve töl­töt­tük (főleg Regi) időnk egy­re jelen­té­ke­nyebb részét lakás­ke­re­sés­sel. Mivel nem akar­tunk a gye­re­kek­nek óvoda‑, majd később isko­la­vál­toz­ta­tást, ezért a keres­gé­lést egy zseb­ken­dő­nyi (attól függ, milyen nagyí­tás­sal nézi az ember a tér­ké­pet) terü­le­ten foly­tat­tuk. Ennek elő­se­gí­té­se érde­ké­ben én készí­tet­tem egy saját tér­ké­pet, ahol beje­löl­tem az osz­tály­tár­sak lak­he­lyét, hogy lehes­sen lát­ni, med­dig nyúj­tóz­kod­ha­tunk Züri­chen belül. Erre nagyon büsz­ke vagyok még most is.

Fel­irat­koz­tunk min­den­fé­le fil­te­rek­re a külön­bö­ző sváj­ci ingatlan.com-utánzatokon, gya­kor­la­ti­lag real-time moni­to­roz­tuk az alt­stet­te­ni-alb­is­rie­de­ni ingat­lan­kí­ná­la­tot. Nem volt vala­mi rózsás a hely­zet. Egy­részt a kör­nyé­ken nagyon sok a szö­vet­ke­ze­ti lakás (Zur­lin­den, Sonn­eng­ar­ten, Schön­heim — ezek vala­kik­nek biz­tos jelen­te­nek vala­mit), ami­ket kül­föl­di expat­ként nem egy­sze­rű meg­kap­ni. (Túl kevés a gye­rek; túl sokat kere­sünk; túl hoch a Deutsch, amit beszé­lünk.) Más­részt meg vala­hogy az embe­rek itt nem moco­rog­nak, mint­ha ez az Alb­is­rie­den elég­gé bejön­ne az itt­la­kók­nak, és nem nagyon akar­ná­nak elköl­töz­ni. (Végü­lis ez ránk is igaz.) Szó­val vár­tunk, vára­koz­tunk. Néha fel­csil­lant egy sudár remény­su­gár, néha meg­néz­tünk egy-egy lakást is. Talál­tunk olyat, ami­ben kb. 25 méter hosszú folyo­só volt, így ide­á­lis lett vol­na bow­lin­go­zás­hoz, lak­ni kevés­bé. Volt olyan, ami nyá­ron is olyan sötét volt, hogy zseb­lám­pá­val jár­ták végig az érdek­lő­dők a külön­bö­ző helyi­sé­ge­ket. Lát­tunk olyat, ami­nek a kony­ha­bú­to­ra idő­sebb (és hasz­nál­tabb) volt, mint mi mind­annyi­an, együtt­vé­ve. Aztán volt olyan is, ami szu­per volt, nagyon tet­szett, meg­pá­lyáz­tuk, támo­ga­tott min­ket az elő­ző bér­lő, de egy szom­széd beelő­zött min­ket, és még­sem mi kap­tuk meg.

Aztán októ­ber leg­vé­gén a lakó­te­lep app­ján (!) Regi talált egy apró­hir­de­tést, ami­ben pont egy olyan lakás­ra keres­tek Nach­mi­e­tert (utó­bér­lőt, aki átve­szi a lakást fel­mon­dá­si időn belül), ami­lyet mi keres­tünk. Írtunk is neki rög­vest, meg­néz­tük gyor­san, de már látat­lan­ban tud­tuk, hogy meg­pá­lyáz­zuk, mert ez kell. Így is tör­tént, hogy pár nap­ra rá meg­kap­juk a hírt, hogy nem kap­juk meg a lakást. Kb. ugyan­az tör­tént, mint koráb­ban, csak a recip­roka: most mi vol­tunk azok, aki­ket nem aján­lott a bér­lő (mert egy szom­széd ugrott rá a lakás­ra), viszont mi beelőz­tünk a főbér­lő­nél, de mivel a szom­széd volt ked­ve­zőbb hely­zet­ben, őket válasz­tot­ták. Fasza.

Aztán már novem­ber ele­je volt, ami­kor kide­rült, hogy vala­mi­ért vissza­lé­pett az aján­lott szom­széd, és miénk a lepat­ta­nó! Ez egy­részt jó, mert meg­sze­rez­tük a lakást, más­részt meg ezzel a pár napos csú­szás­sal pont azt érték el, hogy csak feb­ru­ár végé­vel mond­hat­tuk fel a mi kecón­kat. Ez pedig egy olyan aprócs­ka rizi­kót hor­do­zott magá­ban, hogy két hóna­pig kell két lakást pár­hu­za­mo­san fizet­nünk. Így mulat a magyar! Per­sze aztán nagyon hamar kide­rült, hogy nem lesz ez így, meg­hir­det­tük a mi laká­sun­kat (most mi keres­tünk Nach­mi­e­tert), jött egy cso­mó érdek­lő­dő, ket­ten pályáz­tak is, aztán sok egyez­te­tés és kava­rás után meg­egyez­tünk janu­ár köze­pé­ben, így lett a rémes 2 hónap átfe­dés­ből kényel­mes 2 hét.

