Dachstein 2011

Megyünk ma Dachs­te­in­be. Pon­to­sab­ban Sch­lad­ming­ba, még pon­to­sab­ban egy Rohr­mo­os nevű város­ká­ba. Nagy téli spor­to­lók vagyunk mi, majd­nem min­den évben akár egy hetet is a hegyek­ben töl­tünk. Tavaly pél­dá­ul egé­szen Mát­ra­szent­ist­vá­nig jutot­tunk, ahol a 145 méte­res szint­kü­lönb­sé­get snow­boar­doz­tuk be két tel­jes napig. Úgy érez­tem magam, mint egy Alber­to Tomba.

A sísze­zon arra­fe­lé decem­ber 3‑án kez­dő­dik, de sebaj, mert van gleccser. Ahogy néz­zük a hóje­len­tést, egy hónap­ja esett utol­já­ra, van egy méter­nyi hó, viszont egész szé­pen üze­mel­nek a pályák és a fel­vo­nók. Már csak egy prob­lé­mát kell leküz­de­nem: csá­ká­nyos fel­vo­nók van­nak, amik az olyan gyógy­s­now­boar­do­sok leg­na­gyobb ellen­sé­gei, mint ami­lyen én vagyok. Sível nagyon egy­sze­rű és kényel­mes a hasz­ná­la­tuk, de snow­board­dal rémes, leg­alább­is szá­mom­ra. Érkez­tem én már meg úgy a hegy­te­tő­re, hogy fél­úton eles­tem, de nem akar­tam vissza­csúsz­ni, így — mint egy gólt ünnep­lő focis­ta — két tér­den csúsz­tam fel­fe­lé néhány száz métert, ügye­sen fel­szánt­va az egész pályát.

Egy (ket­tő) a lényeg: nyu­ga­lom és kikapcsolódás.