Lakáskeresés Svájcban

Las­san két hét Zürich után úgy gon­dol­tam, hogy írok egy kicsit a lakás­ke­re­sés­ről. Ez azért érde­kes téma, mert igen inten­zí­ven kezd­tem el csi­nál­ni mos­tan­ság, és ez volt szá­mom­ra a leg­el­kép­zel­he­tet­le­nebb dolog, amit a sváj­ci élet­tel kap­cso­lat­ban hallottam.

Magyar­or­szá­gon adva van egy erő­sen kíná­la­ti piac: aki pró­bált már meg kiad­ni lakást, az pon­to­san tud­ja, hogy az nem egy egy­sze­rű dolog. (Az eladás­ról ne is beszél­jünk, az mos­tan­ság szin­te lehe­tet­len.) Van, hogy hóna­po­kig keres­gél az ember (isme­rő­sö­kön keresz­tül, újság­ban, online hir­det­ve), már­mint bér­lőt keres­gél, aki kiven­né a laká­sát. Egyéb­ként is igen kor­lá­to­zot­tak a lehe­tő­sé­gek, mivel ugye azt min­den­ki jól tud­ja, hogy oda­ha­za a laká­so­kat kb. 95%-ban azok lak­ják, akik a tulajdonosok.

Mielőtt kijöt­tem vol­na ide, sok (rém)történetet hal­lot­tam a sváj­ci lakás­ke­re­sés­ről: dur­ván keres­le­ti piac, egy albér­let­re 10–100 bér­lő is jelent­ke­zik, a meg­te­kin­té­se­ken egy­más lábát tipor­ják az embe­rek stb. Ugyan már, legyin­tett az egy­sze­ri Laci, majd biz­tos azért fogok itt küz­de­ni, hogy vala­ki­nek albér­le­ti díjat fizet­hes­sek! Ha talá­lok egy szép lakás, akkor majd szé­pen írok “a” főbér­lő­nek egy emailt, hogy kegyes­ke­dem kiven­ni, meg­ál­la­po­dunk, min­den szép és jó.

Nos, ez nem tel­je­sen így működik … :)

Konk­ré­tan az van, hogy egy lakás­ra tény­leg tucat­nyi­an jelent­kez­nek. Eddig 4 lakás­ban jár­tam, ked­dig pedig még 6 hely­re megyek, mert ha az ember nem így tol­ja, akkor soha nem fog albér­le­tet sze­rez­ni. Vol­tam olyan Besich­ti­gungon (ez a lakás­be­já­rás ékes német meg­fe­le­lő­je) a világ végén egy kicsi­vel túl, hogy sötét éjsza­ka átvet­tem a kilin­cset az elő­ző bér­lő­je­lölt­től, majd ami­kor már két egész per­ce a tulaj­jal beszél­get­tem, már jött a követ­ke­ző jelent­ke­ző. A kiadan­dó ojjek­tu­mot onnan lehet fel­is­mer­ni egyéb­ként, hogy a bejá­ra­ti ajtó előtt tucat­nyi láb­be­li vár­ja benn ten­gő-len­gő gaz­dá­ját. A lakás átné­zé­se ilyen ese­tek­ben kb. olyan, mint ami­kor reg­gel 7:30-kor a kala­uz elkez­di ellen­őriz­ni a jegye­ket-bér­le­te­ket a 4–6‑os villamoson …

Tegyük fel, hogy sike­re­sen túl­él­te az ember a lakás­né­zést (magát az idő­pon­tot egyéb­ként a még gyö­nyö­rűbb Besich­ti­gungster­minnek nevez­zük). Ezen aktus végén a hely­be­li lakos (elő­ző bér­lő vagy tulaj) átnyújt a pályá­zó­nak (erre még később kité­rek …) egy mind­össze­sen 7.500 rub­ri­ká­ból álló A4-es oldalt, ami a kereszt­ség­ben az Anmel­dung für Woh­nung nevet kap­ta. Erre a lap­ra csak néhány alap­ve­tő ada­tot kell fel­vin­nie a lel­kes jöven­dő­be­li bér­lő­nek, úgy­mint név, cím, tele­fon­szám, fog­lal­ko­zás, szár­ma­zá­si hely, csa­lá­di álla­pot, nagy­láb­ujj hossza, játszik‑e skót­du­dán, van‑e kutyá­ja-macs­ká­ja-köröm­gom­bá­ja, miért köl­tö­zik el az elő­ző hely­ről stb.; és ugyan­ezt még egy­szer, ha az ille­tő férjjel/feleséggel/házibaráttal szán­dé­ko­zik beköl­töz­ni. Ter­mé­sze­te­sen min­den kér­dés néme­tül van, így aztán az ember­nek muszáj néme­tül is vála­szol­nia, mert hülyén néz ki, ha a “Hab­en Sie Haus­ti­e­re?” kér­dés­re adott “Nincs egy se!” válasz. (Azért én követ­ke­ze­te­sen min­den pöttyö­zött helyen Busi­ness Analyst­ként helye­zem magam mun­ka­he­lyi kon­tex­tus­ba, a Geschäft Analy­ti­kert maxi­mum a vál­lam­ra teto­vál­tat­nám gót betűkkel.)

