Ma bicikliztem, még szabit is kivettem emiatt. Eredetileg az volt a terv, hogy a Sattelegg után egy jobbkanyarral ráfordulok a Pragelre (ami rémes, sose voltam még, de tudom), de amikor láttam kiírva azt, hogy Zürich balra, elgyengültem, és hazagurultam. Itt van a térkép, ni.
De nem is ez a …méregetés a fontos, hanem egy sztori menet közben. Schwyzben beugrottam Pityu barátomhoz, aki annyira a munka hőse volt, hogy végig meetingelt, de így is beengedett, ihattam egy kávét, kaptam tőle izotóniás tablettákat és gyorsan felszívódó szénhidrátport, de ebbe se akarok annyira belemenni. Amikor elindultam tőle, nagyon hamar kiírta a Garmin (a biciklis kompjúter, amin az út meg miegymás van mindig előttem), hogy jön az Ibergeregg, és kezdődhet a 900 méternyi szintkülönbség megmászása. Még szinte el sem indultam, és rögtön egy ilyen hír, hát, nem lelkesedtem be nagyon. Elindultam azért ki Schwyzből, előttem egy másik biciklis sorstárs. Fekete Canyon Aeroad, az egy igencsak meglehetős bicikli, mondjuk hegyen ritkán látni, oda annyira nem való (ezt később mondta is a gazdája, de ne rohanjunk ennyit előre). Szóval tekert előttem a kenyonos kolléga, én meg beálltam mögé, szélárnyékba — 8 km/h‑s sebességnél azért nem elhanyagolható segítség ez, talán századwattokban is kifejezhető lehet. (Csak a viszonyítás végett, azért fogom augusztusban leborotválni a lábam, mert az 40-nél — amennyivel sose haladok — 5 wattot jelenthet.) Mivel hétfőn is bicikliztem egy elég keményet, azóta fájt a bal térdem, nem akartam nagyon tolni felfelé sem, így jó ötletnek látszott, hogy valaki adja nekem a magyarosan pészet vagy pészt, szóval hogy olyan, mint a nyúl a futásban, csak lassú.
De az úr annyira lassú volt, hogy nem bírtam ki, és megelőztem. Elmentem mellette, lehagytam kb. 100 méterre, majd ahogy azt ilyenkor tenni szoktuk, visszavettem, mert azért nyilván akkor nyomjuk meg így felfelé, ha az látszik, nem pedig egyébként. Szóval mentem előtte, néha visszanéztem, láttam, hogy nem szakadt le, kb. ugyanazzal a sebességgel haladtunk néha 50, néha 5 méter különbséggel, de mindig én voltam elöl. Ez azért is fontos, mert egy drámai pillanatban, amikor a bélrendszerem nemtetszését fejezte ki a töménytelen cukor és egyéb finomított szénhidrát (a teljesség igénye nélkül: zselé, gofri, Nutella, Ovomaltine-kenőke, oldott cukor) elfogyasztása miatt, szóval amikor óvatosan kiálltam a nyeregből, és a mellettem elhaladó autó menetzaját kihasználva kiengedtem magamból némi fáradtságot, na ő pont ekkor volt pontosan 12 centire a hátsó kerekemtől. (Mondhatnám, hogy nem láttam a B‑oszloptól, de az nincs a Canyonon.) De annyira megértő volt, hogy egy büdös szót sem szólt.
Mentünk hát felfelé, együtt, mintha egy láthatatlan gumikötéllel húztam volna fel, néha megfeszült a kötél, néha elernyedt. (Szép kép.) Én a szokásoknak megfelelően, ahogy Pityutól tanultam, minden megtett 100 méternyi szintkülönbség után hangosan mondtam magamnak, hogy “nyamm-nyamm”, illetve random időközönként mondtam olyanokat, hogy “istenem!”, meg hogy “miért vagyok itt?”, szóval minden ment a rendes kerékvágásban. Hiába volt laza a tempó, én lihegtem, mint Paavo Nurmi az első egyenes végén, ő meg egy szót se szólt, nem is lihegett, csöndben tekert.
Aztán a csúcs — mit csúcs, hegytető, 1’406 méternyi meredély — előtt néhány száz méterrel (kb. 50 m mászás volt hátra) mellém jött az úr, és elkezdett beszélgetni. Endspurt, mondják, izé, mondjuk mi olyankor, amikor már nincs sok hátra, én egészen idáig azt hittem, hogy ez az end sport furán kiejtve, de nem, megnéztem most, és a Spurt az a sprint, szóval végső sprint — ma is tanultam valamit nemszülőhazám nyelvéből. Aztán gyorsan beszélgettünk a heti tekerésekről, neki is kb. recovery volt a mai, sokat teker, ferde a hátsó lámpám (tudom), ilyen témák voltak. Felértünk, még gyorsan megkérdeztük egymást, hogy megyünk‑e tovább, vagy leülünk a fenti étteremben enni-inni, ez utóbbi volt mindkettőnk számára a terv. Mivel ekkor már legalább 3 perce beszélgettünk, és legalább 1 órája izzadtunk (már aki) egymás közelségében (nem is beszélve az egyéb testi eseményekről), logikus volt, hogy akkor mint BFF-ek együtt ülünk le az asztalhoz.
