10 év, 5 év

Úgy lát­szik, most ilyen idő­szak van, kont­ent nuku, évforduló++.

10 éve és 2 nap­ja meg­tud­tam, hogy nem kapok meg egy MBA-ösz­tön­dí­jat Ame­ri­ká­ba. Ettől mély depresszi­ó­ba zuhan­tam, és mint az egy iga­zi magyar ember­hez illik, bána­to­mat alko­hol­ba foj­tot­tam. Volt egy BME‑s buli az E épü­let­ben, ahol hogy, hogy nem, Regi­vel beszél­ge­tés­be ele­gyed­tünk. Olyan jól elbe­szél­get­tünk, hogy ez egé­szen áthú­zó­dott május 4‑ére. Meg­egyez­tünk, hogy talál­ko­zunk más­nap (május 5.), és ott hiva­ta­los for­má­ban is közöl­tük egy­más­sal, hogy mi most járunk. Ennek pont ma 10 éve.

5 éve és 1 nap­ja ilyen­kor nagy készü­lő­dés­ben volt a csa­lád. Én jól beike­áz­tam, bará­ta­im segít­sé­gé­vel vala­hogy haza­cuc­col­tam két mázsa Vej­ne­möj­nent és Kale­va­lát lap­ra sze­rel­ve, és esté­től haj­na­lig azzal vol­tam elfog­lal­va, hogy a szek­ré­nyek­ből ágyat, az ágyak­ból asz­talt esz­ká­bál­jak. (Rela­tí­ve jól sike­rült.) Köz­ben Regi Wekk­ker­lén az utol­só (jubi­le­u­mi 100.) dobozt pakol­ta tele, este kocsi­ba vág­ta a gye­re­ke­ket, hogy meg­in­dul­ja­nak nyu­gat­nak. Május 5‑én reg­gel 7 körül értek Rafz-ba. Ennek pont ma 5 éve.

Szó­val a mai nap­pal kezd­ve Regi­vel töb­bet éltünk együtt Svájc­ban, mint Magyar­or­szá­gon. Nem semmi.