Ha már német: a helyi lako­sok szin­te kivé­tel nél­kül (lehet, hogy én vol­tam bal­sze­ren­csés) nem, vagy csak alig beszél­nek ango­lul. Már túl vagyok a har­ma­dik német nyel­vű, tele­fo­nos időpontegyeztetésemen, …

 — Do you speak Eng­lish?
 — Nein.
 — Ich möch­te ein Besich­ti­gungster­min hab­en. Sam­stag oder Sonn­tag. OK?
 — Bla bla … Mon­tag … bla … 18 Uhr … bla bla …
 ‑OK, dan­ke, see you there!

… illet­ve lakásbejárásomon, …

Gut, gut. Ja, das ist schön. Cool, izé, gut!

… de még min­dig nehe­zen oldó­dom fel, ami­kor újabb idő­pon­tot egyez­te­tek, vagy lakást járok be. Ja, és a német az még rend­ben len­ne, de a helyi nyelv nem német, hanem Schwy­zerdütsch! (Vég­te­len hosszú Wiki­pé­dia-szó­cikk és ren­ge­teg sváj­ci­né­met-német szó­tár a tanúm rá, hogy iga­zat írok.) Ami­kor egy helyi­vel beszé­lek, álta­lá­ban meg­ké­rem, hogy közös neve­ző­ként pró­bál­juk meg a Hoch­deutsch-ot (pon­to­sab­ban Stan­dard­deutsch-ot) beszél­ni; így leg­alább 7%-kal több az esé­lyem arra, hogy meg­ért­sem, a mosó­gép a pin­cé­ben van, a hete­dik ajtón bal­ra, és a mel­let­te levő lapon kell jelent­kez­ni mosás­ra. (A sváj­ci élet ilyen mély­sé­ge­i­vel egy külön poszt­ban fog­lal­ko­zom majd.)

Szó­val akkor ott tar­tot­tunk, hogy lakást keres­tem, talál­tam, tele­fo­nál­tam, lakást néz­tem. Kész? Dehogy, még csak most kez­dő­dik … Szó­val ha egy lakás rabul ejtet­te a szí­ve­det, pályáz­nod kell rá. A fent emlí­tett for­ma­nyom­tat­vány kitöl­té­se szük­sé­ges, de nem elég­sé­ges, néhány apró­ság­ra még szük­ség van. Álta­lá­ban kell az Auslän­der­a­us­weis máso­la­ta (ez ilyen fény­ké­pes letelepedési/munkavállalási irat), egy nem túl régi Bet­re­i­bung­sa­u­s­zug (ez iga­zol­ja, hogy nem tar­to­zol), egy refe­ren­cia levél (vala­ki ajánl, hogy de jól lak­tál nála, vagy de jó mun­kás­em­ber vagy), és maga a pályá­za­tod, ami egy fura sze­re­lem­gye­re­ke a csa­lád CV-jének és moti­vá­ci­ós leve­lé­nek. Igen, szé­pen leírod, hogy ez és ez vagy, ez és ez a csa­lá­dod, ezt meg ezt csi­nál­já­tok. Csa­tolsz szép, mosoly­gós fotót magad­ról, a gye­re­kek­ről (házi­ál­la­tot, zene­szer­szá­mot gon­do­san kire­tu­sá­lod). Ja, és leírod, hogy éle­ted­ben ilyen szép lakást nem lát­tál, évek­re elő­re ebben kép­ze­led el a bol­dog csa­lá­di éle­te­det; és meg­tisz­tel­ve érez­néd magad, ha ezt a néhány marék sváj­ci fran­kot havi rend­sze­res­ség­gel átnyújt­hat­nád e bér­le­mény hasz­ná­la­tá­nak ellentételezéseként.

Vissza­ol­vas­va a fent leír­ta­kat szin­te már nor­má­lis­nak tűnik ez a rend­szer. Napon­ta átlag 2–3 órám megy el az online keres­gé­lés­sel, tele­fo­nál­ga­tás­sal, az uta­zás­sal, néze­lő­dés­sel. Az ele­jén utál­tam. Most már meg­szok­tam. Talá­lok majd egy szép kis helyet, és akkor bol­dog és elé­ge­dett leszek. Az “ember cél­ja e küz­dés maga” — miért pont a lakás­ke­re­sés­sel ne legyen ez így? :)