Gya­kor­la­ti­lag a pozi­tív hír (hogy meg­kap­juk a lakást) pil­la­na­tá­tól kezd­ve indult maga a köl­töz­kö­dés aktu­sa. Regi elkez­dett Tót-mód­ra dobo­zol­ni: elpa­kol­ta a cset­re­sze­ket-lim­lo­mo­kat-bisz­ba­szo­kat, aztán növek­vő fon­tos­sá­gi sor­rend­ben egy­re több és több dol­got. Én első neki­fu­tás­ra szét­szed­tem a leg­na­gyobb pol­cos szek­rényt, ami­ben a leg­több dolog volt. Lesze­rel­tük az étke­ző­szek­rényt, ami­nek az alkat­ré­sze­it saját magá­ba gyö­mö­szöl­tük bele. Gya­kor­lott moz­du­la­tok­kal (har­mad­szor csi­nál­tam) szét­sze­rel­tem az ágyun­kat, így majd’ két hóna­pig alud­tunk a föl­dön (Tra­ins­pot­ting-nosz­tal­gia).

Szét­szed­tem — mit szét­szed­tem? — atom­ja­i­ra tör­tem és lese­lej­tez­tem a gye­re­kek con­fo­rá­más (fran­ci­a/­low-bud­get Ikea) eme­le­tes ágyát, így már ők is föl­dön alud­tak. Szét­sze­rel­tem az összes szek­rényt, ami nem volt akko­ra törés az éle­tünk­ben, mivel min­den ruhánk már így is bedo­bo­zol­va szen­der­gett a pin­cé­ben. Olyan serény vol­tam, hogy még azt a pár ike­ás össze­sze­re­lé­si útmu­ta­tót is kidob­tam, amik vélet­le­nül túl­él­ték azt, ami­kor az összes faj­tár­su­kat vit­tem el a sze­lek­tív­hul­la­dék-gyűj­tő­be — emi­att Regi csep­pet sem dicsért meg. Én maga­biz­tos vol­tam: az első hetek­ben nem felej­tet­tem el fel­ír­ni azt, hogy melyik csa­var­kész­let melyik szek­rény­hez tar­to­zik, csak később.

Idő­köz­ben sike­rült talál­ni köl­töz­te­tő­cé­get is: a meg­bíz­ha­tó Came­len Umzug GmbH-ra esett a válasz­tás, aki­ket a továb­bi­ak­ban nyu­god­tan nevez­he­tünk tevék­nek. Csü­tör­tök­re (dec. 21.) hív­tuk őket tud­va, hogy szer­dán dél­után kap­juk meg a kul­cso­kat. Szer­dán mun­ka után még moz­gó­sí­tot­tunk jóné­hány isme­rőst-bará­tot-kol­lé­gát, akik majd­nem este 11-ig segí­tet­tek nekünk átpa­kol­ni, fel­cuc­col­ni, össze­sze­rel­ni. Túl egy­sze­rű lett vol­na a dol­guk, ha nem keve­rem össze a búto­rok 90%-át, így aztán csak imád­koz­ni tud­tunk, hogy a szek­rény­ből szek­rény legyen, és ne bár­pult. Végül egyéb­ként min­den jól ala­kult, nagy­já­ból olyan búto­ro­kat épí­tet­tünk, ami­lye­ne­ket Älm­hult­ban elkép­zel­tek.

