Két gondolat a felsőoktatásról

1.) Tan­díj
Eszem­be jutott pár algon­do­lat a tan­díj­jal kap­cso­lat­ban. Pél­dá­ul az, hogy milyen fur­csa az egye­te­mis­ták demonst­rá­ci­ó­ja a tan­díj ellen. Egy­részt alap­eset­ben (ez Magyar­or­szá­gon már nem fel­tét­le­nül igaz saj­nos) ez őket vaj­mi kevés­sé érint­he­ti, hiszen az ilyen vál­toz­ta­tá­sok fel­me­nő rend­szer­ben kerül­nek beve­ze­tés­re, ergó nekik hót mind­egy. Ez iga­zá­ból csak azok­nak rossz, akik utá­nuk jön­nek. Kik jön­nek utá­nuk? A fel­tö­rek­vő ifjú­ság, a kon­ku­ren­cia. Tehát iga­zá­ból a hall­ga­tói demonst­rá­ció azért fura egy állat­faj, mert saját maguk (a mos­ta­ni hall­ga­tók) ellen szól.
Per­sze ez nem ilyen egy­sze­rű. Ezen már akkor­tájt gon­dol­kod­tam, ami­kor még nagy­ban HK‑s (HÖK-ös) vol­tam a világ­hí­rű Műegye­tem zász­lós­ha­jó Vil­lany­ka­rán. És arra jöt­tem rá (töb­bek közt), hogy én pél­dá­ul azért tün­te­tek a tan­díj ellen, mert ami­kor gim­na­zis­ta vol­tam, hason­ló eset­ben nyil­ván jól esett vol­na, ha az akko­ri egye­te­mis­ták tün­tet­nek a tan­díj ellen. A kis hülye gimi­sek (szak­kö­ze­pe­sek) érte­lem­sze­rű­en nem lát­ják át eze­ket a dol­go­kat, 12. (4., 8.) évfo­lyam előtt a diá­kok 90%-a egy­ál­ta­lán nem fog­lal­ko­zik ilyen, egyéb­ként fon­tos témákkal.
Ami a fur­csa az egész­ben, hogy mint­ha ez az egész elő­re gon­dol­ko­dás és önzet­len­ség mint­ha az egye­tem­mel vesz­ne ki az embe­rek­ből. Utá­na nincs már sem­mi ilyes­mi. A rend­őrök til­ta­koz­nak azért, hogy milyen fel­té­te­lek mel­lett kez­de­nek dol­goz­ni a követ­ke­ző rend­őrök? Nem, helyet­te azzal fog­lal­koz­nak — tel­je­sen jogo­san — , hogy miket ígér­tek meg nekik anno, és miket pró­bál­nak elven­ni tőlük most.
Még egy utol­só algon­do­la­tocs­ka. Egy álta­lam igen tisz­telt egy­ko­ri hall­ga­tó­tár­sam (és milyen kicsi a világ, mos­ta­ni kol­lé­gám) mon­dot­ta volt egy­ko­ron, hogy a magyar fel­ső­ok­ta­tás­nak nem az a gond­ja, hogy alul­fi­nan­szí­ro­zott. Épp ellen­ke­ző­leg: túl­fi­nan­szí­ro­zott. Aki pár hét­nél töb­bet töl­tött el bár­mely magyar főis­ko­lán vagy egye­te­men, sze­rin­tem kapás­ból fel tud­na sorol­ni nem egy, nem két olyan terü­le­tet, ahol nem szi­vá­rog, hanem egye­ne­sen ömlik a pénz kife­lé. Hogy mást ne mond­jak, egy sze­mé­lyes pél­da: pályá­za­tok. Még első- vagy másod­év­ben dol­goz­tam egy labor­ban, per­sze nem kell komoly szel­le­mi erő­fe­szí­tés­re gon­dol­ni, gépe­ket ins­tal­lál­tunk, kábe­lez­tünk, ilye­nek. Pénzt akkor nem kap­tunk, csak néhány hónap­pal később. Alá kel­lett írni néhány papírt, aztán vala­mi­lyen pályá­zat­tal kap­cso­la­tos pénz­ből kap­tunk néhány tíz­ezer forin­tot, talán mint ösz­tön­díj. Annyi közöm nem volt a témá­hoz, hogy azt sem értet­tem, mi a pályá­zat címe. Így megy ez.
A sze­mé­lyes véle­mé­nyem egyéb­ként az, hogy a tan­díj jó dolog, mert amit pén­zért veszel, azt job­ban meg­be­csü­löd; illet­ve ahol pén­zes vásár­ló vagy, job­ban meg­be­csül­nek. De ez így, ebben a for­má­ban, ebben az ország­ban nem működ­het. Tehát elmegy Orbán Vik­tor, Hoff­mann Rózsa és a töb­bi sze­ren­csét­len neu­ro­szi­fi­li­szes poli­ti­ku­sunk a … most majd­nem írtam vala­mi csúf károm­ko­dást, de vissza­fog­tam magam. Szó­val elmen­nek ők mind a picsába.

2.) Elő­adá­sok színvonala
Néhány nap­ja két volt évfo­lyam­tár­sam beszél­ge­tett face­boo­kon ebben a témá­ban. Én egy lényeg­re törő hoz­zá­szó­lás­sal pró­bál­tam emel­ni a vita színvonalát.

