Pont ma kérdezte egy kollégám, hogy blogolok‑e még. Azt mondtam, igen, pedig hát olyan az általam biztosított blogolvasási élmény, mint a kutya vacsorája: vagy van, vagy nincs; és ha van, akkor se biztos, hogy jó.
Előzmény: pénteken, munka után Regi eljött értem a gyerekekkel. 3 körül (na jó, ez annyira nem munka “után”) indultunk, volt pár dugó, pár tervezett megállás. Kata és Zizi vacsora után (amit egy magyar személyzettel ellátott étteremben fogyasztottunk München után, ld. Axxe Restaurant) szépen elaludtak, végig jól viselkedtek. Hajnali három előtt értünk Gödre.
Vasárnap reggel 10 előtt indultam vissza Svájcba Gödről. Budapesten vagy egy óra volt átvergődni, pedig nem volt valami forgalom. Ahogy elhagytam a városhatárt, szinte varázsütésre eltűntek a kátyúk, nem is értem, ez valami urbánus hagyomány lehet mifelénk. Már majdnem Mosonmagyaróvárnál voltam, amikor felhívott Pityu barátom, aki pont a kimlei albérletében volt Andival, szóval beugrottam hozzájuk.
Ez a beszámoló egyre inkább hasonlít az “Egy nap a Carnationben” c. klasszikusra. Ragadjuk is meg az alkalmat, és olvassuk el Scribden.
Szóval az ütő újrahúrozása után, de még közvetlenül az Unreal-party előtt továbbindultam Ausztria irányába. Bécsnél ezúttal nem tévedtem el, ez hír. Mondjuk navigáció mellett csak a hülyék tudnak eltévedni. Mondjuk a múltkori eltévedésnél is ment a GPS.
Bécs után irány St. Pölten, amit én mindig Szent Pölktennek mondok, ez a város valahogy kívánja azt a közbeékelődő k betűt. St. Pöltenről egy dolgot érdemes tudni: Détári “Döme” Lajos ’96-tól ’98-ig játszott ott, közvetlenül a svájci légióskodása után. Esküszöm, hogy ha valaha Svájcban fogok profi szinten focizni, utána én is a szent pölkteni VSÉ-ben fogok levezetni. Futballban kihívásokkal küszködő olvasóim kedvéért elmondom, hogy a levezetés azt jelenti, hogy az ember öregen sok pénzt keres azzal, amit szeret csinálni, és még meg sem kell szakadnia. Én speciel 2 kilós kettlebellekkel akarok majd levezetni.
St. Pölten után a következő említésre érdemes város Linz, de azt ki is kerültem. Utána jön Salzburg, ahol szintén van focicsapat, nem is akármilyen. Itt szólt a navigáció a TMC miatt, hogy dugó van, és térjek le az autópályáról. Hö, milyen dugó, gondoltam magamban, tök üres az út. Ja, pont addig volt üres, amíg el nem hagytam a lehajtót, utána olyan szép dugó lett, hogy le a kalappal előtte. Az volt furcsa, hogy a belső sávban és a leállósávban álltak a kocsik. Nem láttam még ilyet.
Mindegy, ennek is vége lett, tankoltam egy jóízűt, és továbbhaladtam nyugatnak. Már Németországban voltam, amikor besötétedett (ez ugye délután 4 órát jelent mostanság). Itt háromsávossá szélesedett az autópálya, ahol megint olyat tapasztaltam, mint még soha. Belső sáv, 100 km/h; középső sáv, 120 km/h; külső sáv, töküres. Nem értem, azóta sem. Mindegy, mentem a külső sávban, meg néha a középsőben.
Münchennél már kicsit fáradt voltam, azért mégiscsak 700 km volt addig az út. Pont azt számolgattam, hogy milyen gyorsan érek majd haza, este 8‑kor már a befektetési bankok szerelmi életéről olvasok majd a Kindle-ön a kádban. Aztán elkezdett szállingózni a hó, aztán meg szakadni. München után 200 km‑t mentem szakadó hóesésben, havas autópályán. 100-nál többel nem ment senki, én néha egészen 80-ig gyorsultam. Szar volt, na.
A svájci határ előtt megálltam a kedvenc Shellemnél, ahol mindig veszem az autópálya-matricát. Amikor kiszálltam, remegett kezem-lábam. Ez főleg pipilés közben jött jól. Tankoltam, aztán átgurultam a határon. Még esett a hó, a határon még mutatóba se volt senki, az osztrákok nyilván meccset néztek, a svájciak pedig fondüztek.
A határtól még 100 km‑t jöttem. Aztán megérkeztem, pont este 10-re.
Szóval csak ennyit akartam írni. Meg hogy 210-nél még húzott volna a kocsi, de én már nem mertem gyorsítani …
Vélemény, hozzászólás?