Egy KOM története (meg még rengeteg hülyeség)

Két dolog kez­dés­nek. A KOM az a “king of moun­tain” rövi­dí­té­se, ez azt jelen­ti, hogy egy adott stra­vás (a Stra­va az egy ilyen sport-Ins­ta­gram, mond­hat­ni élet­kö­ze­pi vál­ság­ban levő ama­tőr spor­to­lók — atlé­ták, ahogy hív­va vagyunk — online fa… pé… pöm­pö­lő­mé­re­ge­té­se) szeg­men­sen (az egy útsza­kasz, ami lehet rövid, 100–200 méter, de sok kilo­mé­ter is) ki a leg­gyor­sabb az összes ember közül, akik arra jártak/futottak/kerékpároztak/stb. vala­ha. Ha vala­ki egy stra­vás szeg­men­sen KOM, az azt jelen­ti, hogy ő tet­te meg ezt az utat a leg­gyor­sab­ban, leg­alább­is azok közül, akik ezt mér­ték, pub­li­kál­ták. A másik pedig az, hogy ezt a len­tit Pityu bará­tom­nak (a.k.a. edző­bá’) írta, aki azt vála­szol­ta, hogy “jó szto­ri, blog­ba illő”, és én így hát blog­ba illesz­tet­tem. Sze­rin­tem ilyen hosszú beve­ze­tő se volt még eddig, pedig higgyé­tek el nekem, annyi­ra azért nem nagy szto­ri, főleg azok­nak, aki­ket a bicik­li­zés — mint sport, hob­bi, élet­ér­zés, well­ness — nem annyi­ra izgat, mint a szer­kesz­tő­ség egyes tag­ja­it. Na, kezd­jünk is bele a mesé­lés­be! Egyéb­ként pedig ezt épp 11’277 méte­res magas­ság­ban pötyö­göm, útban Mum­bai felé, mert idén két Pune (az is egy indi­ai város) nekem nem volt elég…

Vasár­nap tör­tént ez. Médi sze­re­tett vol­na bicik­liz­ni (ere­de­ti­leg gör­ko­riz­ni, de ő gyor­sab­ban gon­dol­ja meg magát, mint ahogy én indi­ai busi­ness tri­pet szer­ve­zek), és akkor úgy ter­vez­tük, hogy megyünk hár­man, Regi is. Lemen­tem elő­re, hogy kive­gyem a bicik­li­ket a táro­ló­ból. A két nagy bicik­li egy­sze­rű, szem­ben van­nak az ajtó­val, simán kikap­tam őket. Mind­ket­tőt kel­lett pum­pál­ni, azzal azért elment pár perc. Médi bica­ja van leg­be­lül, uro­ló­gi­ai mód­szer­rel kell kibá­nyász­ni, mert Kata BMC-je és Zizi Trek­je is ott van előt­te, meg a tető­cso­mag­tar­tó, amit nem olyan régen rak­tam be a bicik­li­zá­ro­ló­ba (ami egyéb­ként 2x3 méte­res), nyil­ván azért, mert túl sok hely volt addig. Ez utób­bi műve­let kb. 5 perc és 10x anyá­zás, ilyen­kor befe­lé (ami­kor megyek a bicik­li­ért) viszony­lag egy­sze­rű lam­ba­dáz­ni a nyer­gek és kor­má­nyok között, kife­lé, a 20 colos bicik­lit fél­kéz­zel emel­ve már nehezebb.

Kivet­tem tehát mind­há­rom can­gát, hoz­zá ugye 3 sisak, meg még a vonó­kö­tél, mert ha emel­ke­dő van, akkor Médi haj­la­mos behisz… elked­vet­le­ned­ni, és ilyen­kor némi von­ta­tás meg­tö­ri a vona­ko­dá­sát. Indul­hat­nánk már, eddig leg­fel­jebb 10 perc telt el, én már tökig leiz­zad­tam. Médi végig asszisz­tált nekem, sze­ren­csé­re kívül­ről, ő nem jött be a bicik­li­tá­ro­ló­ba. Meg­állt az udvar köze­pén, raj­ta stí­lu­sos leg­gings, póló, pul­csi, virág­min­tás mel­lény, mond­ja, hogy fázik. Vissza­küdl­tem, hogy vegyen fel egy kabá­tot, tel­je­sen ledöb­ben­tem, mert vissza­ment, ilyen bölcs és belá­tó (mint az apja) nem szo­kott len­ni. Fel­ment, hal­lot­tam némi kia­bá­lást (ez nor­má­lis), lejött, kabát nuku, mel­lény nuku. Kér­dez­tem tőle, hogy ha mel­lény­ben fázol, akkor sze­rin­ted mel­lény nél­kül mennyi­re fogsz fáz­ni? Neki mele­ge van, jó lesz így, zavar­ja a kabát, nem jó a mel­lény stb. Vissza­küld­tem, mond­tam neki, hogy így nem megyünk. Ordít­va ment fel a lép­csőn, majd a lakás­ban a han­gok alap­ján már tel­jes melt­down. (Ha meg­ta­nult olvas­ni, akkor átírom majd más­ra, hogy ez nem is vele törént, hanem egy isme­rős­sel.) Regi hívott tele­fo­non, nem megyünk még­sem… Vissza­pa­kol­tam újra a bica­jo­kat, újabb 5 perc, a mai edzés is meg­volt, bár ebből Stra­ván sok nem látszik…

Szo­mor­kod­va men­tem fel. Aztán Regi — ez a fan­tasz­ti­kus Regi — mond­ta, hogy men­jek el egye­dül teker­ni, mert milyen jó az idő. Kicsit kéret­tem magam, mint­ha ez eszem­be se jutott vol­na koráb­ban, de csak azért, hogy nehogy már úgy első­re meg­csi­nál­jak vala­mit. Átöl­töz­tem, nyil­ván far­mer volt raj­tam, min­dent le, pelen­kás gatya (ebbe ne men­jünk bele), alá­öl­tö­ző, sap­ka, min­den fity­fasz cucc, mert olyan nincs, hogy vala­ki csak úgy elmegy bicik­liz­ni, ugye? BMC fel­pum­pá­lá­sa, mert nyil­ván az is leen­ge­dett egy kicsit. Eltelt még 10 perc, készen is vol­tam a túrára.