Ezzel kap­cso­lat­ban megest csak két algon­do­lat. Egy­részt sze­rin­tem az elő­adá­sok nagyon nagy része mind szar volt, élvez­he­tet­len, követ­he­tet­len, értel­met­len; illet­ve ezek fel­vált­va, sőt, néha egy­szer­re is. Nem vélet­le­nül alud­tam én el min­den áldott nap órán, pedig akkor hol volt még Kata, hol volt még Zizi. (Csak Warc­raft 3 volt, online.) Ahogy én nem tanul­tam meg pre­zen­tál­ni — elő­adás = pre­zen­tá­ció, csak több a slide, és hosszabb az egész — sem álta­lá­nos­ban, sem közép­is­ko­lá­ban, sem az egye­te­men, úgy nem tanult meg szin­te egyet­len tanár se. Rémes. És mind­ezt a fent neve­zett, nevé­ben igen erős intéz­mény­ben. Tény­leg rémes.
Aztán per­sze volt sze­ren­csém más egye­te­met is kipró­bál­ni, ami még min­dig igen pati­nás­nak mond­ha­tó. Ez volt a BMF, később Óbu­dai Egye­tem. Nos, aki­ket már a BME-re se vet­tek fel tanár­nak, azok men­tek a BMF-re. Atya ég, hogy ott szom­ba­ton­ként (!) mennyi minő­sít­he­tet­le­nül szar elő­adá­son vol­tam. És még fizet­tem is. Det­tó rémes.
Máso­dik — záró — algon­do­lat: kövez­zen meg min­den volt évfolyam‑, szak‑, kar- és egye­tem­tár­sam, de nem az elő­adá­sok szín­vo­na­lá­val volt a leg­na­gyobb gond. Szar — szar, az egy dolog, attól még a tar­ta­lom maga, illet­ve a jegy­zet lehe­tő­vé tehe­tik azt, hogy az ember hasz­nos dol­go­kat tanul­jon. De nem, egy­sze­rű­en nem. Sem­mit, egy­sze­rű­en sem­mit nem tanul­tam a BME‑n, amit a mos­ta­ni mun­kám­ban hasz­no­sí­ta­ni tud­nék. Prog­ra­moz­ni nem taní­tot­tak meg, amit magam­tól tanul­tam, az meg elég volt arra, ami­re anno hasz­nál­tam. A mér­nö­ki ala­pok­kal kitö­röl­he­tem, a szem­lé­let­mó­dot szin­tén nem ott sze­rez­tem. A vég­te­len elmé­le­ti tárgy mind­egyi­ke hasz­nál­ha­tat­lan, a gya­kor­la­ti tár­gyak talán még inkább. Alig tudom elhin­ni, hogy szak­irá­nyon (!) az IP-fej­léc mező­it tanul­tuk, papí­ron (!) kel­lett vissza­ad­ni a tanul­ta­kat a ZH‑n. Egy­sze­rű­en elképesztő.
A sok hülye­ség helyett inkább tanultam/tanítottak vol­na meg

• ango­lul,
• pre­zen­tál­ni,
• doku­men­tál­ni,
• új rend­sze­re­ket megérteni,
• csa­pat­ban dolgozni,
• gon­dol­kod­ni,
• kom­mu­ni­kál­ni (!).

A dip­lo­má­mat egé­szen az első (IBM) és a máso­dik (E&Y) mun­ka­he­lye­mig tud­tam bár­mi­re is hasz­nál­ni (ún. virí­ta­ni), azóta sem­mi. Per­sze nyil­ván én vagyok a hülye, hogy nem let­tem ter­ve­ző­mér­nök, hiszen az MSc az így meg úgy …
Egy idő­ben úgy gon­dol­tam, hogy az egye­tem elvég­zé­se, a dip­lo­ma meg­szer­zé­se, az olyan, mint a magas­ug­rás. A BME mond­juk a két méter (ill. ese­tem­ben, mivel iga­zi sport­em­ber­ről van szó, legyen 110 cm), a BMF meg egy gőzöl­gő lócit­rom. Minél erő­sebb egye­te­met végez el az ember, annál job­ban bizo­nyít­ja azt, hogy ő jó az adott szak­má­ban. Attól, mert Javi­er Soto­mayor átlép egy Lego-kerí­tést, még lehet, hogy ő a világ leg­jobb magas­ug­ró­ja. Remé­lem, ért­he­tő az analógia.
Saj­nos most úgy gon­dol­ko­dom, hogy aki az egye­te­men sike­res, az arra jó, hogy az egye­te­men tanít­has­son. Van kivé­tel, én is isme­rek nem egy ilyen embert, de attól még rosszabb pil­la­na­ta­im­ban ezt gon­do­lom. Csú­nya, rossz gondolat.
Lehet, hogy túl messzi­re sodort a vég­zett­sé­gem­től az ár? Busi­ness Analyst­ként nem érzem ezt, ha mond­juk hen­tes-szo­ba­fes­tő len­nék, akkor befog­nám a számat.

Szó­val csak ennyit akar­tam írni a fel­ső­ok­ta­tás­ról ezen a havas hét­fői éjszakán.