Az az utolsó csepp

Ma reg­gel három­ne­gyed 6‑kor csön­get­tek. Regi már koráb­ban is hal­lott némi ordi­bá­lást, de vissza­aludt. Az első csön­ge­tés után közöl­tem, hogy “én ki nem megyek”, szó­val alvás­ra haj­tot­tuk fejün­ket. Két másod­perc eltel­té­vel újabb csön­ge­tés. Kipat­tan­tam az ágy­ból, fel­vet­tem egy für­dő­kö­penyt (magyar ember mez nél­kül alszik), és ajtót nyitottam.

A rácson túl (nem BV‑s a lakás, csak biz­ton­sá­gi okok­ból van egy rácsunk) meg­lát­tam a közös kép­vi­se­lő elgyö­tört arcát, illet­ve meg­hal­lot­tam Olga asszony ide­ges­ség­től reme­gő hang­ját. Ordí­tott, nem kicsit, nagyon.

Az ezt köve­tő 2–3 perc­ben volt min­den: ordi­bá­lás, topor­zé­ko­lás, fenye­ge­tő­zés, szí­dás. Még ordí­tott a ked­ves öreg néni (innen is üdvöz­löm, ha netán tud­na olvas­ni, és még inter­ne­te­zik is), ami­kor fel­hív­tam a cse­pe­li rend­őr­sé­get, szó­val a disz­pé­cser pont olyan jól hal­lott engem, mint ezt a sze­líd bárány idős höl­gyet. (Vele volt a fér­je is, aki ennyit tett hoz­zá a kul­túrált beszél­ge­té­sünk­höz, idé­zem: “Eltö­röm keze­det, lába­dat, te geci!” Tisz­ta Lász­ló Csa­ba, csak idő­köz­ben kézi­lab­da-edzői képe­sí­tést is szer­zett, nem?)

Most vár­juk a rend­őrö­ket, addig szé­pen, nyu­god­tan meg­reg­ge­li­zünk. Tőle­tek meg azt kér­dem: ha már nincs OPNI/Lipót, akkor kik­től lehet könyö­rög­ve kér­ni azt, hogy ment­se­nek meg min­ket, és vigyék el ezt az ara­nyos öre­gecs­ke­dő fele­sé­get igen messzi­re, tartósan?