Inter­mez­zo. Pár hét­tel koráb­ban vol­tam bica­joz­ni a kör­nyé­ken a cél­ból, hogy KOM legyek egy vagy két szeg­men­sen. Kinéz­tem ket­tőt… Az egyik 670 méter hosszú, eny­he (2,5%) emel­ke­dő, 4’000+ ember ment már raj­ta majd’ 15’000 alka­lom­mal. A másik rövid és lej­tős, de… szó­val egy teme­tő­ben volt, ami, nos, hát nem az az ide­á­lis hely­szín, ahol az ember 50 felett repeszt. Nem aka­rok nagyon bele­men­ni, de mind­ket­tő sike­rült, az első­re pont a fen­ti szá­mok miatt nagyon büsz­ke vol­tam, a máso­dik­ról meg jóíz­lé­sű ember nem beszél, nyil­ván ezért írtam róla a blo­gom­ban. És itt jön az inter­mez­zo lénye­ge — vala­mi­lyen okból kifo­lyó­lag ezt a máso­dik szeg­menst, ahol szin­tén KOM vol­tam, letö­röl­ték. Szí­vem­ben nagy elha­tá­ro­zás gyúlt…

Néz­tem egy másik szeg­menst a kör­nyé­kün­kön, 150 méter hosszú, ugyan a Stra­va sze­rint 24,5%, de nagyon nem, max. 3% lehet. Mivel nem volt raj­ta erős idő (“csak” 600-an men­tek raj­ta 2’300x), gon­dol­tam, hogy rápró­bál­ko­zom. Előt­te kicsit beme­le­gí­tet­tem maga­mat, aztán ráka­nya­rod­tam, tény­leg nagyon lazán, a végén már gurul­va let­tem 2 mp-cel gyor­sabb, mint az addi­gi KOM. (Regi­vel teg­nap arra sétál­tunk, a szeg­mens ele­jén és a végén is gra­tu­lált, hát nem cuki? De.)

Aztán gurul­tam haza­fe­lé, de úgy vol­tam vele, így azért nem megyek haza, 2 km, oké, ott van a KOM, de ehhez nem adom az arco­mat. Fel­fe­lé indul­tam hát a “hegy­re” (Uet­li­berg), mint oly sok­szor. Aztán eszem­be jutott egy har­ma­dik szeg­mens, ami a való­ság­ban is tény­leg 17%-os, ennél már csak a neve rosszabb, “Stääill!”, ami jelent­he­ti azt, hogy mere­dek, kemény, dur­va. Neki­ru­gasz­kod­tam, teker­tem, mint egy állat, ki is áll­tam a nye­reg­ből, de az egész út tele volt tak­nyos avar­ral, pör­gött a hát­só kerék egy helyben…Visszaültem, men­tem tovább, mint Tad­ej “Pogi” Poga­car, ha reco­very ride-ot tol alvás köz­ben, sike­rült is a PR (ami azt jelen­ti, hogy magam­hoz képest most vol­tam a leg­gyor­sabb), örül­tem, bár nagyon meg­hal­tam a végére.

Ekkor úgy érez­tem, hogy erre a nap­ra már jó vagyok, akár már haza is mehet­nék, 5 km már vala­mi. De ha már ott vol­tam, akkor elme­het­nék a lám­pás keresz­te­ző­dé­sig is, nem? Ott meg elme­het­tem vol­na Sch­li­e­ren felé vissza, de ha már ott vol­tam, akkor mehet­nék egy Uet­li­berg Ride-ot, fel a hegy­re, ugye. Köz­ben (menet köz­ben) ráír­tam egy bará­tom­ra, hogy megyek teker­ni, mert ő is min­dig szól (és én sose megyek vele), és nem akar­tam, hogy leszúr­jon, hogy miért nem szól­tam. (Ez egy mély, őszin­te, igaz barát­ság.) Sem­mi válasz, köz­ben fel­ér­tem a tete­jé­re, csi­nál­tam a végén is egy újabb PR‑t (azon a sza­ka­szon, ahol tény­leg 100x vol­tam már), örül­tem megest. Meg­csi­nál­tam a szo­ká­sos képet, men­nék már haza, 13 óra, Regi a köl­kök­kel, ebéd, miegymás.

Ekkor hívott a bará­tom, hogy ő most öltö­zik, de még kb. 20 perc, és jön­ne ő is. Jó, szól­tam Regi­nek is, egy arany ember ő, mehe­tek akkor még egy kört. Szó­val vele is men­tem még egy Uet­li­berg Ride-ot, lazán, nyu­gi­san, majd utá­na szé­pen hazamentem.

Nos, ezt sze­ret­tem vol­na meg­osz­ta­ni, köszön­tem a figyel­met, min­den­ki­nek továb­bi szép hetet kívá­nok, pén­te­ken jövök haza.