Csü­tör­tök reg­gel 8‑ra meg­ér­ke­zett a kara­ván. Három teve sora­ko­zott fel, akik­nek a nevét nem sike­rült meg­je­gyez­ni, de mint később kide­rült, kur­dok vol­tak mind. A tava­lyi köl­töz­kö­dés (amit egyéb­ként a vér­pro­fi Schäf­li Tran­sport AG inté­zett) igen magas­ra tet­te a lécet, szó­val nem vár­tam mást, mint hogy pro­fesszi­o­ná­li­san meg­old­ják azt a fel­ada­tot, misze­rint 150 métert moz­gat­nak néhány dobozt és bútort. El kell ismer­ni, fóli­á­zás­ban nagyon erő­sek vol­tak, úgy befoll­pac­koz­tak néhány kisebb bútort, hogy alig fér­tek ki vele az ajtón. Cse­ré­be viszont ret­ten­tő ráérő­sen és ama­tőr módon tevé­keny­ked­tek. A meg­ér­ke­zé­sük első per­cé­ben tör­ték ki a húz­ha­tó-tol­ha­tó négy­ke­re­kű kis­ko­csi­juk egyik kere­két, amit így nem is tud­tak egy­ál­ta­lán hasz­nál­ni. A fote­lünk­kel sike­rült egy akko­ra karis­to­lást ejte­ni­ük a nap­pa­li kel­lős köze­pén, amit még az Uet­li­berg (züri­chi Gel­lért-hegy) tete­jé­ről is lát­ni. Egyi­kő­jük, akit nevez­zünk csak Főte­vé­nek, az idő jelen­tős részét a teher­au­tó­ban való ücsör­gés­sel és dohány­zás­sal töl­töt­te. Mind­egy, olcsó tevé­nek rossz a húsa, tart­ja a kurd köz­mon­dás, és ez tény­leg így van.

Csü­tör­tök dél­után 3‑kor végez­tünk a köl­tö­zés kemé­nyebb, fizi­kai részé­vel. Ekkor­ra a búto­rok majd mind­egyi­ke abban a szo­bá­ban fog­lalt helyet — a sze­ren­csé­seb­bek össze­sze­rel­ve, a kevés­bé sze­ren­csé­sek lap­ra sze­rel­ten ago­ni­zál­va -, aho­va azt meg­ál­mod­tuk. A dobo­zo­kat nehéz­sé­gük­nek meg­fe­le­lő­en 3–4‑5 eme­le­tes kupa­cok­ba ren­dez­tük, szi­go­rú­an ügyel­ve arra, hogy a poha­rak­kal teli “FRAGILE” fel­ira­tú legyen leg­alul, fölöt­te pedig a töb­bi, sor­rend­ben a súly­zós, a köny­ves, és a szer­szá­mok­kal teli. A nap végé­re már min­den­ki az új lakás­ban aludt, és nem­hogy mat­ra­con, de ágy­ban (!).

Pén­te­ken (dec. 22.) tovább folyt a kido­bo­zo­lás és sze­re­lés. Két szek­rény­nek kidob­tam a hát­lap­ját, mert annyi­ra rossz álla­pot­ba került az ike­ás papun­dek­li, hogy az már nekem is vál­lal­ha­tat­lan volt. Hát­lap nem lévén a szek­ré­nyek meg­le­he­tő­sen sta­bi­lak vol­tak, ami­kor az ember komo­lyab­ban rájuk nézett, akkor egy kis­sé meg­inog­tak.

Ter­mé­sze­te­sen igé­nyes mér­nök­em­ber vagyok, így négy darab egy­fran­kos ike­ás fém kereszt­léc segít­sé­gé­vel min­den szek­rényt úgy sta­bi­li­zál­tam, hogy az vizu­á­li­san is kielé­gí­tő legyen: csu­kott ajtók­nál egy­ál­ta­lán nem lát­szik, mennyi­re orde­ná­ré gányo­lást csi­nál­tam. A cél szen­te­sí­ti az esz­közt.

Szom­ba­ton (dec. 23.) emlé­ke­im sze­rint az utol­só dobo­zok­kal vég­zett Regi, köz­ben én halált meg­ve­tő bátor­ság­gal vil­lany­sze­rel­tem. A ked­venc részem ilyen­kor min­dig az, ami­kor elfe­lej­tem lekap­csol­ni a biz­to­sí­té­kot, és ez akkor derül ki, ami­kor a kezem­ben (már­mint a fog­la­lat­ban, ter­mé­sze­te­sen) fel­gyul­lad a vil­lany­kör­te. Ezt leszá­mít­va ez a mér­nö­ki fel­adat is gond nél­kül vég­ző­dött.

Vasár­nap (dec. 24.) csak óva­to­san moz­go­lód­tunk (ld. kará­csony). Hogy oda­fi­gyel­jek a szom­szé­dok­ra és a velük való kor­rekt viszony­ra, ezért ekkor rak­tam fel a képe­ket a fal­ra. Azóta mond­juk nem köszön­nek.

Így érke­zett el a kará­csony. Egye­sek sze­rint olyan álla­pot­ban van a lakás, mint­ha már évek óta itt lak­nánk. Ezt jó jel­nek vesszük.

Jövő­re nem ter­ve­zünk köl­tö­zést. De leg­alább­is nem a tevék­kel.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *