Vonattal

Fel­szál­lok a vonat­ra. Fűtött, tisz­ta, kényel­mes ülé­sek. Jön a kala­uz néni. Jó szo­kás sze­rint ilyen­kor min­dent eldo­bok, nyú­lok a zse­bem­be a jegyért, “pró­bá­lok ked­ve­zőbb elbí­rá­lás alá esni, mint Romá­nia” (Fábry). Elné­ző mosoly a részé­ről, meg sem áll mel­let­tem, csak moso­lyog­va megy tovább. Tüsszen­tek. A mel­let­tem ülő azt mond­ja, egész­sé­gem­re, és rám is moso­lyog. Meg­kö­szö­nöm, trom­bi­tá­lok egy rövid­ke pamf­le­tet a papír­zseb­ken­dő­be. Kis idő múl­va újra jön a kala­uz. Kisebb len­dü­let­tel, de újfent kapok a jegy után. Megint moso­lyog, meg sem áll, megy tovább. Elpi­ru­lok (teát­rá­li­san), csak a szto­ri végett. Jön … állo­más, ide jöt­tem. Fel­ál­lok. A mel­let­tem levő hölgy fel­áll, kilép, kien­ged. Ha tud­ná, hogy ezt meg­blo­go­lom, bizo­nyá­ra még köszönt is vol­na, így csak moso­lyog egyet útra­va­ló­ul. Másod­perc pon­to­san szál­lok le a vonat­ról, menet­rend szerint.

Magyar Állam­vas­utak Zrt., 2013

Not!