Az Ibergeregg tetején két vendéglátóipari egység található, mi előbb a Sonnenhüttéhez mentünk, de az szerdánként zárva van, így utána átgurultunk a Passhöhe nevezetűhöz. Ez az étterem annyira svájci, amennyire egy hely svájci lehet — mindenkin edelweiss-os ing (ez kb. olyan, mint otthon az árpádsávos zászlóval varrt ing, kokárdával), ide még a németek se nagyon jöhetnek be. Társam, akinek ekkor még a nevét se tudtam, svájci volt, nekem is van útlevelem (nem volt nálam, a pénztárcám se, ez még fontos lesz), így azért mi nyilván bemehettünk, leülhettünk a teraszra, persze nekem ilyenkor nem szabad szólnom, hogy grűcí, mert rögtön lebukás. Leültünk hát, étlap az ugye nem kell, ide olyanok ne jöjjenek, akik nem tudják, mi van a konyhában. Már majdnem rendeltem volna (vajh mit? ld. cím), amikor Sylvan (eddigre már bemutatkoztunk) felhívta a figyelmemet az asztalon levő kiírásra, miszerint nur Bargeld — csak készpénz. (Amit én egyszer, Gergő barátommal nagyon sokáig ezen agyalva, egy számlán kézpénznek írtam, hiszen annak van értelme.) Fasza, ahogy fent jeleztem, nálam nem volt buksza, még ha lett vón, az sem sokat segít, mert nálam notóriusan nincs soha kápé, sose kell. (Sylvan szerint Belső-Svájcban mindig kell pénz.) Úgy voltam vele, hogy no para, elidőzöm itt, iszom a húgymeleg vizemet, nem téma, jó társaságban gyorsan telik az idő. Sylvan közben elővette a hátsó kenguruzsebéből az összes készpénz-állományát, ami egy tízfrankos bankót és négy darab kétfrankos pénzérmét jelentett. 18 frank, a szó szoros értelmében nem egy ökör ára. Elkezdődött a matekozás, kólát mindenképp rendelt, és nem csak magának, nekem is, ez kb. 10–12 szokott lenni egy ilyen helyen. Aztán megkérdezte a pincérnőt, hogy van‑e mogyorós rúd (ami nem az a száraz izé, amit a Google mutat, hanem ilyen mogyorós töltelékkel telenyomott kifli, nagyon gejl, nagyon jó). Volt, aztán azt is valahogy lealkudta (de tényleg), hogy a 18-ba beleférjenek a kólák és a rudak is. Én háromszor kérdeztem meg tőle, hogy twintelhetek‑e neki (ez olyan, mint otthon a simplézés vagy nem tudom, hogy hívják), de azt mondta, nem, meg vagyok hívva, majd legközelebb én fizetek.
Közben végig beszélgettünk, kiderült, hogy zürichi rendőr, Zürich környékén él valahol (nem értettem a hely nevét), Urdorfban nőtt fel (szomszéd falu), de eredetileg Muotathalba valósi, ami meg azért vicces, mert egy kultikus SRF-es dokumentumfilm-sorozat egyik kultikus epizódja az, amikor a muotathali öregek békamódra jósolják meg az időjárást — már ezért érdemes megtanulni a helyi akcentust, hogy ezt az ember végigélvezze eredetiben — ezt is jól megbeszéltük. Aztán elköszöntünk, ő előrement a nagyon aero, nagyon gyors biciklijével, én meg mentem utána lassabban — valószínűleg sose látjuk többet egymást.
Ennek az egész történetnek csak az a lényege, hogy annyira jó érzés, amikor egy vadidegen ember, akivel annyi köt össze titeket, hogy ugyanazt a segggyilkos hobbit űzitek, és tényleg percek óta ismeritek egymást, de emiatt, meg amiatt is, hogy svájciak vagyunk, Svájcban vagyunk, szerdán zárva a Sonnenhütte, szóval ezen sok dolog együttállása miatt tök normális, hogy meghív egy kólára és mogyis kiflire. Rohadtul megérte. És most nem az ingyen kaja-piára gondolok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.